Január 31., csütörtök

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini pályaudvaron hagytak meghalni 1983-ban – azért nem segített rajta senki, mert piszkos volt; vele együtt emlékezzünk minden elhunyt, fedél és segítség nélkül hagyott hajléktalanra

Zsid 10,19–25 – Buzdítás arra, hogy Krisztuson keresztül közeledjünk Istenhez

Imádság az Egyházért

19Mivel tehát bízunk abban, testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe: 20ő új és élő utat nyitott meg számunkra a függönyön, azaz a saját testén keresztül. 21Miután van főpapunk Isten háza fölött, 22járuljunk oda igaz szívvel a hit teljességében, hintsük meg és tisztítsuk meg szívünket a rossz lelkiismerettől, és mossuk le testünket tiszta vízzel. 23Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett – mert hűséges az, aki az ígéreteket tette –, 24és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk, 25ne hagyjuk el összejövetelünket, mint némelyek szokták, hanem bátorítsuk egymást, annál inkább, minél inkább látjátok a napot közeledni.

A Jézusról mint főpapról szóló elméleti fejtegetés lezárása után a szerző felhívja a hívek figyelmét az ebből levonható következtetésekre. A Krisztus testével való egyesülés által mi is bebocsátást nyerünk abba a szentélybe, ahová ő belépett. E szavakban könnyű észrevenni, hogy a szerző az Eucharisztiában látja az egyenes utat a szentélybe, ahol közvetlenül, személyesen találkozhatunk az Úrral. A Krisztus testével való egyesülés ugyanis az Istennel, tehát a testvérekkel való közvetlen egyesülést jelenti. A szerző a „parézia” kifejezést használja, amelyet az „őszinte szív” kifejezéssel fordíthatunk le. Az ókori görög világban azt a jogot jelentette a parézia, hogy egy város teljes jogú polgára legyen valaki, és szabadon beszélhessen. A hívők közösségében azt jelenti, hogy szabadon, közvetítők nélkül fordulhatunk Istenhez, és teljes gyermeki bizalommal beszélgethetünk vele. Ez az az út, amelyet Jézus megnyitott előttünk, és a levél is arra biztat, hogy félelem nélkül járjunk rajta: „Járuljunk hát hozzá igaz szívvel, hitből fakadó bizalommal, hiszen a szívünk megtisztult a rossz lelkiismerettől, és testünket is tiszta víz mosta le”. Közösségben élni, a testvéri közösséggel együtt részt venni a szentmisén, megélni a szegények iránti szeretetet, az elkötelezettséget, hogy mindenki élete nyugodtabb, szebb legyen: ezt jelenti az az út, amelyet Jézus megnyitott előttünk. Ezért buzdítja a levél szerzője a híveket, hogy kölcsönösen biztassák egymást a szeretetre és arra, hogy legyenek nagylelkűek a jócselekedetekben. Aki pedig nem vesz részt a közösségi összejöveteleken, annak tudnia kell, hogy ily módon eltávolodik a szentélytől, magától Istentől. Az aposztázia, vagyis a hittől való elszakadás veszélye nem annyira elméleti kérdés, mint inkább a szívünk dolga, vagy még inkább annak a kérdése, rá merjük-e bízni az életünket az Úrra. Fontos megértenünk, hogy az eltávolodás nem az egyik pillanatról a másikra következik be. Azzal kezdődik, hogy elmaradozunk az összejövetelekről, hallgatunk, mígnem lassacskán megszakítjuk a többiekkel való közösséget. Így aztán – figyelmeztet a levél – odáig juthatunk, mint aki „lábbal tiporja az Isten Fiát” és „kigúnyolja a kegyelem Lelkét”. Sajnos az ellenszegülés helyrehozhatatlanná válhat. Ez pedig tragédia annak, aki engedi, hogy elsodródjon.

