Október 31., évközi 31. vasárnap

 

MTörv 6,2–6; Zsolt 18 (17); Zsid 7,23–28; Mk 12,28b–34

„Nem jársz messze az Isten országától” – mondja Jézus az egyik írástudónak. A Mester és beszélgetőtársa egyetértenek az Isten és a felebarátunk iránti szeretet kettős parancsában. Ez a két parancsolat olyan szorosan összetartozik, hogy szinte egy és ugyanaz. Jézus az, aki mindenkinél erősebben és jobban tud szeretni. Mindenekfölött szereti az Atyát. Az evangéliumokból kitűnik Jézus és az Atya különleges kapcsolata: Jézus egészen az Atyára bízza magát, tőle függ. Ez élete értelme. Az apostolokkal is meg akarta osztani azt az egyedülálló bizalmat és teljes ráhagyatkozást, amit az Atya iránt táplált, és ami arra indította, hogy ezzel a gyengéd megszólítással forduljon felé: Apu (Abba). Hányszor hallották tőle, hogy életének egyetlen célja Isten akaratának teljesítése: „Az én eledelem, hogy annak az akaratát teljesítsem, aki küldött” (Jn 4,34). Jézus valóban a legnemesebb példa arra, hogyan kell Istent mindenekfölött szeretni. Ugyanezzel a hévvel szerette az embereket is. Ezért lett testté (Jn 1,14). A Szentírásban azt olvassuk, Jézus annyira szerette az embereket, hogy otthagyta az eget (azaz az élet, a boldogság, a bőség, a béke, a vigasz teljességét), hogy közénk jöjjön. Létezését az emberek iránti, egyre növekvő, szenvedélyes szeretet jellemezte, akikért végül az életét is feláldozta.

De mit jelent „úgy szeretni, mint önmagunkat”? Jézust kell figyelnünk, hogy megérthessük ezt. Ő tényleg meg tudja mutatni nekünk, milyen az igazi, önmagunk iránti szeretet. Jézus, aki elsőként, és legnagyobb mélységükben megélte ezeket a szavakat, sugallja, az az igazi boldogság, ha a többieket magunknál jobban szeretjük. Nehéz szavak ezek. Ki tudja megvalósítani őket? Erre azt kell válaszolnunk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Valóban, ezt a fajta szeretetet nem lehet egyedül vagy az iskolapadban elsajátítani. Ellenkezőleg: ott már kicsi korunktól kezdve az önmagunk és a saját ügyeink iránti szeretetet tanuljuk, a többiek kárára. Azt a fajta szeretetet, amiről Jézus beszél, odaföntről kaphatjuk meg, mert Isten ajándéka; sőt, Isten maga jön el, hogy az emberek szívében lakjon. A vasárnapi liturgia kiváltságos pillanat, amikor a szeretet nagy ajándékát elnyerhetjük. Az Úr napján ezzel az örömteli felismeréssel lépjünk oda az oltár elé! A bölcs írástudóhoz hasonlóan mi is hallhatjuk majd Jézus hangját: „Nem jársz messze az Isten országától.”

Imádság az Úr napján

Október 30., szombat

 

