Április 30., húsvét 3. vasárnapja

ApCsel 14.22–33; Zsolt 16(15); 1Pt 1,17–21; Lk 24,13–35

Imádság az Úr napján

Az evangélium újra a két emmauszi tanítvánnyal történteket állítja elénk. És nem véletlenül. Mert mi is ott vagyunk abban a két tanítványban, akik visszaindulnak falujukba, megszokott életükbe. Hányszor lesz úrrá rajtunk is az arcukon tükröződő szomorúság! Gyakran minden okunk megvan erre a szomorúságra. Hiszen a mindennapi élet gyakran vereség, az evangélium veresége a keresztények és minden ember életében, az evangélium veresége az üldözöttekben, a szegényekben, a háborúkban, az erőszakban, a magányban, az elhagyatottságban. Még ma is minden napra rányomják bélyegüket ezek a vereségek. Így hát rengeteg jogos, objektív okot találunk városaink, a világ életében, a saját életünkben, amiért szomorúak lehetünk. Tulajdonképpen jól tennénk, ha egy kicsit jobban elszomorodnánk: gyakran éppen azért feledkezünk meg a körülöttünk történő dolgokról, vagy nem nézünk oda rájuk, hogy ne zavarják meg gondtalanságunkat és nyugalmunkat.

De íme, ekkor közeledik a keresztre feszített Úr, és odaáll a két tanítvány mellé. Nem ismerik föl. Ő kérdezi meg nagy szomorúságuk okát. „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben – felelik –, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Tényleg, ki ez az ember, aki nem tudja, mi történt néhány napja Jeruzsálemben? Úgy látszik, a fellegekben jár, nem törődik az élet valós dolgaival, vagy csak egyszerűen tájékozatlan. Idegen, mondja rá Kleofás, nem éppen udvarias hangnemben, mintha a kívülállóságát akarná hangsúlyozni: idegen tőlük és távol áll az élettől. A paradoxon az, hogy éppen róla, az idegenről beszélnek. „Mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek” – mondják neki. A szomorúság pontosan ez, a remény hiánya. Hozzáteszik, mintegy csak a pontos híradás kedvéért, anélkül, hogy maguk elhinnék: „néhány közülünk való asszony megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. De őt magát nem látták”.

Ez a két ember hallotta a feltámadás evangéliumát, de megmaradt szomorúságában. Igaz, az asszonyok valóban nem látták őt. De az is igaz, hogy bár ott volt velük, útitársukul szegődött, ezek ketten mégsem ismerték fel. Jézus ekkor szemükre hányja hitetlenségüket: „oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!” S elkezdi magyarázni nekik az Írásokat. Majdnem az egész napot azzal tölti, hogy elmagyarázza nekik mindazt, ami a messiásra vonatkozott. Jézus társasága az, ami átalakítja a szívüket és az életüket. A tanítványok szívét az változtatja meg, ha olvassák az evangéliumot. Olyan ez, mint egy nagy igeliturgia, melyet útközben mutatnak be. Igemagyarázat olyan embereknek, akik hisznek, akik hallották az evangéliumot, mégis szomorúak, mert nem élik meg. Az út vége felé egyszerű fohász tör föl a szívükből: „Maradj velünk”. Jézus elfogadja a meghívást, s betér velük a házba. Az evangélista egy vacsorát említ, amelyen megtöri és elosztja a kenyeret. Az Úr szent vacsorája közben nyílik meg végre a szemük, s felismerik. Az idegen eltűnt, de az Úr ott maradt a szívükben, hogy tovább lelkesítse őket szavaival. Ez az emmauszi nap mindannyiunk napja. Ily módon találkozhatunk a feltámadt Jézussal. Mi is azt mondjuk neki ma, ahogy minden vasárnap: „maradj velünk, Urunk!”

Imádság az Úr napján

Április 29., szombat

Sienai Szent Katalin emléknapja (1347–1380), aki a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért munkálkodott.
 
Jn 6, 16–21 Jézus a vizen jár
16Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, 17bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára, Kafarnaum felé. Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk. 18Erős szél támadt, s a tó háborgott. 19Amikor már eveztek vagy huszonöt-harminc stádiumnyit, látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. 20De ő bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” 21Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért ott, ahová tartottak.