Imádság az Egyházért

Január 30., szerda

Gandhi halálának emléknapja, akit 1948-ban Újdelhiben gyilkoltak meg; vele együtt emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakmentesség nevében a béke munkásai

Zsid 10,11–18 – Krisztus áldozatának hatékonysága

Imádság a szentekkel

11Minden pap naponta szolgálatban áll, és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bűnöket; 12ő pedig egy áldozatot mutatott be a bűnökért, s örökké Isten jobbján ül, 13arra várva, hogy ellenségeit lábai zsámolyává tegyék. (Zsolt 110,1) 14Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket. 15Tanúságot tesz nekünk erről a Szentlélek is, mert miután így szólt: 16»Ez pedig az a szövetség, amelyet kötni fogok velük azok után a napok után – mondja az Úr –, a szívükbe adom törvényeimet, elméjükbe írom azokat, (Jer 31,33G) 17és bűneikre s gonoszságaikra többé már nem emlékezem«. (Jer 31,34G) 18Ahol pedig ezek bocsánatot nyertek, nincs többé bűnért való áldozat.

A zsidóknak írt levél szerzője ismét hangsúlyozza, hogy a rituális áldozatoknak nincs hatása az üdvösség elérésére. Minket is emlékeztet, hogy az üdvösséget nem tetteink vagy a szertartások szabályainak betartása által szerezzük meg. Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a keresztény misztérium szerint nem az ember az, aki az erőfeszítései által feljut Istenhez. Éppen az ellenkezője igaz: Isten jön le a földre, hogy megváltsa az embert a szolgaságból, amelyben él. Az üdvösség teljes egészében Isten és a Fiú műve, aki annyira szeretett minket, hogy életét adta értünk. Azt kéri tőlünk, hogy fogadjuk be ezt a szeretetet, amely olyan nagy, hogy a keresztig megy, hogy megváltson minket. A keresztről jön az üdvösségünk. Isten szeretetének csúcspontja mutatkozik meg előttünk benne. Nincs ennél nagyobb szeretet. Ezért a kereszt az egyetlen üdvösségünk, az a halál megváltotta a világot. És ezért van, írja a levél, hogy Jézus „örökre helyet foglalt az Isten jobbján”. Visszhangozza ez Pál apostol Filippieknek írt levelének himnuszát: „Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.” (Fil 2,8–10.) A levél szerzője maga is emlékeztet arra, hogy az Úr Jézus a mennyei dicsőség trónjáról várja, hogy ellenségei zsámolyul boruljanak le lábai elé (Zsolt 110,1). Halálával és feltámadásával örökre legyőzte a gonoszt és a halált. És az ő emlékezetére összegyűlt keresztény közösség – különösen az Eucharisztia bemutatásakor, amikor Krisztus egyetlen áldozatát ünnepli – ezt a győzelmet éli meg. Tudjuk azonban, hogy még várnunk kell a tökéletességre, amire a meghívásunk szól, de az út véglegesen eldőlt: aki részesül Krisztus testéből, már elérte az üdvösséget.

Imádság a szentekkel

Január 29., kedd

Zsid 10,1–10 – A régi áldozatok elégtelensége

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 1Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, melyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. 2Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az imádók egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk? 3De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. 4Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.5Ezért mondta, amikor a világba jött:

»Áldozatot és ajándékot nem akartál, 
de testet alkottál nekem;

6az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked.

7Akkor azt mondtam: Íme, eljövök –
a könyvtekercsben meg van írva rólam –
hogy megtegyem, Isten, a te akaratodat!.«

8Először azt mondja: az »áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked«, amelyeket a törvény szerint mutatnak be. 9Akkor azt mondta: »Íme eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat« . Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. (Zsolt 40,7-9G) 10Ezzel az akarattal nyertük el a megszentelést Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által.

