Szeptember 30., csütörtök

Szent Jeromos (†Betlehem, 420) egyháztanító emléknapja. Ő fordította latinra a Bibliát.
Imádkozzunk, hogy a Szentírás szavát minden nyelven meghallják.

Lk 10,1–12 – A hetvenkét tanítvány elküldése

Ez az evangéliumi szakasz Jézus második missziós beszédét tolmácsolja Lukács szavaival. Az
első beszéd a tizenkét apostolhoz szólt (Lk 9,1–6), és mintha az lett volna a célja, hogy
egybegyűjtse Izrael népét. Ezzel a második buzdítással Jézus a hetvenkét tanítványhoz fordul,
az ő küldetésükről van szó. A tanítványok száma ezúttal a föld összes népét szimbolizálja (Ter
10). Lukács Jézus Jeruzsálembe vezető útjának elejére teszi ezt a beszédet. Az igehirdetés
egyetemessége nem utólagos kiegészítés az evangélium üzenetéhez, hanem szerves része
annak a küldetésnek, amit Jézus a kezdetektől tanítványaira bíz. Ő maga jegyzi meg, hogy „az
aratnivaló sok”, de a munkás kevés. Jelentős aránytalanság van a világ evangelizálásának
hatalmas munkája és a tanítványok csekély száma között. Jézus nagyon is tudatában van
ennek. Ráadásul a probléma nem csupán a munkások számában van, hanem képességeikben
is. Jézus arra buzdítja a tanítványokat, új munkásokért imádkozzanak az Atyához, hogy
munkájuk jó eredményt hozzon. „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!” Az
evangélium hirdetése harccal is jár. A bárányok és a farkasok képe hangsúlyozza a küldetés
mikéntjét. Nem folyamodhatnak erőszakhoz és kényszerhez, épp ellenkezőleg, csakis a
bárányokra jellemző szelídséggel és alázattal élhetnek. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a
szelídség nem módszer, hanem magának az evangéliumnak a lényege. A szelídség erejével
legyőzzük az erőszak gyöngeségét. A tanítvány felszerelése csupán az evangéliumból áll.
Nincs szüksége erszényre, tarisznyára vagy sarura, és mindenhová el kell mennie hirdetni az
evangéliumot. Nagy Szent Gergelynek van egy szép megjegyzése azzal kapcsolatban, hogy
Jézus kettesével bocsátja útra a tanítványokat. Azért történik ez így, hogy igehirdetésük első
megnyilvánulása a köztük lévő, kölcsönös szeretet legyen. A szeretetben rejlik ugyanis az
akkori és a mostani tanítványok ereje. Az Úr szeretete erős, legyőzi e világ farkasait.
Imádság az Egyházért

Szeptember 29., szerda

A három arkangyal, Mihály, Rafael és Gábriel ünnepe; az etióp egyház, mely az elsők között
alakult meg Afrikában, védőszentjeként tiszteli Mihályt.

Lk 9,57–62 – A három elhívás

Alighogy Jézus elindul Galileából Jeruzsálem felé, máris fölvetődik a kérdés, vajon hogyan
lehet követni őt. Amint megérkezik Szamaria földjére, néhányan odalépnek hozzá,
bemutatkoznak neki. Az evangélista három találkozásról számol be. Mindhárom párbeszéd
arról szól, hogyan követhetnék őt. Az első és harmadik esetben a kérdést feltevő emberek
maguk kérik, hadd követhessék Jézust, míg a másodikat maga Jézus hívja meg. A Mester
válaszai a követésnek és a tanítvánnyá válásnak a feltételei körül összpontosulnak. Különös,
hogy Jézus mindhárom válasza valamiképpen a családi kapcsolatokra vonatkozik, ami
beszélgetőtársai gondolkodásában amolyan menekülési útvonalat, védelmet jelent. Az
elsőnek, aki arra kéri, hadd kövesse őt, hadd osztozzon a sorsában, Jézus azt válaszolja, hogy
az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét. A tanítványnak tehát ugyanabban a
szegénységben kell élnie, mint Mesterének. A második érdeklődő Jézustól kapja a meghívást.
Válaszára, miszerint engedje meg, hogy előbb eltemesse az apját, Jézus azt feleli, hogy az
evangélium követése és hirdetése előbbre való még a családi élet legérzékenyebb
eseményeinél is, amilyen például egy édesapa eltemetése. Fontos, hogy az élet evangéliuma
már az emberek gondolkodásában is elsőbbséget élvezzen mindennel szemben, ami halott.
A harmadik, aki Jézushoz jön, azt hallja tőle, hogy nem sírhatja vissza korábbi életét. Az élet,
amit Jézus mellett elnyer, nem tűri a nosztalgiát és a múlt felé fordulást. Az evangélium
elvárja, hogy szakítsunk énközpontúságunkkal, hagyjuk el önvédő mechanizmusainkat,
hagyományainkat, hogy Jézust választhassuk életünk egyetlen urául. Jézus követése
kétségtelenül radikális és paradox döntés. De ez azért van így, mert Jézus szeretete irántunk
szintén korlátlan, radikális, paradox és egyedülálló. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Jézus az
első, aki ezt a radikális engedelmességet megéli az Atya és az ő terve iránt. A tanítvány
ugyanazt a szeretet éli meg, amit Jézus táplál az Atya iránt. Erre a szeretetre van nekünk is
szükségünk ahhoz, hogy szabadok lehessünk és hogy a világ is felszabaduljon. A szeretet az,
ami legyőzi még a halált is.
Imádság a szentekkel

Szeptember 28., kedd

 A Csehországban mártírként tisztelt Szent Vencel (911–935) emléknapja. William Quijano

emléknapja: a salvadori Sant’Egidio közösség fiatal tagja volt, akit 2009-ben a maras

(fiatalkorúak bandáinak elnevezése) gyilkolt meg.

