Október 31., csütörtök


Róm 8,31b–39 – Ha Isten velünk, ki ellenünk?


Ha Isten velünk, ki ellenünk? 32Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? 33Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Talán Isten, aki a megigazulást adja? 34Ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közben is jár értünk?
35Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, vagy kard? 36Amint írva van:
»Miattad gyilkolnak minket naphosszat, 
olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat«. (Zsolt 44,23) 37De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket. 38Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, 39sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.

Az apostol a levélnek ezt a Lélekre összpontosító részét egy Isten szeretetéről szóló himnusszal zárja. A kezdőmondatok egyike a hit erejéről szól: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” A hívő ember nem önmagában, a saját erejében bízik, hanem Isten szeretetének szilárdságában. Az Úr az, aki megóvja, támogatja, megvédelmezi és üdvözíti gyermekeit. Mindent megtesz azért, hogy üdvözüljenek. Az égő csipkebokorban való megjelenése óta olyannak mutatkozik, aki soha nem hagyja el a népét. Amikor azt mondja, „Én vagyok, aki vagyok”, azt akarja kifejezni, hogy „Én vagyok az, aki mindig a népe mellett áll, aki kíséri őket a pusztai vándorlás során, aki elvezeti őket az ígéret földjére, aki mindennap megtartja őket”. Az egész Szentírás Isten szeretetének minden képzeletet felülmúló kiáradásáról szól. Ennek a kapcsolatnak a beteljesedése Jézussal, a Megváltóval, az emberek közé jött Istennel érkezik el. Az Atya szeretete olyan különleges, hogy nem csupán elküldi Fiát a világba, de megengedi azt is, hogy föláldozzák őt mindenki üdvösségéért. Ez az a szeretet, amiből a hitünk születik. Az apostol felidézi a keresztényüldözés képeit, mégis azt mondja: „Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt?” A hívő ember már eleve meg van mentve, hiszen Isten átölelte. Minden azon múlik, elfogadja-e az ölelést. Semmi sem szakíthat el bennünket ettől a szeretettől, kivéve, ha szabad akaratunkból úgy döntünk. Az apostol sorra vesz egy csomó dolgot: életet és halált, angyalokat és fejedelmeket, jelenvalót és eljövendőt, hatalmasságokat, magasságokat és mélységeket; minden olyan erőt, mely a hívő emberekre sújthat. Való igaz, hogy a hívő emberek is gyakran találják szembe magukat nehézségekkel, gyakran ütköznek ellenállásba, esetenként az életük is veszélybe kerül. Mindazonáltal semmi „el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől”.

Imádság az Egyházért

Október 30., szerda


Róm 8,26–30 – Akiket dicsőségre szántak

26Hasonlóképpen a Lélek is segítségünkre van erőtlenségünkben, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. 27Aki azonban vizsgálja a szíveket, tudja, hogy melyek a Lélek kívánságai, tudja, hogy közbenjár a szentekért Isten akarata szerint.
28Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek. 29Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között. 30Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

A Lélek segítségünkre siet gyengeségünkben, és támogatja imádságunkat. Felkelti bennünk a megváltás iránti vágyat, amit a maga módján a teremtett világ is érez. Ebben a kontextusban mondhatjuk, hogy mindenki a Jelenések könyvében megjövendölt új ég és új föld megvalósulására vár. Ám a teremtett világ újjászületése csak az ember újjászületésén keresztül valósulhat meg. Csakis új férfiaktól és új asszonyoktól születhet új világ. Jézus a halála és feltámadása révén elsőszülött az új teremtésben. Bennünket, tanítványait pedig megajándékoz a Lélekkel, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet”. A Lélek súgja a fülünkbe, hogyan imádkozzunk azért, hogy a világ Isten tervei szerint alakuljon át. Az imádság éppen ezért az első számú és legmeghatározóbb eszköze annak, hogy a hívő emberek és az egész teremtett világ szíve megváltozzék. Az imádság révén tudjuk siettetni Isten országának eljövetelét, azt, hogy létrejöjjön a szeretet és a béke új ege és új földje. Arra kaptunk meghívást, hogy Jézushoz, a Fiúhoz váljunk hasonlatossá, ez pedig azt jelenti, hogy feltámadása nem csak őt magát érinti. Az egész emberiség, az egész világ teljesen átalakul annak nyomát követve, aki elsőként támadt föl a halálból. A közösség nem céltalanul kóborol, elfeledkezvén róla, hogy a Lélek által megszentelt tanítványi létre kapott meghívást. Tudatában van a Lélek erejének, mely továbbra is fontos szerepet játszik az Egyházban és a világban egyaránt.

Imádság a szentekkel


Október 29., kedd


Róm 8,18–25 – Akiket dicsőségre szántak


18Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.
19Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. 20Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel,21hogy a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára.22Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. 23De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. 24Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Ha látjuk azt, amit remélünk, az nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát? 25Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk is türelemmel.

