December 31., hétfő

Hálaadás az Úrnak az elmúlt évért

1Ján 2,18–21 – Elérkezett az utolsó óra, a döntés ideje

Karácsonyi imádság

18Fiacskáim, itt az utolsó óra! És amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, támadt is már sok antikrisztus. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. 19Közülünk jöttek elő, de nem voltak közülünk valók. Ha közülünk valók lettek volna, bizonyára velünk maradtak volna; de ki kellett derülnie annak, hogy nem mindnyájan közülünk valók. 20Ti azonban fel vagytok kenve a Szent által, és mindnyájan tudjátok ezt. 21Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem mint olyanoknak, akik ismerik, és azt is, hogy semmi hazugság nem származik az igazságból.

Elérkeztünk a napév végéhez, és a János első leveléből vett olvasmány ezzel a kijelentéssel kezdődik: „itt az utolsó óra”. Egy ősi hagyomány arra buzdít, hogy a Te Deumot énekeljük, az ősi hálaéneket a napokért, amelyeket az Úr adott nekünk. Jól tudjuk, hogy konvencionális dátumról van szó. Mégis jó arra emlékeznünk, hogy az idő nem jelentőség nélküli dimenzió az emberi létezés számára, és életünk napjai nem tartanak örökké. Sőt: a napok és az évek elmúlnak, és nekünk nem szabad elpazarolnunk, eltékozolnunk, hanem Isten jelenlétében kell megélnünk őket. Ugyanis a történelem nem üres burok: üdvösségünk helyszíne, a hely, ahol a jó és a rossz, a szeretet szabadsága és a bűn szolgasága közötti kemény csata zajlik. János apostol kiemeli ezt a harcot, és rámutat az antikrisztussal azonosított hamis próféták jelenlétére. Ez az utolsó óra, emlékeztet, a döntő ütközet ideje. Az evangéliumokban Jézus többször figyelmeztette tanítványait „az idők végére”. Márknál olvashatjuk: „Álkrisztusok és álpróféták lépnek fel, jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is félrevezessék” (Mk 13,22). Az Újszövetség nyelvén azonban amikor János azt mondja, hogy „itt az utolsó óra”, nem azt jelenti, hogy elközelgett a történelem vége, mint inkább azt, hogy elérkezett a döntés ideje, amikor véglegesen határoznunk kell Jézus és az evangélium mellett. Minden keresztény nemzedéknek, minden hívőnek végleges döntéseket kell hoznia, szilárdan ki kell tartania Jézus mellett, és fel kell vállalnia a feladatot, amelyet az Úr ránk bízott: meg kell változtatnunk a világot, hogy siettessük Isten országát. Nem halogathatjuk döntésünket más pillanatokra, hiszen azt sem tudhatjuk, hogy lesz-e még belőlük. János szomorúsággal említi, hogy a hamis próféták (az antikrisztusok) „közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók”. Őket „nem kente föl a Szent”, nincs meg bennük Jézus Lelke. Nem elegendő ugyanis fizikailag a hívők közösségébe tartozni, be kell fogadnunk a Lelket, amely áthatja, belsőleg is részt kell vennünk életében. Ezt jelenti, hogy a birtokunkban van a „tudomány”, vagyis az evangélium bölcsessége. Az apostol arra buzdít, hogy maradjunk szilárdak az evangéliumban, és így közösségben maradunk az Atyával. Miközben véget ér ez az év, és elkezdődik az új, adjunk hálát az Úrnak az időért, amit nekünk ajándékozott, kérjük Istent, hogy segítsen bennünket az új évben, és hagyjuk, hogy az ő szava vezessen bennünket: ez legyen a világosság lépéseinkhez.

Karácsonyi imádság

December 30., A Szent Család ünnepe

Laurindo és Madora emlékezete, a Sant’Egidio közösség két mozambiki fiataljáé, akik a háborúban haltak meg; velük együtt emlékezünk minden fiatalra, akik a konfliktusok és az erőszak miatt hunytak el

1Sám 1,20–22.24–28; Zsolt 84 (83); 1Ján 3,1–2.21–24; Lk 2,41–52

Karácsonyi imádság

Néhány nap telt csak el karácsony óta, és a szentmise máris Názáretbe visz minket, hogy találkozzunk ezzel a különleges családdal. Jézusnak is szüksége volt családra. Szüksége volt rá, hogy egy apa és egy anya szeretete vegye körül.

Mégis mély jelentéssel bír ez a család, ugyanis Jézus központi helyet kap benne. A „rejtett élet” valódi kincse Jézus: Mária és József befogadta a Fiút, védelmezte őt, s ahogy látták növekedni a körükben, sőt a szívükben, úgy növekedett szeretetük, és úgy értettek meg egyre többet. Íme, ezért szent a názáreti család: mert Jézus állt a középpontjában. Amilyen aggodalom őket elfogta, amikor nem találták a tizenkét éves Jézust, úgy kellene nekünk is megrettennünk, amikor távol vagyunk tőle. Mi képesek vagyunk arra, hogy olykor akár több mint három napig is meglegyünk anélkül, hogy akár csak eszünkbe jutna az Úr, hogy olvasnánk az evangéliumot vagy éreznénk, hogy szükségünk van a barátságára. Mária és József útra kelt, és rátalált; nem rokonok vagy ismerősök körében (ott nehezen lehet megtalálni), hanem a templomban, a tanítók között.