Lk 9,51–56 – Jézus egyenesen Jeruzsálembe indul

Lukács ezzel az evangéliumi szakasszal kezdi meg Jézus jeruzsálemi útjának leírását. Az útét,

amit tanítványaival együtt tesz meg. Jézus tudta, hogy az evangéliumot Jeruzsálemben, Izrael

szívében is hirdetnie kell, még ha az életébe kerül is. A tanítványok tartóztatni akarták, de

Jézus „szilárdan elhatározta” – az evangélista ezzel a két szóval utal a Mester döntésének

megmásíthatatlanságára –, hogy útnak indul a szent városba. Az Atya iránti engedelmessége

és a sürgető szükség, hogy hirdesse a szeretet evangéliumát, a legelső és legfontosabb dolog

az életében. Jézus ezért eltökélten, vagyis teljes szívéből alávetve magát Isten akaratának, útra

kel Jeruzsálem felé. Az evangélista följegyzi: néhány tanítványát előreküldte, „hogy szállást

készítsenek neki”. Ebben a rövid megjegyzésben benne foglaltatik az Egyház egész küldetése:

föl kell készítenie az emberek szívét a Jézussal való találkozásra. Az első állomás egy

szamariai falu volt. Amikor a tanítványok elérkeztek ebbe a faluba, szembetalálták magukat a

szamaritánusok elutasító viselkedésével. A falu lakói feltehetően meg akarták tiltani a

galileaiaknak, hogy Szamarián keresztül jussanak el Jeruzsálembe. Tipikusan etnikai

probléma volt ez, amit vallási különbségek is súlyosbítottak. Jakab és János, akiket feldühített

a szamaritánusok keményszívűsége, hasonló keményszívűséggel reagáltak. Visszatértek

Jézushoz, és előadták neki, hogy ha akarja, lehívják a tüzet az égből, és megsemmisítik a

falut. De Jézus szeretettel felel azok ridegségére, akik nem akarják befogadni, és keményen

megfeddte erőszakosságáért a két tanítványt. Újfent világosan áll előttünk az evangéliumi élet

képe, amit Jézus ajánl nekünk: jóval győzzük le a gonoszt.

Szeptember 27., hétfő

 
Lk 9,46–50 – Ki a legnagyobb?

„Fölmerült köztük a kérdés, hogy közülük ki a nagyobb.” A tanítványok nem kértek
magyarázatot azzal kapcsolatban, amit Jézus a haláláról mondott. Az önmagukért való
aggodalom sokkal fontosabb volt számukra. A világi gondolkodás gyermekei voltak, mely
jelen van minden nemzedékben. Jézus megérkezett, és a feje tetejére állította ezt a
gondolkodást: „Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a
kereszthalálig”, írja róla Pál apostol (Fil 2,8). Mindennek megélésére elsőként saját maga
szolgáltatott példát, és ebből kiindulva kérte a tanítványokat, hogy a versengés, mások
elnyomása helyett a testvériség, a szolgálat jellemezze kapcsolataikat. Ekkor Jézus a szavak
mellé egy cselekedetet is társít, hogy a tanítványok előtt még világosabbá tegye, mire gondol.
Odahív egy gyermeket, és maga mellé állítja, mintha csak önmagával azonosítaná: „Aki
befogadja ezt a gyermeket a nevemben, engem fogad be. S aki engem befogad, azt fogadja be,
aki küldött.” A mennyek országában, tehát Jézus tanítványainak közösségében is, az a nagy,
aki kicsivé teszi magát, vagyis aki az evangélium gyermekévé válik, aki elismeri saját
gyöngeségét, és egészen az Úrra bízza magát. A gyermeki és a tanítványi lét megfeleltethető
egymásnak. Épp ezért az igazi tanítvány – Jézus szerint – felismeri az Atya kézjegyét, akár a
gyermek. Felismeri „az idők jeleit”. Tudja, hogy minden jó cselekedetnek Isten áll a
hátterében, bárhol történjék, és bárki hajtsa végre, még ha az illető nem tartozik is a
tanítványok közösségéhez. Nem csak Jánosnak mondja Jézus, hanem minden kereszténynek,
aki nem értékeli kellőképpen a jót, vagy ami még rosszabb, megtiltja a jó cselekedet véghez
vitelét azoknak, akik nem tartoznak a tanítványok szűk köréhez: „Ne tiltsátok meg! Mert aki
nincs ellenetek, az veletek van.” Fontos lecke ez, emberi bölcsességből is. Képessé teszi Jézus
tanítványait arra, hogy felismerjék a Szentlélek működését az emberi történelemben.
Imádság a szegényekért

Szeptember 26., évközi 26. vasárnap

Szent Kozma és Damján (†303 körül) szíriai mártírok emlékezete: a hagyomány orvosként
tartja számon őket, akik ingyen gyógyították a betegeket. Emlékezzünk meg mindazokról, akik
a betegek gyógyításának és ápolásának szentelik életüket.

Szám 11,25–29; Zsolt 19 (18); Jak 5,1–6; Mk 9,38–43.45.47–48

Ennek a napnak az evangéliumi szakaszában János, a tizenkettő egyike, aki mind ez idáig
hallgatott, előáll, és magabiztos hangon azt mondja: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt
űzött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.”
Gyakran előfordul, hogy mi is Jánoshoz hasonlóan gondolkodunk. „Bárcsak az egész népet
prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!” – mondja Mózes. Ez az isteni bölcsesség,
mely nem szűnik meg prófétákat keresni minden időben és minden nemzedékben. Jézus
határozottan így válaszol Jánosnak és a többieknek: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben
csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni. Aki nincs ellenünk, az velünk van.” A jó,
bárhol is található, bárki cselekszi, mindig Istentől jön. Aki segít a szűkölködőknek, aki
támogatja a gyöngéket, aki vigasztalja a kétségbeesetteket, aki gyakorolja a befogadás
erényét, aki elősegíti a barátságot, aki fáradozik a békéért, és aki kész megbocsátani, az
mindig Istentől való.
Széles látókörre van szükségünk, hogy megértsük a Szentlélek működését a világban. Nem
szabad elkeserednünk, mint János apostol tette, ha azt látjuk, hogy mások, akik nem tartoznak
közénk, szintén képesek ördögöt űzni, jót tenni. Jézus örült, amikor látta, hogy sokan
meggyógyulnak, visszanyerik az egészségüket: az Úr öröme az élő ember. Épp ezért Jézus
igen keményen beszél arról, aki botrányt okoz. A botrányokozás azt jelenti, hogy felbuktatjuk,
ellökjük azt, aki rászorul a segítségre és a megerősítésre. A mások iránti szeretet mindig
valaminek a „levágásával”, valamilyen lemondással jár. Ez természetesen nem valóságos
csonkítást jelent, hanem viselkedésünk és szívünk megváltoztatását. Mi ugyanis általában
csak magunkra figyelünk, kezeink a magunk érdekében serénykednek, lábaink a magunk
ügyeiben járnak. Legalább egyik szemünkkel tekintsünk másokra, és biztosan boldogabbak
leszünk. Legalább egyik kezünkkel segítsünk azon, aki szenved, és ugyanazt az örömet
tapasztaljuk meg, mint Jézus. Járjunk az evangélium útján, és Isten szeretetének tanúi leszünk.
Akkor meg fogjuk érteni, amit Jézus mond: „Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt; ám
aki értem és az evangéliumért elveszti életét, megmenti azt.”
Imádság az Úr napján