A levélnek ez a része kezdi elmélyíteni Krisztus áldozatának üdvösséget hozó jelentőségét, szemben a törvény előírásai szerint a templomban bemutatott áldozati szertartásokkal, amelyeknek csak rituális jelentőségük volt. Ez utóbbiak csak árnyékát jelentik annak a valóságnak, amelynek el kell érkeznie: vagyis Isten Fiának, aki annyira szereti az embereket, hogy életét adja üdvösségükért, azért, hogy a tökéletesség felé vezesse őket. A törvény „még azokkal az áldozatokkal sem tehette tökéletessé a résztvevőket, amelyeket évről évre megszakítás nélkül bemutattak”. A törvény nem üdvözít. Nem elég rituális formulákat ismételgetni ahhoz, hogy Isten közelébe kerüljünk, és a szívünkben átalakuljunk. Jézus eljövetelével elmúlik a törvény árnyéka és létrejön az üdvösség valósága: Jézus Krisztus az Üdvözítő. A levél szerzője mintha meg akarná ragadni a pillanatot, amikor eldől az megváltás. Magának Istennek a misztériumába helyezi a pillanatot, egy párbeszédet képzel el Atya és Fiú között, amely a beteljesülés felé viszi az üdvtörténetet, amely, bár még csak árnyékban, de Izraellel már elkezdődött. Elérkezett a pillanat, amelyben a Fiú a világba lépve így szólt: „Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem… Akkor így szóltam: Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat.” Ez az isteni párbeszéd világosan rámutat arra, hogy az üdvösség nem az embertől jön, még kevésbé a sorozatos áldozatokból. Az üdvösség teljes egészében Isten és a Fiú műve, semmiképpen sem az áldozataink ismétlődéséből ered. Az egyházi hagyomány azt mondatja velünk, hogy a kereszten meghalt Krisztus áldozat és áldozó pap egyben. Krisztusnak ebben az Atya iránti engedelmességében – amely a kereszthalálig vezet – van a teljes megváltásunk. Megrendülünk az isteni párbeszéd hallatán, amikor a Fiú biztosítja az Atyát: „Megyek, hogy teljesítsem akaratodat”. Ő tudta, Isten akarata az, hogy egy se vesszen el gyermekei közül. És a levél szerzője így fejezi be a gondolatot: „E szerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra megszentelődünk”.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Január 28., hétfő

Zsid 9,15.24–28 – Krisztus a vérével pecsételi meg az új szövetséget

Szegények imádsága

15Így tehát egy új szövetség közvetítője: ő, aki halálával megváltott az első szövetség alatt elkövetett bűnöktől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét. 

24Mert Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely az igazinak csak jelképe, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk; 25nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a főpap évről-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel;26különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. 27És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, 28úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor pedig bűn nélkül fog megjelenni az őt várók üdvösségére.

Krisztus vére – írja a szerző – „megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől… hogy az élő Istennek szolgáljunk”. Halálával, s azzal, hogy az életét adta értünk a vére ontásáig, Jézus az új szövetséget nyújtotta számunkra. Ezzel az áldozattal ünnepélyesen kezdetét veszi az új szövetség. Jézus maga mondta az utolsó vacsorán, miközben odanyújtotta a kelyhet a tanítványoknak: „ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). A „szövetség” (testamentum) kifejezés szilárd elköteleződésre utal – ez az oka a jogi szakszó használatának –, amit Isten vállalt a népéért. Jézus halála pedig megmutatja, hogy az egyezség örökre érvényes. Abban a cselekedetben, amikor Mózes vérrel meghintette magát a könyvet és az egész népet a Sínai-hegyen, a szerző a kereszthalál előképét látja. Mindebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az evangélium szavát is be kellene hinteni vérrel. Vagyis nem választható el egymástól az evangélium és a kereszt: Jézus halála nem egy szükséges elégtétel azért, hogy a bűnök bocsánatot nyerjenek, hanem egy olyan szeretet logikus következménye, mely oda vezet, hogy életét is adja a többiek üdvösségéért. Jézus az áldozata révén már most bejuttatott bennünket a mennyei szentélybe. Ezért amikor a levél mennyeiekről beszél, akkor nem tőlünk távol lévő létezőkre gondol, hanem az Egyházra, a hívek közösségére mint az imádság, a testvéri együttlét és a szegények iránti szeretet helyére. Krisztus áldozatának egyedülállósága benne van az Egyházban is, mert ez az a hely, ahol Krisztus lakik és megjelenik. S ugyanez igaz minden tanítványra is. Minden hívő ember élete be van zárva Krisztusba és az ő testébe: benne élünk, benne halunk meg, és vele együtt támadunk fel az új életre.