Jézus beszél hozzánk is, felnőttekhez, akiknek a szívét gyakran megkeményítették megszokásaik. A legfontosabb tanítást kínálja nekünk: mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Gyermekkora óta ezt mondja, az evangélium első soraitól kezdve. Elismétli majd a végén is, a kereszt magasságából, amikor Fiúként egészen az Atyára bízza magát. Az evangélista végül megjegyzi, hogy Jézus Názáretben „gyarapodott bölcsességben, korban s kedvességben Isten és az emberek előtt”. Nekünk is növekednünk kell Jézus ismeretében és szeretetében. Názáret, ez a kis falu Galilea határvidékén, a Szent Család hétköznapi életének színtere, jelképezi a tanítvány egész életét, aki befogadja, védelmezi és növeli az Urat szívében, életében. Akkor hát nem puszta véletlen, hogy a „Názáret” szó azt jelenti: „aki védelmez”. Názáret Mária, aki „szavait mind megőrizte szívében”. Názáret minden tanítvány hazája, hivatása. Így van ez, még akkor is, ha a világ ma is ezt kérdezi: „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46.)

Karácsonyi imádság

December 29., szombat

Szent Dávid próféta emléknapja – neki tulajdonítanak több zsoltárt; ősidőktől fogva a zsoltárokból táplálkozik a zsidók és a keresztények imádsága

Becket Szent Tamás emléknapja, aki az igazságosságnak és az Egyház méltóságának védelmezője

Boldog Salkaházi Sára emléknapja, akit 1944-ben ezen a napon lőttek a Dunába, mert zsidó asszonyok és lányok életét mentette

1Ján 2,3–11 – Aki szereti testvérét, megmarad a világosságban

Karácsonyi imádság

3Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk parancsait. 4Aki azt mondja: »Ismerem őt«, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság. 5Aki azonban megtartja az ő igéjét, abban Isten szeretete valóban tökéletes, ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. 6Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy is kell élnie, ahogyan ő élt.

Az új parancs

7Szeretteim! Nem új parancsot írok nektek, hanem régi parancsot, amelyet kezdettől fogva ismertek. A régi parancs az ige, amelyet hallottatok. 8De új parancsot is írok nektek, s ez rá is, rátok is vonatkozik, mert a sötétség elmúlt, és az igaz világosság világít már. 9Aki azt mondja, hogy világosságban van, és testvérét gyűlöli, az még most is a sötétségben van. 10Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nem okozza testvére bukását. 11De aki gyűlöli testvérét, az sötétben van, a sötétben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.

János első levelének ez a szakasza a szeretet szavait tárja elénk, amelyek Jézus születésének misztériumából fakadnak. Az evangélista a Nikodémussal folytatott beszélgetésben is felidézi ezt: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Erősen összefügg ez az üdvösség vágyával, amely mélyen gyökerezik minden ember szívében. Olyan vágy ez, amely nyugtalanít minket. De éppen ez a nyugtalanság az első lépés ahhoz, hogy kilépjünk önmagunkból. János apostol megmutatja az Úr megismerésének egyszerű útját. Nem ki tudja, milyen erőfeszítésekre van szükség, hanem egyszerűen arra, hogy tartsuk meg parancsait. Aki meghallgatja és gyakorlattá teszi szavát, az Istenben marad. János egészen odáig megy, hogy azt írja: „Isten szeretete valóban tökéletes” az ilyen emberben. Nem mi vagyunk tökéletesek a képességeink révén, hanem a szeretet tökéletes, amelyet maga Isten ajándékozott nekünk. Aki befogadja ezt a szeretetet, az maga is a tökéletesség útján jár, mert Isten szeretete vezeti. A karácsony Isten szeretetének megtestesülése. Jézussal feltűnt „az igazi világosság”, amely eloszlatja a világot elborító sötétséget, és új történet veszi kezdetét. Isten szeretetének világossága készteti arra a hívőket, hogy mindenkit szeressenek, kivétel nélkül, még az ellenségeinket is. Aki nem fogadja be, nem éli meg ezt a szeretetet, az „a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította”. A szeretet evangéliuma az igazi újdonság, amely megváltoztatja a világot.