Az élet viharai között könnyen megijed az ember, kétségek lesznek úrrá rajta. A szenvedés felkavar minket, a természeti katasztrófák láttán elakad a szavunk, és amikor úgy tűnik, hogy az embereken eluralkodik a gonosz örvénylő mélysége, akkor megijedünk, kételkedni kezdünk, és reményvesztetten tekintünk jövőnkre. Akár azt is kérdezhetjük: miféle emberiség ez? Jogosnak tűnik a kérdés, amikor azt látjuk, hogy az évezred kezdetén alapjaiban rengeti meg az emberiséget a mindent elborító hullámverés. Ez a sötétség egész népeket borít el, olykor minket is. Mondhatnánk, hogy ez annak a kőnek a súlya, amely elzárta az Úr sírját, amely összezavarta az asszonyokat, amikor a sírhoz mentek, hogy megkenjék Jézus testét. Ő azonban a sötétség pillanataiban sincs távol tőlünk. Az élet viharos vizein jár, utat vág magának a ránk törő hullámok és kétségek között, amelyek megszomorítják és megnehezítik életünket. Valójában mi vagyunk azok, akik megfeledkezünk róla, sőt el is menekülünk előle, ahogyan az apostolok tették azon az estén. Az evangélista azt írja: „látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek”. Gyakran mi sem engedjük, hogy megvigasztaljon és megerősítsen az evangélium, a testvérek szeretete, inkább egyedül maradunk félelmünkkel, amely oly ösztönös és természetes érzés, hogy inkább magunkénak érezzük, mint az Úr közelségét. Ám Jézus irántunk való szeretete erősebb félelmeinknél, még ha mi szívesebben maradnánk is képzelt bizonyosságaink bárkájában, mert elbizakodottságunkban azt hisszük, képesek vagyunk egyedül legyőzni az élet összes hurrikánját. Jézus odalép a tanítványokhoz és így szól: „Én vagyok, ne féljetek!” Ma is ezekkel a jóságos szavakkal lép tanítványaihoz, ahányszor csak az evangéliumot hallgatják. Ha pedig befogadjuk az evangéliumot, ahogyan a tanítványok befogadták Jézust, akkor lecsendesíti a szelet. A tanítvány nyugalma nem saját erejéből vagy tapasztalataiból fakad, hanem abból, hogy rábízza magát az Úrra. Az Úr az, aki a segítségünkre siet, beszáll a bárkánkba és elvezet a biztonságos kikötőbe.
Előesti imádság

Április 28., péntek

Jn 6,1–15. A kenyérszaporítás
1Jézus ezután átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván. 2Nagy tömeg követte, mert látták a betegeken végbevitt csodajeleket. 3Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival. 4Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. 5Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” 6Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. 7„Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” – felelte Fülöp. 8Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: 9„Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” 10Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. 11Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. 12Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” 13Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. 14Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” 15Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.
A kenyérszaporítás történetét olvassuk, János evangéliuma szerint. Az evangélista megjegyzi, milyen nagy tömeg követte Jézust a „csodajelek” miatt, amelyeket a betegeken végbevitt. Megérezték, hogy egy jó és erős ember előtt állnak, aki segít nekik, és meggyógyítja azokat, akik elvesztették egészségüket és reményüket. Jézus pedig jól tudta, mennyire szomjazzák az üdvösséget. Az evangélista mintha hangsúlyozni akarná Jézus irgalmasságát, azt írja, hogy „körülnéz” és látja a hozzá igyekvő tömeget. Nem olyan, mint mi vagyunk, akik általában csak saját magunkra és saját teendőinkre tekintünk. Nagy szükség van rá, hogy felemeljük tekintetünket önmagunkról, és észrevegyük azokat, akik szenvednek, és akiknek segítségre van szükségük. Nem a tanítványok ismerik fel a tömeg szükségletét, éhségét. Jézus az, aki észreveszi, és megkérdezi Fülöptől, hol vehetnének kenyeret, hogy jóllakassanak ennyi embert. Fülöp apostol nem tud mást tenni, mint figyelmezteti Jézust, hogy lehetetlen annyi kenyeret szerezniük, amennyi ilyen sok embert jóllakathatna. Ez volt a legtermészetesebb válasz, ugyanakkor a legnagyobb beletörődésről árulkodik. András is jelen van a párbeszédnél, előlép, és azt mondja, csak öt árpakenyerük és két haluk van. Gyakorlatilag semmi. Számukra ezzel le is van zárva a kérdés. Még nem értették meg, hogy „ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges” (Lk 18,27). Nekünk is sokszor inkább fel kellene idéznünk ezeket a szavakat, ahelyett, hogy azonnal beletörődnénk a nehézségekbe. Jézus azonban nem törődik bele, hagyja, hogy az emberek iránti szenvedélyes szeretet vezesse. Megparancsolja nekik, hogy ültessék le a tömeget. És akkor nagy lakoma kezdődik, ahol mindenki ingyen jóllakhat. Az evangélista Jézus mozdulataival és szavaival az eucharisztia ünneplését idézi fel. Mindenkinek elég a kenyér, amelyet kezébe vesz Jézus, a könyörületes. A szinoptikus evangéliumokkal ellentétben az evangélista itt úgy mondja el a történetet, hogy Jézus egyedül cselekszik: ő fogja a kenyeret, ő szaporítja meg, ő osztja szét. Mintha csak azt akarná ezzel hangsúlyozni, hogy közvetlen kapcsolat van a pásztor és a juhok között. Elég, ha az Úr kezébe adjuk azt a kevés kis kenyeret, amink van, és megtörténik a csoda. Jézus keze nem tart meg semmit magának, ez a kéz ahhoz szokott, hogy kitáruljon, és osztogasson, bőségesen. Sőt, megsokszorozza a mi gyengeségünket. A csoda folytatódik, ha ahhoz a fiúhoz hasonlóan mi is feladjuk a tanítványok szűklátókörűségét, és az Úr kezébe adjuk, amink van, szegényes árpakenyereinket. A tömeg királlyá akarta tenni Jézust. Ő azonban a hegyre menekült, egyedül. Jézus nem becsüli le a kenyérre való igényt, viszont hangsúlyozza, milyen nagy szükség van arra, hogy az örök kenyérrel táplálkozzunk: a vele való barátsággal.