Imádság a szegényekért

Január 27., évközi 3. vasárnap

A soá nemzetközi emléknapja

Neh 8,2–4.5–6.8–10; Zsolt 19 (18); 1Kor 12,12–31; Lk 1,1–4;4,14–21

Imádság az Úr napján

Szombat van, és Jézus „szokása szerint” elment a zsinagógába. Harminc éven át járt oda, ám soha nem történt olyasmi, ami most lezajlott. Most maga Jézus magyarázta Izajás könyvét, ahol azt mondja: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Mikor befejezte a felolvasást, minden szem rá szegeződött, hatalmas volt a csodálkozás. És Jézus ünnepélyesen folytatta: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok!” Jézus nem magyarázza az írást, hanem betölti: „Ma beteljesedett az Írás!” Ami Názáretben a „ma” volt, „ma” minden helyen, ahol hirdetik az evangéliumot. Minden alkalommal, amikor az evangéliumot hirdetik, el kellene tudni mondani, hogy a szó üdvözítő valósággá vált azok számára, akik hallgatták. És éppen a szegényeknek, az erőtleneknek, a szenvedőknek, a foglyoknak, a megnyomorítottaknak van szükségük arra, hogy hallják: „Ma beteljesedett az Írás!” Az Úr azt mondja mindegyiküknek: Ma mellettetek vagyok. Minden keresztény közösségnek azt kellene mondania, hogy ma az evangélium lapjai valósággá válnak a történelemben: ma nagylelkűbbek akarunk lenni; ma megteszünk mindent, hogy véget érjenek a háborúk és a konfliktusok a népek között; ma teszünk azért, hogy a gyermekek ne éljenek többé elhagyatottan; ma teszünk azért, hogy a menekülteket befogadják; az irgalmasság evangéliumának ma be kell járnia az emberek útjait és fel kell ébresztenie a béke új reményét.

A tanítványoknak engedniük kell, hogy megérintse szívüket ez az evangélium, és lustaságból vagy félelemből ne halasszák holnapra az irgalmasság mai napját. Olyan „ma” ez, amely soha nem ér véget, mert minden alkalommal, amikor hirdetik az evangéliumot, beteljesedik Isten mai napja, az elnyomottak szabadulása, a szenvedők megvigasztalása, az irgalmasság éve mindenki számára. Mi, akik megtapasztaljuk Isten szeretetének szabadító erejét, tudjuk, mi az evangéliumi szavak értelme: „Istennek semmi nem lehetetlen”. Ezért arra kapunk meghívást, hogy még jobban érezzük felelősségünket, hogy Isten mai napja elérjen minden emberhez itt, a városunkban, és mindenhol a világban, ahová az Úr küld minket.

Imádság az Úr napján

Január 26., szombat

Szent Timóteus és Szent Titusz emléknapja, akik Pál apostol munkatársai voltak; Timóteus Efezusban, Titusz Krétán volt püspök

2Tim 1,1–8 – A hivatás kegyelme

Előesti imádság

1Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola

Címzés és köszöntés: 1,1-2

2Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól!

Bátorítás: 1,3-18

Hálaadás

3Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, amikor szüntelenül, éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. 4Ilyenkor – könnyeidre emlékezve – úgy szeretnélek látni, hadd teljek el örömmel. 5Eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit, amely előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és bizton tudom, tebenned is megvan.

Figyelmeztetés

6Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát, amely kézrátételem által benned van. 7Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. 8Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével.