Pál az apostol a teremtéstörténetből merítve emlékeztet minket, hogy az univerzum alá van vetve a mulandóságnak, vagyis a bűn korlátozó hatalmának. „A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” Ez azt jelenti, hogy a megváltásra, a szabadulásra való várakozás ott van minden ember lelkének mélyén, ahogyan a teremtett világ zsigereiben is. Az apostol szoros kapcsolatot feltételez az Isten eljövetelére várakozó ember és a többi teremtmény között. A teremtett világ várakozását a gyermeket váró asszony várakozásához hasonlítja. Hosszú várakozásról van szó, mely a bukás pillanatában vette kezdetét. A hívő emberek együtt „sóhajtoznak” a teremtett világgal. Ők ugyanis bensőjükben hordozzák „a Lélek zsengéjét” és sürgetik a teremtett világ új életre kelését is. Az apostoli levélnek ez a szakasza eszünkbe juttatja a környezet, az éghajlat és a föld könyörtelen pusztítását, mely napjainkban fölgyorsulni látszik. Minél előbb magunkévá kell tennünk a megváltás utáni sóvárgást, melyet a maga módján a teremtett világ is érez, és abban a reményben kell élnünk, ami a keresztényeknek a jövőről való szeretetteljes gondoskodásban nyilvánul meg. Igen, a világ és a teremtmények reménykednek a jövőben, mégis túl gyakran élnek úgy, hogy tekintetüket a múlt felé fordítják, és félnek arra tekinteni, amit nem látnak a saját szemükkel. Az apostol arra buzdít bennünket, hogy állhatatosan imádkozva várjuk a jövőt, amit hitünk szerint Isten szeretete tölt majd be.

Imádság az Úr anyjával, Máriával


Október 28., hétfő


A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol ünnepe

Lk 6,12–16 – A tizenkettő kiválasztása


12Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. 13Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: 14Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, 15Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, 16Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.

Az Egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, amely az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint Szamariában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Sajnos a közösségen belül is gyakran előfordul, ami az apostolokkal is megesett, hogy arról vitatkoznak, ki közöttük a legelső. Az Egyházban egyetlen dolog élvez valódi elsőbbséget, erre kell rátalálnunk, ez pedig a szeretet és az ebből következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Jézus néven szólította őket is, mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy az ő szeretete ruházza föl méltósággal az apostolokat. Jézus irántunk való szeretetében gyökerezik az a testvéri szeretet, aminek uralkodnia kell a tanítványok között, és ami miatt mások is hinni fognak az Úrban. A név a bibliai gondolkodásban nemcsak hasznos eszköz arra, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, szívéről, életéről. Ha az Úr elhív valakit, annak megváltozik a neve is, vagyis az új hivatással együtt átalakul a szíve. Így például Simonból Péter lesz, vagyis kőszikla, alap. Amikor nevet kapunk, az mindenekelőtt jelképezi, hogy Isten szeret, és nevünkön szólít bennünket. Azt is jelzi, hogy új feladatot kapunk Istentől. Ha valakit név szerint ismernek, az egyike a legdrágább kincseknek az életben. A legegyszerűbb emberi életben is. Az Úr még többre tartja ezt: ha név szerint ismernek és néven szólítanak bennünket, az olyan szeretet jele, mely magán viseli Isten pecsétjét. Ebben a távlatban még világosabban kirajzolódik annak a családiasságnak a mértéke, amelynek a tanítványok életét kellene jellemeznie, s amelynek mindenkire ki kellene terjednie, kezdve a szegényekkel. Nagyon fölkavaró érzés nevükön szólítani a szegényeket. Nem könnyű ezt megvalósítani. Ám van egy kapocs a tanítványok és a szegények neve között: az ajándék, hogy Isten szeretett gyermekei lehetünk mindannyian, név szerint.

Imádság az apostolokkal


Október 27., évközi 30. vasárnap


Emlékezzünk az 1986-os, történelmi jelentőségű találkozóra, amikor II. János Pál pápa Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy imádkozzanak a békéért; Dominique Green afroamerikai fiatalember emlékezete, akit 2004-ben kivégeztek; imádkozzunk a halálraítéltekért és a halálbüntetés eltörléséért

