Augusztus 31., szombat

 

Arimateai Szent József és Nikodémus emléknapja, akik az Úr tanítványai voltak, és várták Isten országát.

Emlékezzünk Carlo Maria Martini (1927–2012) milánói érsekre, az Isten szavát hallgató emberre, akit hosszan tartó barátság fűzött a Sant’Egidio közösséghez.

 

Mt 27,57–61. A temetés

⁵⁷Mikor beesteledett, jött egy Arimateából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. ⁵⁸Odament Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. ⁵⁹József fogta a testet, begöngyölte tiszta gyolcsvászonba, ⁶⁰és betette sziklába vágott, saját, új sírboltjába. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített és elment. ⁶¹Mária Magdolna és a másik Mária ott voltak, és ültek a sírral szemben.

 

Ezen a napon az Egyház Arimateai Józsefre és Nikodémusra emlékezik, két tekintélyes és befolyásos férfira, akik találkoztak Jézussal az életükben, és meghallgatták a tanítását. Józsefről leírják, hogy „előkelő tanácsos (…) aki maga is várta az Isten országát” (Mk 15,43). Nikodémus kapcsán eszünkbe jut, amikor János evangéliumában éjszaka találkozik a názáreti Mesterrel, és egy egzisztenciális kérdést tesz fel neki: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg?” (Jn 3,4) Mindketten, bár különböző módon, de hagyták, hogy megszólítsa őket az evangélium, és az utolsó óra tanítványai lettek. Mint a napszámosokról szóló példabeszédben (Mt 20,1–16), ők is akkor jelentkeznek munkára a szőlőskertben, amikor már úgy tűnik, hogy mindennek vége. A nap már lenyugodott, és hamarosan az éj sötétje borult Jeruzsálemre. A nappal együtt a Mester igéjének fénye is kialudt. Úgy tűnt, hogy minden véget ért azzal a szégyenletes halállal. Ám Arimateai József és Nikodémus bátran színre lépnek: a Mester iránti szeretetük arra készteti őket, hogy előálljanak, és kikérjék Jézus holttestét. Azon a péntek estén, amikor az éjszaka látszólag mindent beborított, ez a két tanítvány olyan fényt mutat, amely legyőzi a félelmet, és megmutatja a szeretet erejét.

A Szent Kereszt imádsága

Augusztus 30., péntek

 

Mt 25,1–13. A tíz szűz

 

¹Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. ²Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. ³Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. ⁴Az okosak viszont lámpásaikkal együtt olajat is vittek edényeikben. ⁵Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. ⁶Éjfélkor aztán kiáltás támadt: ‘Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!’ ⁷Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbe hozták lámpásaikat. ⁸Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: ‘Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.’ ⁹Az okosak ezt válaszolták: ‘Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.’ ¹⁰Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. ¹¹Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: ‘Uram, uram! Nyiss ki nekünk!’ ¹²De ő így válaszolt: ‘Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.’ ¹³Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát. 

A mai olvasmány Máté evangéliumának utolsó részéből a tíz szűzről szóló példabeszédet mutatja be, akik a vőlegény érkezését várják. Az evangélista megjegyzi, hogy közülük öt balga, öt pedig okos. Bölcsességük az elbeszélés szerint abban áll, hogy nemcsak a lámpást viszik magukkal a szokásos olajkészlettel, hanem tartalék olajat is. Az a tíz nő tehát mi vagyunk, akik gyakran fösvény és álmos életmódunkba vagyunk bezárva, nagy álmok és nagy eszmények nélkül. Hiszen sokszor az a fontos számunkra, hogy nyugalomban legyünk, hogy ne legyen gondunk, bajunk. Vagy a saját ügyeink miatt aggodalmaskodunk; nyugtalankodunk és makacskodunk, hogy megvédjük magunkat. Ez a szürke élet éjszakája, amely mindig ugyanolyan, villanások, csillagok nélküli; ez a széles körben elterjedt önzés éjszakája, amely az egyes emberek szíve mélyéről fakad, legyenek bár bölcsek vagy balgák, nem számít. De ezen az éjszakán hirtelen felhangzik egy kiáltás, amely a vőlegény érkezését jelzi. Mi ez a kiáltás? Ez az a kiáltás, amely a szegény országok távoli tájairól tör fel, ez a háborúban álló népek kiáltása, ez a magányos öregek kiáltása, akik társaságra vágynak, ez az egyre nagyobb számú és magukra hagyott szegények kiáltása, ez a gyötrelembe süllyedők kiáltása; és ez az evangélium kiáltása is. Ha nincs a szívünkben tartalék olaj, vagyis egy kis evangéliumi energia, akkor sem válaszolni nem fogunk e kiáltásokra, sem kísérni nem leszünk képesek, sem pedig értelmes, és ezért boldog életet nem fogunk élni.

