Március 31., kedd

Szám 21,4–9 – A rézkígyó

Imádság az Úr anyjához, Máriához

4Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot 5és Isten és Mózes ellen lázadt: »Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.«
6Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokakat halálra martak közülük. Erre 7elmentek Mózeshez, és azt mondták: »Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!« Könyörgött is Mózes a népért, 8mire az Úr így szólt hozzá: »Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.« 9Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.

A Számok könyvének ezen a napon olvasott szakasza Izrael sivatagi vándorlásának egyik legkritikusabb pillanatát beszéli el. A fáradtságtól elcsigázott izraeliták Isten és Mózes tudomására hozzák elégedetlenségüket. Már odáig jutnak, hogy visszasírják az egyiptomi rabszolgaság idejét. Jól tudjuk, hogy akkor sírjuk vissza a múltat, amikor elhalványodik az álmunk, amikor lemondunk arról, amit szeretnénk, arról a tervről, melyre Isten hív bennünket, hogy vegyünk részt benne. Ilyenkor minden más ellenében elhatalmasodik a múlt iránti nosztalgia és a panasz. És ekkor előtűnnek a mérges kígyók, melyek mindenkit megmarnak, és megölik az embereket. Nem Isten küldi a kígyókat: mi magunk vagyunk azok, akik mérget szórunk szét életünk mezején a nyelvünkkel, mely szinte olyan, mint a mérges kígyóé, még ölni is képes. Amikor az izraeliták rádöbbennek bűnükre, ez arra ösztönzi őket, hogy Mózeshez forduljanak, járjon közben értük az Úrnál. És az Úr ismét közbelép. Készíttet egy rézkígyót, amit a földbe szúrt póznára erősítenek, és aki ránéz, miután megmarta a kígyó, meggyógyul. A pusztaság, amely a halál helyévé változott az ember által szétszórt méreg miatt, az üdvösség helyévé alakul át a póznára erősített kígyónak köszönhetően. Ennek a bibliai szakasznak utolsó szavai hallatán a keresztfára gondolunk, amit néhány nap múlva fölállítanak a Golgotán: arra hív mindannyiunkat, hogy szemléljük és a szívünkbe fogadjuk. Ebben a nagyböjti időszakban a bibliai részek, melyek napról napra kísérnek minket, segítséget jelentenek számunkra, hogy megtisztítsák a tekintetünket, és rápillanthassunk arra, „akit általdöftek” a mi üdvösségünkért.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Március 30., hétfő

Dán 13,1.9.15–17.19–30.33–62 – Zsuzsanna megtapasztalja Isten segítségét

A fiatal Zsuzsanna története, akit Izrael két vén bírája környékez meg a babilóniai fogság idején, a gyengeségben rejlő erő emblematikus története. Dániel próféta mint fiatal látnok tűnik fel, akin keresztül az Úr megmutatja igazságosságát; míg a fiatal Zsuzsanna szimbólummá emelkedik, a népnek azt a részét jelképezi, amelyik hű maradt az Úrhoz, és ellenáll minden csábításnak, többek között a nép vezetőinek, akik rablókként jelennek meg, akik a saját vágyaik kielégítésére rabolnak, csak saját kedvükre igyekeznek megszerezni mindent. Erőteljesen kiemelkedik a történetből az Úr iránti szilárd bizalom: hogy szereti a kicsinyeket, a gyengéket, az ártatlanokat, és soha nem hagyja egyedül azt, aki őbelé helyezi bizalmát. A fiatal Zsuzsanna mellett nem áll senki, amikor meg kell hoznia azt a nagyon nehéz döntést, hogy inkább a halált választja, semmint hogy megadja magát a gonosznak. Amikor halálra ítélik, bizalmát egyedül Istenbe helyezi, aki „ismeri a titkokat”. Ezért tapasztalhatja meg Isten beavatkozását. Ez pedig egy „fiatalember”, vele egykorú férfi hangján keresztül érkezik el. Igen, az Úr ereje a gyengéken keresztül mutatkozik meg. Egy fiatal ember megment egy másik fiatalt. Valójában senki sem olyan gyenge, hogy ne tudna megmenteni egy nála gyengébb embert – természetesen ez akkor van így, ha engedi, hogy Isten vezesse. Ez a történet mindnyájunkhoz kérdést intéz, a legfiatalabbakhoz is: miként védelmezzük a számtalan nőt, köztük nagyon fiatalokat, akiket mind a mai napig számos módon elnyomnak, és miként védjük velük együtt a szegények egész népét. Fontos, hogy ma is legyenek olyan emberek, mint Dániel, akik kiállnak az igazságosság mellett, és védelmeznek minden elnyomottat.

