Január 31., hétfő

 

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini pályaudvaron hagytak meghalni: nem segítettek rajta, mert piszkos volt; vele együtt emlékezzünk minden elhunyt hajléktalanra.

 

2Sám 15,13–14.30; 16,5–13. Dávid menekülése

 

Sámuel második könyvének most olvasott fejezetéből kitűnik Dávid lelki nagysága: gondolatai nemcsak saját nehéz helyzete körül forognak, hanem övéi és az egész nemzet javát tartja szem előtt. Elmenekül, mert el akarja kerülni a város lakóit fenyegető megtorlást és vérfürdőt. Nemcsak a szolgái mennek vele, hanem az egész családja is, mert őket biztosan sújtanák a háború keserű következményei. Dávid kíséretében megjelenik az emberi lélek összetettsége, az emberek gondolatainak sokfélesége: van, aki áruló, és van, aki hűséges marad, van, aki csak a saját érdekeit nézi, és van, aki bosszúból cselekszik, de akad példa nagylelkűségre és jószívűségre is. Fontos tudatában lennünk annak, hogy Isten terve nem a történelmen kívül valósul meg, hanem az emberek életében, ellentmondásos, korlátolt cselekvéseikben. Ebben az összefüggésben megérthetjük azokat a gyengeségeket és bűnöket, amelyeket Jézus tanítványai követnek el. Nincs senki, aki eleve védett lenne a bűnnel szemben. A mi feladatunk az, hogy alázattal ismerjük el, ha vétkeztünk, s aztán tudatosan próbáljuk meg legyőzni a bűnt, tudván, hogy az Úr nagyobb a vétkeinknél, s szeretete végtelen a könyörületességben és a megbocsátásban. Dávid ma is példa számunkra. Ez a bonyolult családi történet megmutatja: Dávid tudja, hogy bűnbe esett, mégis megbízik Istenben, kezébe helyezi sorsát. Dávid bensőséges, mély kapcsolatra talált az Úrral. És ez elég volt neki. Ő is elmondhatná azt, amit Jézus adott tanítványai szájába: „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,10)

Imádság a szegényekért

Január 30., évközi 4. vasárnap

 

Gandhi halálának emléknapja: 1948-ban, Újdelhiben gyilkolták meg; vele együtt emlékezzünk meg mindazokról, akik az erőszakmentesség nevében a béke munkásai.

 

Jer 1,4–6.8–19; Zsolt 70; 1Kor 12,31–13,13; Lk 4,21–30

 

A mai vasárnapon felolvasott evangélium folytatja Jézus első názáreti prédikációjának elbeszélését, s megismerhetjük honfitársainak haragos reakcióit is. Vajon mi volt az oka ennek az erőteljes méltatlankodásnak, mely odáig vezette a hallgatóságot, hogy le akarták taszítani Jézust a hegyről? Jézus valójában egyetlen hibát követett el: úgy mert beszélni, mint akinek hatalma van, és kijelentette, hogy az Írás beteljesedett. Ezáltal Messiásként mutatkozott be, aki kiszabadítja a foglyokat, meggyógyítja a betegeket, és kiemeli a szegényeket nehéz életkörülményeik közül. A názáretiek azonban visszautasítják, hogy Isten küldötte közülük való lenne. Különleges jelekre van szükségük, és nem hallgatnak Jézusra. Csakhogy éppen ez az oda nem hallgatás oltja ki a próféciát. Jézus nem véletlenül idézi fel a következő két bibliai történetet: Illés prófétáét, aki csak egy Szidón közelében élő, szegény özvegyhez kapott küldetést, illetve Elizeus prófétáét, akinek egy idegent, a szír Naamánt kellett kigyógyítania a leprából. Ő is és az özvegy is befogadták a prófétát, és az megsegítette őket. Nagy szükségük volt segítségre és gyógyulásra, ezért rábízták magukat a próféta szavára, vagyis éppen az ellenkezőjét tették annak, amit Názáret lakói.