Sir 35,12–14.16–18; Zsolt 33; 2Tim 4,6–8.16–18; Lk 18,9–14

A templomban Jézus két embert mutat nekünk. Egyikük a farizeus, aki fölment a templomba, és magabiztosan imádkozni kezdett. Mi is gyakran vagyunk olyanok, mint ő: elégedettek önmagunkkal, az életünkkel, ám az imádság segít abban, hogy megértsük, nem lehet ilyen önelégülten élni. Ez a farizeus alapjában véve igaz embernek tartja magát, és nem fél dicsekedni Isten előtt érdemeivel és jogaival. Ez az önhitt viselkedés gyakran oda vezet, hogy azt hisszük, a rossz valahol másutt van, nem férkőzhet a közelünkbe. Amikor azt képzeljük, a rossz kívül van, csak másokat érint, a megvetés és az ítélkezés bűnébe esünk. Mindig könnyebb észrevenni mások hibáit és bűneit, mint elgondolkodni sajátjainkon. „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember” – mondja a farizeus. Másnak, jobbnak képzeli magát másoknál: kétszer egy héten böjtöl, mindenéből tizedet ad, vagyis eleget tesz a vallás parancsainak. Csakhogy az ilyen böjt és az alamizsnálkodás nem segítik elő a szív megtisztulását, sem azt, hogy közelebb kerüljünk a szegényekhez, csupán arra szolgálnak, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól (a rablóktól, igazságtalanoktól, házasságtörőktől). A farizeust a vallása eltávolítja másoktól, végső soron magától Istentől. A templomban azt gondolja, hogy Istennel áll szemben, holott csak saját magával, akit imád és tömjénez, mint egy bálványt. Aki különbnek hiszi magát másoknál, végül egyedül marad. Ha megvet másokat, önmagát ítéli magányra.
„A vámos megállt hátul” – mondja az evangélium. A vámos olyan, mint bárki más. A templom hátuljában áll, szinte semmiben sem különbözik a kintiektől, az utca emberétől, elmerül a világ forgatagában. Bűnös ember. A vámosok adószedők voltak, akik gyakran ellopták a szegények pénzét, és esetenként piszkos ügyletekbe keveredtek. Nem igaz, nem jó, nem szegény ember: bűnös, aki távol van Istentől. Ám Isten előtt ez az ember legalább meg tudja mondani, hogy kicsoda, és mindezt imádságban teszi. „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” – könyörög, és ebben a könyörgésben mi is fölismerhetjük, hogy szegények és bűnösök vagyunk. Legyen ez mindennapi imánk, mely hozzásegít ahhoz, hogy legyőzzük a gonoszt, mely ott lakik mindannyiunk szívében. Legyen ez a mi könyörületességért fohászkodó imánk, amivel könyörgünk a szívünkből gyakran hiányzó szeretetért. Könyörögjünk, és adjunk hálát az Úrnak azért, hogy az imádságban megnyilvánuló alázat révén felismerhetjük életünk igazságát, és hogy nem a saját gőgünktől, hanem Isten szeretetétől megigazultan léphetünk ki a templom kapuján.

Imádság az Úr napján

Október 26., szombat


Róm 8,1–11 – A Lélek szerinti élet


1Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak. 2Mert a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. 3Ami ugyanis lehetetlen volt a törvénynek, mert a test erőtlenné tette, azt Isten megtette. Elküldte a bűn miatt saját Fiát a bűn testéhez hasonló testben, és kárhoztató ítéletet hozott a bűn ellen a testben, 4hogy a törvény által megkövetelt igazságosság beteljesedjék mibennünk, akik nem élünk test szerint, hanem Lélek szerint.
5A testi ember ugyanis a testi dolgokra törekszik, a Lélek embere pedig a Lélek dolgaira törekszik. 6Mert a test törekvése a halál, a Lélek törekvése pedig élet és béke, 7mivel a test törekvése ellenszegülés az Istennek, mert nem veti alá magát Isten törvényének, hiszen nem is képes rá. 8Márpedig a testi ember nem lehet kedves Isten előtt.
9Ti azonban nem test szerinti, hanem Lélek szerinti emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé. 10Ha azonban Krisztus bennetek van, a test halott ugyan a bűn miatt, de a Lélek életet ad az igazságosság által. 11S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.

Az apostol azoknak a helyzetét írja le, akik „Krisztus Jézusban élnek”. Akiket a Lélek vezérel, megszokták, hogy Isten tervének megfelelően éljék életüket. Aki ugyanis befogadja életébe Jézust, végleg megszabadul a bűntől és a bűn rabszolgaságától. Ezért mondhatja az apostol: „Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek”. A hívő ember új helyzetben találja magát. Olyan emberré válik, akit új erő vezérel, annak a szeretetnek az ereje, amit maga Isten árasztott a szívébe. Pál megismétli: „Hiszen a Lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől”. A Rómaiakhoz írt levélnek ezt a szakaszát az Isten Lelkének középpontba állításáról szóló megállapítások uralják. A levél 8. fejezete az Újszövetségnek az a része, ahol legtöbbször említik a Szentlelket. Az apostol szeretné a lehető legjobban megvilágítani számunkra az új teremtést, aminek részesei lettünk. Aki befogadta Krisztus Lelkét, az nem követheti többé a testi vágy szavát, mely „természetesen” a bűnbe és a halálba visz. A hívő embert új ösztön vezérli, új lelki szenvedély, új érzés. Új távlatok nyílna, új célok jelennek meg a szeme előtt, amiket megvalósíthat. A Lélek jelenvalóvá teszi a hívőkben Krisztus győzelmét a bűn és a halál fölött. Birtokba veszi a hívő ember életét, és új vágyak felé sodorja: „a Lélek vágyódása… élet és béke” – jegyzi meg az apostol. Majd zárásképpen a következőt írja: „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által”. A hívő emberek már most megélhetik a bűnből és a halálból való feltámadás diadalát. A Lélek Isten életének részeseivé tesz bennünket.