Imádság a szegényekért

Március 29., nagyböjt 5. vasárnapja

Ez 37,12–14; Zsolt 130 (129); Róm 8,8–11; Jn 11,1–45

Imádság az Úr napján

Lázár föltámasztásának evangéliuma mintegy megelőlegezi a húsvétot, melynek megélésére készülünk. Jézus távol van barátai, Márta, Mária és Lázár falujától, amikor elér hozzá barátja halálának híre. Veszélyben van Júdeában az őt ért fenyegetések miatt, mégis úgy dönt, hogy elmegy: nem maradhat távol barátja szenvedésétől és életének drámájától. A barátság Jézus számára valóban mély dolog. Ez mindig így van. Az emberek ellenben milyen sokszor elmenekülnek mások szenvedése elől, és ezzel a tragédiákat megtoldják még a magány keserűségével is! Jézus tanítványai sajnos ma is gyakran inkább szeretnének távol maradni a sok eltemetett és elnyomott Lázártól. Vagy talán ők is szemrehányással fordulnak Jézushoz, mint Márta: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem!” Mintha azt mondanák: „Ha te, Uram, közel lettél volna, nem fordult volna elő ez a szerencsétlenség.” Az evangéliumból világosan kiderül, hogy nem Jézus az, aki távol van, hanem az emberek tartják távol tőle magukat. És vannak, akik még Jézus közeledését is megakadályozzák.

Csak Jézus áll a sok Lázár mellett, csak ő siratja őket. Néhány nappal később őt is magára hagyják majd, amikor egyedül marad a Getszemáni-kertben, és vércseppeket verejtékezik a félelemtől. Jézus egyedül áll Lázár előtt; ő az egyetlen, aki minden és mindenki ellenében reménykedik. Amikor föl akarja nyitni a sírt, még Lázár nővérei is igyekeznek lebeszélni róla. „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos” – mondja Márta. De Jézus nem hagyja abba. Az ő Lázár iránti szeretete sokkal erősebb a nővérek reményvesztettségénél; sokkal bölcsebb, mint az ésszerűség, a dolgok egyértelműsége. Az Úr szeretete nem ismer határokat, még a halál határait sem. A lehetetlent akarja. Az a sír ugyanis nem végleges lakóhelye Jézus barátainak. Ezért kiáltja: „Lázár, jöjj!” Barátja meghallja Jézus hangját, épp úgy, ahogy írva van: „a juhok ismerik az ő hangját” (Jn 10,3).

Lázár meghallja, és kijön. Jézus nem egy halotthoz beszél, hanem egy élőhöz. És mivel alszik, talán kiáltva szól hozzá. Kéri a többieket, hogy oldják el barátja kötelékeit. De a halott Lázárral együtt Jézus valójában mindannyiunkat feloldoz saját egoizmusunkból, ridegségünkből, közömbösségünkből, érzelmeink halottságából. Jézus mindenkit név szerint hív. A név egy ember egész életét jelenti, és ő megvédi az életet a gonosztól. Az ő szeretete személyes. Isten barátsága, amit az emberek között általa ébresztett barátságban látunk visszatükröződni, ma örömre hívja a szíveket és a világot, melyben lassan már csak sírok vannak. Lázár előrevetíti a húsvétot, amikor Jézust, minden szenvedő ember barátját magával ragadja a gonosz. Tudunk mi az ő barátai lenni, és megrendülni fölötte? Ez a döntés vár ránk a nagyböjtben.

Imádság az Úr napján

Március 28., szombat

Jer 11,18–20 – A prófétát üldözik, de nem szűnik meg prédikálni

Előesti imádság

18Az Úr tudatta velem, és megtudtam.
Akkor megmutattad nekem tetteiket.

19Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: »Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé!«

20Seregek Ura, igazságos bíró,
vesék és szívek vizsgálója,
hadd lássam bosszúdat rajtuk,
mert eléd tártam ügyemet!

Jeremiás prófétát még akkor hívta el az Úr, amikor fiatal volt: rábízta a feladatot, figyelmeztesse a népet, hogy térjen vissza az Úrhoz. A próféta nem önmagától beszél, és nem is saját magasztos gondolatait adja elő. A nép helyzetét azzal a tekintettel látja, ahogyan Isten tekint le az emberi történelemre. Izrael bűneinek és a szövetség elárulásának leleplezése részét képezik jövendöléseinek, ez fedi föl a próféta szeme előtt, hogy mit kell majd hirdetnie az egész népnek. Jövendölése erős ellenállásba ütközik, ahogy minden más prófétával is ez történik. Jeremiást sokan gyűlölik szavai miatt. A saját népe által ártatlan áldozatként elnyomott Jeremiás szelíd bárányhoz hasonlítja önmagát, amit vágóhídra vezetnek; ugyanezt a képet találjuk a szenvedő Szolga negyedik énekében (Iz 53,7) a Messiásra vonatkoztatva, akit szintén üldözni fognak. Jeremiás, noha a szenvedései a földre terítik, bizalommal mondja el ügyét az Úrnak. Tudja, hogy Isten igazságos bíró, aki „a szívet és a vesét vizsgálja”. Ezek a szavak segítenek bennünket, hogy megértsük Jeremiás példájából Jézus szenvedését. Benne látjuk valamennyi régi és jelenkori prófétát, akik a gonosz cselvetései ellenére tovább hirdetik a szeretetet és a békét, akár életük árán is.

