Január 31., péntek

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini pályaudvaron hagytak meghalni: nem segítettek rajta, mert piszkos volt; vele együtt emlékezzünk minden elhunyt hajléktalanra

2Sám 11,1–4a.5–10a.13–17 – Dávid bűne

A Szent Kereszt imádsága

1Történt pedig esztendő fordultán, abban az időben, amikor a királyok hadba szoktak vonulni, hogy Dávid elküldte Joábot és vele szolgáit és egész Izraelt, hogy dúlják fel Ammon fiainak földjét, s vegyék ostrom alá Rabbát. Dávid azonban Jeruzsálemben maradt.
2Amíg ez folyt, történt, hogy Dávid egyik délután felkelt fekvőhelyéről és a királyi palota tetején sétált és a tetőről meglátott egy asszonyt, aki ott szemben fürdött. Az asszony igen szép volt. 3Erre elküldött a király, tudakozódott, hogy ki az az asszony. Azt jelentették neki, hogy Batseba, Eliám lánya, a hetita Uriás felesége. 4Erre Dávid követeket küldött érte, elhozatta. 5Az asszony fogant, és visszatért a házába. Aztán elküldött, és megüzente Dávidnak: »Fogantam.«
6Dávid erre Joábhoz küldött ezzel az üzenettel: »Küldd el hozzám a hetita Uriást!« Joáb el is küldte Uriást Dávidhoz. 7Amikor Uriás megérkezett Dávidhoz, Dávid megkérdezte, jól van-e Joáb és a nép, s hogy megy a harc. 8Majd azt mondta Dávid Uriásnak: »Eredj házadba, s mosd meg lábadat.« Erre Uriás kiment a király palotájából és királyi ételt vittek utána. 9Ám Uriás a királyi palota kapuja előtt, urának többi szolgája között tért aludni, s nem ment le házába.
10Jelentették erre Dávidnak, s azt mondták neki: »Nem ment a házába Uriás.

13Dávid meghívta, hogy egyen és igyon nála, lerészegítette, de az, amikor este kiment, a szokott fekvőhelyén, urának szolgái között tért aludni, s nem ment be házába.
14Ezért reggel Dávid levelet írt Joábnak, s azt elküldte Uriással. 15Ezt írta a levélben: »Állítsátok Uriást az ütközet élére, ahol leghevesebb a harc, s hagyjátok magára, hogy megöljék és elvesszen.« 16Amikor tehát Joáb ostrom alá vette a várost, arra a helyre állította Uriást, ahol tudta, hogy igen erős emberek vannak. 17Ki is jöttek a városból az emberek, megütköztek Joábbal, és néhányan el is estek Dávid szolgáinak népéből. Meghalt a hetita Uriás is.

Dávid megalázó bűnét beszéli el az a fejezet. Nem egyszeri, időben jól körülhatárolható tett volt, hanem bűnök láncolata, amelyben Dávid egyre lejjebb, egészen az emberölés feneketlen mélységéig süllyedt: kísértés, aminek engedett, házasságtörés, egyik legértékesebb emberének elárulása, az azt követő cinizmus és színlelés és az elkövetett igazságtalanság. Ezek az állomások megmutatják, milyen határtalan gonoszságokra képes az emberi szív, ha nem őrködik éberen, ha nem áll készen, hogy megtörje a kísértések láncolatát. A tragikus események kiindulópontja, hogy tavasz közeledtével a király szórakozásra vágyik, pedig ebben az időszakban a királyok háborúba szoktak menni (11,1). Seregét elküldi az ammoniták ellen, ő pedig Jeruzsálemben marad, élvezi a pihenést. Ez a kísértés első állomása. Dávid úgy dönt, hogy a saját szórakozásával törődik, és ezzel a bűn útjára lép. Meglát egy asszonyt, aki rituális fürdését végzi (11,3), megtetszik neki, és elvakultan mindent megtesz, hogy megszerezze. Nem törődik semmivel, sem Istennel, aki jó volt hozzá, sem azzal, hogy ő az ország vezetője, választott felkentje, sem pedig azzal, milyen bajt hoz magára és másokra. Amikor Dávid megtudja, hogy Batseba állapotos, bármi áron igyekszik helyrehozni a dolgot. Szíve azonban megkeményedett: nem törődik sem Istennel, sem másokkal. Csakis azzal van elfoglalva, hogy mihamarabb szabaduljon ebből a kellemetlenségből. Hozzálát terve megvalósításához: megszerzi magának egyik legrégibb, leghűségesebb társa feleségét, úgy, hogy a férjet csatába küldi meghalni. A bibliai szöveg még soha nem ábrázolta ilyen érzékletesen, milyen szomorú annak az embernek a helyzete, aki a felelősségtől való félelmében igyekszik megszabadulni nyomasztó terhétől, nem törődve azzal, hogy miközben menteni próbálja magát, ártatlan embereket büntet újabb és újabb igazságtalan tetteivel. Dávid magához veszi Batsebát, aki a felesége lesz, és fiút szül neki. Dávid tette azonban „nem tetszett az Úrnak”. Mások előtt elrejthette súlyos bűnét, de nem Isten előtt, aki „a szívet nézi” (1Sám 16,7).