Szeptember 25., szombat

Lk 9,43b–45 – Jézus másodszor jövendöl szenvedéséről

„Véssétek jól emlékezetetekbe ezeket a szavakat: Az Emberfiát az emberek kezébe adják.”
Ezúttal említés sem esik a feltámadásról. Az, hogy valakit „az emberek kezére adnak”, a
Biblia nyelvén egyet jelentett az Istentől elhagyott ember fájdalmas és kegyetlen sorsával, aki
az emberek hatalmába és ítélete alá kerül. A tanítványok a világos megfogalmazás ellenére
sem értik, miről van szó. Hányszor előfordul, hogy az akkori tanítványokhoz hasonlóan mi is
távol kerülünk Jézus gondolataitól, aggodalmaitól és saját magáról és küldetéséről vallott
felfogásától. Nem egyszerű értetlenségről van szó, hanem arról, hogy megkeményedik a
szívünk, amikor elutasítjuk a gyöngeség és a szenvedés valóságát. Pál apostol is megmondja
majd a korintusi keresztényeknek: „mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a
zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár
zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23–24) A keresztút a
mi számunkra, a világban elterjedt, individualista kultúra számára is botrány.
Mégis a keresztből születik meg az üdvösség. Az olyan, határokat nem ismerő szeretet, mint
Jézusé, hozza el az emberek számára a megváltást a bűn rabszolgaságából. Lukács megjegyzi,
hogy a tanítványok továbbra sem értik Jézust, de csöndben maradnak, nem kérnek további
magyarázatot. Magatartásukban a Jézus iránti bizalmatlanság és a tudatlanságuk ellenére
önmagukba vetett bizalom nyilvánul meg. Inkább megmaradnak a sötétségben. Hagynunk
kell, hogy minden nap Isten szava vezessen és tanítson bennünket. Ha meghallgatjuk, rálelünk
az evangélium bölcsességére.
Előesti imádság

Szeptember 24., péntek

Lk 9,18–22 – Az Isten Fölkentje vagy

Jézus megkérdezi a tanítványoktól, mit gondolnak róla az emberek. A tanítványok – mint
amikor az imádságban párbeszédet folytatunk Jézussal – elmondják neki azokat a
véleményeket, amelyeket hallani lehet, és amelyek eljutottak Heródes Antipászhoz is. Jézus
azonban mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy ők, akik már jó ideje mellette vannak, mit
gondolnak róla. Ezt a kis csoportot a családjának érezte, olyan embereket látott bennük, akik
konkrétan megvalósították a tanítását. Ezért szerette volna látni, mi van a szívükben, mit
gondolnak róla. Péter mindannyiuk nevében válaszol: „Az Isten Fölkentje vagy.” Ünnepélyes
vallomás. Lukácsnál még egyértelműbben hangzik, mint Márk evangéliumának párhuzamos
szakaszában, hiszen a „Fölkent” szóhoz azt is hozzáteszi, hogy az Istené. Valójában Péter az
első, aki a többiek nevében megvallja az igaz hitet. Azért áll ő előttünk példaként, hogy
mindannyian ugyanezekkel a szavakkal válaszoljunk a kérdésre, amit Jézus újra és újra föltesz
nekünk: „Hát ti kinek tartotok engem?” Jézus maga kéri az elménktől és a szívünktől, hogy
úgy értsük meg és szeressük őt, mint Megváltónkat, vagyis azt, aki bennünket is megszabadít
bűneinktől és a haláltól. Jézus nem azért tiltja meg az apostoloknak, hogy beszéljenek
minderről, mert el akar rejtőzni. Éppen ellenkezőleg: nem akarja, hogy hamis, világi
színezetet kapjon küldetése. Rögtön kiderül, mennyire nehéz is mélységében megérteni ezt a
küldetést, amikor hozzáteszi, milyen sors vár rá Jeruzsálemben. Jézus üzenete mindenesetre
egyértelmű: a feltámadáshoz elengedhetetlenül szükséges a kereszt is. Ez Jézus, az Egyház és
a mindenkori hívők életének titka. A jónak a gonosz fölötti győzelme mindig a kereszt által
valósul meg.
A Szent Kereszt imádsága