A Szent Kereszt imádsága


Április 27., csütörtök



Izraelben ez a holokauszt emléknapja, amikor arra emlékeznek, hogy a nácik a második világháborúban zsidó népirtást követtek el.
Imádság az Egyházért
Jn 3,31–36. Az Atya szereti a Fiút, s mindent a kezébe adott

31Aki felülről jön, az mindenkinek fölötte van. Aki a földről való, az földies és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből jött, 32azt tanúsítja, amit látott és hallott, de tanúságát nem fogadja el senki. 33Ám aki elfogadja tanúságát, bizonyítja, hogy Isten igazmondó. 34Akit ugyanis az Isten küldött, az az Isten szavait közvetíti, mert hisz (Isten) nem méri szűken a Lelket, amikor adja. 35Az Atya szereti a Fiút, s mindent a kezébe adott. 36Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá.”

Ez az evangéliumi szakasz Jézus és Nikodémus beszélgetésének folytatása, és ismét a Jézusba vetett hit központi jelentőségét emeli ki. Jézus arra kéri Nikodémust, hogy emelje fel tekintetét a földi dolgokról, meggyökeresedett szokásairól, beleértve a vallásos meggyőződéseit is, és forduljon az ég felé. Az evangélium erre hív minket is, akik gyakran ragaszkodunk hétköznapi, lusta életünkhöz, beletörődünk a szomorú jelenbe és nem látunk reményt sem a magunk, sem mások jövőjét illetően. A Nikodémushoz intézett szavak arra szólítanak fel, hogy emeljük Jézusra tekintetünket: ő az, aki „aki felülről jön”, és aki „mindenkinek fölötte van”. Jézus az igazi remény számunkra és a világ számára. Leszállt az égből, hogy mellettünk legyen, és beszéljen nekünk a mennyei Atyához egyedülálló módon kapcsolódó életéről. „Ő” – mondja magáról harmadik személyben – „azt tanúsítja, amit látott és hallott”. Feltárja magának Istennek a misztériumát, amely egyébként kifürkészhetetlen titok az ember számára. A Fiú küldetése Isten misztériumának kinyilatkoztatása. Nem azért jött, hogy saját maga érvényesüljön vagy személyes terveit vigye végbe, ahogy mivelünk az oly gyakran megesik. Jézus azért szállt le a mennyből, hogy elhozza az embereknek „Isten szavait”, és nekünk ajándékozza a Szentlelket, mert ő „nem méri szűken a Lelket”. Ezért kell tisztelettel és odaadással közelednünk a Szentíráshoz, amely „Isten szavait” tartalmazza. A meghívás minden napra szól: olvassuk ezeket a szavakat és elmélkedjünk róluk, tegyük magunkévá őket! A Biblia nem olyan könyv számunkra, mint a többi. Ezért kell kinyitnunk, hagyva, hogy az a Lélek vezessen minket, akit az Úr nem mér szűken. A Szentírás szavait ezért ne puszta kíváncsiságból olvassuk, hanem úgy, hogy elérjenek a szívünkhöz, és segítsenek megváltoztatni életünket. A „Fiúban hinni” ezt jelenti: úgy hordozzuk szívünkben az evangéliumot, mint üdvözülésünk szavát. Ezért aki hallgatja és megőrzi szívében, „örökké él”.
Imádság az Egyházért