Karácsonyi imádság

December 28., péntek

Aprószentek emléknapja – imádkozzunk mindazokért, akik erőszak áldozataként halnak meg, az anyaméhtől az időskorig

Mt 2,13–18 – A betlehemi gyermekgyilkosság

Karácsonyi imádság

13Miután ők elvonultak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában és így szólt: »Kelj föl, vedd magad mellé a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked! Heródes ugyanis keresni fogja a kisgyermeket, hogy megölje őt.«
14Erre ő fölkelt, éjjel maga mellé vette a gyermeket és anyját, és eltávozott Egyiptomba. 15Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott:
»Egyiptomból hívtam ki fiamat«.
(Óz 11,1)

16Akkor Heródes, látva, hogy kijátszották a bölcsek, nagy haragra lobbant, és embereit elküldve megölette az összes fiúgyermeket Betlehemben és annak egész környékén kétévestől lefelé, annak az időnek megfelelően, amelyet megtudakolt a bölcsektől. 17Így beteljesedett az ige, amit Jeremiás próféta mondott:
18‘Hang hallatszik Rámában, 
nagy sírás és jajgatás: 
Ráchel siratja fiait, 
és nem akar vigasztalódni, 
mert nincsenek többé’.
(Jer 31,15)

A keleti és a nyugati egyház egyaránt tiszteli az aprószenteket, akiket azért mészároltatott le Heródes, hogy elpusztítsa Jézust. „Még nem beszélnek, és már Krisztus hitvallói! Még nem képesek harcba szállni, de már győzedelmesen viselik a mártírhalál koszorúját” – énekli az egyik egyházatya. Heródes kegyetlensége megdöbbentő. Fél, hogy elveszíti hatalmát, és ez a félelem még egy gyermekkel szemben is arra ösztönzi, hogy hallatlan kegyetlenséggel járjon el. Heródes mintha valóban a gonosz kegyetlen erejét testesítené meg. Gyilkos harag dúl a szívében, amelynek fájdalom, sírás, kiáltozás, panasz fakad a nyomában. Heródes bármi áron menteni akarja hatalmát, akár soha nem tapasztalt, semmivel sem igazolható mészárlásra is képes érte. A gonosz erőszak ellenpontja József, akinek semmiféle hatalma nincsen, a hite az egyetlen ereje. Ismét hallgat az angyalra, engedelmeskedik szavának: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba.” Nem csak a múltról szól ez az evangéliumi rész, sőt hihetetlenül aktuális. Gyermekek millióval végez ma is az éhség és a betegségek. Sokan esnek erőszak, gyermekrablás és kizsákmányolás áldozatául. Hány és hány leli a kicsinyek közül a halálát háborúk és konfliktusok elől menekülve, azok kegyetlen közönyétől körülvéve, akik annyira önmagukba fordulnak, hogy megkeményítik szívüket, az a kőszív ne induljon meg még e kicsinyek láttán se, akiket teljes joggal nevezhetünk az új aprószenteknek. A gyermekek iránti kegyetlenség olyan, mint egy mély, az egész világot átjáró szörnyű seb. E kegyetlenség láttán fel kell lángolnia a haragnak! S a keresztényeknek és jószándékú embereknek Józsefhez hasonlóan meg kell hallgatniuk az Úr angyalát, és magukhoz kell venniük ezeket a kicsinyeket, hogy kimentsék őket a gonosz fejedelmének és ostoba szolgáinak gyilkos rabságából.

Karácsonyi imádság

December 27., csütörtök

Szent János apostol és evangélista ünnepe – ő volt a tanítvány, akit kedvelt Jézus, és aki a kereszt alatt Máriát saját anyjaként fogadta magához

Jn 20,2–8 – János és Péter az üres sírhoz fut

Karácsonyi imádság

 2Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« 3Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. 4Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz.5Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. 6Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat 7és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. 8Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt.

János egyike annak a négy tanítványnak, akiket Jézus elsőként hívott magához. A Tibériás tavánál történt találkozásnak még a pontos időpontjára is emlékszik az evangélista: a tizedik óra körül járhatott. Hogyan is felejthette volna el János? Így arra is emlékszik, amikor Andrással, Péter testvérével együtt hallgatták a Jordán partján a Keresztelőt. Villámként hasított beléjük, amikor azt mondta Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Otthagyták a Keresztelőt, és Jézus nyomába szegődtek. Vele töltötték az egész délutánt. Ezek az órák János egész életét örökre megváltoztatták, ahogy Péterét is. A hagyomány úgy tartja számon, hogy János az a tanítvány, „akit kedvelt Jézus”. Az utolsó vacsorán egyedül ő hajthatta fejét Jézus keblére, majd Péterrel és Jakabbal együtt elkísérte őt az Olajfák hegyére, amikor haláltusáját vívta. A többi tanítványhoz hasonlóan azonban ő is elmenekült, egyedül hagyva Jézust, hogy aztán visszatérjen, és kövesse a kereszt lábáig, ahol elfogadja a meghívást, hogy magához vegye Máriát. Ebben az evangéliumi részben húsvét napjának hajnalán találkozunk vele, amikor Péterrel együtt a sír felé fut. Fiatalabb volt Péternél, hamarabb ért oda, látta a gyolcsot a földön, de nem ment be. Megvárta Pétert, aki előbbre járt a korban. Az egyházatyák így kommentálják ezt: a szeretet gyorsabban fut, és előbb ér oda. János mégis meg tudta várni, hogy testvére megérkezzen, és együtt menjenek be a sírboltba. Az ember soha nem fut egyedül. János megtanulta, hogy Jézus mindig kettesével küldte tanítványait. Ők is ketten együtt léptek be a sírboltba. S amint belépett: „látta, és hitt”. Megértette, hogy Jézus testét nem ellopták (hiszen ott voltak a leplek, ahová letették őket), és hitt. A negyedik evangéliumban és a leveleiben őrzött tanúságtételének középpontjában az Isten és a testvérek iránti szeretet hirdetése áll. Ez mestere üzenetének lényege, „szíve”. Azt beszélik, hogy amikor már nagyon öreg volt, széken vitték Jánost a keresztények közösségébe, ő pedig mindig a szeretet parancsolatát ismételte el. Mikor megkérdezték, miért ismétli mindig ugyanazt, azt felelte: „Azért, mert ez az Úr parancsa! Ha ezt teljesítjük, az elég!”