Lk 14,1.7–11 – A helyek kiválasztása

Jézus továbbra is annak a farizeusnak a házában tartózkodik, aki meghívta ebédre. Miután meggyógyította a vízkóros embert, tanítani kezdi a jelenlévőket. Arra hívja fel a figyelmüket, hogyan próbálják elfoglalni bizonyos vendégek a fő helyeket. Mondhatjuk, hogy ebben nincs semmi újdonság. Ez a magatartás napjainkban is igen elterjedt, és nem csak akkor, amikor az asztal körüli ülésrendről van szó. Mindenki az első helyet szeretné elfoglalni, legalább úgy, hogy megpróbálja magára irányítani a figyelmet, kivívni mások elismerését. Az élet nehézségei, ahelyett hogy erősítenék a szolidaritás szellemét, sokakat nemritkán arra késztetnek, hogy még elszántabban keressék a helyet önmaguk számára. Jézus buzdítja a jelenlévőket, hogy viselkedjenek alázatosan, és figyeljenek oda másokra. Majd figyelmezteti őket, hogy tartózkodjanak az első helyek keresésétől. Az evangélista arra gondol, hogy Isten országában mindenkinek megvan a helye. Senki sem tarthatja többre magát másoknál. Gondolhatunk magának Jézusnak a viselkedésére is: „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött” (Fil 2,6–7). Jézus világossá teszi, hogy egyedül az Úr adja meg mindenkinek az őt megillető méltóságot és megbecsülést. Nem a mi feladatunk, hogy érdemeinkre hivatkozva kiválasszuk a minket megillető helyet. Az Úr az, aki kijelöli helyünket, ahol tanúságot kell tennünk a nekünk adományozott szeretetről. Az élet egyik legfontosabb szabálya tehát, hogy figyelmünket önmagunk helyett fordítsuk másokra, különösképpen a gyöngébbekre. Az Úr is megkülönböztetett figyelmet szentel nekik. A világi ítélkezés kritériumainak visszájára fordítása egyfajta bibliai törvény: aki elismeri magáról, hogy bűnös és nyomorult, azt Isten felmagasztalja, aki viszont igényt tart az elismerésre és az első helyekre, azt kockáztatja, hogy kizárja magát a lakomáról. Ezért mondja Jézus: „aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.” Ez nem csak keresztény szabály, de egyben nagyszerű emberi bölcsesség.

Előesti imádság

Október 29., péntek

 

Lk 14,1–6 – A vízkóros meggyógyítása

Jézust egy szombati napon meghívják ebédre, egyik farizeus házába. Tulajdonképpen „tanító célú étkezések” sorozatáról beszélhetünk, mely azokból az ebédekből áll össze, amiket Jézus a bűnösök, a vámosok, a farizeusok, a tanítványok vagy a tömeg társaságában költött el. Ezeket a közös lakomákat rendkívüli erejű szimbólummá alakítja. Az új nép szimbólumává, mely befogadja, és megéli az Istentől származó élet teljességét. Szándékoltan provokatív gesztusról volt szó. Ezek az ebédek – természetesen azért, mert ő így akarta – azonnali ellenséges reakciót váltottak ki. Így történt ez azon az ebéden is, a farizeus házában. Az evangélista már a történet elején utal a jelenlévők ellenséges érzelmeire. Nem igaz ez arra a vízkóros emberre, aki belép a házba, odamegy Jézushoz, megáll előtte, és a gyógyulásra vár. Az ókorban különösen féltek a vízkórtól. A zsidó vallásban úgy tekintettek rá, mint az elkövetett bűnökért járó büntetésre. Amint Jézus meglátja az embert, azonnal megkérdi a jelenlévő törvénytudókat és farizeusokat, hogy szabad-e szombaton meggyógyítani egy beteget, vagy sem. A kérdés természetesen költői, és nem is érkezik rá felelet. „Azok hallgattak” – írja az evangélista. Jézus nem is vesztegeti az időt, megérinti, és kigyógyítja a betegségéből. A szegények nem tudják megvárni a helyzetükről szóló tárgyalások és viták befejezését. A gyöngék iránti szeretet és együttérzés nem tűr halasztást és ellenvetést. Ez a harmadik csoda a sorvadt kezű ember és a nyomorék asszony meggyógyítása után, amit Jézus szombati napon visz végbe. Számára valóban ünnep a szombat, a nap, melyen teljes valójában megjelenik Isten jósága és szeretete az emberek, mindenekelőtt a legelesettebbek iránt.

A Szent Kereszt imádsága

Október 28., csütörtök

 

A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol ünnepe.