Előesti imádság

Március 27., péntek

Bölcs 2,1a.12–22 – Isten titokzatos misztériumainak fel nem ismerése

A Szent Kereszt imádsága

1Tévesen vélekedve azt mondják egymásnak:

12Leselkedjünk tehát az igazra, mert az utunkban áll,

és ellenkezik tetteinkkel,
törvényszegést vet a szemünkre,
s megszól, hogy vétettünk a tisztesség ellen.

13Azzal kérkedik, hogy nála van az Isten ismerete,
és Isten gyermekének mondja magát.

14Nézeteinknek ő a vádlója,

15még az is terhes nekünk, ha látjuk őt,
mert élete másokétól különbözik,
és ösvényei egészen különösek.

16Ő komolytalannak néz minket,
tartózkodik útjainktól, mint a szennytől,
s boldognak hirdeti az igazak végét,
és azzal dicsekszik, hogy Isten az ő atyja.

17Lássuk tehát, igazak-e beszédei?
Tegyük próbára, mi lesz majd vele,
tudjuk meg, milyen lesz a vége!

18Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja,
és kiragadja ellenségei kezéből.

19Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással,
hogy megismerjük szelídségét,
és kipróbáljuk állhatatosságát!

20Ítéljük őt gyalázatos halálra,
mert – amint mondja – oltalomban részesül!«

21Így gondolják ők, de tévednek,
mert gonoszságuk vakká tette őket.

22Nem ismerik Isten titkait,
nem remélik a jóság bérét,
és nem tekintik a szeplőtelen lelkek jutalmát.

A Bölcsesség könyvének most olvasott szakasza azt a korabeli helyzetet tükrözi, amely körülvette „a jámbor zsidókat”, „az igazakat”, akik ebben az időszakban szétszóratásban éltek a szkeptikusan gondolkodó pogányok és olyan nemzettársaik között, akik elhagyták a hitet és az Úr törvényeinek megtartását. Ezt a helyzetet számos keresztény napjainkban is gyakran megéli. A szentíró vádló szavakat ad a „gonoszok” szájába az „igazak” ellen, s így mutatja meg azt a gonoszságot, ami gyakran sújtja a hívőket és nehézzé teszi életüket. Az uralkodó kultúra azt sugallta, hogy az ember csak a véletlen szülötte, és élete vége, a halál teljesen értelmetlen – helyes tehát, ha valaki az életet csak önmagára szánja, arra törekedve, hogy kielégítse vágyait; saját számításait, saját hasznát keresse. És mindazt, ami útjába kerül ezen az úton, el kell söpörni, el kell távolítani bármi áron, akár erőszakkal is. Az „igazak” tanúsága egyfajta élő ellentmondás ezzel az életmóddal szemben; már puszta jelenlétük is zavaró, szinte elviselhetetlen. Könnyű ebben a részben meglátni Jézus arcát: ő az igaz, aki szenved a gonosz lélektől megszállott emberek gonoszsága miatt. Jézus mellett ott látjuk mindazon hívők arcát, „akik üldözést szenvednek az igazságért” (Mt 5,10). Egy ősi keresztény szöveg, a Diognétoszhoz írott levél, amely üldöztetés idején keletkezett, így fogalmaz: „…ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban… A lélek szereti a testet, mely őt gyűlöli és a test tagjait is; a keresztények is szeretik azokat, akik gyűlölik őket. A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tartja össze a testet; így vannak a keresztények is: a világba vannak zárva mint börtönbe, de mégis ők tartják össze a világot.” (A részlet Vanyó László fordítása) A világ lelkének lenni azt jelenti, megtartani a világot a szeretet erejével.

A Szent Kereszt imádsága

Március 26., csütörtök

Kiv 32,7–14 – Mózes közbenjárása

Imádság az egyházért

7Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: »Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről! 8Hamar letértek arról az útról, amelyet mutattál nekik: öntött borjút készítettek maguknak, imádták azt, áldozatokat mutattak be neki, és azt mondták: ‘Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!’« 9Aztán így szólt az Úr Mózeshez: »Látom már, hogy keménynyakú nép ez! 10Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!«
11Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: »Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? 12Kérlek, ne mondhassák az egyiptomiak: ‘Álnokul kivitte őket, hogy megölje mindnyájukat a hegyekben, és eltörölje őket a földről.’ Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! 13Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: ‘Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!’« 14Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.