Előesti imádság

Október 25., péntek


Róm 7,18–25a – Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok


A Szent Kereszt imádsága



18Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. 19Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. 20Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, már nem én teszem azt, hanem a bűn, amely bennem lakik. 21Így tehát én, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom, hogy a rossz áll hozzám közel; 22mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, 23de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van.
24Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? 25Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által! 

A Rómaiakhoz írt levélnek ebben a szakaszában Pál apostol összefüggésbe hozza a törvényt, a bűnt és a halált. Nem az apostol borús látomásáról van szó. A leírt jelenséget valamennyien megtapasztaltuk már saját életünkben: „készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok.” Úgy tűnik, mintha az ember nem ismerne magára saját tetteiben. Mégis, ha tudatában vagyunk ennek a mindannyiunk életében jelenlévő ellentmondásnak, az azt jelenti, hogy fölismerjük határainkat és erőnk végességét. Ám éppen ekkor fordulhatunk imádsággal az Úrhoz, hogy siessen segítségünkre gyengeségünkben. Az első csata a saját bensőnkben, a szívünk mélyén, az életünkben zajlik. Hívő emberként azért kell megvívnunk, hogy ne a testi ember győzedelmeskedjék, hanem napról napra növekedjék bennünk a lelki ember. Ha tudatában vagyunk gyengeségünknek, az Isten felé fordít bennünket, aki mindig válaszol, és segít annak, aki hittel kéri. Az utolsó kérdés – „Ki vált meg e halálra szánt testtől?” – olyan, mint egy kétségbeesett fohász. Az apostol tudatában van a gyengeségnek, és azt is tudja, hogy csakis Isten szabadíthatja meg a bűn csapdájából. Ezért hitvallással felel a föltett kérdésre. Tudja, hogy Isten nem hagyja el, s ezért köszönetet mond neki: „Hála az Istennek Urunk, Jézus Krisztus által!”

A Szent Kereszt imádsága

Október 24., csütörtök


Róm 6,19–23 – Akik megszabadultak a bűn rabszolgaságából


19Emberi módon fejezem ki magam testetek gyöngesége miatt. Ahogyan ugyanis egykor átadtátok tagjaitokat a tisztátalanság és a gonoszság szolgálatában a gonoszságra, úgy adjátok most az igazságosság szolgálatára a megszentelődés végett! 20Mert amíg a bűn szolgái voltatok, szabadok voltatok ugyan az igazságossággal szemben, 21de milyen gyümölcsét kaptátok akkor ennek? Most szégyenkeztek miattuk, mert halál a végük.22Most azonban, miután felszabadultatok a bűn alól, s Isten szolgái lettetek, megvan a gyümölcsötök a megszentelődésre, aminek a vége az örök élet. 23Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.

Az apostol nagy intenzitással állít szembe egymással kétféle szabadságot: az egyik olyan létből fakad, ami önmagát állítja középpontba, a másik olyanból, aminek centrumában az Úr követése áll. Az ember bizonyos értelemben mindkét esetben fölszabadul a törvény hatalma alól. Ám az Isten és a testvérek nélküli szabadság nem vezethet jóra, mert saját szokásaink és gőgünk rabszolgájává tesz bennünket, kiszolgáltat a bűn és a gonosz hatalmának. Az üdvösség Istentől ered. Megszabadít minket a bűnös ösztönök rabságából, megadja a szabadságot, hogy az evangéliumot szolgáljuk, s ennek következményeként azt is, hogy életünket Isten, a testvérek és a szegények szeretetének szentelhessük. „Most azonban felszabadultatok a bűn alól, és Isten szolgái lettetek. Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet” – írja az apostol. A keresztény ember szabadsága akkor kezdődik, amikor befogadja a szeretetet, amit Isten a szívünkbe árasztott, hogy az egész világra kiterjedő szeretettervének szolgálatába állítson bennünket, vagyis hogy már most helyreállítsuk a szeretet, a béke és az igazságosság országát. Ha részt veszünk Isten tervének megvalósításában, az számunkra az üdvösséget jelenti, azt, hogy már most belépünk az örök életbe. Ha az életünket Isten országának építésére szenteljük, az maga az élet értelme. Az apostol túlzás nélkül állíthatja, hogy Isten és az igazság szolgái lettünk. Ám ez olyan jótékony hatású szolgaság, ami a béke, a teljesség és az örök élet gyümölcseit termi önmagunk és az egész világ számára. Épp ezért Pál bátran kijelenti: „Most azonban felszabadultatok a bűn alól, és Isten szolgái lettetek”.