Szeptember 23., csütörtök

Lk 9,7–9 – Heródes Antipász azon töpreng, kicsoda Jézus

A Mester híre eljutott Heródes Antipász udvarába is. A Jézussal kapcsolatos hírek zűrzavaros
sokfélesége nyugtalansággal és bizonytalansággal töltötte el a fejedelmet. Volt, aki azt
mondta, hogy az ifjú rabbi a feltámadt Keresztelő János, mások szerint pedig Illés próféta, aki
újra megjelent a földön. Heródes a szorongás és félelem által keltett pszichikai nyomás
hatására úgy döntött, megpróbál találkozni Jézussal. Nem olyan ember vágyakozásáról van
szó, aki szeretné meghallgatni és megérteni az új tanítást, ami megérintette mások szívét.
Heródes ekkor még nem tudja, de elérkezik majd a pillanat, amikor találkozik az ifjú
prófétával. De ez csak a per napján következik be, amikor Pilátus fogolyként küldi őt elébe.
Heródes egészen más okból vágyik a Jézussal való találkozásra, mint Zakeus, aki felmászott a
fára, vagy a két görög, akik fölkeresték Fülöpöt és Andrást. Ezek az emberek meg akarták
érteni a fiatal próféta szavait és tetteit, ezért maguk indultak el hozzá. Ezzel szemben Heródes
arra várt, hogy Jézus keresse fel őt. Ám az Úrral csak akkor találkozhatunk, ha kilépünk saját
magunkból, elhagyjuk gőgünket. A Jézussal való találkozás, számos evangéliumi jelenet
tanúsága szerint, személyes, közvetlen és egyszerű módon megy végbe. Elég, ha készséges
szívvel közeledünk hozzá, és úgy szólítjuk meg; vagy segítségért kiáltunk hozzá; sőt, már az
is, ha csak megérintjük a köpenye szegélyét, hogy érezhessük a jelenlétéből áradó erőt.
Heródest viszont csupán a kíváncsiság vezérelte, föl sem vetődött benne, hogy megváltoztassa
életét, nem vágyott rá, hogy szeressék és megsegítsék. Heródes megmaradt saját várában:
individualizmusának falai mögött; így nem találkozhatott Jézussal, és magára maradt.
Imádság az Egyházért

Szeptember 22., szerda

Lk 9,1–6 – A tizenkét tanítvány elküldése

Az evangéliumi szakasz beszámol róla, hogy Jézus elküldi a tizenkét tanítványt. Feladatuk,
hogy részt vegyenek küldetésének beteljesítésében. Az Úr felruházta őket ugyanazzal a
hatalommal, amit maga birtokolt. Az evangélista azt írja: „hatalmat adva nekik a tisztátalan
lelkeken és a betegségek meggyógyítására”. A tizenkét tanítványnak ugyanaz a feladata, mint
Jézusnak: hirdetniük kell a mennyek országát, vagyis Isten új világát, mely Jézus
tevékenysége révén vette kezdetét; és meg kell gyógyítaniuk a betegeket, ami az új világ
megvalósulásának konkrét jele. Ennek a küldetésnek a teljesítéséhez az kell, hogy senki ne
akarja előtérbe helyezni önmagát, mert csak akkor tud teljesen az evangélium szolgálatába
állni, ugyanazzal a missziós lelkesedéssel, ami az első tizenkét tanítványt vezette házról házra,
faluról falura, városról városra, hogy senki se maradjon ki az evangélium hirdetéséből.
Egyetlen vagyonuk az evangélium volt, és ennek így kellene lennie a mai tanítványok
esetében is. Ezt kellett hirdetniük, tisztán, semmit sem téve hozzá. Jézus tanítványainak
tudniuk kell, hogy az evangélium elég önmagában: ez a kovász és a világosság, mely átalakít.
Jézus ezért azt parancsolja a tizenkettőnek: „az útra ne vigyetek semmit, csak vándorbotot;
sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt; sarut kössetek, de két ruhadarabot ne vegyetek
magatokra.” Gazdagságuk és erejük egyedül az evangélium. Természetesen előfordulhat,
hogy az evangéliumot nem fogadják be. Hirdetését mégsem lehet abbahagyni, el kell vinni
„faluról falura”, hiszen ez Isten ajándéka minden népnek, a tanítványok pedig ennek az
ajándéknak a tanúi.
Imádság a szentekkel

Szeptember 21., kedd

Szent Máté apostol és evangélista ünnepe.

Mt 9,9–13 – Máté meghívása

Az Egyház ezen a napon Szent Máté apostolt és evangélistát ünnepli. Az első evangélium az ő
nevéhez kapcsolódik. Vámos volt. Ezt a foglalkozást a zsidók megvetették, mivel képviselői
az elnyomó római hatalom nevében szedték az adót. Jézus, miközben Kafarnaum utcáit járta,
meglátta, és ahelyett, hogy másokhoz hasonlóan megvető pillantással elment volna mellette,
megállt, és megszólította: „Kövess engem!” Elég volt ez a két, hatalommal teli szó, Máté
„felállt, és követte”. A kezdeményezés Jézustól származott, kizárólag tőle. Számára nem
létezik olyan ember, akit ne tekintene alkalmasnak a meghívásra, függetlenül az
életkörülményeitől, még akkor is, ha olyan rossz híre van, mint Máténak, a vámosnak. Jézus
meghívását mindig az ingyenes szeretet misztériuma jellemzi. Ezt a szeretetet érezte meg
Máté, ezért állt föl székéről, és indult el a Mester után. Attól a pillanattól kezdve élete
megváltozott. Ferenc pápa Szent Béda (Beda Venerabilis) egyházatyának azt a mondatát
választotta jelmondatául, ami kifejezi ennek az elhívásnak az erejét: „Miserando atque
eligendo” – Jézus „könyörületre méltónak és ezért kiválasztandónak” látta Mátét, és elhívta.
Ez az elhívás tehát a könyörületesség gyümölcse. Máté nem szedett többé adót, tanítvány lett,
és meghívta a bűnösöket, hogy együtt ünnepeljék vele Jézust. A világ nem értette, mi történt,
a farizeusok keményen reagáltak – de éppen ebben áll az evangélium újdonsága, ami
megzavarja a többséget: mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek megérintheti a szívét, és
bárkinek megváltozhat tőle az élete, beleértve a bűnösöket is. Jézus maga válaszol a
tanítványoknak föltett kérdésekre: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a
betegeknek”, majd Ozeás prófétát idézve hozzáteszi: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”
A nevét viselő evangéliumban Máté emlékeztet minket arra, hogy Isten szavának elsőséget
kell élveznie az életünkben: hallgassuk meg mi is, ahogyan Máté és a különböző korok
tanítványai tették; induljunk el Jézus nyomában, hogy már most, saját városainkban részesei
lehessünk Isten országa megvalósításának.
Imádság az apostolokkal

Szeptember 20., hétfő

A Santa Maria in Trastevere bazilikában a békéért imádkoznak.