Szent Pál megtérésének másnapján az Egyház az apostol két közeli munkatársára, Timóteusra és Tituszra emlékezik. Előbbit maga Pál keresztelte meg, és ő tette rá a kezét, ahogy maga fölidézi ebben a levelében. Pál emlékezteti Timóteust és az egész közösséget, akikhez a levél szól: személyesen Jézustól kapta küldetését, hogy minden embernek hirdesse az Istentől kapott élet ígéretét. Pál a halála küszöbén (2Tim 4,6–8) szenvedélyes hangon ír „szeretett gyermekének”. A Filippieknek írt levélben így szól róla: „Nincs senkim ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly őszintén szívén viselné ügyeteket (…) Róla azonban tudjátok, mennyire megbízható, hiszen mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében” (Fil 2,20–22). Pál a börtönben is tovább szolgálja Istent tiszta lelkiismerettel. Imádságában közösségeire és munkatársaira emlékezteti Istent: a rablánc nem szakítja el testvéreitől. Azt írja, szeretné viszontlátni Timóteust. A vele való találkozás örömmel és vigasszal töltené el szívét: „Siess, gyere mielőbb!” (4,9.) Ami azonban már most vigasztalással tölti el, az Timóteusnak az evangélium iránti hűsége. Ez a hűség egyrészt mélyen vallásos családjában gyökerezik, kezdve nagyanyjával, Loisszal és anyjával, Eunikével. A Timóteusra bízott hivatás nem könnyű, már csak fiatal kora miatt sem. Pál emlékezteti azonban Isten kegyelmére, amelyet kézrátételével kapott (1Tim 4,14). Arra kéri, tartsa életben ezt a kegyelmet imádsággal, hűséggel, önátadással, hogy egyre erősebb fényt árasszon, és egyre nagyobb erőforrás legyen számára. Az Egyház ma egy másik tanítványról is megemlékezik: a görög Tituszról, aki Pál pogányok közötti igehirdetésének értékes gyümölcse. Pál és Barnabás magukkal viszik őt, hogy bemutassák a jeruzsálemi közösségnek (ApCsel 15). Pál büszkén „a közös hitben szeretett fiának” nevezi, és rábízza először a korintusi, aztán a krétai közösség vezetését, ahol ma is tisztelik emlékét.

Előesti imádság

Január 25., péntek

Pál apostolnak a damaszkuszi úton történt megtérésére emlékezünk; Ananiás emléknapja is, aki Pált megkeresztelte, hirdette az evangéliumot, és mártírhalált halt; ma zárul a keresztények egységéért végzett imahét, imádkozzunk különösen az ázsiai és óceániai keresztény közösségekért

ApCsel 9,1–22 – Saul megtérése

Az apostolok imádsága

1Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, 2és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül. 3De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. 4Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« 5Erre ő megkérdezte: »Ki vagy te, Uram?« Az így felelt: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl! 6De kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.« 7A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem. 8Saul pedig fölkelt a földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. 9Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit.
10Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: »Ananiás!« Ő pedig így felelt: »Itt vagyok, Uram!« 11Az Úr így folytatta: »Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, 12és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.« 13Ananiás azonban azt felelte: »Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. 14Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.« 15De az Úr azt mondta neki: »Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt.16Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.« 17Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: »Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.« 18Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, 19azután ételt vett magához és megerősödött.
Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. 20Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia. 21Mindazok pedig, akik hallgatták, csodálkoztak és megjegyezték: »Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz?« 22Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és bizonyította előttük, hogy Jézus a Krisztus.

Az Egyház ma a tarzuszi Saul megtérésére emlékezik, arra az eseményre, amely egyedülálló módon határozta meg a kereszténység történetét. Saul, kezében a főpapi megbízólevéllel, a legnagyobb szigorral készül föllépni a damaszkuszi keresztények ellen. A városhoz közeledve váratlanul nagy fényesség veszi körül, megvakul, leesik a lováról, és egy hangot hall, amely kétszer is a nevén szólítja: „Saul, Saul!” Nem lát semmit, csak a hangot hallja, amely őt hívja. Bizonyos helyzetekben sorsfordító, feledhetetlen élmény, amikor nevünkön szólítanak. Saul döbbenten kérdezi: „Ki vagy te, Uram?” Az így felel: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl”. Nem tudjuk, mi volt Pál első gondolata. Nyilván eszébe juthatott, hogy halottat nem üldöz az ember; és akkor Jézus nyilvánvalóan él. Fölkel, de nem lát semmit. A történtektől megdöbbent társai kézen fogva vezetik, úgy megy Damaszkuszba, ahogy Jézus hangja meghagyta neki. Mi történt Pállal? Nem az, amit általában gondolnak, hogy áttért egy vallásról a másikra: a keresztények csoportja akkor még teljesen a zsidóságon belül létezett, senki nem tartotta másik vallásnak. Pál számára ennél sokkal mélyrehatóbb esemény volt ez, amely gyökerestül alakította át életét; valósággal újjászületett. Földre zuhanása így válik az egyik olyan emblematikus eseménnyé, amely minden ember történetének kérdést szegez; mintha csak azt üzenné: ha nem esünk el, nem érintjük a földet, nehezen értjük meg, mit jelent élni. Sajnos mindannyian hoz

