Június 30., kedd

A római egyház első szent vértanúinak (a Nero-féle üldözés idején) ünnepe

 

Ám 3,1–8.11–12 – Nincs, aki ne prófétálna

¹Halljátok e szót, amit az Úr ellenetek kimondott, Izrael fiai, minden nemzetség ellen, amelyet Egyiptom földjéről kivezettem:

²»Egyedül csak titeket vettelek figyelembe
a föld összes nemzetsége közül;
éppen ezért meg is torlom rajtatok
minden gonoszságotokat!

³Vajon járnak-e együtt ketten,
ha meg nem egyeznek?

⁴Vajon ordít-e az oroszlán az erdőben,
ha nincs előtte préda?
Vajon hallatja-e hangját búvóhelyéről az oroszlánkölyök,
ha semmit sem fogott?

⁵Vajon beleesik-e a madár a tőrbe a földön,
hogyha nincsen csapda?
Vajon felszedik-e a csapdát a földről,
ha semmit sem fogott?

⁶Vajon, ha megszólal a harsona a városban,
nem remeg-e meg a nép?
Jön-e a városra veszedelem,
melyet nem az Úr vitt véghez?

⁷Bizony, semmit sem tesz az Úr Isten anélkül,
hogy titkát ki ne nyilatkoztassa szolgáinak, a prófétáknak!

⁸Ordít az oroszlán: ki ne remegne?
Szól az Úr Isten: ki ne prófétálna?

⁹Hirdessétek Asszíria váraiban
és Egyiptom földjének váraiban,
és mondjátok:
‘Gyűljetek egybe Szamaria hegyein’,
lássátok benne a sok őrjöngést,
és belsejében az elnyomottakat!

¹⁰Nem tudnak ők igazságot cselekedni
– mondja az Úr –,
gonoszságból és rablásból gyűjtenek kincseket váraikban.«

¹¹Azért így szól az Úr Isten:
»Ellenség veszi körül az országot;
elveszik tőled erődet,
és kirabolják váraidat.«

¹²Ezt mondja az Úr:
»Mint ahogy a pásztor csak két lábszárcsontot
vagy egy fülhegyet ment meg az oroszlán szájából,
úgy menekülnek meg Izrael fiai,
akik Szamariában az ágy szegletén
és Damaszkusz kerevetén ülnek.

A kiválasztottság témája központi fontossággal bír a prófétálásban, ahogy a keresztény igehirdetés egészében is. Isten az, akitől a saját népének és minden népnek a megváltása származik. A próféta hét példán keresztül vezet bennünket arra, hogy népe történelmét és annak jeleit mélyebben megértsük. Isten igéjét az oroszlán üvöltéséhez hasonlítja: olyan, mint egy belső erő, amely megfékezhetetlen erővel tör ki, minden esetben elérve a hatást, amiért küldték. Istennek az a terve Izrael népével, hogy küldetést ad neki, méghozzá arra, hogy hirdesse az ő szavát a föld végső határáig. Szövetsége tehát nem zárt és kirekesztő szövetség. Éppen ellenkezőleg: minden nép számára nyitott, ahogy a próféták többször is kinyilatkoztatták. És Jézus eljövetelével ez az egyetemes cél eléri legtisztább végkifejletét. Ahogy választott népét, Izraelt, úgy bennünket is kiválasztott Isten, hogy befogadjuk igéjét, s hogy hirdetőivé és tanúságtevőivé legyünk. Ez az ige – Istené, nem a mienk – ellenállhatatlan erővel bír, és nincs alávetve emberi korlátoknak. Ha Isten szólt, írja Ámosz, ki az, aki ne jövendölne, prófétálna? Amikor Isten szól hozzánk, mi pedig hallgatjuk, nem lehet, hogy ne legyünk próféták ebben a világban. Isten igéje olyan erő, ami csodákat képes tenni, túlmegy a lehetetlen határain, kiemel a keserű és fösvény realizmusból, mely oly gyakran nyirbálja meg Isten álmát. Isten előtt semmi sem lehetetlen, Jézus tanítványai előtt semmi sem lehetetlen, ha hallgatják szavát, és belőle élnek. Ámosz zárszava új felelősségre hív bennünket: „Mivel így bánok majd veled, készülj fel, hogy találkozzál a te Isteneddel!” (Ám 4,12)

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Június 29., hétfő

Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe: Rómában haltak mártírhalált 60-70 körül; a katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, előmozdította a hívők közti párbeszédet

 

Mt 16,13–20 – Péter elsősége

Imádság az apostolokkal 

¹³Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« ¹⁴Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« ¹⁵Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« ¹⁶Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« ¹⁷Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. ¹⁸Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. ¹⁹Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« ²⁰Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus.