Karácsonyi imádság

December 26., szerda

Szent István diakónus, az első vértanú emléknapja

Mt 10,17–22 – A tanítványok üldöztetése

Karácsonyi imádság

17De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. 18Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket miattam, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. 19Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok.20Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok.
21Akkor halálra adja majd a testvér a testvérét és apa a fiát. A gyermekek szüleik ellen támadnak, és halálra juttatják őket. 22Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de aki kitart mindvégig, az üdvözül.

Most ünnepeltük Jézus születésének szent misztériumát: az Úristen gyermekké lett, hogy megváltson minket. Ma pedig a liturgia arra hív minket, hogy az első keresztény mártír, István égi születéséről elmélkedjünk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ő a szeretet evangéliumáról szóló tanítás elsőként beérett gyümölcse. Ugyanez a szeretet késztette magát Istent, hogy elküldje Fiát a földre, és közöttünk állítsa fel hajlékát. Ezekben a napokban különféle tanúságtételek által az Egyház megmutatja nekünk, mi a célja Isten Fia megtestesülésének: azért szállt a földre, hogy a soha véget nem érő szeretet egébe vigye az embereket. A mai evangélium Jézusnak abból a beszédéből való, amellyel elküldte a tizenkettőt. E kijelentését állítja elénk: „Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé”. A tanítványok megértették a Mester szavait, és aggodalommal teltek el. Jézus azonban megnyugtatta őket. Ő maga mindig velük, és Lelke lesz majd támaszuk. István az első a vértanúk sorában, az első bárány, akit Mesteréhez hasonlóan föláldoztak. István Pállal együtt Gamáliel iskolájának volt a tanítványa, majd az apostolok tanításához csatlakozott, és később a szeretetszolgálatért felelős hét diakónus közé választották. „Kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében”, olvassuk az Apostolok cselekedeteiben. Nem hallgathatott az evangéliumról, amelyet hallott, és amely megváltoztatta egész létét. Nem adta fel magát akkor sem, amikor új élete miatt lecsapott rá az ellenállás és az erőszak. A fenyegetések sem félemlítették meg. A hit erejével tanúskodott tovább az evangéliumról, egészen vére ontásáig. Mestere példája nyomán megkövezése közben arra kérte Istent, vegye magához lelkét, és bocsásson meg üldözőinek. István, a kereszténység történetének első vértanúja vezeti azok seregét, akik bárhol és bármely korban életük feláldozása árán is tanúskodtak, tanúskodnak az evangéliumról. Ők mindannyian, akik látták, „hogy megnyílt az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján”, ma a mennyben vannak, és „színről színre látják” Istent. Ránk pedig drága példájukat hagyják, hogy hogyan hallgassuk meg az evangéliumot, és hogyan kövessük Jézust. Megerősítik számunkra, hogy hősiesség nélkül nem lehetünk Jézus tanítványai.

Karácsonyi imádság

December 25., kedd: Urunk születése

Iz 62,11–12; Zsolt 97 (96); Tit 3,4–7; Lk 2,15–20

Karácsonyi imádság

A karácsony evangéliumában újra elhangzanak az angyal szavai, amelyeket a pásztorokhoz intézett: „Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában.” A pásztorok pedig gyorsan, késlekedés nélkül útra keltek a Gyermekhez. Minket is hív, hogy csatlakozzunk a pásztorokhoz: késlekedés nélkül tegyük félre büszkeségünket, és menjünk, nézzük meg a Gyermeket, aki pólyába takarva fekszik a jászolban: ő maga az Isten, aki az égből szállott alá – és minket is be akar vonni megváltó tervébe. Ezzel a Gyermekkel új történet kezdődik, a pásztorok kicsiny csoportjával, az alázatosok és megvetettek maroknyi csoportjával.