A sivatagban, ahogy az élet nehéz pillanataiban, az ember könnyen gondolja, hogy Isten távol van tőle. Ösztönösen úgy reagálunk, ahogy Izrael népe: saját istent készítünk magunkat, aki vezet minket és kielégíti szükségleteinket. Döbbenetes, amit Izrael mond az aranyborjú előtt: „Izrael, ezek a te isteneid, akik kihoztak téged Egyiptomból.” A szolgaságból való szabadulást egy olyan bálványnak tulajdonítják, amelyet a saját kezükkel készítettek! Azt gondolhatnánk, hogy ez hihetetlen. Pedig amikor az ember nem emlékszik arra, amit az Úr tett az életében, akkor minden a saját maga művének látszik. Csak akkor találhatjuk meg az igazi választ az élet nehézségeire, ha emlékszünk arra, mit tett Isten az életünkben. Ha csak önmagunkra koncentrálunk, könnyen keményfejűvé válhatunk. Szükség van ilyenkor egy testvér közbenjárására, amilyen Mózes volt, hogy ő forduljon értünk az Úrhoz. Ezt a szeretetszolgálatot gyakorolja az Egyház és a közösségeink, amikor egymásért imádkozunk. Az egész Egyházért, az egész közösségért mondott imádsággal igazi papi szolgálatot teljesítünk. A közös imádság fölszáll az Úrhoz, elér a szívéhez, egészen addig, hogy visszavonja ítéletét, ahogyan ebben az esetben is történt: „Visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.” Az imádság különleges erő a hívő ember kezében, ahogy Jézus is többször emlékeztette erre tanítványait: „Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20)

Imádság az Egyházért

Március 25., szerda

Urunk születésének hírüladása, Gyümölcsoltó Boldogasszony; Boldog Omeljan Kovcs görögkatolikus pap emlékezete: a majdaneki koncentrációs táborban gyilkolták meg, 1944-ben, mert az üldözött zsidók védelmére kelt

Lk 1,26–38 – Az angyali üdvözlet

Imádság a szentekkel

26Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, 27egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. 28Bement hozzá az angyal, és így szólt: »Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.« 29Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. 30Az angyal pedig folytatta: »Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. 31Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. 32Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, 33és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége«.
34Mária erre így szólt az angyalhoz: »Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?« 35Az angyal ezt felelte neki: »A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni.

Az Egyház liturgiája arra a napra akar ma emlékeztetni minket, melyen az Úr elküldte angyalát Názáretbe, hogy hírül adja Máriának: ő lesz Jézus édesanyja. Az evangélium nem a jeruzsálemi templomba visz el minket, mint amikor Keresztelő János születését adta hírül, hanem egy nyomorúságos kunyhóba, egy magányos fiatal lányhoz, akinek a neve is igen szokványos: Mária. Az angyal belép, és üdvözli. Mária olyan, mint bármely más lány, faluja szokásos mindennapjait éli. Isten tekintete mégis őrajta pihent meg; fogantatásától fogva kiválasztatott arra, hogy ő legyen az Üdvözítő édesanyja. Isten a fogantatásától kezdve őrizte, oltalmazta, gondját viselte, mondhatnánk szépítgette, megtisztította minden szeplőtől, hogy befogadhassa az Úr Jézust. Ezért mondhatja az angyal: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” Igen, Máriát Isten szeretete tölti el. Ebben mindannyiunkat megelőz: ő az, aki úgy viszonozta ezt a szeretet, hogy teljesen átadta magát az Úrnak. Alighogy meghallja az angyal szavát, zavarba jön. Ám az angyal azonnal megnyugtatja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni.” Ez a hír valójában még mélyebben fölkavarja. Hiszen még nem él együtt Józseffel, ezért ezt kérdezi az angyaltól: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” Az angyal folytatja: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával.” Mária ráhagyatkozik az Úrra, és így válaszol: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Ő, akit elsőként szeretett ilyen nagyon az Isten, ő lesz az, aki az angyal szavára elsőként válaszol azzal, hogy teljesen átadja magát. Ő, a hívők közül az első, példaként szolgál nekünk arra, hogyan legyünk Isten szavának hallgatói. Engedelmessége az üdvösség gyökere. Azon a napon, azzal az igennel megtört az ősszülők engedetlensége, és megkezdődött Jézus megváltó művének az ideje. Máriával együtt tanuljuk meg szívünkbe fogadni az evangéliumot, így részt veszünk a megváltás misztériumában.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Március 24., kedd

Szent Óscar Arnulfo Romero érsek, vértanú emléknapja: 1980-ban az Eucharisztia bemutatása közben, az oltárnál ölték meg; a Fosse Ardeatine-i mészárlás emlékezete: 1944-ben ezen a napon gyilkoltak meg a nácik 335 embert Rómában