Lk 6,12–19 – A tizenkettő kiválasztása

Az Egyház ezen a napon Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó, Róma-ellenes csoportnak, mely az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint később Szamariában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány arra utal, hogy ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit nem tudunk. Ám ettől nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Az evangélium nem különbözőségüket hangsúlyozza, hanem azt, hogy valamennyien Jézus mellett voltak. Teljesen lényegtelen, hogy kit illet meg közülük az első hely. Sajnos a keresztény közösségeken belül is gyakran előfordul ilyen versengés: némelyek nem azon igyekeznek, hogy elsők legyenek a szolgálatban, hanem mindenáron ki akarnak tűnni a többiek közül, ők akarnak lenni a főszereplők. Pedig aminek valóban elsőbbséget kellene élveznie, az a szeretet és a nagylelkű, önzetlen szolgálat. Az evangélista nagy fontosságot tulajdonít a nevek fölsorolásának. Jézus mindenkit nevén szólít, Simont és Júdást is. Az ő személyes, név szerinti meghívása teszi ezeket az embereket tanítvánnyá, majd apostollá, az evangélium küldöttévé. A közös elhívásban gyökerezik a köztük lévő testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy tanítványait az egymás iránt tanúsított szeretetükről lehet fölismerni. A név a bibliai gondolkodásban nem csupán hasznos eszköz, hogy meg lehessen bennünket szólítani, sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, szívéről, életéről. Valamennyien tapasztaltuk: ha név szerint ismernek minket, az egyike a legdrágább kincseknek az életben, az emberi kapcsolatok szintjén is. És az Úr még magasabb rangra emeli a bensőségességnek, családiasság ezt a dimenzióját: ha név szerint ismernek és néven szólítanak bennünket, az olyan szeretet jele, mely magán viseli Isten pecsétjét. Ez a családiasság kell hogy jellemezze a tanítványok életét, és a közösség minél több tagjára ki kell hogy terjedjen, beleértve a szegényeket is. Nem könnyű nevükön szólítani a szegényeket. Szinte senki sem teszi meg ezt. Ha a nevén szólítunk valakit, az a szeretet és a tisztelet jele. A megszólítottak maguk is meglepődnek rajta. Ezáltal győzelmet lehet aratni a névtelenség fölött, mely társadalmaink egyik legszomorúbb vonása.

Imádság az apostolokkal

 

Október 27., szerda

 

Megemlékezünk az 1986-os, történelmi jelentőségű találkozóról, amikor II. János Pál pápa Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy imádkozzanak a békéért. Dominique Green afroamerikai fiatalember emlékezete: 2004-ben kivégezték. Imádkozzunk a halálraítéltekért és a halálbüntetés eltörléséért.

Lk 13,22–30 – Utolsókból lesznek az elsők

Jézus nem járkál közönyösen az emberek között, ráemeli a tekintetét arra, akivel találkozik, meghallgatja azt, aki megszólítja, vigasztal, gyógyít, buzdít, és hirdeti, hogy közel az Isten országa. Útjának végcélja Jeruzsálem. Nem személyes okból megy oda, hanem azért, hogy meghaljon az emberek üdvösségéért. Ebben az összefüggésben van jelentősége annak a kérdésnek, amit valaki föltesz neki az üdvözülők számáról. Abban az időben ugyanis kétségessé vált, hogy Izrael teljes népe üdvözülhet-e. Egy héber apokrif iratban például a következőket olvashatjuk: „A Magasságbeli ezt az évszázadot a sokaságnak szánta, a következőt azonban keveseknek tartogatja” (Ezdrás IV. könyve). De Jézus egészen más perspektívát nyit meg. Azt mondja, nem az Izrael népéhez vagy valamilyen más nemzethez, népcsoporthoz, kultúrához való tartozás határozza meg, ki juthat be Isten országába. Egyedül a hit üdvözít. Az üdvösség pedig azokat illeti meg, akik úgy döntenek, hogy csatlakoznak Isten országához. Ennek alapján születik majd meg az ítélet.