zá vagyunk szokva, hogy szilárdan állunk a lábunkon, ragaszkodunk saját magunkhoz. Nemhogy a földre nem esünk, de még csak le sem tekintünk a földre, a többi ember szenvedésére. Valójában azonban mindannyian szegény, elesett emberek vagyunk. Csak szegénységünket fölismerve találunk vissza a bölcsesség útjára. A kevélység ugyanis romlásba visz, összeütközéshez és erőszakhoz vezet; az alázat viszont újjáalkot, megértőbbé, szolidárisabbá, emberibbé tesz. Pál esése jelzés mindenkinek, akár hívő, akár nem, mert mindenképpen emberibbé tesz – és ezzel nyitottá az üdvösségre. Pál, aki kiesett saját énjéből, befogadta az evangéliumot, és egyetemes emberré lett. Tanítása nem csak a zsidóság etnikai határain lépett túl, hanem minden határon. A szavak, amelyeket a feltámadt Jézus a tizenegy tanítványnak mondott – „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” – Pál küldetésének lényegévé váltak. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” – írja a korintusi híveknek. S elindult a föld végső határai felé. Pál ma is azt kéri tőlünk, hogy értsük meg újra, hogy a keresztény közösségek életében az evangélium az első.

Az apostolok imádsága

Január 24., csütörtök

Imádság az egyházak egységéért, különösen az európai és az amerikai keresztény közösségekért

Zsid 7,25–8,6 – Az új papság és az új szentély

Imádság az Egyházért

25Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon.

Krisztus, a tökéletes főpap

26Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; 27akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeikért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát feláldozta. 28A törvény ugyanis gyarló embereket rendelt papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút.

(Zsolt 2,7; 110,4)

1Mindabból azonban, amit mondunk, ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben, (Zsolt 110,1) 2mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített. (Szám 24,6G) 3Mivel minden főpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat. 4Ezért, ha ő a földön volna, nem is volna pap, mert már vannak olyanok, akik a törvény szerint mutatnak be áldozatokat. 5Ezek a papok a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten Mózesnek megmondta, mikor a sátrat készítette: »Nézd – mondta –,készíts mindent arra a mintára, amelyet neked a hegyen megmutattam!« (Kiv 25,40) 6Ő azonban most annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítője, amely kiválóbb ígéreteken alapul.

