Április 30., csütörtök

ApCsel 8,26–40 – Fülöp megkeresztel egy etiópiai tisztségviselőt

Imádság az Egyházzal

²⁶Ezek után az Úr angyala így szólt Fülöphöz: »Kelj föl és menj délre, arra az elhagyatott útra, amely Jeruzsálemből Gázába visz le!« ²⁷Az fölkelt tehát, és elment. S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, ²⁸visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. ²⁹Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: »Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!« ³⁰Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: »Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?« ³¹Az így felelt: »Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?« Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje.

³²Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt:
»Mint a bárány, amelyet leölésre visznek,
és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul,
nem nyitotta ki száját.

³³A sorsával ki törődik?
Hisz életét elvették e földön«
.

³⁴Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: »Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?« ³⁵Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. ³⁶Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: »Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?« ³⁸Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. ³⁹Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. ⁴⁰Fülöp pedig Asdódban termett, körüljárt, és hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem érkezett.

A Gáza felé vezető úton, dél felé, ahol ma a palesztinok laknak, egy zarándok halad Jeruzsálemből Etiópia irányába. Kandáké etiópiai királyné hű embere ő, és a kocsiján utazva Izajás könyvét olvassa. A Szentlélek indíttatására Fülöp odalép hozzá, és megkérdezi tőle, érti-e, amit olvas. Az etióp őszintén válaszol: „Hogyan érthetném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Válasza figyelmet érdemel, hiszen megmutatja, mi a hit útja: senki sem önmagától lesz hívő ember, és a közösség segítsége nélkül senki sem értheti meg a Szentírást sem – ahogyan Szent Ágoston mondta: anyánk, az Egyház ölében kell olvasnunk. Mivel az etióp meg akarja érteni, amit olvas, maga mellé ülteti Fülöpöt, hogy nyissa meg elméjét, és segítsen a szöveg megértésében. A hitben senki sem elég önmagának. Az etióp elfogadja Fülöp segítségét, egész úton hallgatja. Egyszer csak megállítja a kocsit, és arra kéri, hogy keresztelje meg. Megértette a szövegrészletet, amelyet olvasott, és nem elvont módon értette. Mélységében értette, a próféta szava személyesen hozzá is szólt. Azért akart megkeresztelkedni: a leírtak benne is megvalósultak. Ha meg tudjuk állítani életünk kocsiját, és segítséget kérünk ahhoz, hogy az evangélium szavai átformálják az életünket, akkor mi is erősebbek leszünk, új lendülettel és nagyobb világosságban folytatjuk utunkat.

Imádság az Egyházért

Április 29., szerda

Sienai Szent Katalin (1347–1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért dolgozott

ApCsel 8,1–8 – Kezdetét veszi az első közösség üldöztetése és küldetése

Imádság a szentekkel 

¹Saul pedig egyetértett azzal, hogy megöljék őt.
Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában. ²Istvánt pedig istenfélő férfiak eltemették, és nagyon megsiratták. ³Saul meg pusztította az egyházat, sorra járva a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, s őrizetbe vetette őket.
⁴Azok, akik szétszóródtak, eközben körüljártak, és hirdették az Isten igéjét.
⁵Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. ⁶Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. ⁷Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. ⁸Nagy öröm támadt abban a városban.

István megkövezése fontos mérföldkő az első keresztény közösség történetében. Egyébiránt már Jézus is megmondta: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Néhány évszázaddal később egy keresztény bölcs, Tertullianus így fogalmaz: A vértanúk vére a kereszténység magvetése. István erőszakos megkövezése valójában nem egyedül ellene irányult: ezzel vette kezdetét a názáreti Jézus első követőinek üldözése. Lukács így írja ezt le: „Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen.” Az első üldözés éppen a keresztény közösség szülővárosában veszi kezdetét, mintha jelezné, hogy ez az útja minden keresztény közösségnek. Lukács hangsúlyozza, hogy míg néhányan megmaradhattak Jeruzsálemben, sokuknak el kellett menekülniük, és így jutottak Antióchiába, ahol elkezdték Jézus evangéliumának hirdetését. Isten szavát nem lehet bilincsbe verni. Sőt, az üldöztetés megerősít. A jeruzsálemi közösségre nehezedő nyomás alkalmat adott rá, hogy az evangélium hirdetését kiterjesszék más városokra is. A missziós távlat bele van írva Isten szavába, ezért döntő fontosságú része a keresztény identitásnak: a tanítvány, mivel Isten szava vezeti, apostollá válik. Ferenc pápa sokszor mondja: a Lélek arra ösztönzi a hívő embert, hogy lépjen ki, vigye el evangéliumot a föld végső határáig. A keresztény szeretet arra vezet, hogy odaadjuk az életünket az evangéliumért és testvéreinkért, főként a legszegényebbekért. Erről tesz tanúbizonyságot Fülöp is, aki szintén a hét diakónus egyike. Ő volt az – de ugyanezt a példát mutatja az Egyház első közösségében sok más tanítvány is, akik nevét nem ismerjük –, aki az igehirdetést kiterjesztette Szamaria vidékére, ahol új csodajelek mentek végbe a nép körében. Isten szava növekedett sok ember szívében, és ugyanígy növekedett a közösség is.