A karácsony azt kéri tőlünk, a Gyermekkel együtt mi is szülessünk újjá, hogy újjászülethessen oly sok ember reménye: abban a Gyermekben – ahogy Pál apostol írja Titusznak – minden embert „üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete” jelent meg. Karácsonykor, embertelen világunk éjszakájában Isten jósága és emberszeretete jelent meg. Isten jósága és emberszeretete olyan, mint a világosság, amelyről Izajás jövendölt: „A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát… Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik.” Bizony: az ujjongás és a kitörő öröm kiáradásának lehetünk tanúi, ha hagyjuk, hogy ez a Gyermek megérintse a szívünket. Ezt láthatjuk a karácsonyi ebédek szép hagyományában, amely immár több évtizede oly sok szegényt, elesettet, időseket, betegeket, magányosokat gyűjt egybe ezen a napon egyetlen asztal köré. Azt is mondhatnánk, hogy Jézus maga terít nekik asztalt. Ezért szállt alá a mennyből. Ő, aki részesült abban a keserű tapasztalatban, hogy nem jutott neki hely, immár oly sok év óta – a legkülönbözőbb formákban – saját házában készít nekik lakomát születésének ünnepén. Ezért jelenthetjük ki még nagyobb erővel, hogy a karácsony öröme valóban a miénk és az egész népé.

Félelmeinket és rettegéseinket félretéve vegyük magunkhoz ezt a Gyermeket, és induljunk el a világ útjain, „dicsőítve és magasztalva Istent”. Segít majd, hogy felismerjük a Gyermek arcát az elesettek és a szegények arcában, és gyarapodni fog az alázatosak és szegények népe, amely tanúságot tesz mindenkinek Isten irgalmasságának nagyságáról.

Karácsonyi imádság

December 24., hétfő

2Sám 7,1–5.8b–11.16 – Dávid királysága örökre fennmarad

Imádság a szegényekért

1Történt pedig, hogy amikor a király már a palotájában lakott, s az Úr már nyugodalmat szerzett neki mindenfelől valamennyi ellenségétől, 2így szólt a király Nátán prófétához: »Nem látod-e, hogy én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig bőrök között van?« 3Azt mondta erre Nátán a királynak: »Eredj, tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert az Úr veled van.« 4Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: 5»Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? 

Ezt üzeni a seregek Ura: Én elhoztalak téged a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy, 9s veled voltam mindenütt, ahol csak jártál, s kipusztítottam minden ellenségedet színed elől, s olyan nagy nevet szereztem neked, mint a föld nagyjainak neve. 10Nos, én népemnek, Izraelnek helyet szerzek, s elültetem, hogy ott lakjon, s ne háborgassák többé, s a gonoszság fiai ne nyomorgassák többé, mint azelőtt, 11attól a naptól kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Nyugodalmat adok tehát neked minden ellenségedtől, s íme, előre megmondja neked az Úr, hogy házat alkot neked az Úr. 

16hanem állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.«

A Sámuel könyvének most olvasott szakaszában az üdvtörténet egy meghatározó pontját szemlélhetjük: a Dávidnak tett ígéretet utódjáról és királyságáról. Az elbeszélés azzal az összehasonlítással indul, ahogy Dávid összeveti saját hajlékát – cédruspalota, amelyet Tírusz királyának segítségével emelt – azzal, hogy az Isten jelenlétét jelképező frigyláda még mindig egy sátorban lakozik. Ezért Dávid úgy dönt, hogy templomot épít az Úrnak, mert az lesz a jelenlétéhez méltó hajlék. A templom hiányát egyebek közt úgy tekintették, hogy egyértelműen jelzi Izrael vallási alsóbbrendűségét a szomszédos népekhez képest. Nátán próféta lelkesedéssel fogadja, amikor Dávid beszámol neki döntéséről. Isten azonban még azon az éjszakán rácáfol. A próféta első reakciója spontán válasz, míg a második Isten kifejezett szándékát tanúsítja. A próféta nem beszélhet magától, hanem csak Isten akarata szerint. Ezért el kell mondania Dávidnak, mi Isten akarata: „Nátán ezeket a szavakat és ezt az egész kinyilatkoztatást mind elmondta Dávidnak.” Dávid terve minden bizonnyal jó volt, de Isten annál sokkal mélyebbre lát. Ezért figyelmezteti Dávidot, hogy amint az elmúlt korokban sem kérte, hogy templomot emeljenek neki, úgy tőle sem kéri. Az Úr vezette népét és magát Dávidot is minden vállalkozásában, anélkül hogy állandó hajléka lett volna, ahol lakhat. Istennek nincs szüksége falakra. Akkor már inkább Izraelnek, hogy ne feledkezzen el az Úrról. Ezért Isten maga épít hajlékot Izraelnek. Nátán Salamonra utal, aki majd megépíti a templomot. Szavai azonban továbbmutatnak. Az Úr biztosítja Dávidot, hogy megszilárdítja utódát: „megtartom utánad magvadból származó utódodat”. A próféta királyi házat jövendöl, amely örökre fennmarad; örökké tartó uralom lesz. A jövendölés Jézus Krisztusban éri el beteljesedését, ahogy az angyal hírül adja Máriának: „Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” (Lk 1,32–33.) Ennek a misztériumnak a befogadására készülünk most mi is.