Imádság az Egyházért


Október 23., szerda


Róm 6,12–18 – Akik meghaltak a bűnnek

12Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak, 13de ne is adjátok oda tagjaitokat a bűnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halottak közül életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit, adjátok Istennek! 14Mert a bűn nem fog uralkodni rajtatok, hisz nem vagytok már a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt.

Isten szolgái

15Mi következik tehát ebből? Vétkezzünk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagyunk? Semmi esetre sem! 16Nem tudjátok, hogy ha valakinek odaadjátok magatokat szolgák gyanánt engedelmességre, akkor szolgái vagytok annak, akinek engedelmeskedtek: vagy a bűné a halálra, vagy az engedelmességé a megigazulásra? 17Hála legyen azonban Istennek, hogy bár szolgái voltatok a bűnnek, szívből engedelmesek lettetek annak a tanításnak, amelynek Isten átadott titeket, 18s így megszabadultatok a bűntől, és az igazvolt szolgái lettetek.

Az apostol kijelenti, hogy a hívő emberek meghaltak a bűnnek, mivel a keresztség révén elérte őket Isten kegyelme, s Krisztus húsvétjának részeseivé lettek. Ma már világos, hogy ez a kegyelmi esemény nem mágikus módon gyakorol hatást a hívekre, hanem azáltal, hogy felelősségteljes viselkedésre sarkallja őket. Jóllehet meghaltak a bűnnek, azért a hívő embereknek is vigyázniuk kell, nehogy a mindennapi életben újra eluralkodjék rajtuk. A keresztények elegendő erőt, energiát kapnak ahhoz, hogy szembe tudjanak szállni a bűnnel, és azzal az alattomos logikával, amivel a bűn az uralma alá hajtja az emberi szívet. Az apostol tehát arra buzdít, döntsük el, hogy a régi ember ösztöneinek, vagy a Szentlélek által vezérelt új embernek akarunk engedelmeskedni. Míg az első ösztönös engedelmesség, vagyis egyfajta rabszolgaság, addig a második éber és kitartó figyelmen alapuló választás eredménye. A hívő ember élete szakadatlan harc e két befolyásoló tényező között. Ugyanaz a harc, amit Jézus is vívott, míg végleg le nem győzte a gonoszt. Jézus a halála és feltámadása által megfosztotta a bűnt lehengerlő erejétől. A gonosz végérvényesen legyőzetett. Mindazonáltal folyamatosan lesben áll, ahogyan arról a Teremtés könyvében is olvashatunk: „De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?” (Ter 4,7.) Ha a hívő ember úgy dönt, hogy a Szentléleknek engedelmeskedik, akkor élete nagylelkű és örömteli felajánlássá válik az Úr és a testvérek számára. Jézus maga is úgy élte földi életét, hogy teljesen fölajánlotta azt az Atyának az emberek üdvösségéért. Mi, az utolsó idők tanítványai arra kaptunk meghívást, hogy ezen az úton járjunk. Ez az egyetlen út, ami megszabadít bennünket a bűntől, mely mindenáron hatalmába akar keríteni bennünket. Ám az Úr, aki ismeri gyöngeségünket, bőségesen eláraszt minket kegyelmével.

Imádság a szentekkel

Október 22., kedd


Szent II. János Pál emlékezete, aki 2005-ben hunyt el; Mária Szaloméra, Jakab és János anyjára emlékezünk, aki az Urat egészen a kereszt tövéig követte, és sírba tette

Róm 5,12.15b.17–19.20b–21 – Ádám és Krisztus


5a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.
12Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett.  Ha ugyanis sok ember meghalt egynek bűnbeesése következtében, Isten kegyelme, és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bőségesebben kiáradt sokakra. 17Mert ha a halál uralomra jutott egy által, egynek a bűnbeesése miatt, akkor sokkal inkább uralkodnak majd az életben az egy Jézus Krisztus által mindazok, akik megkapják a kegyelem és a megigazulás ajándékának a bőségét.
18Amint tehát büntetés szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt. 19Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik egynek az engedelmessége által. Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, 21hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által.