A Szent Kereszt imádsága

Január 30., csütörtök

Gandhi halálának évfordulója: 1948-ban, Újdelhiben ölték meg; vele együtt emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakmentesség nevében a békéért munkálkodnak

2Sám 7,18–19.24–29 – Dávid imádsága

 Imádság az Egyházért

¹⁸Bement erre Dávid király az Úr elé, leült, és így szólt: »Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél? ¹⁹Sőt még ez is kevésnek tűnt színed előtt, Uram, Isten, s a messze időre vonatkozólag is szóltál szolgád házáról, mert ez a törvénye az embernek, Uram, Isten! ²

²⁴Örökre népeddé tetted ugyanis népedet, Izraelt, s te, Uram Isten, lettél az Istenük. ²⁵Most tehát, Uram Isten, tartsd fenn szavadat, amelyet szóltál szolgádról s házáról, mindörökké, s tégy, ahogy szóltál, ²⁶hogy magasztalják nevedet mindörökké és mondják: ‘A seregek Ura az Istene Izraelnek’ – s akkor szolgádnak, Dávidnak a háza állandó lesz az Úr előtt. ²⁷Seregek Ura, Izrael Istene, mivel te nyilatkoztattad ki szolgád hallatára a szót: ‘Házat építek neked’, azért merített szolgád bátorságot arra, hogy ezzel az imádsággal forduljon hozzád. ²⁸Most tehát, Uram Isten, te Isten vagy és szavad igaz lesz, mert te mondtad szolgádnak e jókat! ²⁹Méltóztasd tehát megáldani szolgád házát, hogy fennmaradjon előtted örökké, hiszen, Uram Isten, te mondtad és áldásod meg is fogja áldani szolgád házát mindörökké.«

Dávid megrendül, mennyire szereti őt az Isten, mennyire törődik vele és népével. Alázatos és mélyen átélt imádság száll fel szívéből: „Ki vagyok én, ó Uram, Istenem, s mi az én házam, hogy idáig vezettél?” Dávid már jól tudja, hogy mindent Istentől kap. Nem büszkélkedhet különleges érdemekkel, Isten mégis őt választotta ki, a királyság élére állította, most pedig megerősíti uralmát „a távoli időkre”. Dávid Isten elé lép, ami nem annyira fizikai mozgás, mint inkább belső hozzáállás. Először nem is talál szavakat, hogy méltóképpen köszönetet mondjon az Úrnak, de jól tudja, hogy az Úr hűséges, és soha nem hagyja el: „Uram, Istenem, nagy vagy, nincs hozzád hasonló senki.” Istennek a népe iránti hűségén alapszik Izrael léte és hivatása: „S hol van a földön még egy nép, amelyet hozzá lehetne mérni népedhez, Izraelhez? (Olyan nép), amelyért az Isten elment volna, hogy saját népéül megszerezze, és híressé tegye…” Dávidot ámulatba ejti Isten nagysága és nagylelkűsége. A Vörös-tengeren való átkelés után Mózes is megénekelte Isten szeretetét (Kiv 15,11). Így énekelnek a zsoltárok (különösen Zsolt 92–99) és a próféták is (Jer 10,6). Dávid könyörög az Úrhoz, hogy erősítse meg örökre az Izraelnek tett ígéretet. Merész kérés, maga Dávid is elcsodálkozik önmagán. Bevallja azonban, hogy kérése merészségének oka maga az isteni ígéret (7,27), és ezt fáradhatatlanul, többször is elmondja (7,28–29). Jól tudja, hogy Jahve az egyetlen Isten, aki mindenre képes és örökké hűséges. Dávid Isten hozzátartozója lett, kérheti az ég áldását magára és az egész népre.

