Április 30., péntek

 Jn 14,1–6 – Én vagyok az út, az igazság és az élet

Miután Jézus kinyilvánította az apostoloknak a szeretet parancsát, elmondja nekik, hogy elhagyja őket. Amikor a tanítványok hallják ezt a beszédet, elszomorodnak. Jézus az első, aki arra vágyik, hogy a barátság kötelékei ne szakadjanak el, hanem örökké megmaradjanak. Nem hagyja el őket, határozott vágya, hogy mindig vele legyenek. Egy könnyen érthető képpel magyarázza el nekik: előremegy, hogy mindannyiunknak helyet készítsen az Atya házában; egy nagy házban, ahol sok hely van. Szavaival megerősítést akar adni a tanítványoknak. De nekünk is segít megérteni, milyen erős a hozzáfűződő kötelék, amit a halál sem tud elszakítani. Gyakran halljuk ezeket a szavakat azzal kapcsolatban is, hogy mi vár ránk a halál után. Jézus szinte tapinthatóvá teszi azt, ami a vigaszunk: egy nagy, tágas ház, ahol helyet készített nekünk és mindenkinek. Jézus szavaiban ott van a vágy, hogy támaszunk legyen a halál misztériuma előtt, mely minden embert érint. Jézus lakhelyről beszél, nekünk is így kell értenünk. Ő az Atya lakhelye, és ha vele maradunk, az azt jelenti, hogy az örök életben van a lakhelyünk. Nem arról van szó, hogy egy ház képét a mennyre vetítjük, inkább arról, hogy továbbra is egységben maradunk Jézussal. Ő az Atya háza, olyan tágas, amilyen tágas a szeretete is. A vele való kötelék biztosíték rá, hogy életünkből nem vész el semmi: a szeretet egyetlen gondolata, gesztusa sem hiábavaló, mindent egybegyűjt és megőriz, mint értékes kincset, amit új fénnyel világít meg az élet halálon aratott győzelmének húsvétkor hallott hirdetése. Úgy tűnik fel, Jézus meg van győződve róla, hogy tanítványai megértették az igazságot arról, mi van a halál után; ezt mondja nekik: „Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” Valójában nem így volt, ahogy ma sem így van. Tamás mindenki nevében kérdezi, melyik az az út. És Jézus újra világosan válaszol: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ha egységben maradunk Jézussal, az biztosíték rá, hogy a helyes úton járunk, melyen elérünk egészen a mennyei Atyáig.

A Szent Kereszt imádsága

Április 29., csütörtök

 Sienai Szent Katalin (1347–1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért munkálkodott.

Jn 13,16–20 – Nem nagyobb a szolga uránál

Ez az evangéliumi szakasz az utolsó vacsora helyszínére vezet minket. Jézus az imént mosta meg a tanítványok lábát. Olyan tanítást akart adni nekik ezzel a jellel, ami világosan megmutatja, milyen nagy dolgokra képes a szeretete. És nem csak megmutatni akarta, hanem hogy ez a fajta szeretet uralkodjon a tanítványai között mindenkor. Megmosni egymás lábát a legteljesebb kifejeződése annak, hogy valaki az Úr tanítványa akar lenni. Ünnepélyesen még világosabbá teszi: „Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.” Ez a testvéri kapcsolatok logikája, a megszokott logika visszájára fordítása. A Mester itt olyan gesztust tesz, amit általában a szolgák tesznek uruknak. Jézus és tanítványai számára ellenkezőképpen van: életét nem önmagáért éli, hanem az evangéliumért és azért, hogy másokat szolgáljon. Nem arról van szó, hogy mindenáron áldozattá kell válni. Éppen ellenkezőleg: „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek” (Jn 13,17). Ezt a nézőpontot erősíti meg az is, amit Pál apostol ír az efezusi gyülekezet véneinek: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem az a lényeges, bűntelenek vagyunk-e, hanem hogy Jézusba vessük reménységünket, és megmaradjunk a hívők közösségében. Az evangélista később hangsúlyozza, hogy a tanítványok életében központi helyen áll a Jézusba vetett hit: „Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok” (Jn 13,19). Az „én vagyok” kifejezés emlékeztet arra a hangra, amit Mózes hallott szólni az égő csipkebokorból. Mert amikor Jézust hallgatjuk, magát a mennyei Atyát hallgatjuk. Aki Urának fogadja el Jézust, elfogadja a mennyei Atyát is.

Imádság az Egyházért

Április 28., szerda

 Jn 12,44–50 – Világosságul jöttem a világba

Jézus nem csak úgy mutatkozik be, mint az Atya küldötte, hanem mint aki egy vele: ő és az Atya egy. Az evangéliumi üzenet szívét tárja elénk ez a misztérium, ez az örömhír, amit Jézus a fizikai jelenlétével átad nekünk. Megtestesült, valódi emberré lett, hogy fölfedje a világ előtt Isten emberiség iránti szeretetének kifürkészhetetlen misztériumát. Jézus tudatában van annak, hogy központi jelentőségű kinyilatkoztatás ez: „nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak és mit hirdessek.” Jézus, Isten exegétája (szövegmagyarázója), szavaival és tetteivel, egész életével magyarázza nekünk Isten szeretetét. „Aki hisz bennem… s aki lát” – mondja Jézus – az az Atyában hisz, az Atyát látja. Ezért olyan komoly dolog látni Jézust és hallgatni a szavát. Az üdvösségünk vagy annak elvesztése forog kockán. Jézus szüntelenül beszél hozzánk, kísér minket az úton, buzdít. Tudja, hogy az üdvösség azon áll, meghallgatjuk-e őt. Ezért jött ilyen közel hozzánk, hogy minden lehetséges módon megmentsen minket. Azt mondja, az igazi ítéletet nem Isten szava mondja ki. Nem azért hirdetik nekünk Isten szavát, hogy elítéljen, hanem hogy megmentsen. Mi magunk ítéljük el magunkat, amikor nem hallgatjuk meg őt, vagyis nem akarjuk megváltoztatni a szívünket. Jézus beszél hozzánk, hogy bevezessen minket Isten szeretetének misztériumába: „amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta.” Olyan ez, mint egy szeretetlánc: az Atya átadja a Fiúnak szeretetét, a Fiú pedig átadja nekünk. A keresztények arra kaptak meghívást, hogy a szeretetnek ezt a körforgását éljék meg és tanúsítsák, egészen a föld végső határáig. És Isten beteljesíti majd, amit elkezdett velünk.