A Rómaiakhoz írt levélnek ez a részlete az emberiség történelmének széles horizontjába illeszti a kereszténység történetét. Az apostol szeretné megmutatni Jézus szeretetének erejét és egyetemességét. Jézus története az egész emberiséget érinti. Beszél Ádámról, hogy emlékezetünkbe idézze, minden ember bűnös, s ezért el kell szenvednie a bűn végső következményét, a halált. A bűn ugyanis nem egyetlen gonosz cselekedet, nem egy pontszerű, önmagába zárt esemény. A bűn gyengeségünk és korlátoltságunk állapota, a szívünkben gyökerező gőg és önelégültség következménye, mely eltávolít bennünket Istentől, s a gonoszság fejedelmének karjai közé taszít. Ez az áteredő bűn misztériuma, amit Ádám hagyott örökül az egész emberiségre. Az emberek, csakúgy, mint az egész teremtett világ, magukon viselik a bűn jelét, és mindannyian az újjászületésre várnak. Pál leszögezi, hogy amint mindenki elveszett egyetlen ember, Ádám vétke miatt, immár mindannyian elérhetik az üdvösséget egyetlen ember, Jézus Krisztus jóvoltából. Ő szeretetből magára vette minden bánat, erőszak, ellenségesség, halál súlyát, mely valaha az emberiségre nehezedett. Halálával legyőzte a halált, és feltámadásával megnyitotta az igazsághoz és a békéhez vezető utat. A tanítványok arra kaptak meghívást, hogy mondjanak köszönetet ezért a csodáért, amit Isten elrejtett a bölcsek és hatalmasok elől, de kinyilvánított a kicsinyeknek. Ennek a titoknak Isten kegyelméből mindannyian részesei lettünk, hogy tiszteletet parancsoló módon tanúságot tehessünk róla a világban.

Imádság az Úr anyjával, Máriával


Október 21., hétfő


A Santa Maria in Trastevere bazilikában ma a békéért imádkoznak; Boldog Giuseppe Puglisi atyára emlékezünk, aki Palermóban volt plébános, és akit a maffia gyilkolt meg 1993-ban

Róm 4,20–25 – Ábrahám a hit miatt megigazul


20és Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerősödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek 21abban a teljes meggyőződésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. 22És ez számíttatott be neki megigazulásul . (Ter 15,6) 23De nemcsak róla írták meg azt, hogy beszámították neki, 24hanem rólunk is, akiknek beszámítják, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézus Krisztust, a mi Urunkat, 25aki bűneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámasztatott.

Az apostol azt írja a rómaiaknak, hogy Ábrahám története egyenesen nekünk, keresztényeknek szól, akik „hiszünk abban, aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat, Jézust”. Egy héber nyelvű szentírás-magyarázatban a következőt olvashatjuk: „Mindaz, amit Ábrahámról írtak, megismétlődik gyermekei történetében”. Pál azt írja a rómaiaknak, hogy az Úr megjelent Ábrahámnak, és hite miatt igazzá tette. Az apostol világosan kimondja, hogy kereszthalálával Jézus magára vette a világ minden bűnét, feltámadásával pedig igazzá tett bennünket. Ő ugyanis „vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt”. Ezzel az utalással az apostol értelmezi Ábrahám hitét, és közvetlenül kapcsolatba hozza Jézus misztériumával, aki meghalt és feltámadt. Ábrahám Istene a maga teljességében Jézus Krisztusban mutatkozik meg. Ábrahám története éppen azért példaértékű a hívő emberek, különösen is a keresztények számára, mert rámutat a hit radikalitására: Istenhez köt bennünket, ha az első pártiárkához hasonlóan „a remény ellenére is” hiszünk. Ez a hit, mely a miénk is, arra buzdít, hogy teljesen bízzuk rá magunkat Isten Fiára. A keresztény embernek ugyanolyan módon kellene Istenre hagyatkoznia, ahogyan Ábrahám tette. Ebből következően a hit elsősorban nem feladat, amit teljesítenünk kell. Inkább arról van szó, hogy önmagunkat odaajándékozzuk Istennek, aki meghívott bennünket, és alávetjük magunkat akaratának és szeretettervének, aminek részesévé tett. Jézus eljövetelével, halálával és feltámadásával a maga teljességében föltárult számunkra a hit és az üdvösség titka. Ábrahám a keresztény ember mintaképe és „mindnyájunknak atyja”.