Imádság az Egyházért

Január 29., szerda

2Sám 7,4–17 – Isten utódokat ígér Dávidnak

Imádság a szentekkel  

⁴Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: ⁵»Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? ⁶Hiszen nem laktam én házban attól a naptól kezdve, hogy kihoztam Izrael fiait Egyiptom földjéről mind a mai napig, hanem sátorhajlékban jártam. ⁷Szóltam-e valahol, ahol Izrael fiaival jártam, Izrael valamelyik törzsének, amelyet népemnek, Izraelnek legeltetésével megbíztam, s mondtam-e nekik: Miért nem építettetek nekem cédrusházat? ⁸Most azonban ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni a seregek Ura: Én elhoztalak téged a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy, ⁹s veled voltam mindenütt, ahol csak jártál, s kipusztítottam minden ellenségedet színed elől, s olyan nagy nevet szereztem neked, mint a föld nagyjainak neve. ¹⁰Nos, én népemnek, Izraelnek helyet szerzek, s elültetem, hogy ott lakjon, s ne háborgassák többé, s a gonoszság fiai ne nyomorgassák többé, mint azelőtt, ¹¹attól a naptól kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Nyugodalmat adok tehát neked minden ellenségedtől, s íme, előre megmondja neked az Úr, hogy házat alkot neked az Úr. ¹²Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. ¹³Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. ¹⁴Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. ¹⁵De irgalmasságomat meg nem vonom tőle, mint ahogy megvontam Saultól, akit eltávolítottam színem elől, ¹⁶hanem állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.«
¹⁷Így, egészen e szavak szerint, s egészen e látomás szerint mondta el Nátán mindezt Dávidnak.

 

Ez a rész Sámuel második könyvének teológiai csúcsa: Isten utódokat és birodalmat ígér Dávidnak. A zsoltárokban (89.; 132.) és Izrael életének kiemelkedő pillanataiban, valamint a próféták történetében is gyakran idézik föl ezt az ígéretet. Az Újszövetség hajnalán Gábriel arkangyal szavai visszhangozzák majd, amikor Jézus születését hirdeti Máriának (Lk 1,30–33). Az első idők Egyháza azt hirdeti, hogy Krisztusban valóra vált a Dávid utódaira vonatkozó ígéret (Zsid 1,5; ApCsel 2,29–30). Az elbeszélés úgy indul, hogy Dávid összehasonlítja saját lakhelyét, a fényűző palotát azzal az egyszerű, puritán hellyel, a sátorral, ahol a szövetség ládája lakik. Elhatározza hát, hogy templomot épít az Úrnak. Isten azonban még aznap éjjel eltántorítja ettől. Nem Istennek, hanem Izrael népének van szüksége otthonra. Kezdetben az Úr kijelölte a szertartások helyét (Ter 12,7–8; 28,20–22; 35,14), a sátortemploméval együtt (Kiv 26; 33,7–11), ezek voltak a nép között való jelenlétének jelei. Isten azt választotta, hogy együtt vándorol népével, osztozik sorsa nehézségeiben. Ezért elmondja Dávidnak, hogy amint a múltban sem kérte soha, hogy templomot építsenek neki, úgy most tőle sem kéri (7,6–7). Az Úr vezette a népet és Dávidot minden vállalkozásában, és soha nem lakott házban. Jahvénak nincs szüksége falakra, jobban szereti azok bizonytalanságát, akik az utcán élnek, és hosszú utakra indulnak, hogy jövőt keressenek. Nem az Úrnak van tehát szüksége biztos lakhelyre, hanem Izraelnek van szüksége rá, hogy ne feledkezzen meg az Úrról és az ő hűségének történetéről. Isten maga épít majd lakhelyet népének. És az a lakhely nem emberkéz által épített templom lesz, hanem olyan templom, amelyről Jézus azt mondja: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem” (Jn 2,19).