Lk 8,16–18 – A tartóra tett lámpás

Isten szavának titkát Jézus a lámpás példázatán keresztül magyarázza meg. Ahogy a
lámpásnak sem az a rendeltetése, hogy saját magát világítsa meg, hanem mindazt, ami
körülötte van, úgy Isten szavának is meg kell világítania minden ember szívét és életét.
Senkinek nem kell a sötétben maradnia, mindenkinek joga van a világossághoz. A híveknek
pedig az a kötelességük, hogy megmutassák Isten világosságát minden embernek, minden
nemzedéknek. Ezért nem élhetnek a keresztények önmagukért. A tanítvány arra kapott
meghívást Jézustól, hogy minden emberhez vigye el az evangélium fényét. Ehhez
természetesen arra van szükség, hogy mindenekelőtt a tanítvány maga fogadja be Isten szavát.
„Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok” – figyelmeztet Jézus. Nem elég egyszerűen csak
meghallgatni. Figyelmes meghallgatást kér tőlünk, ami lehetővé teszi, hogy Isten szava
elérjen a szívünkig. Majd onnan kiindulva kell valósággá válnia az emberek közösségében.
Tudjuk, aki nem hallgatja figyelmesen, az semmit nem képes közvetíteni Istenből, legföljebb
saját magából. Élete akkor olyan lesz, mint a kialudt lámpa, teljesen élettelen. Ezzel
ellentétben aki hagyja, hogy Isten szava megvilágítsa a szívét, az megtelik isteni
bölcsességgel, és jó gyümölcsöket terem saját maga és mindenki számára. Ezt jelentik Jézus
szavai: „akinek van, még kap hozzá”, vagyis aki szívébe fogadja az evangéliumot, bőségesen
részesül a bölcsességből. Nagy Szent Gergely a következőt mondta: „a Szentírás azzal együtt
növekszik, aki olvassa”, vagyis összekapcsolta Isten szavának növekedését a tanítvány belső
növekedésével.
Imádság a békéért

Szeptember 19., évközi 25. vasárnap

Bölcs 2,12.17–20; Zsolt 54 (53); Jak 3,16–4,3; Mk 9,30–37

Jézus és a tanítványok „útjukat folytatva átvándoroltak Galileán”. Márk evangéliumának ezek
a szavai bevezetnek bennünket abba a Galileából Jeruzsálembe tartó utazásba, melynek Jézus
éppen nekivág. Az Úrnak a tanítványaival együtt végigjárt útja az élet útjának szimbóluma,
saját lelki növekedésünk útjáé, valamint azé az úté is, amit minden liturgikus évben bejárunk
az Úrral vasárnapról vasárnapra. Menet közben Jézus beszélget tanítványaival. Ezúttal
azonban nem tűnik Mesternek, inkább barátnak, aki megnyitja szívét legközelebbi barátai
előtt. Nem magányos hős, szükségét érzi, hogy megossza tanítványaival azokat a
gondolatokat, melyek nyugtalanítják a szívét. Így szól hozzájuk: „az Emberfiát az emberek
kezére adják, megölik, de azután feltámad.” Másodszor beszél nekik erről. Mindazonáltal a
tanítványok közül megint nem érti senki Jézus szívét és gondolatait.
Valóban, amikor hazaérnek, Jézus megkérdezi tőlük, hogy miről beszélgettek az úton. Ám
„ők hallgattak”, jegyzi meg az evangélista. A csönd a szégyenkezés jele. Szégyenkeztek
amiatt, amiről beszélgettek. Ez jót tesz. A szégyenkezés az első lépés a megtérés felé, hiszen
abból a felismerésből fakad, hogy távol vagyunk Jézustól és az evangéliumtól. A vasárnap a
megbocsátás napja, hiszen újra odaléphetünk az Úrhoz, aki szól hozzánk, kérdést tesz föl
nekünk és megengedi, hogy ráébredjünk szegénységünkre, bűneinkre.
Az evangélista azt írja: „Leült, odahívta a tizenkettőt”, és ismét elmagyarázta nekik az
evangéliumot. Minden közösségnek össze kell gyűlnie az evangélium körül, hogy
meghallgassa az Úr tanítását, az ugyanis kijavít minket, és képessé tesz rá, hogy befogadjuk
Jézus ajándékba adott érzéseit és gondolatait. „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó,
mindenkinek a szolgája” – mondja Jézus, feje tetejére állítva a világban uralkodó logikát. Az
az első, aki szolgál, nem pedig aki parancsol. Hogy megértsék nézőpontját, megölel egy
gyermeket, és odaállítja a tanítványok alkotta kör közepébe: a gyermek nem csupán fizikai
értelemben kerül a középpontba: ettől kezdve ráirányul a figyelem, a gondoskodás, a szeretet.
Ennek a gyermeknek – vagyis a kicsinyeknek, szegényeknek, gyengéknek – kell a keresztény
közösségek gondoskodásának középpontjában állnia, mert: „Aki befogad egy ilyen gyereket
az én nevemben, engem fogad be.” A kicsinyekben, a védtelenekben, a gyöngékben, a
szegényekben, a betegekben, azokban, akiket elvet és kiszorít a társadalom, valóságosan jelen
van Jézus, sőt maga a mennyei Atya.
Imádság az Úr napján.