Imádság a szentekkel

Április 28., kedd

ApCsel 7,51–8,1 – István megkövezése

Imádság az Úr anyjával, Máriával 

⁵¹Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is. ⁵²Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ⁵³ti, akik angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok.«
⁵⁴Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. ⁵⁵Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. ⁵⁶Megszólalt: »Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.« ⁵⁷Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. ⁵⁸Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. ⁵⁹Amikor megkövezték Istvánt, az így könyörögött: »Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!« ⁶⁰Amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: »Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!« Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban.  

¹Saul pedig egyetértett azzal, hogy megöljék őt.

István megkövezésével kezdetét veszi a keresztény vértanúk története. István a vértanúság útján is követte Jézust. Lukács idézi utolsó szavait, melyek hasonlók ahhoz, amit Jézus mondott a kereszten: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Ahogy a rázúduló kövek súlya alatt térdre esik, így imádkozik: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” A kövek halálra sebzik. István az első a Jézus tanítványainak történetében jelen lévő vértanúk hosszú sorában (protomártír). Az Egyház történetében a számokat nézve a XX. században volt a legtöbb vértanú. Vértanú az, aki nem bocsátkozik alkuba a világ önző mentalitásával, ezért erőszakkal kiűzik a világból. Jézussal is ez történt: nem születhetett meg Betlehemben, csak a városon kívül; Názáretbe ment, és ott a városból kivezették, egy hegyről kis híján letaszították; végül pedig Jeruzsálemben elítélték, és a városfalakon kívül keresztre feszítették. A vértanú az evangélium szeretetének tanúja, vére ontásáig. István Jézus példáját követve a csúcspontjáig viszi el a szeretetet, oda, ahol nincs már ellenségeskedés. Ahogy Jézusnak, neki sincsenek ellenségei: sőt, imádkozik üldözőiért, hogy beismerjék hibáikat, és megtérjen a szívük. Könnyű és normális dolog a világ számára, hogy gyűlöljük az ellenséget vagy akit annak tartunk. Pedig a világnak éppen arra van szüksége, hogy megszűnjék a rengeteg erőszak és gyűlölet, és helyét a megbocsátás és a szeretet töltse be. A világot a keresztre feszített menti meg, nem a keresztre feszítők. Mi pedig hozzátehetjük, hogy a történelem vértanúi mentették és mentik meg a világot a pusztulástól. Pál segédkezett a kövezésnél, helyeselte is, és folytatta a keresztényüldözést. De talán ő volt az első, akinek szívét megérintette István imája.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Április 27., hétfő

Izraelben a soá, a holokauszt emléknapja, amikor arra emlékeznek, hogy a nácik a II. világháborúban a zsidók ellen népirtást követtek el

ApCsel 6,8–15 – István letartóztatása

Imádság a szegényekért 

⁸István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. ⁹Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. ¹⁰Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. ¹¹Erre férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: »Hallottuk őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre.« ¹²Ily módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték. ¹³Sőt, hamis tanúkat is állítottak, hogy mondják azt: »Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél. ¹⁴Hallottuk ugyanis őt, amikor azt mondta, hogy ez a Názáreti Jézus lerontja majd ezt a helyet, s megmásítja a hagyományokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.«
¹⁵Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.

