Július 31. hétfő

106. zsoltár 19-23 Bocsásd meg Uram, néped hűtlenségét


19A Hórebnél borjút készítettek,
és az öntött képet imádták.
20Dicsőségüket fölcserélték
a füvet evő bika képével.
21Elfeledték Istent, aki megszabadította őket,
aki nagy dolgokat művelt Egyiptomban,
22csodákat Kám földjén,
félelmetes dolgokat a Vörös tengeren.
23El is határozta volna, hogy elpusztítja őket,
ha választottja, Mózes, nem állt volna résen,
hogy elhárítsa haragját, nehogy megsemmisítse őket. 

Ezzel a zsoltárral ér véget a zsoltáros ötödik könyve, és a megelőző zsoltárok másik arcát mutatja meg. Itt Izrael történetét úgy olvashatjuk, mint a nép árulásának botrányát, míg a 105. zsoltárban Izrael története Isten nagy tettei között szerepelt. Lehetetlen az ember bűneiről beszélni anélkül, hogy Isten irgalmáról ne beszélnénk. Az egész zsoltár a bűnök megvallásáról szól. A zsoltáros arra hív minket, hogy Isten irgalmát ünnepeljük. „Magasztaljátok az Urat, mert jó: irgalma örökké megmarad.” (1. vers). A hívő, aki megvallja bűnét, tudja, hogy megbocsátást nyer, nyilvánvalóan nem érdemei miatt, hanem Isten szeretetének nagysága miatt. Így mi, bűnös emberek is bizalommal kérhetjük: „Emlékezzél meg jóságosan népedről… vétkeztünk, ahogy atyáink is, szembeszegültünk és gonoszat műveltünk” (4. és 6. vers). Igaz, divatos a bűn, a bálványimádás, a feledékenység, a csak magunkra gondolás. A zsoltáros elmond néhányat a számtalan árulás közül, amely Izrael életét jellemezte. Az első képben (7-12. vers) elmeséli a Vörös-tengeren való átkelés előtti hitetlenséget elmondja az Isten elleni tiltakozást, és a rabszolgaság iránti nosztalgiát a pusztai vándorlás alatt. Azután Dátán és Abiron lázadásának elbeszélésével (16-18. vers), majd az aranyborjú bálványozásával (19-23. vers) folytatódik. Az izraeliták újra „elfeledték Istent, aki megmentette őket” (21. vers), és bálványimádók lettek, „dicsőségét fölcserélték a bika képével, amely szénával táplálkozik” (20. vers). A bálványimádás nem egyszerűen a hit hiánya, ekkor Isten elutasítása más urak szolgálatával jár együtt. Ha magunkat nézzük, könnyen elfogadjuk ennek a világnak a bálványait, a hagyományainkat, a sikert, a hatalmat, a gazdagságot és így tovább. Mózes közbenjárása megmentette a népet: „Mózes Isten elé lépett, hogy fékezze haragját, és ne hozzon pusztulást rájuk” (23. vers). Ez az Egyház imádságának merészsége minden fia iránt, hogy ne kerüljenek az evilági bálványok rabszolgaságába. Isten jóindulattal hallgatja az imádságot. Az egész történet, amit a zsoltáros elmond, arra emlékeztet, amit a Teremtés Könyve ír: „De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?” (4, 7). Egyetlen generáció, és egyetlen ember sem mentes a bűntől. De a zsoltár elmondja, hogy egyetlen nemzedék és egyetlen ember sincs kizárva Isten irgalmából és megbocsátásából. „Ám ismét rátekintett nyomorúságukra, mihelyt meghallotta könyörgésüket. Szövetségére gondolt és irgalmas lett.” (44-45. vers).

Imádság a szegényekért

Július 30., évközi 17. vasárnap

Nunziára emlékezünk, a Nápolyban elhunyt szellemi fogyatékos asszonyra, és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el.

1Kir 3,5.7–12; Zsolt 118; Róm 8,28–30; Mt 13,44–52

Imádság az Úr napján

A mai szakasszal lezárul a példabeszédek sora Máté evangéliumának 13. fejezetéből. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az evangélista fel akarja mérni a helyzetet azt követően, hogy Jézus keményen összetűzött a zsidóság képviselőivel (11 és 12), de még az előtt, hogy bekövetkezik elutasítása „hazája” részéről, amivel a 13. fejezet zárul. A mai szakasz három példabeszéde határozott meghívás a hallgatóság számára, hogy csatlakozzék a mennyek országának misztériumához, mely kincset érő valóság. Jézus valódi kincshez hasonlítja, ritka gyöngyszemhez. A példázat képei az ószövetségi hagyományba nyúlnak vissza. A Bölcsesség könyve azt írja: „[a bölcsesség] …kifogyhatatlan kincs az emberek számára. Akik szert tettek rá, megszerezték Isten barátságát” (Bölcs 7,14). A Példabeszédek könyvében pedig a következőt olvashatjuk: „megnyitva füledet a bölcsességnek s kitárva szívedet az okosságnak, …ha mint ezüst után, úgy kutatsz utána, és mint a kincsnek, úgy keresed nyomát, akkor érted meg az Úrnak félelmét” (Péld 2,3–5).

Az első két példabeszéd, jóllehet a bölcsességi hagyományt idézi, nem annyira a kincs felfedezését és az értékes gyöngy utáni kutatást hangsúlyozza, mint inkább a földműves és a kereskedő döntését, akik mindenüket eladják, csakhogy arra tudják feltenni, amit találtak. Az első esetben egy szántóvetőről van szó, aki véletlenül akad rá a kincsre abban a földben, amelyet éppen művel. Mivel a föld nem a saját tulajdona, meg kell vásárolnia, ha magáénak akarja tudni a kincset. Ezért dönt úgy, hogy minden vagyonát kockára teszi, nehogy elszalassza ezt az igazán kivételes alkalmat. A második példabeszéd főszereplője egy gazdag drágakő-kereskedő, aki tapasztalt szakértőként felfedez egy különleges értékű gyöngyöt a bazárban. Ő is úgy dönt, hogy mindent föltesz arra az egyetlen gyöngyre: eladja érte az összes többit. Ezekkel a felfedezésekkel szembesülve, melyek mindkettőjüket váratlanul érték, világos és határozott döntést kell hozniuk. Igaz ugyan, hogy el kell adniuk mindenüket, amijük csak van, de ehhez képest a nyereség felbecsülhetetlen. „Áldozatot” követel, ahogyan azt a gazdag ifjú evangéliumi történetében is olvashatjuk, de a jutalom összehasonlíthatatlanul nagyobb. A „mennyek országa” megéri ezt az áldozatot. Egyébiránt pedig hányszor vagyunk készek sokszor mindent odaadni, akár a lelkünket is, csakhogy megkaparintsuk, amit szeretnénk! Az a kérdés, hogy valóban szívünkön viseljük-e az Urat és az ő barátságát, és hogy meg tudjuk-e érteni azt az örömöt és az élet teljességét, amely olyan váratlanul tárul föl előttünk, mint amilyen váratlanul a kincs felbukkant a szántóvető és a kereskedő életében.