Ma ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház majdnem kétezer éves történetét, különösen is Róma egyházának történetét, ahol mindketten elszenvedték a mártírhalált. Pétert Jézus hívta el, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Amint ez a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre hívta, hogy embereket halásszon, és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és követte őt” – jegyzi meg az evangélista. Később a tizenkettő között találjuk. A heves természetű és határozott ember típusát testesíti meg. Mégis Jézus elfogásának estéjén elég volt egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Ám amikor azon az estén tekintete találkozott Jézus gyengéd tekintetével, sírt, és megértette, hogy az ő ereje egyedül ebben az arcban van. A gyenge Péter az igazi Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten Lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Az Úr azonban az ő gyengeségéből alkotta azt a lelki sziklát, aminek mindannyian a része vagyunk.

Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik. A gyilkosok az ő lábához tették le ruháikat őrzésre. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét. De az ő szeméből nem fakadtak könnyek, hanem zárva maradt: elvesztette látását. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az örömhír, amit Ananiás hirdetett neki, megnyitotta a szívét és a szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az igét, és sok közösséget alapított. Kilépett az első keresztény közösség megszokásaiból, és egyetemessé tette az evangéliumi küldetést.

Az Egyház kezdettől fogva tudatosan együtt emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Mindketten otthagyták saját munkájuk nyomát Krisztus egyetlen Egyházán, egymástól oly különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Jellemvonásaik részét képezik a római egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek, a Sant’Egidio közösség hitének, amit igenis jellemez az ő karizmájuk. Emlékezzünk csak, mint mondott nekünk Szent II. János Pál pápa: „Bárhova mentek is, Rómában vagytok”, hangsúlyozva ezzel, hogy hitünknek egyszerre kell táplálkoznia mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter alázatos, szilárd hitéből és Pál kitárt, egyetemes szívéből.

Imádság az apostolokkal

Június 28., évközi 13. vasárnap

Szent Iréneusz (130–202) lyoni püspök és vértanú emléknapja: Anatóliából érkezett a mai Franciaország területére, hogy hirdesse az evangéliumot

 

2Kir 4,8–11.14–16; Zsolt 89 (88); Róm 6,3–4.8–11; Mt 10,37–42

Imádság az Úr napján 

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” Jézus olyan mély szeretetet kér tanítványaitól, amely erősebb a családtagjaink iránt érzett szeretetnél. Csak az méltó az Úrhoz, aki így szereti őt. A rövid szövegben háromszor ismétlődik a „méltónak lenni hozzám” kifejezés, s ez a különleges hangsúly visszaköszön majd a kafarnaumi százados szavaiban is, amelyet minden szentmisén elismételünk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba!” És valóban, ki méltó arra, hogy magába fogadja az Urat? Elég egy őszinte pillantást vetnünk bármelyikünk életére, hogy meggyőződjünk gyengeségünkről és bűnösségünkről. Jézus tanítványának lenni se nem könnyű, se nem egyszerű, és nem a beleszületés vagy hagyomány tesz tanítvánnyá bennünket. Kereszténnyé nem a születésünkkel, csakis személyes döntésünkkel válunk. És az evangélium meg is mondja, hogy milyen jelentőségű ez a döntés. Azok Jézus tanítványai, akik fenntartás nélkül kitartanak Jézus oldalán és osztoznak sorsában, egészen addig, hogy azonosulnak vele. Ilyen értelemben a tanítvány úgy tudja megtalálni önmagát, ha rálel Jézusra.

Pontosan ebből a látószögből kell olvasni a következő szavakat: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Ez Jézus egyik legtöbbet idézett mondata (hatszor szerepel az evangéliumokban). Az első keresztény közösségek természetesen magának Jézusnak az életében megvalósult kijelentésnek fogták föl, hiszen Jézus volt, aki „megtalálta” az életet (a feltámadással), miközben „elveszítette” (értünk ajándékozva a kereszten). Mindez pontosan az ellentéte a mai mentalitásnak, miszerint a boldogság nem más, mint foggal-körömmel ragaszkodni a saját életünkhöz, saját időnkhöz, saját gazdagságunkhoz, saját érdeklődésünkhöz.