Április 26., szerda

Jn 3,16–21. Így szerette Isten a világot


16Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. 17Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. 18Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. 19Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. 20Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. 21Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”


„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Ebben a mondatban János összefoglalja evangéliumát. Isten soha nem volt annyira közel az emberekhez, mint amikor a názáreti Jézusban egyenlővé vált velünk. Mi tanúsíthatná ennél jobban, hogy mekkora barátsággal érez irántunk, milyen nagyra tartja életünket, sokkal nagyobb tisztelettel tekint rá, mint mi a saját magunk és mások életére? Van az önszeretetnek egy hamis formája, amely valójában nem más, mint saját magunk védelmezése és önzés, vagyis épp az ellenkezője annak, ahogyan a Fiú élt, aki azt tartotta élete értékének, hogy másokért éljen, és ne tartsa meg életét önmagának. Ez az örök élet, amelyről Jézus beszél Nikodémusnak. Ez a végtelen, viszonzást nem váró szeretet, amely keresztre feszítése és feltámadása óta árad az emberekre, és amely teljesen új fényt vet a földre. Jézusnak az emberekért vállalt szenvedése – a legmélyéig megélt szenvedés – fényében megmutatkoznak a sötét szögletek, a szívek keménysége, és kiderül, hogy korlátolt gondolkodásmódunk mennyire megnyomorítja létezésünket, képtelenné tesz arra, hogy a szeretet és az irgalom jó gyümölcseit teremjük. A Fiú nem azért jön, hogy elítélje a világot, Jézusnak nem az szerez megelégedettséget, ha megalázza a világot. Éppen ellenkezőleg: az, ha a világ engedi, hogy az evangélium fénye megvilágosítsa, kinyilatkoztatja az emberi élet szépségét és nyomorúságát. Miután tudatára ébredtünk, mekkora szükségünk van az üdvösségre, és nem vakít már el az önzés, keressük Jézusban az igaz élet útját, kövessük őt útján, amely a Golgotáról a feltámadás ragyogásába vitte. Ez jelenti azt, hogy az igazsághoz szabjuk tetteinket, azaz konkrétan megéljük azt a határtalan szeretet, amelyet Isten minden ember szívében elvetett. Jézus Urunk azért jött, hogy bevonjon minket szeretetének lendületébe. Ezért nevezhetnek minket mostantól „a feltámadás fiainak”.
Imádság a szentekkel

Április 25., kedd

Szent Márk emléknapja, aki Barnabással és Pállal, később Péterrel is osztozott az evangélium hirdetésében és a tanúságtételben. Ő az első írott evangélium szerzője.
 
1Pt 5,1–14. „Fiammal, Márkkal”

1Akik közületek elöljárók, azokat, mint magam is elöljáró és Krisztus szenvedéseinek tanúja, s egyszer majd kinyilvánuló dicsőségének is részese, kérem: 2Legeltessétek Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból. 3Ne zsarnokoskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei. 4Ha majd megjelenik a legfőbb pásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. 5Ugyanígy, ti fiatalok, engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad. 6Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket. 7Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok. 8Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. 9Erősen álljatok neki ellen a hitben, hisz tudjátok, hogy testvéreiteket is ezek a szenvedések érik a világban. 10Minden kegyelem Istene pedig, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg benneteket, rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni. 11Neki legyen dicsőség, és övé legyen az uralom örökkön-örökké! Ámen. 12Szilvánusz által, akit hű testvérnek tartok, röviden írtam nektek, hogy buzdítsalak titeket és bizonyítsam, hogy ez az Isten kegyelme. Ebben tartsatok ki. 13Köszöntelek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt. 14Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával! Békesség nektek, akik Krisztusban éltek!