Csodálatos Aranyszájú Szent Jánosnak erről a szakaszról szóló kommentárja: „Ebből a két példabeszédből nemcsak azt érthetjük meg, hogy meg kell szabadulnunk minden más dologtól ahhoz, hogy az evangéliumot magunkhoz ölelhessük, hanem azt is, hogy mindezt örömmel kell tennünk. Aki lemond mindenéről, annak tudnia kell, hogy ez óriási üzlet, nem pedig veszteség. Azok ugyanis, akik az evangéliumot birtokolják, tudják, hogy dúsgazdagok”. A tanítvány számára a gazdagság nem a dolgok birtoklását jelenti, hanem Isten barátságát. Erre utal a fiatal Salamon választása, amelyet a mai első olvasmány beszél el (1Kir 3,5.7–12). Amikor magára veszi a legfőbb felelősséget a nép színe előtt, Istentől nem hosszú életet vagy evilági gazdagságot kér, hanem Isten akaratára fogékony szívet, „hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat. Mert hisz ki tudná másképp kormányozni ezt a te népes népedet?”.

Az utolsó példabeszéd a halászatot hozza példaként: a halak kifogását majd szétválogatásukat a parton. Mintha a konkolyról szóló példabeszéd visszhangoznék benne: a jó és a rossz össze van keverve, amíg világ a világ; csak a végén választja el Isten a jót a rossztól. Ez a szétválasztás mindnyájunkra vonatkozni fog, mert senki nem mondhatja magát bűntelennek. Nem a saját igazságunk számít, hanem Isten barátsága, aki nem az egészségeseket látogatja meg, hanem a betegeket, nem az igazakat keresi, hanem a bűnösöket. Engedjük növekedni önmagunkban és magunk körül Isten barátságát: erre a fontos döntésre kér bennünket az evangélium. Ez az a kincs, amelyért érdemes eladni mindent.

Imádság az Úr napján

Július 29., szombat

Mártára emlékezünk, aki befogadta a házába az Úr Jézust.
Lukács 10, 38–42 Márta és Mária


38Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába.
39Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, 40Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: Uram! Nem törődsz vele, hogy a húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!
41Az Úr ezt válaszolta neki: Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz,
42pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.

Az egyház ma Mártára, Mária és Lázár nővérére emlékezik. Ez az emlékezés segít bennünket abban, hogy megértsük az evangélium erejét, amely képes megváltoztatni az ember szívét és életét. Márta, miután fogadta Jézust, „sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket”, amelyekről úgy gondolta, hogy nagyon fontosak. Annyira leköti ez a „szolgálat” és saját meggyőződése, hogy szinte megfeledkezik a Mester jelenlétéről. Annyira el van foglalva a saját meggyőződéseivel, hogy nem hogy nem hallgatja Jézust, de még egyenesen a szemére is veti, hogy nem értékeli a munkáját. Azt akarja, hogy a vendég ráfigyeljen, és nem fordítva, megmutatva ezzel, kit helyez igazán a középpontba: nem Jézust, hanem saját magát. Valójában szolgához illik ez a viselkedés: követelődző, mint aki úgy érzi, hogy nem veszik számításba és ugyanakkor a lehető legszokványosabb módon, magát akarja megtenni főszereplőnek: nem szeretné, hogy Mária az Úr barátja lehessen. Valószínűleg azt hiszi, hogy baj az, ha valaki nem kényezteti a vendéget és, hogy Jézus olyan, mint a világi férfiak, akik magukat helyezik előtérbe és azt akarják, hogy kiszolgálják őket. Túlságosan el volt merülve a tevékenykedésben, akkor is, ha minden szándéka arra irányult, hogy jól lássa vendégül Jézust. Valójában azonban a lényeget nem vette észre. Valahányszor önmagunkkal és a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva, elmulasztjuk, hogy az Urat hallgassuk (hányszor előfordul, hogy teendőink miatt nem találunk időt Isten szavának meghallgatására vagy olvasására!), s nem is értjük már, miért is dolgozunk és élünk. Egyszóval, szemünk elől tévesztjük, hogy melyek az elsődleges dolgok: minden fontos, és semmi sem az. Az elsődleges dolgot nem veheti el senki: ez az Ővele való kapcsolat. Mária viszont megértette, mi számít igazán az életben. A Mester lábához ült, és figyelmesen hallgatta szavait. Az evangélium hallgatása kell, hogy egész életünk, gondolataink és cselekedeteink forrása legyen. Márta végül is megtanulta a Jézustól kapott leckét, továbbra is befogadta őt az otthonába, és megnyitotta előtte a szívét is. Amikor Jézus eljött hozzájuk, hogy a halott Lázár sírjához menjen, ő volt az, aki elsőként észrevette a Mestert és eléje futott. Megtanulta, hogy oda kell futnia a Mesterhez, aki őt, a nővérét és Lázárt úgy szereti, mint senki más. Ma tőlünk is azt kéri, ne hagyjuk, hogy elborítsanak bennünket a feladatok, hanem lépjünk ki a házból és fussunk a Mesterhez, aki meg tud bennünket szabadítani a haláltól.
Előesti imádság

Július 28., péntek

19. zsoltár Uram, az örök élet igéi nálad vannak


8 Az Úr törvénye tökéletes, enyhíti a lelket. Az Úr tanúsága megbízható, a balgát bölccsé teszi.
9 Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet.
10 Az Úr félelme tiszta s örökké megmarad. Az Úr ítéletei igazak és mind jogosak
11 értékesebbek az aranynál, a tiszta aranykincsnél, szavai édesebbek a méznél, a lépből kicsordult méznél.