Az ítélet napján semmit nem ér majd az etnikai vagy vallási hovatartozás hangoztatása. Az üdvösség azon áll, csatlakoztunk-e a szeretet evangéliumához. Jézus világossá teszi: „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában.” Csak az számít, hogy rögtön döntsünk az Úr követése mellett, mielőtt még túl késő volna. Ez a szűk kapu képének az értelme: nem utasíthatjuk el az evangélium figyelmes meghallgatását, nem odázhatjuk el a választást. Ha az evangéliumot visszautasítjuk, olyan helyzetbe kerülünk, amiről az evangéliumi szakasz beszél: akkor érünk a házhoz, amikor a házigazda már bezárta az ajtót. Aki tehát kívül marad az evangéliumon, aki nem hallgatja meg, az a gonoszság fejedelmének karmai közé kerül, és a lelkét mardosni fogja a magány hidege, keserűsége és szomorúsága. Jézus kijelentése azokról az „utolsókról”, akik elsők lesznek majd – a szöveg itt a pogányokra utal – hangsúlyozza a meghallgatás „elsőségét”: aki befogadja szívébe az evangéliumot, és gyakorlatban is megéli, az lesz az első a mennyek országában.

Imádság a szentekkel

 

Október 26., kedd

 

Lk 13,18–21 – A mustármag és a kovász

Ez a két rövid evangéliumi példázat érthetőbbé válik, ha abban a helyzetben próbáljuk értelmezni őket, amiben elhangzottak. Akkoriban ugyanis a nép vezetői egyre ellenségesebben viszonyultak Jézushoz. Valójában a kereszténység egész történetére jellemző az, ami Jézussal történt: az evangélium mindig ellenállásba ütközött az egymást követő nemzedékek története során. Ebből a széles körű ellenállásból fakad a kérdés: vajon alkalmas-e az evangélium, hogy megváltoztassa a világot, nem túl gyönge ehhez a feladathoz? Talán az első keresztény közösségek is föltették maguknak a kérdést, hiszen a két példázat megtalálható valamennyi szinoptikus evangéliumban: vajon tényleg lehetséges lehozni az Isten országát pusztán szavakkal és szelídséggel? Igazság szerint mi magunk is föltehetnénk a kérdést: Vajon nem túl gyönge az evangélium ahhoz, hogy legyőzze a sokkal erősebbnek látszó világot? Jézus ezekre a régen és ma egyaránt fölvetődő kérdésekre két rövid példázattal, a mustármag és a kovász példázatával felel. Mint mindannyian tudjuk, Jézus igehirdetésének középpontjában Isten országa áll. Egyrészt itt van a sátánnak alávetett világ, másrészt az új ország, Isten országa, és Jézus azért jött, hogy ez utóbbit elhozza a földre. A két példázat értelme a következő: Isten országa nem látványosan, hatalmas csinnadratta közepette vette kezdetét, hanem mint egy kis magocska vagy egy maréknyi kovász. Persze mindenképpen fontos, hogy a mag bekerüljön a földbe és a kovász elkeveredjék a tésztával. Lukács a példázat elbeszélésében hangsúlyozza a fejlődés, a folyamatos növekedés eszméjét. A magból – az evangélium hirdetése és a szeretet gyakorlása révén – hatalmas fa fejlődik, a kovász pedig összetartja a társadalom és a világ egészét. Sokan pihenhetnek majd a szeretet fájának árnyékában, és sokan csillapíthatják éhségüket az irgalmasság kenyerével.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Október 25., hétfő