Imádság a szegényekért

December 23., advent negyedik vasárnapja

Mik 5,1–4; Zsolt 80 (79); Zsid 10,5–10; Lk 1,39–48

Imádság az Úr napján

Advent utolsó vasárnapjánál járunk, küszöbön a karácsony. Az evangélium a Római Birodalom peremvidékének egy Isten háta mögötti falujába visz minket, egy házba. Az Úr innen indítja az üdvtörténet új fejezetét. Lukács evangéliuma számol be erről, két nő találkozásán keresztül. A társadalomban nem volt semmi jelentőségük, sőt egyenesen a gyengeség és a jelentéktelenség jelképei voltak. Isten őket választotta ki, hogy velük kezdje el az emberiség iránti új, szeretetteljes viszonyának történetét. Mária kezdeményez, ő indul el, hogy fölkeresse idős rokonát. Nem volt könnyű az utazás, ahogy nem könnyű megannyi fiatal nő útja sem, akik – sokszor áldott állapotban – menedéket és befogadást keresve elhagyják földjüket, ám igen gyakran nem részesülnek a találkozás és a befogadás kegyelmében. Mária azonban, alighogy az angyallal való beszélgetése befejeződött, „útnak indult, és a hegyekbe sietett”, Júdeába. Mintha nem akarná, hogy idő teljen el az ige meghallgatása és a között, hogy útra kel Erzsébethez. Ebben a sietségben felismerhetjük, mennyire sürgető feladat, hogy mindenhova közvetítsük az Úr szeretetét: ez a sietség jellemzi majd a pásztorokat is, amikor gyorsan útra kelnek, és elmennek Betlehembe, hogy találkozzanak a gyermekkel; ez a sietség hatja át az asszonyokat a sírnál, hogy hirdessék a feltámadás evangéliumát. Mária emlékeztet minket arra, milyen sürgős szüksége van a világnak a találkozásra és a közösségre. Azt is mondhatnánk, hogy a két asszony találkozásának ez a rövid evangéliumi jelenete, amely még Jézus világra jötte előtt történik, megmutatja, hogy a befogadás és a közösségvállalás igénye mennyire nem tűr késlekedést világunkban, amelyre ezzel szemben a kapcsolatokat uraló közöny, a távolságok kiemelése, sőt önmagunk védelmében a másokkal való összeütközés jellemző. A találkozásban erő rejlik: a szeretet és a közösségvállalás új történeteit indítja el, reménységet és örömet fakaszt ott, ahol azelőtt a magány és a magárahagyatottság uralkodott. Ez e karácsony sürgető feladata: megsokasítani a testvériséget és a közösséget.

Imádság az Úr napján

December 22., szombat

1Sám 1,24–28 – Hanna hálaéneke

Előesti imádság

24Amikor aztán elválasztotta, felvitte magával, három fiatal bikával, három véka liszttel és egy korsó borral együtt, és elvitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsinyke volt. 25Amikor levágták a fiatal bikát, odavitték a gyermeket Hélihez. 26Anna ekkor így szólt: »Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. 27Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. 28Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál.«
Ezután imádták ott az Urat.

Hanna imádságába beleszövődik a szegények és gyengék hosszú sora, a megváltást szomjazó egész emberiség. Az Úr meghallgatja azokat, akik bizalommal fordulnak hozzá. Hanna meghallgatást talál, és megkapja Istentől a gyermeket, ahogy kérte. Sámuelnek nevezi el, amely annyit tesz: „az Úrtól könyörögtem ki”. Sámuel valóban az imádság fia, Hanna pedig drága ajándékként vigyáz rá. Ezért hagyja, hogy Elkana egyedül zarándokoljon el Silóba. Azt mondja férjének: „Nem megyek fel, amíg el nem választom a gyermeket. Akkor majd felviszem, hogy jelenjen meg az Úr színe előtt, és végleg ott is maradjon.” Nem állhat meg az ember Isten jelenlétében anélkül, hogy legalább valamennyire megértené a titkot, és érezné azt a szent félelmet, amely az embert Isten nagyságával szembesülve betölti. Ezért Hanna, miután elválasztotta a gyermeket, vele együtt felmegy Silóba, és mindjárt felkeresi Élit. Így akarta beteljesíteni az Úrnak tett fogadalmát. Hanna tudatában volt, hogy Isten milyen rendkívüli irgalmasságot gyakorolt rajta, és nem feledkezik meg a kapott javakról, nem tartja meg magának a fiút, hanem – ahogy ígérte – az Úr kezébe adja. Megtapasztalta Jahve hatalmát, és biztos volt abban, hogy a fiú erősebb és biztosabb kezekben lesz az Úrnál, mint az ő kezében. Isten iránta való hűségét (hiszen „az Úr megemlékezett róla”) ő is hűséggel viszonozta („az Úr teljesítette kérésemet, amellyel hozzá fordultam”). Ez az asszony a hívő példájaként áll előttünk. Benne egyenesen annak a szövetségnek a jelentése mutatkozik meg, amit Isten Izraellel kötött. Hanna tudja, és most mi is vele együtt, hogy Izrael új élete nem másból, mint Isten hatalmából születik, ebből a megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan erőből, amely mégis erős és konkrét. A meglepő a dologban az, hogy ezt a hatalmat az alázatos Hanna kitartó imádsága hívja életre, eszközli ki. Nem voltak különös képességei, sem különös elvárásai, de kitartott az imádságban, befogadta Isten áldását, és méhének gyümölcsét az Úr szolgálatába ajánlotta.