A zsoltáros, a 19. zsoltár harmadik szakaszában himnuszt énekel az Úr Törvényéhez. Határozottan mondja: “Az Úr törvénye tökéletes” (8. v) A “törvény” a “Tórára” utal (azt jelenti: “útmutató”) vagyis Isten tanítása, amelyet népének adott, hogy a megváltás útján járjon. Héberül a Törvény az Ószövetség első öt könyvét jelenti. (Mózes öt könyve) Isten megváltó tevékenységét beszélik el, valamint a parancsolatokat, amelyeket az Úr kijelöl népének. Nem lejegyzett normákról van szó, hanem Isten népével kötött szövetség elbeszéléséről. A Törvény szóval a megváltó tevékenységet jelöljük, Izrael megszabadítását, és az engedelmesség új útjának elbeszélését. Ezért a Törvény a megváltás útja. A “tökéletesség”, az egyenesség, nem pedig a gyanú és irigység útja, mint az embereké, ami gyakran erőszakhoz, rabszolgasághoz vezet. Ellenben az Úr “Törvénye” a megváltáshoz visz. Nem külsődleges értékekről szól, mert választást kér az embertől, szövetséget kér, mélyen bevonva az Urat éppúgy mint kiválasztott népét. A Törvényt nem kőbe vésik, hanem az emberek szívébe. Maga a Törvény hozza létre belőlük Isten népét. A Törvény épít, az Úrhoz köti a hívő nyájat és a híveket is egymáshoz. Eszünkbe juthat a Törvény könyvének megtalálása a Babiloni fogság utáni újjáépítés idején. Ezdrás könyve elmeséli a megtalálás és a Könyv olvasásának pillanatát: “Akkor egy emberként összegyűlt az egész nép a Víz-kapu előtti térségen… amikor a törvény szavait meghallotta, az egész nép sírt.” (Neh 8, 1; 9) Ezért mondhatja a zsoltáros, hogy a Törvény “enyhíti a lelket”, szövetségben megtartja a népet. A Törvény tiszta, tükrözi a tekintetet, igaz és értékesebb az aranynál, édesebb a méznél, énekli a zsoltáros. Hatásai jótékonyak: élet árad a Törvényből, bölccsé tesz, földeríti a szívet, megvilágítja a szemet. Jézus, amikor eljött a földre, nem tagadta meg a Törvényt, beteljesítette azt. A hegyi beszédben hallható: “Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni.” (Mt 5, 17) Amikor megkérdezték, melyik a legnagyobb a parancsok közül, így válaszolt: “Szeresd Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Ez a legnagyobb és legelső parancs. A másik hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 34-40) A keresztények számára a Törvény ebben a két főparancsban összpontosul. Ezek vezették Jézust és tanítványait. Az új évezred elején ránk van bízva, hogy tovább hozhassa az igazság, a béke és a szeretet gyümölcseit.
Imádság a Szent kereszthez

Július 27., csütörtök

Dániel jövendölése 3,52-56 Dicséretre méltó és mindenekfölött magasztos mindörökké


52»Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene!
Dicséretre méltó,
dicsőséges és mindenekfölött magasztos mindörökké!
Áldott a te dicsőséges szent neved,
dicséretre méltó, és mindenekfölött magasztos mindörökké!
53Áldott vagy dicsőséged szent templomában,
mindenekfölött dicséretre méltó
és mindenekfölött dicsőséges mindörökké!
54Áldott vagy királyi trónodon,
mindenekfölött dicséretes
és mindenekfölött magasztos mindörökké!
55Áldott vagy, aki a mélységeket szemléled
s a kerubok fölött trónolsz,
dicséretre méltó és mindenekfölött magasztos mindörökké!
6Áldott vagy az ég erősségében,
dicséretre méltó és dicsőséges mindörökké!

A három ifjú hosszú dicsőítő énekéből vett egy részletet olvastunk. Nebukadnezár király vettette őket tüzes kemencében az Úr iránti hűségük miatt. A három ifjú a rájuk mért büntetésben az Úrhoz emeli szavát szabadító erejében bízva. Ebben a részben az Istennek mondott dicséret ismétlődik, míg a következő részben az egész világ és Isten minden teremtménye arra kap meghívást, hogy egyesüljön az Istentől jövő áldással és együtt mondja: “dicsérjétek...”. A Biblia és a zsidó hagyomány szerint mindenekelőtt az Úr az áldott, hiszen Ő minden áldás eredete, amely minden teremtményre megkülönböztetés nélkül kiárad. Ő az áldott, az áldás forrása, amely életet jelent azoknak, akik Őbenne maradnak. A szőlőtő és a szőlővessző hasonlattal jól lehet érzékeltetni az Istentől jövő áldás lényegét is: aki megmarad a szőlőtőben, Jézus Urunkban, abban élet lesz, az éltető erőt kapja tőle, mint az is, aki az Úrral, az Áldottal szoros kapcsolatban van, Tőle kapja az áldást. A három ifjú éneke úgy kezdődik, hogy áldottnak nevezi az “Urat, Atyáink Istenét”, vagyis Őt, aki lehetővé tette Izrael népének hittörténetét az atyák által. Majd így folytatódik: “Áldott a te dicsőséges szent neved”, “Áldott vagy dicsőséged szent templomában”, “Áldott vagy királyi trónodon” . Ezek a szavak az áldott név nagyságát hirdetik, amely a templomban és a trónon is megmutatkozik, és igazságot szerez. Mindenki, de mindenekelőtt a szegények erőt meríthetnek belőle. A “béke és az igazság fejedelmének” nevezi Izajás (Iz 9,5-6). Ugyanakkor Ő nem egy világtól távoli, a mindenhatóságának magasából letekintő Isten. A “mélységeket szemléli” és “áldott az ég erősségében”. A mélység és az ég a kozmosz két ellentétes részét jelképezik. Isten áldása ugyanis mindenkit el akar érni, ahogy a három ifjú énekében hallhatjuk később, amely himnusz a teremtéshez és az Ő népének megváltás történeténetéhez. Mi is csatlakozzunk és mondjuk, áldott a mi Istenünk, aki Jézusban megmutatta dicsőségét és részesévé tett minket a vég nélküli életének. Senki ne legyen kizárva Isten áldásából és senkinek se kelljen kimaradni abból, hogy Istent áldottnak nevezze, és mindenki megtalálhassa Őbenne az életet és a megváltást.
Imádság az egyházért

Július 26., szerda



Szent Joakimnak és Annának, Urunk nagyszüleinek ünnepe. Emlékezzünk minden idős emberre, akik szeretetükkel adják tovább hitüket a fiatabbaknak. Emlékezzünk a pszichés beteg Mariára, aki Rómában halt meg. Vele együtt emlékezzünk meg minden pszichés betegségben szenvedőről.