Szeptember 18., szombat

Lk 8,4–15 – A magvető példázata

Lukács evangélista hangsúlyozza, mekkora tömeg vette körül Jézust. A tömeg különböző
emberekből áll, akiket egyesít, hogy mind Jézushoz igyekeznek. Úgy gondolják, végre
találtak egy pásztort, aki érdeklődik irántuk, és képes segíteni rajtuk. Jézus számot vet a
tömeg rászorultságával, és meg akarja tanítani őket, hogy fogadják be az üdvösséget jelentő
szavakat. Ezért elmondja nekik a magvető példázatát. Olyan példázat ez, aminek Jézus
különleges jelentőséget tulajdonít. A tanítványoknak, akik akkor nem értették meg, külön is
elmagyarázza, mert mindenki számára meghatározó jelentőségű, hogy felfogja az értelmét.
A magvető példázatából ugyanis egyértelműen kiderül, hogy az akkori (és a mindenkori)
tömegnek milyen hozzáállással kell hallgatnia Isten szavát. A mag mint a szó metaforája
közismert volt az antikvitásban csakúgy, mint a zsidó vallásban. Jézus épp ezért ezt használja,
hogy rávilágítson küldetése lényegére. Jézus, az első magvető számára nem létezik olyan
talaj, ami alkalmatlan volna a mag befogadására. A talaj az életet jelenti, vagy még inkább az
emberi szívet. Minden férfi és nő szívét, éljenek bármilyen kultúrában, bármilyen
körülmények között. Ha vannak is olyan kemény szívek, mint a kő, olyan talajok, melyek
ellenállnak mindenfajta ekének, Jézus folytatja a vetést, abban a reményben, hogy előbb vagy
utóbb valamilyen kis repedés befogadja azt a jó magot, a növény szárba szökken, és
gyümölcsöt hoz. Mindazonáltal a példabeszéd nem osztályozza az embereket aszerint, hogy
az egyik jó, a másik kevésbé jó vagy egyenesen rossz talaj lenne. Előfordul persze ez is, de mi
magunk is megtapasztaltuk már, hogy időről időre változik, éppen milyen talaj vagyunk.
A különbség választásainktól függ. Természettől fogva senki se jó vagy rossz. Ha
végignézünk életünkön, fölfedezhetjük, hogy időnként olyan a szívünk, mint a köves talaj,
máskor tövisekkel teli, megint máskor hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk a gondjaink, és
van, amikor jó talaj vagyunk. Az Úr ezzel a példabeszéddel arra hív, hogy nyissuk meg a
szívünket Isten szava előtt, fogadjuk be, és állhatatosan viseljük gondját.
Előesti imádság

Szeptember 17., péntek

Lk 8,1–3 – Asszonyok Jézus kíséretében
Jézus nemcsak a tizenkettőt akarja maga mellett tudni, hanem néhány asszonyt is. Újfajta
hozzáállást tükröző, példaértékű választásról van szó, amit csak Lukács jegyez föl. Ezek az
asszonyok – írja az evangélista –, „akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől
megszabadított”, úgy döntöttek, hogy követik Jézust, és javaikat arra áldozzák, hogy
gondoskodjanak róla és a tanítványokról. Teljes jogú tagjai voltak tehát ennek az új
közösségnek, amit Jézus alapított és amit küldetésének részesévé tett. Azért is fontos az
evangélistának ez az utalása, mert rámutat, hogy Jézus mennyire meghaladta kora szokásait.
A kor rabbinikus hagyományai szerint ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy nőket is
bevegyenek a tanítványok körébe. Ám Jézus bevonja őket küldetésébe, ahogy az
evangéliumokban másutt is láthatjuk. Az evangélista hármat nevez néven közülük: Mária
Magdolnát, akit Jézus „hét ördögtől”, vagyis jelentős számú gonosz lélektől szabadított meg;
Johannát, aki Heródes király környezetéből származott, és akit a feltámadásról szóló
elbeszélés is megemlít; továbbá Zsuzsannát, akiről semmi közelebbit nem tudunk.
Feltehetőleg jómódú asszonyok voltak, akiket magával ragadott Jézus tanítása, és ezért úgy
döntöttek, hogy vagyonukkal ezt a különleges Mestert és tanítványainak kis csoportját fogják
szolgálni. Már ebből a néhány sorból is világosan kiderül, hogy a tanítványi lét legyőz minden
korlátot, azokat is, amiket látszólag igencsak nehéz leküzdeni, mint például hogy a nőket a
korszak mentalitásából következően igen kevésre becsülték. Jézusnak csak az számít, hogy
valaki tanítvány legyen. Az illető többé nem nő vagy férfi – ahogy majd Pál mondja – hanem
tanítvány, akit szerethet, akire feladatot bízhat, akit megvédelmezhet. A tanítványi lét az igazi
és legnagyobb méltóság, amit nekünk ajándékoztak.
A Szent Kereszt imádsága

Szeptember 16., csütörtök

A zsidók ezen a napon ünneplik a jom kippurt, vagyis az engesztelés napját.
Lk 7,36–50 – A bűnbocsánatot nyerő bűnös asszony
Miközben Jézus az asztalnál ül egy Simon nevű farizeus vendégeként, egy prostituált lép oda
hozzá, letelepszik mellé, és sírva bekeni a lábát értékes illatszerrel. Kétségtelen, hogy ez a
jelenet minden szempontból különleges. Lukács nem akármilyen nőről beszél, hanem egy
bűnös asszonyról. Érthető a jelenlévők reakciója. Csakhogy ők azonban nem értik az
asszonyt; sem vágyát arra, hogy bocsánatot nyerjen, sem Jézus szeretetét, mellyel magához
engedi az asszonyt, és megbocsát neki. Jézus, aki egészen addig hallgatott, és hagyta, hogy az
asszony csókolgassa a lábát, magához ragadja a kezdeményezést. Simonhoz fordul, és elmond
neki egy rövid példázatot, két adósról. Egyikük sem tudott fizetni, mégis mindkettőnek
elengedték az adósságát. Jézus azt kérdi tehát Simontól, hogy a kettő közül melyik szereti
jobban a hitelezőt. A válasz egyértelmű: az, akinek többet engedett el. A példabeszéd
feltételezi, hogy korábban mind a farizeus, mind a bűnös nő kapott valamit Jézustól. Jézus
valamennyiünket arra hív, ne higgyük igaznak vagy kevéssé bűnösnek magunkat. Épp
ellenkezőleg: arra buzdít, hogy nyissuk ki a szemünket, vegyük észre bűnösségünket, ahogy a
bűnös asszony is tette, és hozzá hasonlóan lássuk be, hogy szükségünk van a megbocsátásra.
Mindenkinek szüksége van rá, hogy ezeket a szavakat hallja: „Bűneid bocsánatot nyernek.”
És akkor még jobban megértjük majd, amit Jézus mondott: „sok bűne bocsánatot nyer, mert
nagyon szeretett.” A szeretet ugyanis eltörli a bűnöket és megváltoztatja az életet.
Imádság az Egyházért