A missziós útra induló apostolokhoz szóló beszéd a befogadásuk módjáról mond néhány információt. Természetes, ha a küldött azt szeretné, hogy örömmel fogadja az, akihez küldték. Ezt kívánja Jézus is, és meg is magyarázza, hogy miért: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött.” Ebben a rövid mondatban kristályosodik ki a tanítvány méltóságának magyarázata: az apostol mindenben alá van rendelve az Úrnak. Olyannyira, hogy jelenléte magának Jézusnak a jelenléte. Nyilvánvaló, hogy a tanítványt prófétaként kell fogadni, olyan hírnökként, aki az evangéliumot hozza el, Isten szavát közvetíti, nem pedig a sajátját. Az ige befogadása pedig az a jutalom, amit az Úr ígér mindazok számára, akik befogadják tanítványait. Jézus kicsinyeknek is nevezi küldötteit. És valóban, a tanítványnak nincs aranya, ezüstje, nincs tarisznyája, nincs két ruhája, saru és bot nélkül vándorol (Mt 10,9–10). Egyetlen gazdagsága az evangélium, amivel szemben ő is kicsi és teljesen alárendelt. Ezt a gazdagságot kell befogadnunk és ezt a gazdagságot kell továbbadnunk.

Imádság az Úr napján

Június 27., szombat

Siral 2,2.10–14.18–19 – Jeruzsálem leányai az Úrhoz kiáltanak

²Elpusztította az Úr kíméletlenül
Jákob minden lakóhelyét;
lerombolta haragjában
Júda leányának erődítményeit.
Földre sújtotta, beszennyezte
a királyságot és fejedelmeit.

¹⁰A földön ülnek némán
Sion leányának vénei;
port hintettek a fejükre,
zsákruhába öltöztek.
A földig hajtották fejüket
Jeruzsálem szűzei.

¹¹Elgyengültek a könnyektől szemeim,
háborog a bensőm;
földre omlott a májam
népem leányának romlása miatt;
mert elalélt gyermek és csecsemő
a város terein.

¹²Azt mondják anyjuknak:
»Hol van gabona és bor?«,
amikor elalélnak, mint a sebesültek
a város terein;
amikor kilehelik lelküket
anyjuk ölében.

¹³Milyen példázatot mondjak rólad?
Mivel vesselek össze, Jeruzsálem leánya?
Mihez hasonlítsalak, hogy megvigasztaljalak,
Sion szűz leánya?
Mert nagy a te romlásod, mint a tenger,
ki gyógyíthatna meg téged?

¹⁴Amit prófétáid láttak számodra,
az hamisság és színlelés;
nem tárták fel bűnödet,
hogy megfordítsák sorsodat,
hanem amiket láttak számodra,
hamis és félrevezető kijelentések.

¹⁸Szívük az Úrhoz kiáltott.
Sion leányának várfala,
folyjon könnyed, mint a patak,
éjjel és nappal!
Ne engedj magadnak pihenőt,
ne csillapodjék szemed bogara!

¹⁹Kelj föl, kiálts az éjszakában,
az éjjeli őrségek kezdetén!
Öntsd ki szívedet, mint a vizet,
az Úr színe előtt!
Emeld föl hozzá kezedet
gyermekeid életéért,
akik elaléltak az éhségtől
minden utcasarkon!

A Siralmak könyvének részletét olvassuk: ezt öt gyászénekből állították össze, melyek a Jeruzsálem Kr. e. 586-os eleste utáni időszakból valók. Izrael népe szétszóratásban él, nincs többé mihez igazodniuk vagy viszonyulniuk, s a templom lerombolásával a vallásgyakorlat sincs többé. Nagy és sötét csend ereszkedik a népre. Drámai helyzet, amikor az ég bezárul és teljes a kilátástalanság. Ez magyarázza a „siralmak” kifejezést. A bennük foglalt szavak jól ábrázolják Izrael szomorúságát, amit nehéz helyzete miatt átél: „Könyörtelenül elpusztította az Úr Jákob minden lakóhelyét… A földön ülnek szótlanul Sion leányának vénei… apró gyerekek és csecsemők pusztulnak el a város terein.” Ez a kép egyetemes erővel ábrázolja az élet pusztulását. Az idősekről és a gyerekekről való lemondás szinte elfogadottá vált. A bibliai szakasz arra hív, hogy imádkozzunk az Úrhoz. Mi több, kiáltsunk neki: „Kiálts szívből az Úrhoz…! Mint a patak, úgy folyjon a könnyed éjjel és nappal!” A hívőknek meg kellene hallaniuk ezeket a kiáltásokat, magukévá tenni és az Úr oltára elé vinni őket. „Pihenő nélkül”, vagyis szüntelenül imádkozva, fáradhatatlanul: „Kelj fel, sírj már éjjel, az éjszakai őrváltások kezdetén!… Emeld föl hozzá (az Úrhoz) kezedet gyermekeid életéért!”, akik éhen halnak az utcákon. Ma is ez a helyzet a világ túl sok részén. Ez a bibliai szakasz korunk hívőit is föl kell hogy zaklassa. A siralomnak mielőbb kitartó imádsággá és mindenki ügyévé kell átalakulnia.

Előesti imádság

---