78 (77). zsoltár – Égi kenyeret adott nekik

Imádság a szentekkel


18 Szívükben kísértették Istent,

mohóságukban ételt követeltek.

19 Zúgolódtak Isten ellen

s így szóltak: „Tud-e Isten

itt a pusztában asztalt teríteni?”

23 De ott fenn parancsot adott a felhőknek,

s megnyitotta az egek kapuit.

24 Mannát hullatott az égből eledelül,

égi kenyeret adott nekik.

25 Az erősek kenyerét ette az ember,

ételt küldött nekik bőségesen.

26 Keleti szelet támasztott az égből,

s hatalmával fölkeltette a déli szelet.

27 Húst hullatott rájuk homokeső módján,

szárnyas madarakat, tenger fövényeként.

28 Táboruk közepén hullottak le,

sátraik mellé körös-körül.



„Népem, figyelj tanító szavamra, hallgassátok meg szám tanítását! Példabeszédre nyitom meg ajkam, ősidők titkait hirdetem nektek” (1–2) Isten népe iránti szeretetének hosszú történetét olvashatjuk ebben a zsoltárban. Olyan történet ez, amely mindig ugyanazt a sémát ismétli: ott van Isten szeretete Izrael iránt, a nép részéről pedig annak elutasítása. Csak a szükség idején tér vissza Izrael az Úrhoz, de amint visszatér a jólét, újból megfeledkezik az Úr szeretetéről. Mindannyian tapasztalatból ismerjük ezt a helyzetet. A zsoltáros azonban kifejti, hogy Isten mégis újra és újra megbocsát és megmenti népét. Így énekel a zsoltáros: Isten „szétválasztotta a tengert, s engedte, hogy átvonuljanak; a vizet feltorlaszolta, mint valami falat. Nappal a felhőben vezette őket, éjjel pedig a tűznek fényénél. Megrepesztette a sziklát a pusztában, s a kicsorduló forrásból bőven adott inni. Patakokat csalt elő a sziklából, és vizüket bőven árasztotta. S mégsem szűntek meg vétkezni ellene, szembe szálltak a pusztában a Fölségessel” (13–17). A zsoltáros mindenesetre arra biztat, hogy emlékezzünk az üdvösség történetére és meséljük el: „Amit hallottunk, amit megismertünk, s amit őseink beszéltek el nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől” (3). A bűnökre természetesen emlékezni kell, hogy ne ismételjük meg őket. És rengeteg van belőlük, ahogy a zsoltáros rámutat: nyakasság, Isten-kísértés, zúgolódás, bizalomhiány, mulasztások, kapzsiság, telhetetlenség, feledékenység, kétarcúság és hűtlenség. Így szól a zsoltáros: „Mégis megcsalták a szájukkal, nyelvükkel hazudtak neki. Szívük nem volt egyenes előtte, szövetségét nem tartották hűségesen.” (36–37). A szöveg azonban arra hív, hogy mindenekelőtt az Úr műveire emlékezzünk, az Egyiptomból való szabadulásra, a pusztában megtapasztalt gondoskodásra, a mindig kész megbocsátásra. Ezen események emlékezete nem egyszerű emlék, hanem azt jelenti, hogy újra átéljük a jelenben azt, ami a múltban történt. Ez az értelme a Szentírás hallgatásának. Valahányszor befogadjuk azokat a sorokat, valójában mi nyerünk befogadást az üdvösség történetébe. A zsoltár arra buzdít, hogy Isten szeretetének misztériumáról elmélkedjünk: az Úr ugyan látja, és minden alkalommal megbünteti a bűnben való megrögzött kitartását, mégis hűséges marad az emberhez. Az Úr természetesen jól ismeri az ember gyengeségét: „Gondolt rá, hogy csak testi lények, olyanok, mint a fuvallat, amely eloszlik és nem tér vissza” (39). Az ember pedig keményen próbára teszi Isten szeretetét, olyannyira, hogy kísértés elé állítja, hogy hagyja magára népét, mint azt láthattuk, amikor szabad utat engedett haragjának, amely majdnem lerombolt mindent: népét kiszolgáltatta a kardnak, fiaikat tűz emésztette meg, papjaik kard élén hulltak el (62–64). „De aztán mint álomból, fölserkent az Úr, mint a harcos, aki fölkel a bor mellől” (65). De úgy tűnik, Isten nem tudja nem szeretni, és így nem üdvözíteni, az embert. A történet mintha mindig ugyanúgy folytatódna: a bűnt Isten megbocsátása követi, Isten megbocsátását pedig a nép feledékenysége. Végül azonban nem a bűn diadalmaskodik, hanem Isten szeretete. A zsoltár lezárása a történelem végét láttatja velünk: az Úr pásztorként „szívének egyszerűségében legeltette, s hozzáértő kézzel vezette” őket (72). Isten szeretete, amelynek szerves része a megbocsátás, győzedelmeskedni fog a bűn fölött.

Imádság a szentekkel

Július 25., kedd

Szent Jakab apostolnak, Zebedeus fiának ünnepe. Az apostolok közül ő szenvedett először mártírhalált. Sírját Compostelában tisztelik.

Máté 20,20-28. Jakab, Zebedeus fia

 
20Akkor odament hozzá a Zebedeus-fiak anyja a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. 21Megkérdezte tőle: „Mit akarsz?” „Intézd úgy – felelte –, hogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban.” 22Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?” „Ki tudjuk” – felelték. 23Erre ő így folytatta: „Kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, azt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti, akiknek Atyám szánta.” 24A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. 25Jézus azonban odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. 26A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, 27s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. 28Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.”