Lk 13,10–17 – A nyomorék asszony meggyógyítása

Ebben az evangéliumi szakaszban Jézust láthatjuk, aki szombaton szokás szerint egy zsinagógában tanít. A jelenlévők között volt egy asszony, aki ízületi problémája folytán egészen meg volt görnyedve. Immár tizennyolc éve élt ilyen fájdalmas körülmények között. Még az emberek arcába sem tudott belenézni, annyira meg volt görbedve. És nem is akadt senki, aki lehajolt volna hozzá, hogy belenézzen a szemébe. Ebben a nőalakban számtalan más asszonyt láthatunk viszont. Nemcsak azokat, akiket otthon, a családban nyomnak el, hanem azt a rengeteg másik asszonyt is, akiket a hímsovinizmus, az igazságtalanságok, az erőszak és a megalázás nyomorít meg! Ez az asszony – az összes többivel együtt, aki ma hasonló körülmények között él – ott áll Jézus előtt. Nem képes fölemelni a tekintetét, és segítséget sem tud kérni, ahogy más asszonyok tették. Ám Jézus észreveszi őt, együttérez vele, hívja, hogy lépjen közelebb. Nem szaporítja a szót, ráteszi a kezét, és egyszerűen így szól: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Erre az asszony „rögtön fölegyenesedett” – jegyzi meg az evangélista, és hozzáteszi, hogy dicsőíteni kezdte az Istent. Az egész jelenet leírása belefér négy sorba. Mégis, Jézus gesztusa, ahogy az asszony fölé hajol, megmutatja nekünk, hogyan kellene a gyengékre, betegekre, magányosokra tekintenünk, hogyan kellene közelednünk feléjük. Az evangéliumi szakasz rámutat, hogy a hívő ember is megkapta ugyanazt az erőt, amit Jézus birtokolt. A jézusi szívvel és együttérzéssel kimondott szavak hatékonyak, kiegyenesítik annak a hátát, akihez szólnak, visszaadják a méltóságát, ahogyan ez azzal az asszonnyal is történt. De a jelenet tanúi nem hagyták, hogy a látottak megérintsék őket. A zsinagóga vezetője egyenesen fölháborodott a csodatétel miatt. Ha szívünk csak önmagunkkal és saját meggyőződéseinkkel van tele, akkor a csoda sem elég hozzá, hogy megtörje keménységét. Jézus az elöljáró vádjaira annak az irgalomnak a nagylelkűségével felel, mely megszabadít a sátán rabszolgaságából, ahogy Jézus a gonoszság fejedelmét nevezi. Míg a keményszívű farizeusok felháborodtak, az emberek ünnepeltek: „a nép meg ujjongott, hogy ilyen nagy tettet vitt véghez.” Boldogok azok a tanítványok, akik hagyják, hogy az Úr irgalmasságának csodája magával ragadja őket, és úgy örvendeznek, ahogy a zsinagógában összegyűlt sokaság.

Imádság a szegényekért

Október 24., évközi 30. vasárnap

 

Jer 31,7–9; Zsolt 126 (125); Zsid 5,1–6; Mk 10,46–52

A hittel mondott imádság nyitottá teszi a szívet egy másfajta életmódra. Ám ezt csak akkor tudjuk elsajátítani, ha tudatában vagyunk gyöngeségünknek, vagyis annak, hogy segítségre szorulunk. Megértette ezt Bartimeus is, aki Jerikó kapujában koldult. Mint minden vak, ő is gyönge és kiszolgáltatott volt. Abban az időben a vakok nem tehettek mást, mint hogy koldultak, így vakságukon túl még az is sújtotta őket, hogy teljes egészében másoktól függtek. Az evangéliumokban ők a szegénység és a gyöngeség megtestesítői. Bartimeus – ahogy Lázár és az a sok szegény, aki a közelünkben vagy tőlünk távol él – az élet kapuja előtt ül, és vigasztalásra vár. Amikor meghallja, hogy Jézus megy el mellette, kiáltozni kezd: „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Szegényes megszólítás, de a kiabálás az egyetlen lehetősége arra, hogy legyőzze a sötétséget és a távolságot, amit még fölmérni sem képes. Kiáltozása azonban nem tetszett a tömegnek. Olyannyira nem, hogy el akarták hallgattatni. Többen attól tartottak, hogy kellemetlen ordibálása megzavarja a város népének Jézussal való örömteli találkozását. Észszerűnek tűnő gondolkodásuk kegyetlenséghez vezetett. Nem csak csitították, el is akarták hallgattatni. Úgy érezték, semmi közük ehhez a vak emberhez. Megengedték neki, hogy kolduljon, ha nem zavarja meg a város mindennapi életét.

Ám Jézus jelenléte minden félelmet legyőzött Bartimeusban, mert érezte, hogy az élete teljesen megváltozhat ettől a találkozástól, és még hangosabban kiáltozta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” A kicsinyek, a szegények imádsága ez, akik éjjel-nappal szüntelenül az Úrhoz fordulnak, mert állandóan szükségük van valamire.