A hitetlenség megköti Isten szeretetét, szavait a tehetetlenségig zsugorítja, hatástalanná teszi. Bizonyos értelemben megöli, elveti őket. Ahogy a názáretiek kilökdösték városukból Jézust, és megpróbálták megölni őt, hogy többé ne térhessen vissza hozzájuk, s ne formálhasson jogot az életük feletti uralomra, ugyanúgy teszünk mi is, valahányszor nem fogadjuk be az evangéliumot őszinte és készséges szívvel. Kitessékeljük az életünkből és mindenki máséból is. És folytatjuk azt a keresztutat, amely Názáretben kezdődött, és Jeruzsálemben ért véget. Igyekszünk megvédeni magunkat az evangéliumtól és annak tanúságtevőitől, hogy ne zavarja meg nyugalmunkat, éppúgy, ahogy a názáretiek. Jobban szeretjük a némaságot, hogy gyengeségeink és bűneink még saját magunk előtt se lepleződjenek le. A hitetlenség olyan, mint egy néma összeesküvés: nem tudja elviselni, hogy az evangélium szól hozzánk, és megváltoztatja a szívünket. Nem azok összeesküvése ez, akik soha nem ismerték vagy hallgatták az Urat. Épp ellenkezőleg: azok hitetlensége, akik ismerik őt. A hívők bűne ez. Olyan, mintha félnének egy élő, emberközeli és humánus Istentől. Egy ilyen Isten félelemmel tölt el bennünket, mert mellettünk áll. Jobban tetszene egy olyan evangélium, amely annyira távoli, hogy nem is mond semmit, vagy amelyet megfosztottak erejétől, lealacsonyítottak az e világgal való megalkuvásig, annyira, hogy már semmit ne kívánjon tőlünk. Az evangéliumot mégis egyetlen kifejezéssel összefoglalhatjuk: Isten szeretete.

Imádság az Úr napján

Január 29., szombat

2Sám 12,1–7.10–17. Dávid bűnbánata

 

Az Úr elküldi Dávidhoz Nátánt, hogy a király ismerje be a bűnét, és ébredjen bűnbánat a szívében. Ma is ezt a feladatot kell betöltenie egy prédikációnak, a gőg ugyanis elvakít, és nem engedi, hogy meglássuk még a legnyilvánvalóbb bűnünket sem. Arra van szükségünk, hogy Isten szava megmutassa, mi a bűnünk, megvilágosítsa a szívünket, és vezessen bennünket a megtérés útján. Nem elég csak egy egyszerű beismerés. Az Úr ugyanis nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. Nátán meg akarja értetni Dáviddal, milyen mélységbe süllyedt, ezért elmeséli neki a példabeszédet a gazdag földbirtokosról, aki ellopta a szegény ember egyetlen báránykáját. Dávid hevesen reagál, és azon nyomban kimondja az ítéletet. Megdöbbentő, hogy nem ismer magára a törvényszegő alakjában. A gőg nem engedi, hogy lásson. Kell valaki, aki megmagyarázza nekünk Isten szavát. Valóban, Dávid egészen addig nem is érti, hogy bűnt követett el, amíg Nátán egyenesen a szemébe nem mondja: „Te vagy az az ember!” Nem elég csak egyszer meghallgatni Isten szavát, arra van szükségünk, hogy gyakran hallgassuk, és valaki megvilágítsa nekünk a szavak értelmét, hogy az eljusson a szívünkig. Nátán elmagyarázza Dávidnak, hogy mi a példabeszéd jelentése: először felsorolja, mi mindent adott neki Isten (8), azután megérteti vele, hogy semmibe vette az Úr szavát, amikor gonosz dolgot tett (9). Nátán szavai azonnali gyógyhatással bírnak: Dávid nem próbálja mentegetni magát. Elfogadja Isten szavának ítéletét, beismeri, hogy bűnt követett el, és azt mondja: „Vétkeztem az Úr ellen!” A próféta előtt Dávid megvallja a bűnét. Az Úr pedig Nátánon keresztül megbocsát neki. Aranyszájú Szent János ezt így kommentálja: „Vedd figyelembe, hogy Isten lassan büntet, gyorsan üdvözít.” Izrael hagyománya Dávid szájába adja az 50. zsoltárt, amely a legismertebb a bűnbánó zsoltárok közül. A keresztény könyörületesség pedig annak tudatában adja valamennyiünk szájába, hogy szükségünk van Isten bocsánatára.