Szeptember 15., szerda

A Fájdalmas Szűzanya ünnepe: megemlékezünk Máriáról, Jézus anyjáról, aki fájdalomtól
megtört szívvel állt a kereszt alatt. És mindenki másról, aki együttérez a keresztre
feszítettekkel, az elhagyottakkal, az elítéltekkel.
Jn 19,25–27 – Jézus és édesanyja
A Szent Kereszt felmagasztalása ünnepének másnapján a liturgia a Fájdalmas Szűzanyáról
emlékezik meg. Tisztelete nagyon elterjedt volt az elmúlt századokban, benne
összpontosulhatott a keresztény nép jámborsága. János evangéliuma néhány sorban beszámol
a rendkívüli misztériumról, mely abban nyilvánult meg, hogy Mária a Fia mellett maradt a
kereszthalál idején, és új hivatást kapott tőle. Kétségtelen, hogy Jézus szenvedéstörténetét
erőszak és árulás fémjelzi. De nem csak az. A szenvedéstörténetből és a keresztből az
újjászülető élet éneke fakad. A kereszt magasából Jézus nem kér vigasztalást saját maga
számára, ahogy mi tennénk, nagyon is jogosan, és bár fájdalmasan felkiált az Atyához, hogy
miért hagyta el, mégsem kéri, hogy szabadítsák meg a kíntól. A keresztre szögezett, haldokló
Jézus a kereszt tövében állók kicsiny csoportjával foglalkozik. Mindenekelőtt az édesanyjával
és ifjú tanítványával, aki bár először elmenekült, később mégis visszatért hozzá. A tanítvány
arcán Jézus a mindenkori tanítványok arcát látja visszatükröződni, köztünk a mienkét is. Azon
a tanítványon keresztül valamennyiünket rábíz édesanyjára, Máriára, az Egyházra, a hívők
közösségére. A keresztből új család születik. Nem hagy magunkra egy olyan társadalomban,
mely gyakran mostohaként bánik gyermekeivel. Jézus arra kéri Máriát, legyen az édesanyánk.
Haldoklás közben új feladatot ad neki, új küldetést, azt, hogy legyen mindenki édesanyja.
A régiek azt tartották, hogy Máriáról, erről az Anyáról soha nem lehet eleget beszélni.
Bizonyos értelemben ez nagyon is igaz: Mária az első a hívők közt; az első, akinek olyan
szíve van, mint a Fiúnak. A hívők körében elterjedt számtalan Fájdalmas Szűzanya-ábrázolás
arra utal, mindannyiunknak szüksége van egy olyan édesanyára, mint Mária. És Jézus
megajándékozott vele bennünket. Ezen a napon köré gyűlünk, hogy legyen ott mellettünk
úgy, ahogyan annak idején Jézus mellett, és védelmezzen meg bennünket.
Imádság az Úr anyjával, Máriával

Szeptember 14., kedd

A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe: arról emlékezünk meg, hogy Szent Ilona
megtalálta Krisztus keresztjét.
Szám 21,4–9; Zsolt 78 (77); Fil 2,6–11; Jn 3,13–17
Ez a nap ünnep mind a keleti mind a nyugati egyházban. A nyugati egyházban „a Szent
Kereszt felmagasztalásának” ünnepét, a keleti egyházban „az éltető és becses Kereszt
felmagasztalásának egyetemes ünnepét” ülik ma, melynek jelentősége ott a húsvétéhoz
mérhető.
Szeptember 14. a Konstantin császár által helyreállíttatott Szent Sír-bazilika Kr. u. 335-ben
lezajlott fölszentelésének emléknapja. Ebből az alkalomból megemlékeznek a Szent Kereszt
fájának megtalálásáról is, mely Ilona császárnő és Makariosz jeruzsálemi püspök érdeme.
A bizánci rítusú ünnepen a pap fölemeli a keresztet, és mind a négy égtáj felé felmutatja,
ezzel is kinyilvánítva az üdvösség egyetemes voltát. Az Egyház a Szent Kereszt
fölemelésének gesztusával Jézusnak az egész emberiség iránti, kimondhatatlan szeretetét
magasztalja fel. A mise elején, a prefációban ezt énekeljük: „Te úgy akartad, hogy az emberi
nem üdvösségét a keresztfa hozza meg, hogy ahonnan a halál származott, onnan támadjon az
élet…” Ezen a fán győzetett le az önszeretet és itt aratott végérvényesen diadalt a mások
iránti, isteni szeretet. A kereszten Jézus szeretete elérte csúcspontját. Pál apostol a
Filippiekhez írott levelében írja, Jézus azzal kezdte meg a kereszthez vezető útját, hogy „Ő
mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül
ragaszkodnia kell”. Szeretetből „kiüresítette magát”, és olyan lett, mint egy ember; szeretetből
„megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. Maga az
Atya meghatódott a Fiú határtalan szeretetétől, ezért „felmagasztalta, és olyan nevet adott
neki, amely fölötte van minden névnek”. A kereszt az a hely, ahol végső harcot vív egymással
az élet és a halál, magának Jézusnak a testében. Jézus meghal, de a kereszten vele együtt
meghal az önszeretet is. A kereszt tövében mindenki azt kiáltotta: „Mentsd meg magadat!”
Jézus az utolsó pillanatig hordozta az emberek bűneit. Nem azért jött, hogy megmentse
magát, hanem hogy megmentesen másokat, ahogy mondta: „Az Emberfia sem azért jött, hogy
neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak.” Halálával felmagasztalta a szeretetet.
Mi pedig végre láthatunk valakit, aki a többieket jobban szerette önmagánál; valakit, aki kész
volt az életét adni valamennyiünkért.
A Szent Kereszt imádsága

Szeptember 13., hétfő

 

Aranyszájú Szent János püspök és egyháztanító (349–407) emlékezete: a bizánci egyházban a leggyakoribb liturgia viseli a nevét.