Bartimeus, alighogy meghallotta, hogy Jézus látni akarja, ledobta köpenyét, és futni kezdett felé. Ledobta köpenyét, ami évek óta befedte a testét. Felállt, és Jézushoz futott. Futott, bár nem látott – valójában mélyebben látott, mint az egész tömeg. Meghallotta Jézus szavát, és elindult a hang irányába. Ez a hang más volt, mint a tömeg szokásos moraja vagy durva szavai, ahogy el akarták hallgattatni. Bartimeus követte a hangot, és találkozott az Úrral, aki megkérdezte tőle: „Mit tegyek veled?” Bartimeus azzal az egyszerűséggel, ahogy korábban is kérte őt, most azt mondja: „Mester… hogy lássak!” A vak ember felismerte a fényt, anélkül hogy látta volna, és azonnal visszatért a látása. „Menj, a hited meggyógyított” – mondja neki Jézus.

Imádság az Úr napján

Október 23., szombat

 

Lk 13,1–9 – A terméketlen fügefa

Alighogy Jézus befejezte a néphez intézett beszédét, valaki odajött hozzá, és beszámolt neki arról, hogy Pilátus megöletett néhány galileait, akik valószínűleg felkelést szerveztek. Ez az esemény alkalmat ad Jézusnak, hogy elmagyarázza, a minket sújtó baj és szerencsétlenség nem bűneink közvetlen következménye. Magyarázatképpen utal egy másik eseményre is, mely inkább természeti katasztrófához hasonlít: azokról az emberekről beszél, akik az összeomló silói torony alatt lelték halálukat. Az Úr mindenkit arra szólít, de különösképpen a tanítványokat, hogy vegyenek részt a kemény küzdelemben, melyet a gonoszsággal, a gonoszság fejedelmével szemben folytat, aki nem szűnik megosztani és háborúba hajszolni a népeket, és arra sarkallja őket, hogy tegyék lakhatatlanná közös hazánkat, a teremtett világot. Ezért van szükség a megtérésre, vagyis arra, hogy csatlakozzunk a szeretet evangéliumához, az egyetemes testvériséghez, és próbáljuk megvédeni közös hazánkat. Jézus elmond egy példázatot is, a terméketlen fügefáról, mely a közbenjáró ima fontosságára hívja fel a figyelmünket. Számtalanszor találkozunk nehezen megoldhatónak tűnő helyzetekkel vagy olyanokkal, amelyek minden erőfeszítésünk ellenére is alig-alig változnak. Ahhoz a terméketlen fügefához hasonlítanak, amelyikről az evangélium beszél. A fügefa gazdája három éven át próbálkozott, hogy begyűjtse a termést, de soha sem talált semmit. Türelmét vesztve elment a vincellérjéhez, és utasította, hogy vágja ki a fát, ne foglalja tovább fölöslegesen a földet. A vincellér, aki a növény közelében élt, és megszerette, arra kéri a gazdát, hadd ássa föl és trágyázza meg a földet, akkor biztos, hogy a fa termést fog hozni. Jézus türelemre biztat minket, vagyis arra, hogy maradjunk a fügefa mellett, vegyük körbe gondoskodással, hogy amikor eljön az ideje, megteremje gyümölcseit. El kell tanulnunk Istentől a türelmét, mely mindannyiunk iránt reménységet táplál; mely nem oltja el a pislákoló lámpabelet, hanem kíséri és óvja, aki gyönge, hogy megerősödjék, és képes legyen maga is szeretetet adni. Ez az evangéliumi szakasz papi szolgálatra hívja a keresztényeket: arra, járjanak közben, imádkozzanak szüntelen azért, hogy a világban béke legyen és az emberek újra fölfedezzék, milyen Isten gyermekeként, közösségben élni.

Előesti imádság

 

Október 22., péntek

Szent II. János Pál (†2005) emlékezete. Megemlékezünk Mária Szaloméról, Jakab és János anyjáról, aki az Urat egészen a kereszt tövéig követte, és sírba helyezte.