Előesti imádság

December 21., péntek

Én 2,8–14 – A gerlice hangja

A Szent Kereszt imádsága

8Csitt! A kedvesem íme, itt jön!
Szökken a hegyeken át, szökell halmokon keresztül! 9Olyan a kedvesem, mint a gazella,
mint a szarvasborjú,
már itt is áll a házunk mögött,
benéz az ablakon, nézdel a rácson át. 10Íme, a kedvesem szól nekem:
»Kelj fel szaporán, szerelmem!
Jöjj, galambom, szépségem! 11Mert a tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult, 12földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban. 13A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
Kelj fel, kedvesem! Jöjj, te szépségem! 14Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében, hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
Mert a te szavad édes, és oly bájos az orcád!«

A liturgia a karácsony közvetlen közelségében gondolkodtat el az Énekek énekének ezen a szakaszán. Az olvasott jelenetben a szeretett lányt látjuk, aki elképzeli, ahogy kedvese már házuk közelébe ért, és a rácson át nézelődve keresi őt tekintete. Ő hívja, hogy együtt gyönyörködjenek a tavasz szépségében: „Kelj föl, kedvesem, gyere, szépségem!” Arra hív, hogy befogadjuk az Urat, aki eljön, hogy meglátogasson minket. Az Énekek énekében a szerelmesek gyakran kimennek a szabadba, vagy odaképzelik magukat: mintha az édenkertbe mennének. Ezek a képek pontosan írják le Isten vágyát, hogy találkozzon az emberekkel, és megmentse őket. Ezt jelenti a karácsony, amelynek megünneplésére készülődünk. Megint az Úr kezdeményez, ő szalad Izrael felé. Az ajtó előtt áll, nemsokára megszületik. A szerelmes ifjúhoz hasonlóan könyörög, hogy lépjünk ki önmagunkból, és fogadjuk őt. A Targum így parafrazeálja az Énekek énekének ezt a szakaszát: „Amikor Izrael házának fiai Egyiptomban laktak, panaszuk az égig ért… (Az Úr) pedig átugrotta a kitűzött napot, az ősatyák érdeméért, akik a hegyekhez hasonlatosak… Betekintett az ablakokon, és bekukucskált a függönyök résein, és látta a húsvéti áldozat vérét… és megkönyörült rajtunk… S amikor megvirradt, így szólt: Kelj fel, Jeruzsálem népe, választottam… és vonulj ki az egyiptomiak szolgaságából.” Órigenész viszont a feltámadt Jézusra vonatkoztatja a jelenetet, aki ezt mondja az Egyháznak: „Kelj föl… galambom, mert nézd, elmúlt a tél… Feltámadva a halálból megzaboláztam a vihart, és visszahoztam a békét.” Isten szeretete magával ragad: közeleg, érkezik az emberek közé, és azt kéri, hogy fogadjuk be őt, mutassuk meg neki arcunkat, hagyjuk el az énközpontúság szikláinak hasadékait, a szolgaság rejtekhelyeit, és induljunk elébe. Nem a csábító csalogatása ez, vagy holmi tiszteletet és hálát követelő kérés. Annak az Istennek a kérése ez, aki szerelemmel szeret minket, aki koldusként könyörög szeretetünkért. Ez a karácsony misztériuma.

A Szent Kereszt imádsága

December 20., csütörtök

Iz 7,10–14 – Az Immánuel jele

Imádság az egyházért

10Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: 11»Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!« 12De Ácház azt mondta: »Nem kérek, és nem kísértem az Urat.« 13Erre a próféta így szólt: »Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? 14Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.