István volt az első a hét diakónus közül, akit a görögül beszélő zsidók közül választottak. Tanúságtétele miatt rögtön ismertté vált: „nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” – írja Lukács. Ez azt jelenti, hogy a hét diakónus feladata a közösségben nem merült ki „az asztal szolgálatában”. Világossá válik ebből, hogy a hívő embert arra hívja az Úr, hogy két asztalnál szolgáljon: a szegények asztalánál és Isten szavának és az Eucharisztiának az asztalánál. Nem kizárólagosan szakosodik a hívő ember valamelyikre, hanem minden kereszténynek szolgálnia kell mindkét asztalnál. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a misszió két leginkább hatékony útja. Lukács érzékelteti ezt velünk, amikor hangsúlyozza, hogy István a nép körében tevékenykedett. A főtanács tagjai maguk is elámultak István missziós tevékenységén: „A főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna.” Ezen az oly fontos tanácskozáson István arca Mózesét idézte föl, akinek küldetését olyan ragyogás övezte, hogy Izrael fiai nem bírták ráemelni tekintetüket, mert arca akkora fényt sugárzott (Kiv 34,29–30). István valóban Isten szeretetének tanúja volt, angyal, akit az Úr küldött, hogy vigasztaljon és segítsen másokat. Ilyennek kellene lennie minden tanítványnak.

Imádság a szegényekért

Április 26., húsvét 3. vasárnapja

ApCsel 2,14.22–33; Zsolt 16 (15); 1Pt 1,17–21; Lk 24,13–35

Imádság az Úr napján 

Az evangélium húsvét napjához vezet vissza minket, ahogyan a szent liturgián egyébként minden vasárnap újra átéljük az Úr halálát és feltámadását. Könnyen megfeledkezünk életünk nagy kincséről, a változást hozó kincsről, ami a húsvét. Mi is ott vagyunk, a világ számos része ott van abban a két tanítványban, akik elmennek Jeruzsálemből, hogy visszatérjenek falujukba, megszokott életükbe. Hányszor lesz úrrá rajtunk is az arcukon tükröződő szomorúság!

De íme, ekkor közeledik a keresztre feszített Úr, és odaáll a két tanítvány mellé. Jézus az, aki ismét a tanítványok után megy, ahogyan mindig is tette, mint az elveszett báránnyal. Nem ismerik föl, de ő elkezd beszélni hozzájuk. Megkérdezi tőlük, miért olyan szomorúak, levertek. „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben – felelik –, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Idegen – mondja Kleofás, mintha a kívülállóságát akarná hangsúlyozni: idegen tőlük és távol áll az élettől. A paradoxon az, hogy éppen ő, az idegen az, akiről beszélnek. Nem félnek elmondani neki elkeseredettségük okát: „Mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek.” A szomorúság pontosan ez, a remény hiánya, a beletörődés, ami úrrá lesz az ember gondolatain. Jézus ekkor szemükre hányja hitetlenségüket: „…oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!” S elkezdi magyarázni nekik az Írásokat. Majdnem az egész napot azzal tölti, hogy elmagyarázza ennek a két tanítványnak az Írásokból mindazt, ami a Messiásra vonatkozott. A keresztény élet alapvető tapasztalata ez: Isten szavának folyamatos hallgatása.

Az út vége felé egyszerű fohász tör fel a szívükből: „Maradj velünk.” A tanítvány, aki hallgatja Isten szavát, érzi, ahogy fölmelegszik a szíve, és késztetést érez rá, hogy imádsággal forduljon az Úrhoz. És Jézus meghallgatja azt az embert, aki hittel imádkozik hozzá, akkor is, ha ez a hit kicsiny és még tele van bizonytalansággal. A két tanítvány nem ismerte még fel, de a kérés megindítja Isten szívét. Jézus meghallgatja őket, és betér velük a házba. Mintha ő maga készítené a vacsorát, ahogyan minden vasárnapi szent liturgiában. Nem mi készítjük el az asztalt, az Úr maga veszi a kenyeret, megtöri, és veszi a kelyhet, és fölkínálja a két tanítványnak, mindannyiunknak. És ebben a pillanatban kinyílik a két tanítvány szeme, és felismerik őt. Csak Jézus tudta így megtörni a kenyeret, és kiönteni a bort: a nem önmagáért, hanem másokért eltöltött élet jele ez. Abban a gesztusban megjelent, aki nem azért jött, hogy szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokak megváltásáért. A szent liturgia minden idők tanítványainak Emmausza, a feltámadt Jézussal való találkozásunk helye és ideje. Ekkor a két tanítvány ugyanazt a sietséget érezte, mint az asszonyok, akik kora reggel találkoztak a Feltámadottal. A két tanítvány is sürgetést érzett rá, hogy továbbadja a húsvét hírét a testvéreinek. Az Úr minden vasárnap nekünk ajándékozza húsvétját, hogy egész világunk húsvétjává váljon.

Imádság az Úr napján