A levél írója, ahogy tovább elmélkedik arról a központi szerepről, amelyet az új főpap az Egyház életében betölt, kijelenti, hogy Jézus nem a földön látja el ezt a feladatát, hanem az égben: „Olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül a mennyben, mint papi szolgája a szentélynek, az igazi sátornak, amelyet az Úr emelt, nem ember”. Az istentisztelet új dimenziójában járunk: Jézus nem úgy főpap, mint a leviták, akik azért szolgáltak a templomban, hogy Istennek földi dolgokat ajánljanak fel. Sőt – folytatja tovább a levél írója –, Jézus nem is lehetett volna főpap a földön, mert a templomban az áldozatokat a törvény írja elő, Jézus viszont önmagát áldozta fel, mégpedig egyszer s mindenkorra. Ezáltal pedig új, az ég törvényei szerint való istentiszteletet vezetett be. Már a Bölcsesség könyve megállapítja, hogy a jeruzsálemi templom „szent sátrad hasonmás(a), amelyet kezdettől készítettél” (Bölcs 9,8). Egyes rabbik egyenesen úgy gondolták, hogy a mennyei szentély ott van közvetlenül a földi előtt, és pontos megfelelés van az angyalok mennyei és a papok földi szolgálata között. Valóban összekapcsolódik a földi és az égi istentisztelet. A Zsidóknak írt levél kijelenti, hogy Jézus az igazi sátor főpapja, azé a tabernákulumé, amely átfogja a földet és az eget, míg a templom papjai olyan szentélyben teljesítik szolgálatukat, amely csak az előképe az előbbinek. Ha pedig Mózes sátra pusztán emberi kéz műve, Isten Krisztusban állította fel az igazi sátort, a szent és végleges templomot: a hívők közösségét. Ezért múlja felül az előzőt az a szövetség Isten és az emberek között, amelyet Jézus mint főpap közvetített. Az új szövetség ígéretei azért rendkívüliek, mert lehozzák az eget a földre, új templomot alapítanak és új népet teremtenek, amely tanúságot tesz Isten üdvözítő művéről. Már Jeremiás próféta is beszélt négy jövőbeli ígéretről: „Ez lesz a szövetség, amelyet ama napok után Izrael házával kötök majd – mondja az Úr. Elméjükbe vésem és szívükbe írom törvényemet. Istenük leszek és ők a népem lesznek.” A Krisztus által felszentelt új templomban a törvényt már nem kőtáblákra vésik, ahogy a Sínai-hegyen történt, hanem a tanítványok szívébe, a szívükbe kiáradt Szentlélek által; mély közösségben élnek majd Istennel és testvéreikkel, és azzá az új néppé lesznek, amely tanúságot tesz a mindenkit átölelő szeretetről és megbocsátásról.

Imádság az Egyházért

Január 23., szerda

Imádság az egyházak egységéért, különösen az afrikai keresztény közösségekért

Zsid 7,1–3.15–17 – Jézus Melkizedek rendje szerint való papsága

Imádság a szentekkel

1Mert ez a Melkizedek, Szálem királya, a fölséges Isten papja, aki Ábrahámnak eléje ment, amikor az a királyok legyőzése után visszatért, megáldotta őt.

Krisztus és az Ószövetség papjai: 7,1-8,13

2Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve előszöris azt jelenti, hogy az igazságosság királya, azután pedig Szálem királya, azaz a békesség királya; (Ter 14,17-20) 3apa nélkül, anya nélkül, nemzetségtábla nélkül jelent meg; mivel sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, hasonló Isten Fiához, és pap marad mindörökké. (Zsolt 110,4)

15Ez még inkább nyilvánvaló, ha Melkizedekhez hasonló más pap támad, 16aki nem a testi parancs törvénye szerint lett azzá, hanem az örök élet ereje szerint. 17Mert így szól a tanúságtétel:
»Te pap vagy mindörökké

Melkizedek rendje szerint«. (Zsolt 110,4)

A levél írója a Teremtés könyvének szövegéből kiindulva levezeti, hogy főpapi méltóságában Melkizedek fölötte áll Ábrahámnak, hiszen utóbbi tizedet kellett hogy fizessen a főpapnak. Melkizedek így Jézus előképe, és ebbe a keretbe illeszkedik papsága is. A szerző hangsúlyozni kívánja, hogy Jézus papsága a tökéletes papság, amelyre szükségünk volt. Krisztus „szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél”: sem a mózesi törvénynek, sem a levita származásnak nem volt hatalma elvezetni az embereket ilyen tökéletességre. Ezért nincsen ma már szükségünk arra, hogy halmozzuk a papokat és a közvetítőket, hogy eljussunk Istenhez: Jézus Krisztus, az új főpap elvezet minket közvetlenül Isten színe elé. A régi szövetség helyébe az új és jobb lépett, amely Jézussal köttetett meg. Nincsen szükség újabb és újabb áldozatokra sem, mint a levita papság esetében. Jézus egyszer és mindenkorra fölajánlotta áldozatát: „Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta.” Nem rituális, hanem lényegi papság ez, hiszen Jézus személyes áldozata révén vált főpappá: áldozatként fölajánlotta önmagát, és az égig vitetett, így önmaga lett az oltár, az áldozati bárány és a főpap, ahogy az Egyház liturgiája énekli. Mi, keresztények, ha egyesülünk Krisztus áldozatával, ha mi is oltárrá, áldozati báránnyá és főpappá válunk, közvetlen kapcsolatba lépünk Istennel. Ez az a szent és papi nemzet, amelyről az Újszövetség beszél, és amely az Úrnak tetsző lelki áldozatot mutat be Istennek.