Jézus a Galileai-tó partján találkozott Jakabbal és meghívta őt, hogy testvérével, Jánossal együtt kövesse. Azonnal meghallotta Jézus hívását, és követte őt. Ezzel vette kezdetét a „nagyobbik” Jakab – megkülönböztetendő a másik Jakabtól – tanítványi küldetése. A többiekkel együtt ő sem értette meg mindig az Úr szeretetének életére vonatkozó tervét, és akárcsak a többiek, ő is engedett a kísértésnek, hogy sorsa elrendezését kérje, és abban a saját szerepét. Valójában tanítványnak lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy a Mestert hallgatjuk, nem pedig azt, hogy a saját helyüket keresgéljük. Sajnos könnyű engedni a kísértésnek, hogy a saját magunk mesterei legyünk. Ez néha alattomos módon következik be, például akkor, amikor megpróbáljuk, ahogyan ma divatos szóhasználattal mondják, megvalósítani önmagunkat. A tanítvány nem arra hivatott, hogy megvalósítsa önmagát, sem pedig arra, hogy hirdesse a saját eszméit. Az önmegvalósításhoz ki kell lépnünk magunkból, és nem a középpontba vagy az első helyre kell állnunk! A tanítványnak mindenekelőtt a mesterére kell hallgatnia, hogy hasonlóvá válhasson hozzá, és hogy megkaphassa tőle küldetését, amit be kell majd töltenie. A tanítványi lét azt jelenti, hogy szorgalmasan követjük az Urat, és folytonosan hallgatjuk Isten Szavát. Ebben az értelemben nem lehet egyszer és mindenkorra tanítvánnyá lenni. Mindennap el kell határozni, hogy meghallgatjuk Szavát és amellett dönteni, hogy követjük őt. A Máté elbeszélésében szereplő epizód arra a nehézségre mutat rá, amellyel mindannyian szembe találjuk magunkat, ha követjük az Urat. A két fiú anyjának kérése, hogy gyermekei Jézus jobbján kapjanak helyet, nem volt ártatlan, és a többiek féltékeny reakciója nem is várat magára. Jézus türelmesen helyreigazítja őket, és tovább tanítja őket. Jakab pedig, aki talán nem is értette meg teljes egészében Jézus válaszát, nem hagyja el, hanem követi és hallgatja őt. Kész volt elfogadni a helyreigazítást is a Mestertől, amikor túlzott buzgalmában az ég tüzét arra akarta használni, hogy elpusztítsa vele azokat a szamaritánusokat, akik nem akarták befogadni Jézust. A feltámadt Jézussal való találkozása, és az, hogy a szívébe fogadta a Szentlelket, az evangélium tanújává teszik, egészen a vértanúságig. A hagyomány szerint ő volt az első apostol, aki mártírhalált halt. Azon a napon Jakab ugyanabból a kehelyből ivott, melyből annak idején Jézus. Élete a Mester életéhez vált hasonlatossá: odaadta másokért. Ezt kérte tőle Ura, és Jakab a végsőkig engedelmeskedve beteljesítette a küldetést, amit Jézus rábízott. Egy antik keresztény bölcs, David Nicetas énekelte: „Örvendj Jakab, fiatalon a mennyei királyság első helyét kérted; férfivá érve méltóvá lettél az Úr melletti első helyre dicsőségében.
Imádság az apostolokkal

Július 24., hétfő

Kivonulás 15,1-6. Mózes és Izrael népe győzelmi éneke

Imádság a szegényekért

Akkor Mózes és Izrael fiai ezt az éneket énekelték az Úrnak:
»Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset
művelt,
lovat és lovast a tengerbe vetett!
Az Úré az én erőm és dicsérő énekem, mert ő lett az én szabadulásom.
Ő az én Istenem, hadd dicsőítsem,
Atyámnak Istene, hadd magasztaljam!
Olyan az Úr, mint hős harcos:
Mindenható az ő neve,
a fáraó szekereit és seregét
a tengerbe vetette, válogatott vezérei elmerültek
a Vörös-tengerben.
Hullámok borították el őket,
miként a kő, a mélységbe süllyedtek.
Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje,
jobbod, Uram, az ellenséget megverte.

Mózes éneke azt ünnepli, hogy Izrael megszabadult a szolgaságból. Ami a tengeren való átkeléskor történik, az sokkal több, mint egy átkelés, amely az egyiptomi fogságból a szabadság felé vezeti Izraelt. A tengeren való átkelésben megvalósul az, amit a húsvét ünnepel és énekel: átmenet a halálból az életbe. Izraelt egy halált hozó hatalom fenyegette (vö.: Kiv 2), amelynek egyértelműbb szimbolikus kifejeződése a Kivonulás könyvének 14. fejezetében mutatkozott meg, a fáraó seregének leírásával, amikor a tengerhez közeledtek. Az átkelés éjjel történik meg. A kozmikus sötétség az – amelyet Isten tűzoszlopban és felhőben való jelenléte legyőzött –, amely elől Izrael a hajnal fénye felé megy. De a szabadulást meg is kell énekelni, nem elég átélni. Ha nem ismerjük el, hogy ami történt, az Isten műve és nem a saját magunké, akkor minden hiábavaló. Ez az értelme az imádságnak és a liturgiának, amikor felismerjük mindazt, amit az Úr véghezvisz az életünkben, énekkel és a szertartás örömteli megismétlésével lehetővé tesszük, hogy majd ismét véghez vigye. Mózes éneke felidézi a gonosz erejét, amely el akarja süllyeszteni azt a kis népet. Seregről, mélységről beszél. Az Ószövetség az Urat gyakran harcosként mutatja be. Ezzel jelzi erejét, amely legyőzi a gonosz hatalmakat. Egyébként Szent Pál is arra hívja a keresztényeket, hogy öltsék magukra „Isten fegyverzetét” (Efezusi 6,13), hogy felvegyék a harcot és ellenálljanak „a gonosz napon”.  Ha az ember ünnepli és énekli azt az erőt, ami az Úrtól jön, az már maga is egy győzelem, mert az imádságban, a magasztalásban felismeri, hogy Isten soha nem hagyja tanítványait a gonosz  karmai között, akkor sem, amikor az legyőzhetetlennek tűnik. Ebben a világban, ahol a gonosz erői olykor nagyon erősnek és kiszámíthatatlannak látszanak, énekeljük az esti imádságban az Úr győzelmét, hogy elérjen a föld minden szegletébe, legfőképpen oda, ahol a gonosz legyőzhetetlennek tűnik.

Imádság a szegényekért

Július 23., évközi 16. vasárnap

A Julianus-naptárt követő keleti keresztények Szent Antalra emlékeznek, aki a mai Kijev mellett, egy barlangban élt remeteként (†1073). Szent Teodózzal együtt az orosz szerzetesség atyja, a barlangmonostor alapítója. Az Ukrajnában és Oroszországban élő keresztényekre emlékezünk.

Bölcs 12,13.16–19; Zsolt 85; Róm 8,26–27; Mt 13,24–43.