Ez 47,1–9.12 – A templom, az igaz élet forrása

Imádság az Úr anyjával, Máriával

1Ezután visszavitt engem a ház kapujához, és íme, víz fakadt a ház küszöbe alatt a keleti oldalon; a ház homlokzata ugyanis kelet felé nézett. A víz a templom jobb oldalán folyt le, az oltártól dél felé. 2Aztán kivitt az északi kapun, és körülvezetett a külső kapun kívül levő úton a kelet felé néző útra; és íme, víz tört elő a jobb oldalon. 3Ekkor a férfi, akinek kezében mérőzsinór volt, kiment kelet felé és ezer könyököt mért, majd átvezetett a vízen, és az bokáig ért. 4Majd ismét ezer könyököt mért, és átvezetett a vízen, és az térdig ért. 5És ismét ezer könyököt mért, és átvezetett a vízen, és az vesékig ért. Azután még ezer könyököt mért, és nem tudtam többé átmenni a folyón, mert a vizek mély folyammá áradtak, amelyen már nem lehetett átgázolni. 6Ekkor azt mondta nekem: »Láttad ezt, emberfia?« Majd ismét visszavitt a folyó partjához. 7Amikor visszatértem, íme, a folyó partján igen sok fa volt mindkét oldalon. 8Azt mondta nekem: »Ez a víz a keleti homokdombok felé indul, majd lefolyik a sivatag síkságára és a tengerbe ömlik; amikor beleömlik, annak a vize egészséges lesz. 9Amerre ez a folyó ér, minden élő és mozgó lény élni fog. Ahová eljut a víz, igen sok lesz a hal; ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény. 

12A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s a gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, a lombjuk pedig orvosságul.

Ezekiel próféta látomásán keresztül Isten szava megmutatja nekünk azt a helyet, ami felé tartunk, az álmot, amit az Úr álmodik, értünk. Szemünk előtt megjelenik Jeruzsálem és a templom. Bőségben buzog elő a víz a templomból, és mindenfelé kiárad, hogy életre keltse, amit csak elér. A bibliai nyelvben a folyóvíz, mely a száraz földet megöntözi és bőven termő kertté teszi, Isten hatalmának szimbóluma, ami átalakítja az emberek szívének terméketlenségét, hogy Isten álmának ne csupán befogadására legyenek képesek, hanem tevékeny szolgálóivá is váljanak. János evangéliumában maga Jézus az, aki megmutatja az igazi templomot, amiből a Szentlélek élő vízforrása buzog elő. „Jézus a templomban volt, és fennhangon hirdette: »Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak«” (Jn 7,37–38). Később pedig, amikor a keresztfán függött, az evangélista így írt: „Az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle” (Jn 19,34). Miközben egyre inkább közeledünk húsvéthoz, a próféta arra buzdít minket, ezekben a napokban különösen ne szakadjunk el Isten szavának forrásától, hogy készségesebben tudjuk megérteni és befogadni a szívünkbe a szeretetnek azt a misztériumát, amit ünnepelni készülünk a nagyhéten. Az élő víz folyója árad majd ki ránk és az egész világra ezekben a napokban. Engedjük, hogy átjárjon minket Jézus szeretete, aki annyira szeret, hogy egészen a keresztfáig megy értünk. Szent Romero példája – akit az oltárnál öltek meg, mert védelmezte a szegényeket – ragyogó tanúságtétel mindannyiunk számára.

Imádság a szentekkel

Március 23., hétfő

Iz 65,17–21 – Új eget és új földet teremtek

Imádság a szegényekért

17Mert íme, én új eget és új földet teremtek;
az elsőkre nem emlékeznek,
nem is jutnak eszébe senkinek.

18De örvendjetek és ujjongjatok mindörökké
annak, amit teremtek;
mert íme, én Jeruzsálemet ujjongássá teremtem,
népét pedig örömmé.

19Ujjongok majd Jeruzsálemben,
és örvendezem népemben;
nem hallatszik többé benne
sírás hangja és kiáltás hangja.

20Nem lesz ott többé néhány napig élő csecsemő,
sem öreg, aki nem tölti be napjait;
mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg,
és aki nem éri meg századik évét,
átkozottnak számít.

21Házakat építenek, és bennük laknak,
szőlőt ültetnek, és eszik gyümölcsét.

Már egy ideje visszatértek a városba, ám még nehéz az izraeliták számára szívükben is visszatérni az Úrhoz, megtartani törvényeit, és újra rátalálni az Úrral kötött szövetség örömére, az ő szeretettervében való részvételre. Izajás szeretné fölrázni a népet a beletörődésből, amibe belesüllyedt a száműzetésből való visszatérés után, mintha számára már nem volna remény egy új, szép jövőre. Isten szava ismét szól, fölébreszt a tespedésből és a beletörődésből. Ismét az Úr az, aki megmutatja nekik látomását, és ezzel összefüggésben azt a küldetést is, amit rájuk bíz: „Új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé senkinek. Örüljetek és ujjongjatok azon mindörökké, amit majd teremtek! Mert Jeruzsálemet »öröm«-nek teremtem, és népét »ujjongás«-nak.” Az Úr közbelép, új látomást, új álmot, új erőt ajándékoz népének. Valójában az Úr ismét leszáll népe közé, és bevonja nagy tervébe, abba az álmába, hogy minden népből egyetlen családot alkosson, és Jeruzsálemet mindenki városává tegye. Olyan város lesz, ahol „nem hallatszik többé sem sírás, sem jajkiáltás… Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak néhány napig él; sem öreg ember, aki ne töltené be élete napjait. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg; s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít.” Ez az álom ma is prófétai erővel szól: a népek győzzék le annak kísértését, hogy bezárkózzanak saját szűk látóhatárukba. Itt az ideje, hogy újraélesszük az egyetemes látomást minden nép üdvösségéről.