Lk 12,54–59 – Az idők jelei

Miért van az, hogy sokszor nem vagyunk képesek meglátni „az Úr jeleit”, még akkor sem, ha itt vannak a szemünk előtt? A válasz egyszerű: azért, mert annyira csak önmagunkra, a saját dolgainkra koncentrálunk, hogy azokon kívül mást észre sem veszünk. Ahhoz mégis értünk, mondja Jézus, hogy a hideg időjárást a melegtől megkülönböztessük. Ilyenkor föltekintünk az égre, hogy lássuk, felhős-e, vagy kimegyünk a ház elé, hogy megnézzük, fúj-e a szél. Jézus figyelmeztet: föl kell emelnünk tekintetünket, hogy felismerjük a megváltás idejét. Első fontos jel az evangélium. Mondhatjuk, hogy ez a jelek jele. „Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?” – korhol Jézus. Sürgősen meg kell értenünk ezt a világjárvány drámájával és annak minden következményével sújtott világot, amiben élünk. Ha rendszeresen olvassuk a Szentírást, meghallgatjuk Isten szavát, azzal objektív ítélőképességre, a történelem valódi, a reményre nyitott ismeretére tehetünk szert. Épp ezért mondta a múlt század egyik legnagyobb teológusa, Karl Barth, hogy a keresztény ember egyik kezében a Biblia, a másikban az aznapi újság van. A Szentírás fény, ami megvilágítja utunkat. Éppúgy, ahogy Jézus példájában olvashatjuk, mely arról szól, hogy a peres felek jobban tennék, ha menet közben megegyeznének, még mielőtt a bíróságra érnek, mert akkor már késő lesz. Isten szava segít minket, hogy észrevegyük Isten jelenlétének jeleit; hogy meglássuk, mennyire nagy szüksége van nemzedékünknek a szeretet evangéliumára.

A Szent Kereszt imádsága

 

Október 21., csütörtök

 

Megemlékezünk Boldog Giuseppe Puglisi atyáról: Palermóban volt plébános; a maffia gyilkolta meg 1993-ban.

Lk 12,49–53 – Nem békét hoztam a földre, hanem meghasonlást

Jézus, miközben éberségre buzdítja a tanítványokat, azt mondja nekik, hogy eljött a döntés pillanata. Vele elérkezett az utolsó idő, nem lehet tovább halogatni az evangélium melletti döntést. Azért, hogy megértesse a tanítványokkal aggodalmát, Jézus a tűz jelképét használja, azét a tűzét, amit ő maga hozott a földre. „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” A Jelenések könyve ismét előveszi ezt a képet az angyallal kapcsolatban, aki az idők végezetén parazsat dob a földre (Jel 8,5). Jézus azt akarja, hogy a tanítványok hagyjanak föl a lustasággal, a késlekedéssel, a hideg, bezárkózó, érzéketlen, fösvény viselkedéssel, hogy befogadhassák az ő aggodalmát és gyötrelmét: ő addig nem nyugszik, amíg a szeretet lángja föl nem lobban az emberek szívében. Ezért a tanítvány nem fukarkodó, nyugalmas életre hivatott, amit csak a személyes jólét vagy a saját közösség jóléte mozgat. A tanítványnak meg kell merítkeznie az evangéliumban, mintha abban keresztelték volna meg, hogy maga is evangéliummá, azaz jó hírré váljon a városok és az egész világ számára. Ugyanerre vonatkoznak Pál apostol szavai: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Jézus követése azzal jár, hogy el kell szakadnunk régi életünktől, mely a korábbi, akár rokoni kötelékeken alapszik. Csak az evangélium tüze vezet el az üdvösségre, csak az változtathatja meg a világot, mégpedig az emberek szívéből kiindulva. Pál a következőt mondja majd: Krisztus „a mi békességünk” (Ef 2,14), és maga az Úr is azt mondta: „Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9). Ebben a lelki kontextusban nincs ellentmondás a béke és a kard között. A béke, amit Jézus hoz el, nem azonos azzal a békével, amit a világ tud nyújtani (Jn 14,27). Nem szűkkeblű nyugalom vagy a megszokásainkban rejlő biztonság. Azért, hogy élvezhessük az evangéliumból fakadó békességet, szükség van a tűz általi megtisztulásra, a rossz és a jó elválasztására, arra, hogy megkülönböztessük a fényt, amit Jézus hozott el a világba, a gonosz árnyaitól.

Imádság az Egyházért