A Szent Kereszt imádsága

Augusztus 29., csütörtök

 

Keresztelő Szent János vértanúságának emléknapja: az Úr előfutára volt.

 

Mk 6,17–29. Keresztelő János halála

¹⁷Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. ¹⁸János ugyanis azt mondta Heródesnek: »Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.« ¹⁹Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem volt képes rá. ²⁰Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, ezért védelmébe vette, őt hallgatva sokszor kétkedés fogta el, és szívesen hallgatta. ²¹Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, ²²bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: »Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.« ²³Meg is esküdött neki, hogy: »Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!« ^{(Eszt 5,3}<fs) 24}Az kiment és megkérdezte anyjától: »Mit kérjek?« Az így szólt: »Keresztelő János fejét.« ²⁵Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: »Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.« ²⁶A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. ²⁷Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, ²⁸elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. ²⁹Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

 

Az Egyház a kezdetek óta megemlékezik Keresztelő Jánosnak nemcsak a születéséről, hanem halálának napjáról is. Heródes végeztette ki, aki inkább hallgatott egy gonosz szívű asszony szeszélyére, semmint a próféta kemény, de igaz, felszabadító erejű szavaira. Ő az utolsó és a legnagyobb a próféták között, ő az, aki előkészíti a Messiás eljövetelét. Szigorúsága ellentétes azzal a szokásunkkal, hogy mindent a saját érdekeink szerint alakítunk; lényeglátása segít megszabadulnunk a felesleges dolgoktól; reménysége arra emlékeztet, hogy nem ismerhetjük fel Jézust anélkül, hogy szívünket ne készítenénk elő, anélkül, hogy ne néznénk szembe szívünk és a világ annyi helyének elhagyatottságával. Keresztelő János az igazságról és a szív megtéréséről prédikált. Heródes király bizalmába fogadta őt. Heródiás viszont, akit a próféta igehirdetése egyre jobban bosszantott, ki nem állhatta őt. Heródesen sajnos eluralkodott a félelem, s nem hallgatott többé a próféta szavára, a megtérés is elmaradt. Az igehirdetés elutasításának keserű tapasztalata ez, amely elkerülhetetlenül a szív megkeményítéséhez, sőt megromlásához vezet. Minden prioritás felborult: az adott szó fontosabb volt, mint a próféta élete. És Heródes úgy döntött, hogy lefejezteti Keresztelő Jánost. Heródes romlott szívéből gyilkosság fakadt, és annak kísérlete, hogy a gonosz győzedelmeskedjen a jó felett. Azok viselkedése, akik a Jordánhoz jöttek, hogy meghallgassák a Keresztelőt, más volt: úgy mentek oda, hogy felismerték, hogy bűnösök, akiknek megbocsátásra, változásra, megváltásra van szükségük. Ha nem hallgatunk a próféta szavára, nem vesszük figyelembe intését vagy feddését, azzal mintegy fejét vesszük Igéinek, hiszen hatástalanítjuk sürgető hívását az Úr befogadására. Ne menjünk a sivatagba szél által derékba tört nádszálat keresni, vagyis egyet a sok kép közül, amelyet értetlenül nézünk; ne keressünk kényelmes, szép ruhába öltözött férfit, hisz az olyanok a királyok palotáiban vannak, ahogy a jólét megannyi hamis biztosítéka is. Hagyjuk, hogy az szólítson meg bennünket, aki a világban jelen lévő Urat mutatja meg nekünk.

Imádság az Egyházért

 

Augusztus 28., szerda

 

Szent Ágoston (†430), Hippo (ma: Annaba, Algéria) püspöke, egyháztanító emléknapja

 

Mt 23,27–32. A fehérre meszelt sírok 

 ²⁷Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. ²⁸Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.
            ²⁹Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, ³⁰s azt mondjátok: ‘Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérében.’ ³¹De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. ³²Ti is betöltitek atyáitok mértékét! 