Imádság a szentekkel

Január 28., kedd

2Sám 6,12b–15.17–19 – A szövetség ládája Jeruzsálemben

Imádság az Úr anyjával, Máriával 

Erre Dávid elment, s vigasság közepette átvitte az Isten ládáját Obededom házából a Dávid-városba. Dávid hét énekkart és áldozati borjút is vitt magával. ¹³Amikor aztán az Úr ládájának hordozói hat lépést haladtak, bemutatott egy marhát és egy kost. ¹⁴Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt; közben Dávidot gyolcs efód övezte. ¹⁵Így vitte Dávid és Izrael egész háza az Úr bizonyságának ládáját ujjongás és harsonaszó közepett.

¹⁷Az Úr ládáját aztán bevitték, s elhelyezték a helyére, annak a sátornak a közepére, amelyet Dávid állíttatott neki, majd egészen elégő áldozatokat s békeáldozatokat mutatott be Dávid az Úr előtt. ¹⁸Amikor aztán befejezte az egészen elégő áldozatok s a békeáldozatok bemutatását, megáldotta a népet a seregek Urának nevében ¹⁹és juttatott Izrael egész sokaságának, férfinak, asszonynak egyaránt egy-egy cipó kenyeret, egy-egy darab sült marhahúst, meg egy-egy olajjal gyúrt kalácsot. Aztán elment az egész nép, mindenki a maga házába.

Miután az ország fővárosává tette Jeruzsálemet, Dávid elhatározza, hogy odaviszi a szövetség ládáját is. A láda Mózes óta annak a jele, hogy az Úr jelen van népe közt. Benne voltak a törvénytáblák a „tíz kijelentéssel”, a mannát őrző edény a sivatagban történt csoda emlékére és a vessző, amely Áron főpapi megbízatásának jeleként kivirágzott. Amikor Izrael népe bevonult Kánaánba, a ládának még nem volt végleges helye. Dávid ezért úgy döntött, hogy a birodalom új fővárosába viszi. Tisztában volt vele, milyen fontos esemény a láda bejövetele, ezért mozgósította „Izrael férfinépének legjavát”. Ünnepélyes, ugyanakkor örömteli módon történt minden. Az Úr jelenlétének helyén azonban meg kell adni a tiszteletet. Uza, áthágva a szent dolgok érintésének tilalmát, „kinyújtotta kezét az Isten ládája felé, és megfogta, mert az ökrök megbillentették”. Az Úr azonban „lesújtott rá az Isten elleni vétekért, úgyhogy meghalt ott, az Isten ládája mellett”. Ha nincs meg bennünk az Isten dolgai iránti szent félelem, az mindig pusztuláshoz vezet. Dávid elszomorodik Uza halála miatt, és őt is elfogja „az Úr félelme”. A Szentírásban mindenhol azt látjuk megerősítve, hogy az Isten iránti „félelem” nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy felismerjük Isten szentségét. A szövetség ládája tovább vándorol, de most már egy új szertartás kíséri: nem szekérre teszik a filiszteusok szokása szerint, hanem a leviták viszik a vállukon, ahogyan Mózes parancsolta (Szám 4,5–15). Az út során időnként hálaáldozatot és engesztelő áldozatot mutattak be. Dávid a láda előtt járt, és „táncolt is… – teljes erejéből – az Úr előtt”, így mutatta ki ujjongó lelkesedését a különleges esemény iránt. A felesége, Michal, Saul lánya nemcsak hogy nem érti ezt a lelkesedést, de meg is botránkozik rajta. Dávid azt feleli, hogy azért viselkedett úgy az izraeliták előtt, „mint a csőcselék”, mert hálával tekintett arra, aki királlyá kiválasztotta, és aki előtt kész még ennél is jobban megalázkodni. Dávid megalázkodásában ismét az eljövendő Messiás előképét látjuk, aki kiüresítette magát, és fölvállalta a szolgasorsot.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Január 27., hétfő