Márk, Barnabás unokatestvére, fiatal kora óta járt Jézus tanítványainak közösségébe, amely anyja házában gyűlt össze – így említi az Apostolok Cselekedetei (12,12). A hagyomány úgy tartja, ő az az ifjú, aki a szenvedéstörténet idején úgy siklott ki az őrök keze közül, hogy csak az őt fedő leplet hagyta a kezükben: mintha azt akarná ezzel mondani, hogy Jézus követéséhez az embernek le kell vetkőznie mindenét. Márk felnőve elkísérte Pált és Barnabást első missziós útjukra. Később Péterrel tartott, akit Rómáig követett. Itt pedig, engedve a keresztény közösség számos kérésének, amely nagyra értékelte az apostol igehirdetésének mélységét és szépségét, leírta az evangéliumot, mely az ő nevét viseli. Ez az első lejegyzett evangélium, amely Péter római igehirdetésének tanúságtételét foglalja össze. Péter első levelének végén Márk együtt szerepel az apostollal Babilonban: ezzel a névvel jelölték akkor Rómát, utalva a keresztények ottani nehéz helyzetére, amely Izrael babiloni fogságára (Kr.e. 587–538) emlékeztetett. Péter első levelének utolsó fejezete telve van aggodalommal és szeretettel Márk iránt, akit „fiam”-nak nevez. Vele együtt intézi a keresztényekhez ezeket a zárószavakat is, a hívők alázatáról, akiknek segíteniük kell elöljáróikat a közösség szolgálatában. Mindenkit arra buzdít, hogy vesse alá önmagát elsősorban Istennek, azután pedig egymásnak. Az alázat teszi hasonlóvá a keresztényeket Jézushoz, aki mindenkinek a szolgája lett. Szép a kép, amelyet az apostol használ: öltsük magunkra az alázatosságot, mint valami ruhát, egymás kölcsönös szolgálatára. Az apostol itt talán arra gondol, amikor az utolsó vacsorán Jézus megmosta az apostolok lábát. Minden bizonnyal emlékszik, ahogy hangos tiltakozása után a mester figyelmeztette: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem” (Jn 13,8). Az alázat az a magatartás, amely minősíti a tanítványt, és ez menti meg a gőgtől, amely minden bűn ősforrása. Az ellenség (az ördög), ahogyan egykor a földi paradicsomban, a gőgön keresztül most is megkörnyékez minden embert, és megpróbálja rabszolgájává tenni. Az apostol arra buzdít, hogy álljunk ellen neki, mivel ténykedése arra irányul, hogy tönkre tegyen, elnyeljen bennünket mérhetetlen pusztító vágyában. Péter apostol azt is hozzáteszi, hogy a hitben legyőzhetjük, bármilyen erősnek tűnik is. Jézus is ezt tette a pusztában: Isten szavának erejével elhárította a kísértéseket. Ha tehát az Úrra támaszkodunk, és az ő hajlékában, vagyis tanítványai közösségében lakunk, akkor erősek leszünk, és semmi nem ingathat meg bennünket. Az Úr a mi üdvösségünk. Péter apostol annak a jövőnek a képével zárja sorait, amely a tanítványokat várja: „rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni”. Igen, „szilárdan”, azon a sziklán, amely maga Krisztus, a tanítványok már itt megélhetik „a feltámadottak állapotát”. Márk, aki evangéliuma révén Péter tolmácsa volt, segít belemerülnünk annak az apostolnak a hitébe, akit az Úr egyházának élére állított.
Imádság az Úr anyjával, Máriával

Április 24., hétfő

Az örmény egyház ma emlékezik meg az első világháború alatt elszenvedett népirtásról, amelyben több mint egymillió örményt öltek meg.