Van egy hamis vallásos szellemiség, amely ahhoz vezet, hogy hívei precízen betartanak minden külsőséges gyakorlatot, rítust, hagyományt, de a szívükből hiányzik a könyörület és az együttérzés. A képmutató távol van az Istentől. Éles a kontraszt, ahogy túlzott aprólékossággal betartják a törvényeket, viszont elhanyagolják az erkölcsi és testvéri kötelességeket, melyek pedig a hívő ember életének fontos részét kell hogy képezzék. Ez a figyelmeztetés mindenkinek szól, nem csak a farizeusoknak. A hetedik „jaj” a próféták és igazak tiszteletével kapcsolatos, amit a farizeusok és írástudók úgy juttatnak kifejezésre, hogy hatalmas sírboltokat és síremlékeket emelnek nekik. Igazság szerint a prófétákat egykor éppen azok ölték meg, akik a farizeusokhoz hasonlóan viselkedtek. Ilyen értelemben ők méltó fiai atyáiknak: viselkedésükkel megölik a prófétát. Nem azért kell tehát elítélni őket, mert gondozzák ezeket a sírokat, hanem mert ugyanúgy tesznek, mint azok, akik megölték a prófétákat. Az evangélista figyelmezteti a keresztényeket: ha hagyják, hogy eluralkodjék bennük a farizeusi szellem, mely a külsőségekre, a látszatra, a szervezkedésre, tehát a felszínes dolgokra irányul, és megfeledkezik a hit lényegéről, azzal kizárják a próféciát az Egyházból, és megakadályozzák, hogy a szeretet evangéliuma eljusson az emberek szívéhez.  

Imádság a szentekkel

 

Augusztus 27., kedd

 

A szír egyház Zakeusra emlékezik: fölmászott egy fára, hogy lássa az Urat, és elnyerte a szív megtérésének ajándékát.

 

Lk 19,1–10. Zakeus

 

¹Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. ²Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, ³szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. ⁴Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. ⁵Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: »Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.« ⁶Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. ⁷Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: »Bűnös embernél száll meg!« ⁸Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: »Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.« ⁹Jézus azt mondta neki: »Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. ¹⁰Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.«

 

Az Egyház ezen a napon Zakeusra, a vámosra emlékezik, aki befogadta a házába Jézust. Ez egy olyan emléknap, amely megérinti a szívünket, nem utolsósorban azért, mert egy olyan egyház hagyományából származik, amely oly sokat szenvedett az evangéliumért a számos konfliktus során, amelyek még mindig vérrel szennyezik be a Közel-Keletet. Jézus a Jerikó felé vezető úton Zakeusra emeli a tekintetét, aki, mivel alacsony termetű volt, felmászott egy fára. Ahogy meglátja, a nevén szólítja. Jézus név szerint ismer minket. Olyan tömegtársadalomban, mint a miénk, ahol az emberek névtelenségre vannak kárhoztatva, Jézus viselkedése nagy lecke számunkra. Az evangélium mindig személyes, mindig a nevünkön szólít. Gyakran mi vagyunk azok, akik csak messziről szemléljük, mint valami távoli látványosságot, mert nem figyelünk rá. Képzeljük el, hogy megdöbbent Zakeus, amikor Jézus megszólítja. Ő egy vámos, egy bűnös, Jézus mégis őt szólítja. Jézus, aki olvas a szívekben, felismerte a vámos vágyát, és amint meglátja, hívja őt, mondván, a házában akar maradni. Erről a Jelenések könyve juthat eszünkbe: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” Azon a napon Jerikóban ezek a szavak valósággá váltak. Zakeus csak látni akarta őt, Jézus találkozni akart vele, és üdvösséget adni neki. Vendéggé teszi magát, mert csak úgy szabadulhatunk meg a félelemtől és a büszkeségtől, csak akkor találhatjuk meg újra a reményt, ha megnyitjuk a szívünket. Jézus hívására Zakeus gyorsan lemászik a fáról, és örömmel befogadja őt a házába. Ezúttal a gazdag ember nem távozik szomorúan a meghívás után, és Jézus is nagyon boldog. A találkozás után Zakeus elhatározza, hogy visszaad mindent, amit ellopott, és vagyona felét a szegényeknek adja. Így kezdődik a megtérése, többé már nem ugyanaz az ember, aki korábban volt. Zakeus kijelöli a mértéket a maga számára, és aszerint cselekszik. Nem azt mondja ugyanis, hogy „mindent odaadok”, hanem hogy „a felét adom”. Ha befogadjuk Jézust a szívünkbe, akkor megtaláljuk a saját utunkat a szeretethez.

Imádság az Úr anyjával, Máriával