Imádság a szentekkel

Január 22., kedd

Imádság az egyházak egységéért, különös tekintettel a protestáns – evangélikus, református, metodista, baptista, pünkösdi és evangéliumi – egyházakra

Boldog Batthyány-Strattmann Lászlónak, a szegények orvosának emléknapja

Zsid 6,10–20 – Reményteli és bátorító szavak

Imádság az Úr anyjával, Máriával

10Mert Isten nem igazságtalan, hogy megfeledkezzék művetekről és a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok. 11Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, 12s hogy ne legyetek restek, hanem azok követői, akik a hit és a béketűrés által örökösei az ígéreteknek.

Az ígéret, mely meg nem hiúsul

13Mert amikor az Úr Ábrahámnak ígéretet tett, mivel nála nem volt senki nagyobb, akire esküdjék, önmagára esküdött: 14»Bizony, áldván áldalak téged és sokasítván megsokasítalak.« (Ter 22,16-17) 15Az pedig türelmesen kitartott, és így elnyerte az ígérteket. 16Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és minden viszálykodásuk vége a megerősítő eskü. 17Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, 18hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. 19Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, (Lev 16,2) 20ahová elsőként lépett be értünk Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké.
(Zsolt 110,4)

A Zsidóknak írt levél szerzője ebben a szakaszban arra akarja buzdítani a keresztényeket, hogy gyarapodjanak Krisztus misztériumának ismeretében. Az ige hallgatásában mutatott hanyagságuk ellenére a szerző arra ösztönzi őket, hogy tartalmasabb táplálékkal éljenek. Ezért mellőzi „Krisztus tanításának az elemi részleteit”, amelyeket „a holt cselekedetekből való megtérésként” foglal össze. Mélyebb, tökéletesebb ismeretre van azonban szükség. A levél írója ezért szól a keresztényekhez, és a pásztor szigorával szegezi nekik a kérdést: hogyan lehetséges, hogy bár megízlelték Isten ajándékát és az ige bölcsességét, most mégis el akarják vetni mindezt. Lehetetlennek tartja, hogy visszatérjenek az evangéliumhoz való megtérésüket megelőző régi életükhöz, ami Krisztus megtagadásával jelentene egyet, mintha újból keresztre feszítenék. A szerző ezzel szemben arra akarja buzdítani őket, hogy ne álljanak meg a tökéletesség felé vezető úton, hanem folyamatosan hallgassák Isten igéjét. A tanítvány soha nem mentesülhet az evangélium hallgatása alól, és annak fáradsága alól sem, hogy változtasson a szívén. A szerző azt kívánja, hogy minden hívő, még a leghanyagabbja is olyan legyen, mint a gyakori eső öntözte föld, amely a szentség bőséges gyümölcseit termi. Akik viszont megkeményítik szívüket, azok átokra méltó földdé válnak, amely csak „bojtorjánt és gazt” terem. Nem érdemelnek mást, mint a rettenetes ítélet pusztító tüzét. A szerző azonban – hogy erősítse a keresztények reménységét – fölidézi a hitnek és a szeretetnek azokat a műveit, amiket ők vittek végbe: „Hiszen az Isten nem igazságtalan: nem feledkezik meg szeretetetekről, amelyet az ő nevében gyakoroltatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok”, és természetesen nem marad el részéről a segítség. A hívő szemei előtt ott áll Ábrahám, aki hitt az Úr ígéretében, amelyet ünnepélyes esküvel erősített meg, és – jóllehet hosszú és kitartó várakozás után – örökösévé vált annak. Jézus pedig nagyobb Ábrahámnál is: belépett egészen a szentély függönye mögé, így lett ő számunkra főpap, „Melkizedek rendje szerint”.

Imádság az Úr anyjával, Máriával