Lk 7,1–10 – Csak szólj egy szót, és meggyógyul szolgám

Meglepő ennek a római századosnak az emberi és szellemi nagysága. A vének, akik elmennek Jézushoz, hogy előadják a százados kérését, nagy tisztelettel beszélnek megbízójukról. Olyan ember, aki „szereti nemzetünket” – mondják róla Jézusnak (az itt alkalmazott „agapao” igét az újszövetségi írók elsősorban Isten szeretetének kifejezésére használták). Hozzáteszik, hogy saját pénzéből, nagylelkűen támogatta a város zsinagógájának felépítését. Szolgája iránti szeretete példaértékű (úgy bánik vele, mintha a fia lenne). Jézust meghatja ez a mély szeretet.

Miközben útban van a háza felé, a százados elébe küldi a barátait, és megüzeni neki, hogy nem szükséges elfáradnia a házáig. Biztos benne, elegendő, ha Jézus kimond egy szót, és a szolgája meggyógyul. Ráadásul méltatlannak érzi magát, hogy Jézust az otthonában fogadja. Hite azokat a szavakat adja a szájába, melyeket az összes keresztény ma is elmond a szentáldozás liturgiája során: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba. (…) Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám.” Jézus a hívő ember legmagasabb rendű példájaként állítja elénk ezt a pogány századost: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” Ő, aki arra tanít minket, hogy már egy mustármagnyi hit is elegendő, erről a pogány emberről úgy beszél, mint akinek nagy hite van. Számára elegendő egyetlen szó, hogy végbemenjen a gyógyulás. Jézus az Atya Szava, ő az, aki meggyógyít és üdvözít. Jézus szavai Isten erejét és határtalan szeretetét hordozzák. Boldogok vagyunk, ha legalább egy kicsit rá tudjuk bízni magunkat Isten Szavára – nem zárkózik el előlünk.

Imádság a szegényekért

Szeptember 12., évközi 24. vasárnap

 

Iz 50,5–9a; Zsolt 116 (114); Jak 2,14–18; Mk 8,27–35

„Ki ez a názáreti Jézus?” Kétségkívül alapkérdés volt ez Jézus idejében, és az ma is. Márk evangélista pontosan elbeszélésének fizikai középpontjába helyezi a jelenetet, a tizenhat fejezet közül a nyolcadikba. Azt sugallja, hogy innen veszi kezdetét Jézus útja a szent városba. Ettől a perctől kezdve Jézus „egészen nyíltan” beszél a tanítványokkal, anélkül hogy bármit is eltitkolna. Nem érdekli az emberek véleménye, egyenesen a tanítványainak teszi föl a kérdést: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”

Péter válaszol neki, nyíltan és félreérthetetlenül: „A Messiás vagy!” (A héber eredetű „messiás” szó jelentése: felkent.)

Jézus – az őt Messiásként elismerő szavak hallatán – szenvedéséről kezd beszélni. Azt mondja, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a nép vénei, a főpapok és az írástudók elítélik, megölik, de harmadnapra feltámad. Péter nem tudja elfogadni azt a véget, amit Jézus előrevetít. A Messiásról alkotott két különböző elképzelés kerül itt összeütközésbe egymással. Péter a fogalmat az erőhöz, a mindent legyőző hatalomhoz, a politikai uralom megteremtéséhez köti. Ezzel szemben Jézus messiásképére a halálig tartó leereszkedés jellemző, mely mégiscsak a feltámadáshoz vezet.

Éppen az a tanítvány válik most ellenséggé, aki Jézust a többiek nevében Messiásként ismerte el. Jézus nem tehet mást, mint hogy nyilvánosan elítéli. Megdöbbentően kemény szavakkal fordul hozzá: „Távozz tőlem, sátán!” Ugyanezekkel a szavakkal találkozunk Máté evangéliumában, amikor Jézus elutasítja a kísértőt a pusztában. Jézus azt mondja az őt követő tömegnek: ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és úgy kövessen. Majd így folytatja: aki így veszíti el életét, valójában megmenti. Mindez Jézus feltámadása napján válik nyilvánvalóvá. De az evangélium és az Úr szolgálatának útja már most lehetővé teheti számunkra, hogy megéljük Isten teljességét.

Imádság az Úr napján

Szeptember 11., szombat

Az Egyesült Államokban 2001-ben elkövetett terrortámadásokról emlékezünk meg, valamint a terrorizmus és az erőszak áldozatairól. Imádkozzunk a békéért.

Lk 6,43–49 – A száj a szív bőségéből beszél

Jézus folytatja a tömeghez szóló beszédét. A jó fáról beszél, mely jó gyümölcsöt terem. Szavai valamennyiünket komoly önvizsgálatra indítanak. Főleg akkor, amikor panaszkodunk, milyen kevés jó gyümölcsöt látunk magunk körül. Tudatosítanunk kell, hogy a jóság és a rosszaság nem a külső körülmények vagy az emberi jellem függvényei, hanem csakis a szívé. A szívben zajlik a kegyetlen csata a jó és a rossz, a hit és a gőg között. Tehát aközött, hogy „jók” legyünk, vagy „rosszak”. Jézus arra kér, figyeljünk oda szívünkre. Szívünk határozza meg ugyanis viselkedésünket és életünk irányát. Jézus azt mondja: „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő; a rossz ember rossz kincséből rosszat hoz elő.” Figyelnünk kell tehát arra, mit és mennyit beszélünk. „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram! – ha nem teszitek meg, amit mondok?” – figyelmeztet Jézus.

A tömeghez szóló beszédét a sziklára épült ház példabeszédével zárja le. Ha naponta meghallgatjuk, és tettekre váltjuk az evangélium szavait, azok olyanok lesznek, mint egy ház alapzata. Nem elég egyszer meghallgatni őket. Életünknek, gondolatainknak, döntéseinknek és cselekedeteinknek nap mint nap belőlük kell táplálkoznia. Nem elég, ha egyszer meghallgatjuk, aztán félretesszük, és jó eséllyel elfelejtjük őket, ahogy gyakran megtörténik. Az életünk olyan, mint egy élő ház. Abból az alapból kell táplálkoznia, amire épült, vagyis Isten szavából.

Előesti imádság