Imádság az Úr napján

A mai, tizenhatodik évközi vasárnapon, pünkösd után folytatódik Máté evangéliumának olvasása a 13. fejezettel, ami a múlt héten vette kezdetét. Ez a „példabeszédek fejezete”, melyek mindegyike a mennyek országáról szól. Ez Jézus igehirdetésének egyik központi témája, megértése tehát döntő fontosságú magának az evangéliumnak, és Isten emberekre vonatkozó akaratának a megértése szempontjából. A három példabeszédben Jézus a mennyek országát először búzaszálakhoz hasonlítja, amelyek kénytelenek együtt élni a konkollyal; majd piciny mustármaghoz, amelyből később óriási fa nő; végül pedig a csipetnyi kovászhoz, amely az egész tésztát megkeleszti. Ezeknek az evangéliumi szavaknak a hallatán kitágul a szívünk és az elménk, és jobban meg tudjuk élni és ítélni az emberi történelmet. A konkolyról szóló példabeszéd talán egyike azoknak az evangéliumi részeknek, melyeknek döntő szerepük volt azokban a történelmi pillanatokban, amikor a vallásos emberek fokozottan fenyegetve látták az igazságot, és úgy érezték, meg kell védelmezniük. Mondhatni, a keresztények által folytatott vallásháborúk hosszú története során ez a szentírási szakasz volt az, amely leginkább akadályt gördített a háborúskodás elé, elgondolkodtatta őket és kétséget ébresztett bennük. A föld gazdája ugyanis igen különösen viselkedik. Megtudja, hogy az ellenség konkolyt vetett oda, ahova ő a jó magot elvetette. Mégis kezdettől fogva megtiltja szolgáinak, akik ezt hírül adják neki, hogy kitépjék a kártevő növényt.

Miért fékezi a gazda azoknak az igyekezetét, akik nyilvánvalóan csak az ő művét akarják megvédeni? Ez a kérdés bevezet minket Isten szeretetének mélységes mély titkába. A Bölcsesség könyvében (a mai első olvasmányban) a következő áll: „Bár hatalom van a kezedben, szelíden ítélsz, és nagy kímélettel vezetsz bennünket”. Az emberi igazságszolgáltatásnak megálljt int a könyörületesség misztériuma. Mondhatnánk, hogy ebből a példabeszédből ered a keresztény türelem története, mint ahogy a türelem elárulásának története is. Ez az ige kiszárítja a manicheizmus gonosz hajtásának gyökerét, és minden olyan egyéb megkülönböztetést, amely éles határvonalat von jók és gonoszak, igazak és bűnösök között. Ebben a történetben a határtalan türelemre való meghívás mellett dióhéjban az is benne van, hogy tiszteljük ellenségeinket, még akkor is, ha nem csupán személyes ellenfeleink, hanem a legjobb és legszentebb ügynek, Istennek, az igazságnak, a nemzetnek, a szabadságnak az ellenségei.

Ez a példabeszéd – amely oly távol áll a mi logikánktól és viselkedésünktől – a béke kultúrájának alapja. Ma, amikor tanúi vagyunk a tragikus helyi konfliktusok elszaporodásának, folyik a könnyű célpontok keresése (hogy így erősnek érezhessük magunkat), fontos, hogy újra megfontoljuk ezeket az evangéliumi szavakat, hogy előnyben részesítsük, vagy legalábbis ne zárjuk ki a párbeszéd és a tárgyalás lehetőségét. Ez a magatartás nem a gyengeség és a megadás jele, hanem megadja minden embernek a lehetőséget, hogy saját szíve mélyére pillantva meglássa Istennek és az ő igazságosságának a lenyomatát. Ehhez intelligenciára és – miért is ne – ravaszságra van szükség, hogy ellenségünk szemébe nézve meglássuk a jóindulatot és akár az őszinte békevágyat is. Ez annyi, mint felülemelkedni az ellenségeskedés logikáján.

A példabeszéd nem állítja, hogy nincsenek ellenségeink. Épp ellenkezőleg. Utat mutat számunkra, hogy másképp bánjunk velük: az erőszakos lekaszálás helyett, mellyel megkockáztatjuk, hogy a jó növényt is kiirtjuk, inkább a türelmes válogatást és várakozást kell választanunk. Ez a nagy bölcsesség hihetetlen erőt hordoz. A türelemnek és a békének ez az igéje valóban hasonlít az apró mustármaghoz és a kevéske kovászhoz. Ha engedjük, hogy megnőjön bennünk és az emberi történelemben, akkor legyőzi az ellenségeskedés és a háborúskodás szellemét. Ha befogadjuk a föld gazdájának a döntését, az képes megváltoztatni az egész emberiséget. A rossz növények növekedésétől nem kell megijednünk. Az számít igazán, hogy a lehető legjobban segítsük a jó növény növekedését. Így már most a földön megmutatkozik majd a mennyek országa.


Imádság az Úr napján

Július 22., szombat

Mária Magdolna ünnepe, aki hírét vitte a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt.
 
Jn 20,1.11–18. Az üres sír


A mai liturgia Mária Magdolnára emlékezik. Magdalából származott és találkozott Jézussal, aki „hét gonosz lélektől” szabadította meg. Attól kezdve követte őt és nem is hagyta el többé sem életében, sem halálában. Az evangéliumban az üres sír mellett látjuk őt, zokogva. Elvitték Urát. Elvesztette azt az egyetlen embert, aki megértette őt, ezért fut és keresi még a halott Jézust is. Mi milyen ritkán fakadunk sírva az Úr elvesztése miatt! Mária viszont vigasztalhatatlan. Mindkét angyaltól és a „kertésztől” is azt kérdezi, hol van Jézus. Egyetlen törekvése az, hogy keresse és megtalálja a Mestert, semmi más nem érdekli. Ő az igazi hívő példája, aki keresi az Urat. Még a „kertészt” is megkérdezi. Saját szemével látja Jézust, de nem ismeri fel, amíg az Úr nevén nem szólítja. Ez történik velünk is, amikor az evangéliumot hallgatjuk. Nem a szemünkkel ismerjük fel Jézust, hanem a hangjáról. Az a hangvétel, az a hangsúly, a szívét már korábban is oly gyakran megérintő gyengéd szeretettel kiejtett név: mindez lerombolja a korlátot és Mária felismeri Mesterét. Ha egyszer is hallottuk, nem felejtjük el soha többé. Krisztus hangját, az evangéliumot nem lehet elfelejteni. Ha csak egy pillanatra halljuk is meg, soha többé nem mondunk le róla. Ha bensőséges viszonyban vagyunk az evangéliumi szavakkal, akkor bensőséges viszonyban vagyunk az Úrral, hiszen az evangéliumon keresztül láthatjuk őt, találkozhatunk vele. Mária a mester lába elé veti magát és olyan szenvedélyes szeretettel öleli meg, mint aki megtalálta a legfontosabb embert az életében. Ám Jézus azt mondja neki: „Engedj (…) Inkább menj el testvéreimhez”. Az evangéliumi szeretet olyan energia, amely arra ösztönöz, hogy továbbmenjünk. Nem magától értetődő, hogy az apostolokhoz fut Mária. Jézus olyan asszonyra bízza feltámadása örömhírét, aki gyenge, aki nehéz életet tud a háta mögött. Mária félhetett volna attól, hogy nem hisznek neki, hogy megszólják majd, ahogy sokszor mi is azt hisszük, hogy képzelődik, aki hisz abban, hogy létezik a halálnál erősebb szeretet, hogy a könnyeket egyszer letörlik majd és, hogy az élet legyőzi a halált. Mária ismét meghallgatta az Úr szavát és még nagyobb öröm töltötte el, amikor a tanítványokhoz futott, hogy mindannyiuknak hírül adja: „Láttam az Urat”. A találkozás Jézussal mindent mozgásba lendít. Amit kapunk, az nemcsak a miénk, hanem mindenkivel meg kell osztanunk. Az Úr adja, hogy megfertőzze, bejárja a világot. Sietve kell továbbítani, ahogy Mária Magdolna is tette! Ő a bűnös asszony, az Evangélium első hirdetője lett. Már nem fél, mert szilárdan hisz Jézus szavában. Ő az igaz hívő példaképe, aki megmutatja életével az el nem halványuló reményt. A bizánci hagyomány szerint ezért hívjuk ezt az asszonyt az “apostolok apostolnőjének”.
Előesti imádság