Jn 3,1–8. Vízből és Szentlélekből születni


1Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, egy zsidó tanácsos. 2Ez éjnek idején fölkereste Jézust, s így szólt hozzá: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” 3Jézus azt felelte neki: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” 4Nikodémus megkérdezte: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újraszülessék?” 5Erre Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. 6Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. 7Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. 8A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.”
A húsvéti időben a liturgia most János evangéliumának harmadik fejezetét nyitja meg előttünk, és Nikodémust állítja elénk, aki a főtanács tekintélyes tagja, istenfélő és előítéletektől mentes ember. A szenvedéstörténetben is szerepelt: úgy fejezte ki Jézus iránti tiszteletét, hogy méltó módon eltemette. János evangélista leírja első találkozását a fiatal názáreti tanítóval. Nikodémus szívében mély tiszteletet érzett Jézus iránt, de félt attól, hogy mások előtt is kinyilvánítsa. Ezért úgy döntött, éjjel találkozik vele. Az evangéliumból nem derül ki, mit akart kérdezni tőle. Az biztos, hogy vallásos tiszteletet érzett az „Istentől jött” fiatal tanító iránt: Jézus tettei ámulattal töltik el, és mindjárt ki is fejezi csodálatát. Jézus azonban szinte félbeszakítja, megelőlegezi Nikodémus kérdését, és kijelenti, hogy az üdvösség elengedhetetlen feltétele az, hogy az ember „odaföntről” szülessen újjá. Nikodémus, akit talán kicsit bosszantanak Jézus szavai, így válaszol: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg?” Jézus nem azt mondja, mennyi mindent kell végbevinni, nem beszél arról, mennyi előírást kell betartani. Arról beszél, hogy teljes egészében, gyökerestül meg kell változtatnunk az életünket. Újjászületni nem azt jelenti, hogy még több dolgot vigyünk végbe, vagy valamit másképpen gondoljunk. Újjászületni azt jelenti, hogy szívünkbe fogadjuk Isten Szentlelkét, aki újrateremti életünket. A Lélek fuvallata átformálja a szíveket, olyan szeretetteljes és bátor szívet formál belőlük, amilyet korábban el sem tudtunk volna képzelni. Ezekiel próféta így ír erről: „Akkor egyetlen szívet adok nekik és új lelket: kitépem testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy törvényeim szerint éljenek, tartsák szem előtt parancsaimat, és teljesítsék őket. Akkor a népem lesznek, én meg az Istenük leszek” (Ez 11,19–20). Azon az éjszakán a próféta szavai testté váltak az idős farizeusban, új életenergiát adtak neki: Jézus tanítványává lett.

Imádság a szegényekért

Április 23., húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapja

Szent Adalbertnek, Prága püspökének emléknapja. Kelet-Poroszországban szenvedett mártírhalált, ahol az evangélium hirdetése miatt tartózkodott (†997). Rómában is élt, ahol a Szent Bertalan-bazilikában tisztelik emlékét a Tiberis szigetén.

ApCsel 2,42–47; Zs 117; 1Pt 1,3–9; Jn 20,19–31

A mai napon hirdetett evangélium a húsvéti események szerint tagolja a hívő emberek számára az időt: a tanítványok életének ritmusát a húsvét adja. Így volt ez kezdettől fogva. A feltámadt Jézus húsvét napján megjelent a tanítványoknak, azután nyolc nappal később ismét megjelent közöttük. Úgy is mondhatjuk, hogy a következő vasárnapon. Ezúttal ott van Tamás is. Két évezred óta szakadatlanul így van ez, Jézus tanítványai ma is vasárnapról vasárnapra összegyűlnek a föld minden részén, hogy megélhessék az Úrral való találkozást.