Imádság a békéért

Október 20., évközi 29. vasárnap

Kiv 17,8–13; Zsolt 120; 2Tim 3,14–4,2; Lk 18,1–8

Jézus példabeszédet mond tanítványainak arról, hogy szüntelenül kell imádkozniuk, nem fáradhatnak bele. A kitartó özvegy példája értésünkre adja, hogy az imádság nem csupán ékítmény, ciráda az életünkön, hanem szükségszerűség, számunkra csakúgy, mint a világ számára, amiben élünk. Nem csak Jézus idejében volt jellemző, ma is gyakran megesik, hogy a szegények és a gyengék jogszerűnek álcázott igazságtalanságnak esnek áldozatul. A példabeszédben szereplő bírónak részrehajlás nélkül, haladéktalanul védelmébe kellene vennie a szegény asszonyt. Ám a hivatalnok épp ellenkezőjét teszi: Istentől nem fél, embertől nem tart. Bizonyos értelemben a hatalom erőszakos fölényeskedését jelképezi, amit gyakran tapasztalhatunk az emberi történelemben.
Ezen a ponton veszi kezdetét a példabeszédben elmondott történet: mit tesz az özvegy ebben a nyilvánvalóan igazságtalan helyzetben? A zsidó világban a hozzá hasonló nők a gyengeség szimbólumai voltak, hiszen ők voltak leginkább kiszolgáltatva a visszaéléseknek. Isten maga kel védelmükre, nemhiába szólítja így a zsoltáros: „az özvegyek oltalmazója”, azoké, akiket férjük már nem tud megvédelmezni (Zsolt 68,6). Ez az asszony mindazonáltal nem nyugszik bele az igazságtalanságba. Kitartóan járt a bíróhoz, követelve a jogos elégtételt. Nem csak egyszer, hanem többször; nem fáradt bele, hogy követelje az igazságot; kitart, amíg a bíró úgy nem dönt, hogy megvizsgálja ügyét. „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró? Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.”
Igen, Isten nem várat sokáig, készségesen igazságot szolgáltat (van, aki ezt úgy fordítja: „hirtelen”, „amikor a legkevésbé várnád”), ha kitartóan elé tárjuk kéréseinket. Igen, a hívők kezében mérhetetlen erő van, az imádság hihetetlen ereje. Olyan energia, ami az egész világot meg tudja változtatni. Talán mindannyian olyanok vagyunk, mint a szegény özvegyasszony: gyengék, akiknek nincs nagy hatalmuk; mégis, ez a gyengeség a kitartó imádságban hatalmas erővé válik, olyan erővé, amivel annak a szegény özvegyasszonynak sikerült megtörnie a bíró keménységét.

Imádság az Úr napján

Október 19., szombat


Róm 4,13.16–18 – Ábrahám ereje a hitből fakad

13Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahám és utódai kapták, nem a törvény közvetítésével, hanem a hitből való megigazulás alapján. 16Azért hitből, hogy kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből valók, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből valók, aki mindnyájunknak atyja17Isten előtt, amint meg van írva: »sok nemzet atyjává rendeltelek«. Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki létre hívja a nemlétezőket, hogy létezzenek. (Ter 17,5) 18Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: »Annyi lesz a te utódod«. (Ter 15,5) 


Pál leszögezi, hogy az üdvösség a történelem kezdetétől fogva a hitből fakadt. Bizonyságul a Teremtés könyvét idézi, mely elbeszéli Ábrahám megtérését. „Ábrahám hitt az Istennek, és ez megigazulására szolgált” – írja korábban az apostol. Ábrahám élete a hitből fakadó erő tanúbizonysága. Ő ugyanis nem tettei, hanem hite miatt igazult meg. Teljes egészében Istenre bízta magát, minden előzetes biztosíték nélkül. Épp ezért nevezik őt igaznak: Isten igazzá tette őt hite miatt, és megajándékozta az üdvösséggel. Ábrahám tehát a hite miatt megigazult hívő példájává vált, mivel hitt Isten szavának. Ezért mondhatja az apostol, hogy Ábrahám minden hívő embernek, „mindnyájunknak atyja”. Hite miatt a szent pátriárka sorsa megváltozott: mivel teljes egészében rábízta magát arra, aki elhívta, megszabadult önmaga, saját munkája és hagyományai rabságából. Nem az általa megtapasztalt látomás világossága, és nem is saját meggyőződéseinek szilárdsága vezette arra, hogy elhagyja a földet, ahol élt, és elinduljon egy ismeretlen sors felé, hanem a hit. A mélységes, mindent betöltő istenhit vezette arra is, hogy egyetlen fiát, Izsákot fölvigye a hegyre, és feláldozza. Isten végül nem fogadta el tőle ezt az áldozatot. Erre az útra hívja Pál mindazokat, akik Jézust Urukként befogadták az életükbe.

Előesti imádság


Október 18., péntek


Szent Lukács emlékezete, aki evangéliuma mellett az Apostolok cselekedeteinek is a szerzője, a hagyomány szerint orvos és festő volt

Lk 1,1–4 – Szent Lukács evangéliumának kezdete



1Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket,
2amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, 3jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, 4hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak.