Imádság a szegényekért

Március 22., nagyböjt 4. vasárnapja

1Sám 16,1.4.6–7.10–13; Zsolt 23 (22); Ef 5,8–14; Jn 9,1–41

Imádság az Úr napján

Ez a Laetare-vasárnap (az örvendezés vasárnapja), nevét a szentmise kezdőénekének első szaváról kapta. A liturgia arra hív, hogy törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát. A bűnbánati időt jelző lila szín átadja helyét a rózsaszínnek, mert szívünk örvendezhet ma, mintha kicsit előre megízlelhetnénk a feltámadás örömét. A vakon született, és immár látó ember öröme az az öröm, amit a liturgia kér tőlünk is. Ez az ember születésétől fogva vak volt, ott ült az út szélén és koldult, erre a sorsra volt kárhoztatva. Az volt a boldogság számára, ha valaki megállt, és egy pénzérmét dobott oda neki. Amint meglátja ezt a vak embert, Jézus megáll. A tanítványok rögtön megkérdezik: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” A tanítványok számára ez az ember csupán egy megvitatásra érdemes eset. Jézus azonban a szív tekintetével néz rá. Szűkszavúan válaszol: „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei.” Megmutatja, hogyan néz Isten arra a vak emberre. Jézus ránéz, megrendül, mellélép, és megérinti. Átgondolt, nem légből kapott gesztussal érinti meg, és nagyon konkrét gesztussal: vesz a porból, nyálával megnedvesíti és a szemére keni. Ugyanaz a kéz ez, mint Isten keze, aki a teremtéskor megformálta az embert, és aki ma is folyamatosan újrateremti. Azt a hamut, azt a port szereti az Isten. Sőt, éppen emiatt rendül meg az Úr, ez ösztönzi arra, hogy fölénk hajoljon. Amikor pedig Jézus arra kérte, hogy menjen, és mosakodjon meg a Siloé tavában, akkor tétovázás nélkül engedelmeskedett, elment a tóhoz, hogy megmosakodjon. Az evangélista nagyon gyorsan összefoglalja, ami történt: „Elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott.” A csoda nem egy mágikus gesztus volt: Jézus kezének gyengéd érintése által történt meg, és azáltal, hogy a vak ember engedelmeskedett a szónak, amit hozzá intézett.

Ennek a gyógyulásnak a folyamata útmutatás számunkra is. Mi is gyakran vakok vagyunk, nem születésünktől fogva, hanem mert hozzászoktunk, hogy csak saját magunkat lássuk, megrögzötten önmagunkat szemléljük, beletörődve egy olyan világba, amit látszólag lehetetlen megváltoztatni. Ebben a részben az evangélista hétszer ismétli azt a kifejezést, hogy „megnyílik a szeme”. Nem véletlen ez a sok ismétlés, talán arra utal, milyen könnyen vissza lehet esni a vakságba. Ez a bibliai szakasz arra tanít, hogy a gyógyulás egy út, aminek nincs vége, és ami kitartást kér tőlünk. Ez történt azzal a vak emberrel is, miután meggyógyult. Az emberek, akik látták, nem ismerték föl. A világ szemében lehetetlen megváltozni, lehetetlen mássá lenni, mint amilyenek vagyunk. A farizeusokat egyenesen dühíti ez a változás. Nem tudnak örülni azzal, akit öröm ért, mert nem tudnak sírni azzal, aki sír, és nem tudnak megrendülni azzal az emberrel, akit fájdalom ér. Ehelyett dühösek lesznek. Jézus újra találkozik a vak emberrel. Találkozik vele, rátalál, mintha azt akarná ezzel mondani az evangélista, hogy Jézus nem hagyja el az embert, megtalálja. Nem elég, ha egyszer megérint, nem elég egyszer meghallgatni és engedelmeskedni neki. Amikor az Úr találkozik velünk – ahogyan azzal a vak emberrel találkozott –, új kérdéseket tesz föl, új feladatokat ad. Azt kéri, hogy szeressünk, hogy növekedjünk a követésében. Ezt kérdezi tőle: „Hiszel az Emberfiában?” Jézus barátot keres, tanítványt, akit szeret, társat, akivel megváltoztathatja a világot. A vak ember így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ez a nagyböjt kérdése: ismerjük meg jobban Jézust, nézzük többet az arcát, engedjük, hogy jobban megérintsen a szeretete. Az evangéliumból azt halljuk: „Ő beszél veled.”