Imádság a szentekkel

Április 27., kedd

 

Jn 10,22–30 – Örök életet adok juhaimnak

János evangélista elmondja, hogy Jézus Salamon csarnokában járt ezen az ünnepen. Ez a templomtér belső csarnokainak egyike volt. A feltámadás után ezen a helyen tartja találkozóit az első keresztény közösség, mintha továbbra is azokra a helyekre akarnának járni, melyek kedvesek voltak Jézus számára, és folytatni akarnák, amit Jézus tett és mondott. Sokan sereglettek oda abba a csarnokba, hogy Jézust hallgassák. Néhányan megkérik, hogy mondja meg nyíltan, ő-e a Messiás. Nem akarnak többé bizonytalanságban, kétségek között élni. Jogosnak látszik a kérés: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan.” Nem volt elhibázott kérdés. Ám Isten keresését nem lehet leszűkíteni a saját nyugalmunk, jólétünk iránti vágyra. Isten keresésének feltétele, hogy hagyjuk el meggyőződéseinket, szokásainkat, engedjük, hogy Isten bevonjon minket szeretettervébe, ami magának Jézusnak a szeretetterve, vagyis az, hogy mindenki üdvözüljön, kezdve a legszegényebbektől. Összhang van a mennyei Atya és a Fiú között, akit azért küldött, hogy összegyűjtse és bőséges legelőre vezesse a szétszóródott nyájat. Jézus így válaszol nekik: „A tettek, amelyeket Atyám nevében véghez viszek, tanúságot tesznek mellettem.” De azoknak az embereknek a látását elhomályosította az önzés és egy olyan vallásosság, ami nem vette figyelembe az emberek javát, különösen a szegényekét nem. „Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók.” Nem érezték, hogy szükségük van egy pásztorra, egy vezetőre, világosságra a lépteikhez. Ha nem hallgatjuk az Urat és az ő szavát, ha nem teszünk azért, hogy testvériesebbé és szolidárisabbá tegyük az életet, akkor gyakorlatilag lehetetlen közel kerülnünk Isten misztériumához.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Április 26., hétfő

 Jn 10,1–10 – Én vagyok a juhok számára a kapu

„Én vagyok a… kapu” – mondja Jézus, és ezzel a kifejezéssel érzékelteti, mennyire szeretné felajánlani önmagát mint átmenetet az életbe. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” Mit jelent az élet bősége? Gyakran találjuk szembe magunkat azzal, milyen kicsiny, szűkös dimenzióban mozog az életünk, és keveset gondolunk arra, hogy van egy tágasabb élet. De Jézus éppen ezért jött: hogy mindannyiunknak teljes, igaz élete legyen, olyan élete, amit az evangélium örök életnek is nevez. Olyan élet, mely önmagát ajándékozza és kapja ajándékul. És mint minden ajándék esetében, ennek az értékét is csak akkor értjük meg, ha megosztjuk másokkal. Jézus teljes és bőséges életét mások számára kapjuk. Ám a gonosz éppen ezért azt akarja, hogy szétszóródjunk, elszigetelődjünk, mert a magányban és az önmagunkért való életben elvesztegetjük az örök életet. A tévelygő, pásztor nélküli juhok képe valóban olyan, mintha az embereket látnánk, akik közül mindenki a maga útján jár, saját ösztöneit, szokásait követve, és már nem hall meg semmi más hangot, csak a saját, kusza gondolatainak hangját. Ha nem hallgatjuk a pásztor hangját, eltévedünk, könnyű prédája leszünk a rablóknak és az útonállóknak. Önkéntelenül eszünkbe jutnak erről azok, akik jólétről, gazdagságról prédikálnak, boldogságot ígérnek kereszt nélkül, életet nehézségek nélkül. Jézus nyitott kapu a mi életünk számára is; segít, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy szeressünk; meghív, hogy keljünk útra új látóhatárok felé, új utakon, ne állítsunk magunk elé más határokat, mint a szeretet határait. Átmenni azon a kapun, ami maga Jézus, azt jelenti, szeretete nyomait követni: a Jó Pásztor nyomait, aki nem csupán elhív és egybegyűjt minket, hanem megmutatja nekünk azt a sok juhot, akik elfáradtak, és elvesztették erejüket, mert még nincs pásztoruk. Számukra is Jézus a kapu, mely az örök életbe vezet. Jézus azért adja nekünk ezt az életet, hogy másoknak ajándékozhassuk. Menjünk át mi is a kapun, ami Jézus; gondoskodjunk egymásról, ahogyan ő gondoskodik rólunk; adjunk szeretetet azoknak, akik nem kapnak – és rátalálunk a bővelkedő életre a magunk és a világ számára.

Imádság a szegényekért