Az apostolok az utolsó vacsora termében húzták meg magukat, zárt ajtók mögött, mert féltek. Féltek attól, hogy elveszíthetik az életüket, a nyugalmukat, vagy még azt a keveset is, ami Jézus halála után maradt nekik. Szomorúak voltak és reményvesztettek, olyannyira, hogy kigúnyolták azokat az asszonyokat, akik Jézus feltámadását hozták hírül nekik. Az Úr azonban azon a napon megnyitotta szívüket, és legyőzte hitetlenségüket. Jézus láttán – írja az evangélista – a tanítványok elteltek örömmel és Szentlélekkel. Mélyen átalakultak, mintha új és ellenállhatatlan belső energia támadt volna bennük. Már nem olyanok voltak, mint azelőtt. Rögtön el is mondták Tamásnak: „Láttuk az Urat!” Tamás azonban nem akarta elhinni szavaikat: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Pedig nem volt rossz, vagy középszerű tanítvány. Nem rideg racionalizmus vezette, nem olyan ember volt, aki csak a tettek konkrétságában, a tapasztalatban hisz, aki nem engedi, hogy magukkal ragadják az érzelmek, mint azokat az asszonyokat, akikről az evangélium beszél. Tamás valójában olyan ember volt, akit heves érzelmek jártak át. Amikor Jézus úgy döntött, hogy bár életveszélyes, mégis elmegy barátjához, Lázárhoz, akkor Tamás volt az első, aki így szólt: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” (Jn 11,16).
Amikor pedig Jézus a távozásáról beszélt, Tamás mindannyiuk nevében kérdezte: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?”. Nem volt érzéketlen ember. Mindazonáltal már beletörődött, hogy a feltámadás, amiről Jézus beszélt, csak elmélet, csak üres szó. Amikor pedig a másik tíz tanítvány hírül adja neki a húsvét evangéliumát, ő a saját elméletével, a saját hitvallásával válaszol: „Hacsak nem látom, és nem teszem a kezem oldalába, nem hiszem”. Egy olyan ember „hitvallása” ez, aki nem rossz ember, sőt, nagylelkű is. Ám számára csak az létezik, amit lát és amit megfoghat. Sok ember hitvallása ez, férfiaké és nőké egyaránt, akik nem annyira racionalisták, mint inkább énközpontúak. Azoknak az embereknek a hitvallása, akik saját szűk kis világuk, saját érzéseik foglyai, be vannak zárva a látható és tapintható dolgok közé. Ők nem hisznek abban, amit nem tudnak megfogni, ami messze van tőlük és az érdekeiktől. Egy énközpontú világ „nem hit”-vallása ez, egy olyan világé, amely könnyen ellustul, erőszakossá és igazságtalanná válik. Az énközpontúság mindig arra készteti az embert, hogy bezárja szívét és hitetlen legyen. Ezért Tamás hitvallása gyakran a miénk is.

Nyolc nappal húsvét után Jézus visszatér tanítványai közé. Ezúttal ott van Tamás is. Hozzátehetnénk: itt vagyunk mi is. Jézus pedig, miután újra békéjével köszöntötte őket, odahívja Tamást, hogy érintse meg sebeit. Valójában Jézus az, aki megérinti a hitetlen tanítvány szívét, amikor nevén szólítja, és biztatja: „ne légy hitetlen, hanem hívő”. Ezek a szeretetteljes, gyengéden dorgáló szavak térdre kényszerítik Tamást. Nem volt szüksége rá, hogy megérintse Jézust, mert az evangélium érintette meg az ő szívét. Persze, látta az Urat, aki még magán viselte a sebeket. Talán éppen a megsebzett test látványa volt az az eszköz, amelyen keresztül az Úr szavai eljutottak Tamás szívéig. „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra” – mondja Jézus Tamásnak. Bizony, ha találkozni akarunk a feltámadt Úrral, oda kell tennünk a kezünket a sok sebzett, beteg és legyengült testre, amellyel találkozunk. A hitetlenségünkön és a világ hitetlenségén aratott győzelem éppen itt kezdődik: meghallgatjuk a húsvét evangéliumát és megérintjük a sebeket Jézus testén, mert ez a test még mindig tele van a közelünkben és tőlünk távol élő sok-sok ember sebeivel. Ebből fakad a húsvét öröme. Péter apostol így beszél nekünk Jézusról: „akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével” (1Pt 1,8).