Az Egyház ma Lukácsra emlékezik, a harmadik evangélium és az Apostolok cselekedetei szerzőjére. A ma hallott szavakkal veszi kezdetét Lukács evangéliuma. Már ezekből is kitűnik, hogy milyen nagy tisztelettel közelít Lukács Isten szavához. Távol áll tőle, hogy a saját személyét helyezze előtérbe, vagy fölhívja magára a figyelmet. Még nevét sem mondja meg. Minden bizonnyal a tanult réteghez tartozott, ismerte a nagy történeti és irodalmi alkotásokat. Mindazonáltal csupán közvetítőnek tartja magát, aki Isten igéjének szolgálatában áll. Annak az igének a szolgálatában, melyet teljes hűséggel igyekszik átadni azoknak, akik hozzá hasonlóan nem ismerték személyesen Jézust, hanem a keresztény közösségben szereztek tapasztalatokat a hitről. Igaz, van, aki a hetvenkettő egyikének tartja Lukácsot, és van, aki szerint ő a két emmauszi tanítvány egyike, továbbá némelyek neki tulajdonítják a Szűzanya festőjének szerepét is. Az Egyház azzal, hogy műveit a szent könyvek közé sorolta, elismerte őt mint Istentől ihletett hívőt, aki azon fáradozott, hogy a keresztény üzenet párbeszédre léphessen a kor kultúrájával. Nevét a Timóteushoz írt második levél említi (2Tim 4,11). Írásaiban összegyűjtötte az apostolok tanúságtételeit az Úrról és az első közösségekről, főként azokról, melyeket Pál alapított, akinek tanítványa volt. Evangéliumában Lukács elénk tárja, hogyan növekedett a tanítványok közössége, akiket vonzott Jézus irgalmassága, a szegények és a betegek iránti együttérzése, határtalan szeretete, melyből senkit nem zárt ki. Az evangélista ennek az irgalmas szeretetnek a csodájáról tesz tanúságot, ami még ma, írott művén keresztül is sokak szívét meggyógyítja. Lukács evangéliuma, mely Jézus szavait és tetteit beszéli el, és az Apostolok cselekedetei, mely a keresztény közösség történetét kíséri végig Jeruzsálemtől Rómáig, élő tanúságtétel az Egyház történetéről. Az Egyházéról, amely a Szentlélektől indíttatva nem fél rábízni magát az Úrra, és hirdetni az örömhírt a föld végső határáig.

Imádság az apostolokkal


Október 17., csütörtök


Antiochiai Szent Ignác püspök emléknapja, akit halálra ítéltek, Rómába vittek, és ott vértanúhalált halt (†107)

Róm 3,21–30a – Isten igazságosságának kinyilvánítása






21Most azonban Isten igazvolta nyilvánvaló lett, függetlenül a törvénytől. A törvény és a próféták tanúságot tesznek róla. 22Istennek ez az igazvolta pedig a Jézus Krisztusba vetett hit által irányul mindazokra, akik hisznek benne; különbségtétel ugyanis nincsen. 23Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét.24Ingyen igazulnak meg az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van, 25akit Isten rendelt vére által történő engesztelésül, a hit révén, hogy így kimutassa a maga igazvoltát, miután eltűrte az előző idő bűneit 26Isten béketűrésével, hogy kimutassa – mondom – a maga igazvoltát a mostani időben, s hogy ő maga igaz legyen, s megigazulttá tegye azt, aki Jézus Krisztus hitéből való.
27Lehet-e akkor dicsekedni? Ki van zárva! Melyik törvény által? A cselekedetek törvénye által? Nem, hanem a hit törvénye által. 28Mi ugyanis azt tartjuk, hogy az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül.29Vagy Isten csak a zsidóké volna, s nem a pogányoké is? Bizony a pogányoké is! 30Mert ugyanaz az egy Isten az, aki megigazulttá teszi a körülmetéltet a hitből


Pál kijelenti, hogy Isten kinyilvánította igazságosságát, de az emberek nem tették magukévá. A pogányok nem ismerték föl sem a teremtett világban, sem saját elméjükkel. Izrael pedig, bár megkapta a törvényt, nem arra használta, hogy általa teljes szívével Istenhez kapcsolódjék, hanem önigazolása eszközévé tette. Pál leszögezi, hogy Izrael nem élvez elsőbbséget a világ népei között, hiszen Isten előtt minden ember egyenlő. Épp ezért kiválasztásuk önmagában nem kiváltság, amivel dicsekedniük kellene. Sokkal inkább hívás, amire szeretetteljes választ kellene adniuk. Ha Izrael nem válaszol, azzal elárulja a szövetséget. Ám Isten az árulás ellenére sem akarja fölbontani Izraellel kötött szövetségét. Izrael továbbra is Isten választott népe marad, de ennek oka kizárólag Isten hűsége. Isten múlhatatlan hűsége egyike azoknak a sarokpontoknak, amelyek végigkísérik Izrael történetét egészen a beteljesedésig, azaz Jézus eljöveteléig, aki szeretetből életét adta értük. Pál nem azt kéri a római keresztényektől, hogy vegyék semmibe a törvényt, sokkal inkább hogy ragaszkodjanak teljes szívükből ahhoz az új szövetséghez, amit Isten minden emberrel megkötött a Krisztusba vetett hit révén. Ez a szövetség azért új, mert nem a törvényen, hanem a hiten alapszik: „az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerinti tettektől függetlenül”. A hitet, amit az első szövetség népe ingyenes ajándékként megkapott, Jézus által Isten felajánlott mindenkinek. Pál nyugodtan kijelenti, hogy a törvény nem vesztette érvényét, de fölhívja a figyelmet az üdvösséghez vezető új útra, mely a hiten alapszik.

Imádság az Egyházért

Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)