 A soá emléknapja

2Sám 5,1–7.10 – Legeltesd népemet, Izraelt

Imádság a szegényekért

1Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: »Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. 2Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: ‘Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.’« 3Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává. 4Harmincesztendős volt Dávid, amikor uralkodni kezdett, és negyven esztendeig uralkodott. 5Hebronban, Júda felett, hét esztendeig és hat hónapig uralkodott, Jeruzsálemben pedig, egész Izrael és Júda felett, harminchárom esztendeig uralkodott.
6Felvonult ugyanis a király s mindazok az emberek, akik vele voltak, Jeruzsálembe, a jebuziták, azon föld lakói ellen. Erre azok azt üzenték Dávidnak: »Ide ugyan be nem jutsz, hacsak el nem távolítod a vakokat és sántákat, akik azt mondják: ‘Ide ugyan be nem jut Dávid.’« 7Dávid mindazonáltal bevette Sion várát, azaz a Dávid-várost.  10és mindinkább gyarapodott és növekedett, mert az Úr, a Seregek Istene vele volt.

A fejezet azt mutatja be, ahogy Dávid uralma kiterjed egész Izraelre. Az északi törzsek úgy döntenek, szövetséget kötnek Dáviddal, és felajánlják neki, hogy Izrael fölött is uralkodjon. Isbaal és tábornoka, Abner meggyilkolásával ugyanis megüresedett a trón. Mindkét esetben meglepő Dávid viselkedése, aki egyáltalán nem örül annak, hogy gyászba borul Saul háza, még akkor sem, ha mindez a nemzeti egyesülés útját egyengeti. Nem vérre akarja építeni birodalmát. A különböző törzsek úgy határoznak, hogy Dávid körül egyesülnek, legyen ő az izraeliták egyetlen királya. Dávid elfogadja, mert Isten akaratát látja benne. Jól tudja, hogy nem érdemei miatt lett király, hanem maga Jahve választotta ki Saul helyére, amikor az méltatlanná vált a királyságra. Két esemény jelzi Dávid királyságának megerősödését: beveszi Sion várát, amely az egyesített királyság fővárosa lesz (5,6–12), és győzelmet arat a filiszteusok fölött (5,17–25). Sion várának bevételét úgy mutatja be, mint Dávid legragyogóbb, legzseniálisabb haditettét. A fellegvár, stratégiai helyzetéből adódóan, mindaddig érintetlen, elszigetelt hely volt, amit Benjámin törzse sem tudott meghódítani, pedig a területéhez tartozott. A megtámadottak gúnyolódása jól láttatja, milyen nehéz vállalkozásról van szó: az idézett mondás (5,6) azt jelenti, soha senki nem lenne képes bejutni az erődjükbe, még akkor sem, ha a várvédők mind vakok és sánták volnának. Dávid tudta, hogy ha megszerzi az erődítményt, akkor megteheti az egyesített királyság székhelyéül. Királyságának így olyan fővárosa lehet, amely szinte az ország közepén helyezkedik el, félúton Júda és Izrael között, semleges területen, és amelyet senki nem követelhet magának területi vagy ideológiai alapon. Siont onnantól úgy fogják hívni: Dávid városa.

Imádság a szegényekért