Előesti imádság

 

Január 28., péntek

 

2Sám 11,1–4a.5–10a.13–17. Dávid bűne

 

Ez a fejezet Dávid megalázó bűnét beszéli el. Nem egyszeri, időben jól körülhatárolható tett volt, hanem bűnök láncolata, amelyben Dávid egyre lejjebb, egészen az emberölés feneketlen mélységéig süllyedt: kísértés, aminek engedett, házasságtörés, egyik legértékesebb emberének elárulása, az azt követő cinizmus és színlelés és az elkövetett igazságtalanság. Ezek az állomások megmutatják, milyen határtalan gonoszságokra képes az emberi szív, ha nem őrködik éberen, ha nem áll készen arra, hogy megtörje a kísértések láncolatát. A tragikus események kiindulópontja, hogy tavasz közeledtével a király szórakozásra vágyik, pedig ebben az időszakban a királyok háborúba szoktak menni. Seregét elküldi az ammoniták ellen, ő pedig Jeruzsálemben marad, élvezi a pihenést. Ez a kísértés első állomása. A döntés, hogy a saját szórakozásával törődik, Dávidot a bűn útjára sodorja, s elhiteti vele, hogy kénye-kedve szerint rendelkezhet mások életével. A bibliai szöveg leírja annak az embernek a szomorú helyzetét, aki a felelősségtől való félelmében nem törődik azzal, hogy ártatlan embereket büntet újabb és újabb igazságtalan tettekkel. A történet arra figyelmeztet minden hívő embert, hogy óvakodjék a bűntől, mely ott leselkedik a szívünk ajtaja előtt (Ter 4,7). Dávid magához veszi Batsebát, aki a felesége lesz, és fiút szül neki. „Ám az Úrnak nem tetszett az a dolog, amelyet Dávid elkövetett.” Mások előtt elrejthette súlyos bűnét, de nem Isten előtt, aki „a szívet tekinti” (1Sám 16,7). A próféta majd rávilágít bűnének súlyosságára, és Dávidnak be kell ismernie és meg kell bánnia tettét, s annak tudatában kell megtérnie, hogy amit elkövetett, milyen szomorú következményekkel jár a társadalomra.

A Szent Kereszt imádsága

Január 27., csütörtök

A soá nemzetközi emléknapja: az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadítására emlékezünk.

 

2Sám 7,18–19.24–29. Dávid imádsága

 

Dávid belép a sátorba, ahol a szövetség ládáját őrzik, s alázatos és mélyen átélt imádság száll fel szívéből: „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél?” Dávid már jól tudja, hogy mindent Istentől kap. Nem büszkélkedhet különleges érdemekkel, Isten mégis őt választotta, s egy királyság élére állította, melyet „messze időre” megerősített. Istennek a népe iránti hűségén alapszik Izrael léte és hivatása: „Van-e olyan nemzet a földön, mint a te néped, Izrael, amelyért elment volna Isten, hogy népévé váltsa, s általa hírnevet szerezzen magának…?” A megemlékezés Isten szeretetéről, aki sosem hagyja el a népét, alapvető részét képezi a hívő ember hitének és imádságának. Dávid könyörög az Úrhoz, hogy erősítse meg örökre az Izraelnek tett ígéretet. Merész kérés, maga Dávid is elcsodálkozik önmagán. Bevallja azonban, hogy kérése merészségének oka maga az isteni ígéret. Az imádság kérés, de egyben folytonos megemlékezés is Isten népe iránt táplált szeretetéről. Dávid Isten hozzátartozója lett, kérheti az ég áldását magára és az egész népre. Példa ő nekünk, hívő embereknek, akik Jézus, a szabadító Messiás tanítványai vagyunk.

Imádság az Egyházért