Július 21., péntek

1Kir 19,9-18 Találkozás Istennel


Ma Isten szava Illés Istennel való találkozásáról szól a Hóreb hegyén. Illés felmegy Hóreb hegyére és ott egy barlangban tölti az éjszakát. Mintha azt üzenné ezzel, mennyire szükség van olykor visszavonulni önmagunkba, a szívünk mélyére nézni, abba a belső szobába, ahol találkozni lehet Istennel. Míg a barlangban van, valóban meghallja Isten hangját. Nem az angyal, maga Jahve kérdi tőle: „Mit csinálsz itt, Illés?” Egyértelmű, egyenes kérdés, olyan, mint amelyet Ádámnak is feltett az Úr a bűnbeesés vagy Káinnak a testvérgyilkosság után. Illés az Úr kérdésére nyíltan válaszol. Elmeséli mindazt, ami az Úr iránti buzgalma miatt történt vele. A szövegben ez áll: „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért!” Ki tudna közülünk ily egyenesen és őszintén válaszolni? Éppen az Úr iránti buzgalom sodorta veszélybe. Ám az Úr nem ad választ a történtek miatt megkeseredett Illésnek. A próféta magára marad a csöndben. Illés még foglya önmagának és saját, kétségkívül hősies történeteinek, amelyeknek azonban mindig önmagát helyezi középpontjába. Igaz, hogy az Úr iránti buzgalom fűti, ám mégis elmenekült népétől. Nem emésztheti buzgóság az Úrért, ha nem érzi ugyanezt a népe iránt. Nem lehet úgy szeretni Istent, hogy közben nem szeretjük az õ népét. Az Urat nem lehet elválasztani övéitől. Ezért nincs üdvösség a magányban, csak Istennel és az embertársakkal való közösségben. Isten felszólítja a prófétát, hogy menjen fel a hegyre. És íme: „Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben.” Illés azonban nem jön elő; a barlangban marad, bezárkózva saját, személyes horizontjába. Talán arra várt, ami Mózessel történt a Hóreben. A Kivonulás könyve írja: „Mennydörgés és villámlás tört ki, sötét felhő telepedett a hegyre és hatalmas harsonazúgás hangzott fel... az egész nép remegett.” (Kiv 19,16-18) Mindez azért, mert „az Úr tűzben szállt le rá”. Mi magunk is, nem mintha Illéshez foghatóak volnánk, hanem mert még mindig kötődünk ehhez az ősi nyelvezethez, úgy gondoljuk, hogy az Úr a nagy viharokban és természeti csapásokban van jelen. Ám az Úr nincs jelen sem a földrengésben, sem a viharokban, mint ahogy bizonyára nincs a háborúkban vagy azokban a konfliktusokban sem, melyek emberek millióinak életét emésztik el. Isten nem lakozik a földet megrengető csapásokban, a tűzvészekben, melyek pokolként égetik az embereket. De íme, egyszerre könnyű szellő kezdi simogatni Illést, aki befedi arcát és kilép a barlangból. A könnyű szellő, a Szentlélek lehelete, a szeretet lehelete leoldja a próféta szívének páncélját és szélesre tárja a világra. A könnyű szellő a szeretet gyenge ereje. A szeretettel, e gyengéd erővel lehet helyrehozni Isten gyermekei életének felfeslett szövetét. Jahve a szellőben lakozik, a szeretetben. Az ismételt kérdésre a próféta ugyanazokkal a szavakkal válaszol. Ám ekkor Isten megparancsolja neki, hogy folytassa útját. Illésnek be kell teljesítenie küldetését, hogy Isten népe ne maradjon szavának világossága nélkül. Illésnek persze ki kell gyomlálnia azt, ami pusztulást hoz, és ki kell választania Elizeust, hogy folytassa küldetését.
A Szent Kereszt imádsága

Július 20., csütörtök

Illés prófétára emlékezünk, aki elragadtatott az égbe és Elizeusra hagyta köpenyét.