Izrael királyságának nehéz időszakában járunk, az asszírok erős és terjeszkedőben lévő népe fenyegeti az országot. Acház király aggodalmában Izajáshoz fordul, hogy Isten igéjében találjon vigasztalást. Izajás próbálja megnyugtatni a királyt, arra bíztatva, hogy Istenbe vesse bizalmát, kérjen tőle jelet, amely megerősíti a próféta szavait. Az arrogáns módon uralkodó király azonban, akit most ellensége hatalmától retteg, nem bízik a próféta szavában. Kétes vallásosságot színlelve azt feleli, nem akarja „kísérteni az Urat”. Izajás a király bizalmatlanságától haragra gerjedve azt feleli, hogy az Úr maga ad majd neki jelet: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.” A próféta szava nem várt jövőt tár fel Acház előtt, amely egyébként sem az ő napjaiban fog beteljesedni, de megvalósul, Izrael népének és a föld minden népének üdvösségére. A keresztény hit ezt a szakaszt Jézus születésére vonatkoztatta, ahogy Máté evangéliumában olvassuk: „Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott: Íme, a szűz fogan, és fiat szül, Emmánuel lesz a neve.” (Mt 22–23.) A Szentírás e lapja azt a nagy tervet tárja elénk, amelyet Isten a föld minden népe számára készített. Isten minden nép egyetemes üdvösségének tervét bízza Jézusra és tanítványaira, hogy a föld végső határáig hirdessék Isten jelét: jelenlétét az emberek között.

Imádság az Egyházért

December 19., szerda

Bír 13,2–7.24–25a – Sámson az egész nép szabadulására születik

Imádság a szentekkel

 2Volt azonban egy córai, Dán-nemzetségbeli ember, név szerint Mánue. Felesége meddő volt, 3de az Úr angyala megjelent neki és így szólt hozzá: »Te meddő vagy, és nincs gyermeked; de foganni fogsz és fiút szülsz. 4Óvakodj tehát attól, hogy bort és szeszes italt igyál, vagy valami tisztátalant egyél. 5Ha fogantál és megszülted a fiút, borotva ne érintse fejét, mert Isten nazírja lesz gyermekségétől és anyja méhétől. Ő kezdi majd megszabadítani Izraelt a filiszteusok kezéből.« 6Erre az asszony elment férjéhez, s azt mondta neki: »Isten egyik embere jött hozzám, de külseje olyan volt, mint egy angyalé: igen félelmetes. Amikor megkérdeztem, kicsoda, honnan jön és mi a neve, nem akarta megmondani nekem.

24Meg is szülte a fiút és elnevezte Sámsonnak. Aztán a gyermek felnövekedett, s az Úr megáldotta, 25és Dán táborában, Córa és Estaol között kezdett vele lenni az Úr lelke.

Sámson születését két híradás beszéli el, mintha csak hangsúlyozná, hogy az Úr már születése előtt kiválasztotta őt. Ez a könyv minden más bírájától megkülönbözteti Sámsont. Anyja meddő, és férjével együtt Isten beavatkozását kéri. Az Úr angyala megjelenik az asszonynak, egy fiúgyermek születését adja hírül, s azt mondja, hogy ő lesz Izrael szabadítója. Ezért Istennek kell szentelni, vagyis nazír lesz. A Számok könyvének 6. fejezete írja le a nazír kötelezettségeit: tartózkodnia kell a bortól, amelyet valószínűleg a kánaáni vallás jelképének tartottak, tartózkodnia kell a holttestek érintésétől, nem vehet el idegen nőt, és nem vághatja le a haját. Ez az Istennek szentelés Sámson esetében végérvényes volt. Sámson édesanyja maga is teljesíti, elsőként, a nazirátus előírásait, s ezután elnyeri fia megszentelődését is. A két szülő imádsága meghallgatásra talál. Ám a születendő gyermek nem csak az övék lesz. Sámson az egész nép szabadulására születik, ezzel mintegy előképe lesz Jézus történetének. Sámson története azonban más. Felnőve Isten megáldja, és kinyilatkoztatja neki Lelkét. Sámson ismeri küldetését, és mindene megvan, ami a teljesítéséhez szükséges, de – mint a következő fejezetek elbeszélik – eltávolodik ettől. Megtagadja a nazirátus fogadalmait, vagyis azt az ígéretet, hogy Isten szolgálatára szenteli magát; önmaga és saját személyes vágyainak szolgálatába áll: nem csak az italtól nem tartóztatja meg magát, hanem mértéket nem ismerve dőzsöl a lakomákon. Nemcsak hogy nem tartózkodik a holttestek érintésétől, de magát is beszennyezi, amikor eszik a mézből, amely érintette őket. Azután állandóan pogány nőkkel létesít kapcsolatot. S mi több, úgy dicsekszik erejével, mintha csak a sajátja lenne, nem pedig Istentől kapta volna, népe szolgálatára. Egyszóval, Sámson szíve annyira el van telve önmagával, hogy semmi helyet nem hagy Istennek. Mindannyian jól ismerjük ezt a történetet. Valahányszor önmagunkra koncentrálunk, ahogy majd Sámsonról olvassuk, eltávolodunk Istentől és népétől, s ezzel szabadulásunktól is.

Imádság a szentekkel