Imádság az Úr napján

Március 21., szombat

Oz 6,1–6 – Nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet

Előesti imádság

1Nyomorúságukban csakhamar hozzám sietnek:
‘Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz,

2Mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket,
megvert, de gondjába is vesz minket.

3Két nap múlva ismét életre kelt minket;
harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt.
Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat!
Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal,
eljön hozzánk, mint az őszi eső,
és mint a tavaszi eső a földre.’

4Mit tegyek veled, Efraim?
Mit tegyek veled, Júda?
Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő,
és mint a reggel tovatűnő harmat.

5Ezért vertem őket a próféták által,
megöltem őket szám igéjével.
Ítéletem elérkezik, mint a világosság.

6Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot,
és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.

Az előző napon azt a részt hallgattuk meg, amikor a próféta buzdította Izraelt, térjen vissza az Úrhoz. Ezen a napon azt látjuk, hogy Izrael elhatározta, a visszatérés útjára lép: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő tépett meg, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket.” A megtérés és az Úrhoz történő visszatérés útja nem belőlünk születik, nem az egyéni tökéletességre való törekvés eredménye. Már abban a döntésben is, hogy visszatérünk hozzá, ott van a bizonyosság, hogy az Úr az, aki megment, meggyógyít, megtart minket. Ítélete megbocsátás, és nem kárhoztatás. Ez a bizonyosság elkíséri azt, aki megbánja bűneit. A próféta aztán arra utal: szükség van rá, hogy bejárjunk egy utat. A megbocsátás és a gyógyulás nem automatikusan bekövetkező esemény, megelőzi egy fejlődés, tudatos út, az önvizsgálat, a meghozott döntések, az elhagyott szokások útja. Azt is mondhatnánk, hogy a nagyböjt ideje éppen ezt az utat mutatja nekünk. A szöveg kétnapi várakozásról szól, hogy a harmadik napon fölkerekedjünk, és új útra lépjünk. A megtérés nem a pillanat műve, hanem olyan út, amely a napjaink során fokozatosan bontakozik ki. A próféta így fogalmaz: „Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat: biztosan eljön, mint a hajnal, megjön, mint a zápor, mint a tavaszi eső, amely öntözi a földet.” Ez azt jelenti, hogy nem habozhatunk, nem vesztegethetjük az időnket, és nem halogathatjuk a döntést. Ez az alkalmas idő. Sürgetően szükség van a szívünk változására, mivel az evangéliumot hirdetni kell, mert a szegények várnak ránk, mert a világnak szüksége van a remény szavaira.

Előesti imádság

Március 20., péntek

Oz 14,2–10 – A visszatérés ideje

Imádság a Szent Kereszthez

2Térj meg, Izrael, az Úrhoz, a te Istenedhez,
hisz bűnöd miatt buktál el!

3Vigyétek magatokkal e szavakat,
térjetek az Úrhoz,
és mondjátok neki:
»Végy el minden gonoszságot,
fogadd el a jót,
és mi majd ajkunk gyümölcsét áldozzuk néked.

4Asszúr ne segítsen nekünk,
lóra sem szállunk többé,
és kezünk alkotásainak
nem mondjuk többé: ‘Ó, Isteneink!’
Mert te megkönyörülsz az árván,
aki nálad talál irgalmat.«

5»Meggyógyítom hűtlenségüket,
és szívemből szeretni fogom őket,
mert haragom elfordult tőlük.

6Izraelhez olyan leszek, mint a harmat;
virul majd, mint a liliom,
és gyökeret hajt, mint a Libanon.

7Kiterjednek ágai,
és pompája olyan lesz, mint az olajfáé,
és illata, mint a Libanoné.

8Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak,
gabonát termelnek és rügyeznek, mint a szőlő;
hírneve olyan lesz, mint a Libanon bora.

9Efraim, mi köze neki a bálványokhoz?
én hallgatom meg és gyámolítom őt;
olyan leszek én, mint a zöldellő ciprus,
és tőlem való lesz a gyümölcs,
melyet rajtad találnak.«

10Aki bölcs, értse meg ezeket,
aki értelmes, lássa be ezt mind!
Bizony, egyenesek az Úr útjai,
s az igazak biztosan járnak azokon,
de a gonoszok elesnek rajtuk.