Imádság az Úr napján

Április 22., szombat

Mk 16, 9–15. Menjetek el az egész világra
9Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből a hét ördögöt kiűzte. 10Ez elment és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. 11Amikor meghallották, hogy él, és hogy (Mária Magdolna) látta, nem hitték el. 12Ezután idegen alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. 13Visszatérve ezek közölték a hírt a többiekkel is, de nekik sem hittek. 14Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták.
15Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.
Jánoshoz hasonlóan Márk evangélista is azt írja, hogy a feltámadt Jézus először Mária Magdolnának jelent meg. Ez az asszony, akit Jézus hét ördögtől szabadított meg, a feltámadás „első” hirdetőjévé válik. „Sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett” (Lk 7,47), és abban a kiváltságban részesül, hogy ő lehet a Feltámadt Úr első tanítványa, és az első, aki azt a feladatot kapja, hogy hirdesse a feltámadást. Az apostolok megint bizonyságát adják szűklátókörűségüknek, nem hisznek neki; még fogva tartja őket a világ mentalitása, és leginkább saját feledékenységük. Jézus a feltámadás első pillanatától kezdve ennek az asszonynak a gyengeségét használja, hogy letörje a tanítványok elbizakodottságát. A bizánci hagyomány nagy lelki bölcsességgel az apostolok apostolnőjének nevezi Mária Magdolnát. Az evangélista ezután néhány sorban felidézi Jézus találkozását a két emmauszi tanítvánnyal (Lukács sokkal részletesebben mondja el), és hangsúlyozza, hogy még nem találkozott a tanítványokkal, akikre egyházának vezetését bízta. Az apostolok még most sem akarnak hinni a két tanítványnak, akik elmondják, mi történt velük. Mintha azt akarná hangsúlyozni az evangélista, hogy már az egyház kezdeteitől, az első naptól fogva nehéz hinni a feltámadásban. Mindenesetre a tanítványok nehézségei, hitetlensége nem állhat útjába annak a sürgető feladatnak, hogy mindenkinek hírül vigyük Jézus győzelmét a halál felett. Minden tanítvány megkapja azt a komoly és felemelő küldetést, hogy beszéljen Jézus feltámadásáról, a gonosz és a halál felett aratott győzelméről. És nem véletlen, hogy nem az apostolok voltak a feltámadás első hírvivői, hanem ez az asszony és a két meg nem nevezett tanítvány. Minden hívő feladata, hogy továbbadja a húsvét evangéliumát mindenkinek.
Húsvéti imádság

Április 21., péntek

Szent Anzelm bencés szerzetes, canterburyi püspök emléknapja (1033–1109), aki az egyház iránti szeretetből viselte a száműzetést.

Jn 21,1–14. Jézus megjelenik a tónál

1Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Így jelent meg nekik: 2Együtt volt Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natánael, Zebedeus fiai, s még két másik tanítvány. 3Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Veled tartunk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit. 4Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az. 5Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. 6Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. 7Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. 8A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. 9Amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret. 10Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” 11Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. 12Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. 13Jézus odajött, fogta a kenyeret, s adott nekik. Ugyanígy halat is. 14Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.
Az apostolok, akik elhagyták hálóikat, hogy emberhalászok legyenek (Lk 5,10), ismét halakat fognak. Amikor Jézus megjelenik, nem ismerik fel, és megismétlődik a korábbi jelenet. Most is hiába halásztak egész éjjel. Ilyen a terméketlen munka, a hiábavaló gondolatok, aggodalmak, idegeskedés. Az evangélium világossága nélkül nehéz úgy fáradozni, hogy munkánk gyümölcsöt hozzon. A felénk közeledő Jézussal azonban pirkad az új nap hajnala. Ő a Feltámadt Úr, de a tanítványok nem vették észre, nem ismerték fel. Fáradtak és érthető módon elvesztették bizalmukat, mégis engedelmeskednek és kivetik hálójukat a másik oldalra. Talán ebben a hangban visszhangzik számukra az a másik, amelyet három éven át hallgattak, és amely annyira vonzotta őket. Nem hiszik, hogy az a hang szólhat még hozzájuk. Talán ösztönösen engedelmeskednek és vetik ki hálójukat. Szép ez az ösztönös cselekedet, amely abból fakad, hogy hozzászoktak az evangélium hallgatásához. Nagyon sok halat fognak, minden elképzelésüket felülmúlja. Most már felismerik az Urat. Az evangélium megnyitja szemüket és szívüket. Talán most jobban megértik, amit Jézus régebben mondott nekik: „…nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Csak az Úrral lehetséges a lehetetlen. És a tanítvány, akit Jézus kedvelt, megérti ezt. Felismeri az Urat, és rögtön meg is mondja Péternek, aki örömében beugrik a tengerbe, hogy odaússzon Jézushoz. A parton a tanítványok újra megélik a mesterrel való közösséget. Jézus már előkészítette nekik az izzó parazsat, és várja a csodálatos halfogásból származó halat. A Feltámadt Úr az övéivel eszik. Az evangélista szavai a kenyérszaporításra és az eucharisztia alapítására emlékeztetnek. Valóban az eucharisztia, a szentmise ünneplése az a hely, ahol a tanítványok közössége épül, ahol megsokszorozódik a szeretet.

Húsvéti imádság
Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)