1 Kir 17,7-16. A careftai özvegy


Ezen a napon, amelyen az egyház Illésre emlékezik, a prófétának a száreftai özvegyhez való küldetéséről elmélkedünk. Miután a patak, mely Illés szomját oltotta, kiapadt, az Úr azt mondja: „Kelj útra, és menj el a Szidonhoz tartozó Careftába és maradj ott. Nézd, ott megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.” (9) Careftában, melyet mindenki Baál területeként ismert, volt víz, de nem volt étel. Illés úgy tett, ahogy Isten szava parancsolta neki, és elment Careftába. A város kapujában találkozik az özveggyel, és segítséget kér tőle. Illés talán kételkedett abban, hogy egy szegény özvegy segíteni tud neki; így előbb csak inni kért, és amikor az asszony elindult vízért, kért tőle egy falatnyi kenyeret is. Az özvegy válaszából kiderül szegénységük, amely még érthetetlenebbé teszi az Úr korábbi szavait: „Csak egy marék lisztem van ... meg egy kis olajam a korsóban.” Ez tényleg semmi. Majd hozzáteszi: „Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán megyek és elkészítem magamnak és fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk.” A próféta ennek hallatára akár tovább is mehetett volna: hiszen hogyan is vehetné el az egyetlen darab kenyeret, ami egy szegény özvegyet és árváját táplálta. Ám Illés hisz Isten szavának. Tudja, hogy Isten nem hagyja magára, mert Izrael hitében erős hagyomány, hogy Jahve az özvegyet és az árvát mindenképpen megvédi. Éppen ezért így vigasztalja őket: „Ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál.. Igen: „Ne félj!” Az Úr nekünk is megismétli ezeket a szavakat, amikor a csapások, a tragédiák, az érthetetlen helyzetek láttán eluralkodik rajtunk a reményvesztettség. Természetes volt, hogy az özvegy meghajoljon az elkerülhetetlennek tűnő sors előtt. Mit tehetett volna ilyen szegényen? Ám nem áll ellen, és ezért jutalomban részesült. A reményvesztettséget akkor győzzük le, ha nem magunkra, hanem embertársainkra gondolunk, éppen úgy, ahogy az özvegy is tette. A próféta kéri, hogy mielőtt magának és a fiának elkészítené az ételt, előbb hozzon neki enni: „Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem; magadnak és fiadnak csak utána készíts.” Két hit találkozik a jelentben, Illésé és a szegény özvegyasszonyé. S a hitből megszületik a csoda. Mindketten bíznak: Illés az Úr, az özvegy pedig a próféta szavára bízza életét. Ez a csoda mindig végbemegy, valahányszor Isten Igéjét hirdetik és meghallgatásra talál. Ebben a történetben akár a keresztény prédikáció előképét is láthatnánk: így jöttek létre és születnek ma is a szeretet és a testvériség megtöbbszöröződésének csodái. Ha a reményvesztettség csapást von maga után, a hit csodát tesz. Ez a szegény özvegy és Illés megmutatja, hogy Isten igéjének meghallgatása szívünket olyan szeretet forrásává teszi, amely nem ismeri sem a tér, sem az idő korlátait. A történet így fejeződik be: „A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.”
Imádság az egyházért

Július 19., szerda



1Kir 17,1–6. Illést a hollók táplálják

1Majd azt mondta a Tisbéből, Gileád lakói közül való Illés Áchábnak: »Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd az én szám szavára.« 2Ekkor az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: 3»Távozz innen, s eredj napkeletre, s rejtőzz el a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. 4A patakból lesz ott italod, s a hollóknak hagytam meg, hogy tápláljanak ott téged.« 5Elment tehát, s az Úr szava szerint cselekedett, s amikor odaért, megtelepedett a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. 6A hollók hoztak is neki kenyeret és húst reggel, valamint kenyeret s húst este, s a patakból ivott.

Ma Isten igéjéből Illés prófétáról olvasunk, akinek holnap ünnepeljük az emléknapját. Az Illés név annyit tesz: „Jahve az én Istenem”. Az Úr egy olyan pillanatban hívja el őt, amikor Izrael vallási válsága a tetőfokára hágott: a nép úgy döntött, más bálványokat követ. Ácháb király – felesége, Jezabel föníciai hercegnő buzdítására Bál kultuszát pártolja, oltárt állított neki a fővárosban és Izrael hitét pedig üldözte, olyannyira, hogy még prófétákat is megöletett. Ebben a drámai helyzetben küldi el az Úr Illést, aki hirtelen, minden előzmény nélkül bukkan fel a történetben. Nem visel prófétai címet, de állítja, hogy Isten vele van, és ezzel a tekintéllyel rendeli el a szárazságot. Azt mondhatnánk, ereje egyedül szavaiban van. Ám e hatalma abból fakad, hogy haladéktalanul és teljes önátadással engedelmeskedik Jahve szavának. Illés csak Isten szavának erejével képes fellépni az Izraelt kárhozattal fenyegető hitetlenséggel szemben. Illés küldetése olyan fordulópontot jelez Izrael történetében, amely Mózeshez teszi őt hasonlóvá. Talán éppen ezért jelenik meg Illés a prófécia képviselőjeként a törvényt jelképező Mózes mellett (Mk 9,4). Illés az egész országban nagy aszályt hirdet: „Ezekben az években ne hulljon se harmat, se eső, csak az én szavamra” (1Kir 17,1). Jahve Baállal folytatott küzdelmének jelei ezek, akit az izraeliták is esőistennek tartottak. A próféta nyíltan harcba száll e bálványimádás ellen. Ő ismeri a leviták hitét: „De ha nem hallgattok rám, és nem tartjátok meg parancsaimat, ha elvetitek törvényeimet, figyelmen kívül hagyjátok utasításaimat, s megszegitek szövetségemet... Meglátogatlak benneteket remegéssel, sorvadással és lázzal, amely elemészti a szemet és kioltja a leheletet. Hiába vetitek el a magot, az ellenségeiteket fogja táplálni...s Megtöröm makacs gőgötöket. Olyanná teszem az eget fölöttetek, mint a vas, és a földet, mint az érc: erőlködésetek hiábavaló lesz, földetek nem ad termést, és a mező fája nem hoz gyümölcsöt” (Lev 26,14–20). Az Úr e rettenetes csapás közepette Illést a Kerit-patakhoz küldi. Ez a hely talán egy menedékháznál is jobban szimbolizálja a félrevonulást, a mindennapi gondoktól való elvonulást, amelyben az Úr bölcsebbé tudja alakítani a tanítványok szívét. Nem véletlen, hogy Szent Antal élettörténetében, amely a keleti és a nyugati egyházra egyaránt nagy hatással volt, Illés a szerzetes arch­etípusaként jelenik meg, aki egész életét az Úrnak szenteli, s akit az Úr válaszul mindenben támogat. A prófétát, akár a tanítványt, Isten táplálja: „S a hollók vittek neki reggel kenyeret, este húst” (1Kir 17,6). Különösnek tűnhet, hogy éppen a hollók jelennek meg, hiszen a Leviták könyve tisztátalan állatként említi őket (Lev 11,15), most mégis ők hozzák az eleséget a prófétának. Ami az emberek szemében alkalmatlannak tűnhet, Isten kezében alkalmas eszköze lehet annak, hogy gyermekein segítsen.

Imádság a szentekkel
Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)