Ebben a nagyböjti időszakban a liturgia folyton arra buzdít minket, hogy térjünk vissza az Úrhoz: „Izrael, térj vissza az Úrhoz, a te Istenedhez, hisz bűnöd miatt buktál el.” Ez valóban alkalmas időszak arra, hogy magunkba szálljunk, és ismét megértsük, mennyire hatalmas az Isten irgalma, és mennyire meghatározó a szava életünk számára. Amikor a Szentírást hallgatjuk, újra megértjük, hogy bűnösök vagyunk, és megtanuljuk, hogy miképp fordulhatunk az Úrhoz. A próféta így buzdítja a népet: „Hozzatok szavakat magatokkal, és térjetek vissza az Úrhoz.” Úgy is fogalmazhatunk, hogy megmutatja, miképpen térhetünk hozzá vissza: teret engedünk az értelmünkben és a szívünkben Isten szavának, amivel ő maga fordul hozzánk. A bűn ugyanis onnan indul ki, amikor elhagyjuk Isten szavának hallgatását, hogy más szavakra, más iránymutatásokra hallgassunk. Az Istenhez való visszatérés, amit a próféta és ez az időszak is kér tőlünk, éppen azt jelenti, hogy az Úr mellé állunk, és hallgatjuk az ő szavát. Ő pedig elismétli számunkra: „Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket, elfordul tőlük haragom.” Úgy tűnik, az Úr megelégszik a mi szerető közelségünkkel. Kimondhatjuk, hogy valóban igen kevés elég ahhoz, hogy az Úr megenyhüljön irányunkban és elárasszon barátságával: „Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, gyökeret ereszt, mint a nyárfa. Hajtásai messze ágaznak, pompás lesz, mint az olajfa s illatos, mint a Libanon.” Ezek a képek jól leírják, mennyire nagy és erős az Isten szeretete népe iránt. És szeretetének bősége magyarázza meg a féltékenységet is népe iránt, melyre minden szeretetét kiárasztja.

A Szent Kereszt imádsága

Március 19., csütörtök

Szent Józsefnek, Mária jegyesének az ünnepe, aki alázatosan „magához vette a Gyermeket”; Ferenc pápa beiktatásának évfordulója

Mt 1,16.18–21.24a – József törvényes apja lesz Jézusnak

16Jákob pedig nemzette Józsefet. Ő volt a férje Máriának, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek.
17Az összes nemzedék tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék; Dávidtól a Babilonba való áttelepítésig tizennégy nemzedék; és a Babilonba való áttelepítéstől Krisztusig tizennégy nemzedék.
18Jézus Krisztus születése pedig így történt:
Anyja, Mária el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy méhében fogant a Szentlélektől.
19József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. 20Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: »József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. 21Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.«
22Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: 23»Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni«. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.
24József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki.

Az Egyház ma Szent Józsefet, Mária jegyesét ünnepli. Dávid házának leszármazottjaként az a feladata, hogy Jézust Dávid családjához kösse; összefogja benne a pátriárkák alakját, akiknek álmában gyakran nyilatkoztatta ki magát Isten; és hogy bejárja a kis Jézussal az Egyiptomból való kivonulás útját egészen az Ígéret földjéig, és így teljes egészében beillessze Izrael történetébe, hogy ő lehessen a megígért örökös. József, aki a csend embere volt, napról napra jobban megértette az Úr akaratát, és engedelmeskedett neki. Egy ősi legenda szerint nagy békében halt meg, a Jézustól kapott békében. A nyugati hagyományban ezért már nagyon régtől kezdve őt hívják segítségül a jó halál ajándékát kérve. A keleti egyházak Dáviddal és az Úr testvérével, Jakabbal együtt emlékeznek rá a karácsonyt követő napokban. Alakja Jézus gyermekkorához kötődik, és arra hívja föl figyelmünket, hogy mindig az Urat kell hallgatnunk, különösen amikor eluralkodni látszanak a nehézségek. Máté evangéliuma Józsefről beszél, és a drámáról, amit át kellett élnie: Mária váratlan módon gyermeket vár. Megcsalt férjként hivatalosan el kellene válnia, és így kitenné Máriát a házasságtörés vádjának. Ezért úgy döntött, elbocsátja ifjú menyasszonyát, de titokban. Gesztusa kifinomult igazságérzetről tanúskodott – mondhatnánk, irgalmas volt. Mégis, ha ez az igaz ember, aki még a Törvénynél is kifinomultabban gondolkodott, megtette volna, amit tervezett, akkor Isten legmélyebb igazsága ellen cselekedett volna. Mert Istennek van egy mindenen túlmutató terve, amit az angyal kinyilatkoztat. József meghallgatja, és megérti, ami körülötte és benne történik. Így válik az evangélium tanítványává. Az angyal ezzel folytatja: „akit Jézusnak nevezel el”. Józsefnek föl kell ismernie és ki kell mondania, ki ez a fiúgyermek. Ezért ő a hívő ember mintaképe, aki képes meghallgatni az Urat és magával vinni Jézust. Ha hallgatjuk az evangéliumot, mi is magunkkal tudjuk vinni Jézust, mint mindennapjaink, egész életünk barátját.

Imádság a szentekkel