Április 30., hétfő

Jn 14,21–26. Aki szeret engem, az megtartja tanításomat

Imádság a szegényekért

21Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.«
22Ekkor megszólalt Júdás, nem az iskarióti: »Uram, miért van az, hogy nekünk akarod magadat kinyilatkoztatni, és nem a világnak?« 23Jézus azt felelte neki: »Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. 24Aki nem szeret engem, nem tartja meg igéimet. Az ige pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem.
25Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. 26A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

A mai evangélium folytatja Jézus búcsúbeszédét, amelyet a tanítványokhoz intéz. Elhagyni készül őket, de irántuk való szeretete nem ér véget. „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem” – mondja nekik. Az evangélium, amely mint egy kincsesláda foglalja magába Jézus szeretetét, nem olyanféle ideológiát kínál, mint amelyek időről időre meghatározzák az emberek viselkedését. Az evangélium magának Jézusnak a szeretetét tartalmazza. Ez a szeretet pedig valójában nemcsak az ok, amiért meg kell tartani a parancsokat, hanem maguknak a parancsoknak a lényege is. Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy valamilyen civilizációhoz vagy kultúrához, klubhoz vagy bármiféle, érdemekben mégoly gazdag, de emberi szervezethez tartozunk. Az evangélium azt kéri, hogy életünket kössük Jézushoz. Már az Ószövetség is megjegyezte, a bölcsességről szólva: „A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és megtalálják, akik keresik (...) A (bölcsesség) szeretete a törvényeinek a megtartása.” (6,12.18) Jézus azzal folytatja, hogy a szeretet magához vonzza a mennyei Atya szívét is, és ő maga nyilatkoztatja ki magát annak, aki szeret. Olyan lelki tapasztalat ez, amelyet minden hívő embernek meg kell élnie. Júdás Taddeus, a tizenkét apostol egyike azt kéri tőle, hogy mindenkinek látványos módon nyilatkoztassa ki magát. Jézus nem válaszol közvetlenül a kérdésére, de megragadja az alkalmat, hogy tisztázza, mit jelent meglátni őt a feltámadás után. A szeretet arra ösztönzi az embert, hogy gyakorlattá tegye az evangéliumot, a tanítvány Jézus és az Atya hajlékává válik: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” Szeretet hiányában az evangélium csak üres szó, és az emberek egyedül maradnak önmagukkal, Istentől távol, a gonosz kegyetlen és erőszakos hatalmában. Jézus figyelmezteti tanítványait erre a veszélyre, és megígéri nekik a Vigasztalót. Maga az Atya árasztja majd a szívükbe. A Szentlélek kíséri majd a tanítványokat a történelem során, megtanít nekik mindent, és emlékezteti őket Jézus szavaira, arra az értékes örökségre, amelyet tovább kell adni nemzedékről nemzedékre. A Szentlélek működése által – amely segít egyre mélyebben megérteni az evangéliumot – az Úr továbbra is jelen van közöttünk, és tevékenykedik az emberiség javáért.

Imádság a szegényekért

Április 29., húsvét 5. vasárnapja

Sziénai Szent Katalin (1347–1380) emléknapja, aki a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért dolgozott.

ApCsel 9,26-31; Zsolt 21; 1Jn 3,18-24; Jn 15,1-8

Imádság az Úr napján

Isten igéje kiemeli, mennyire szükséges, hogy Jézusban maradjunk. Ez a téma különösen kedves János apostolnak. Első levelében írja: „Aki teljesíti parancsait, benne marad az Istenben, és az Isten is őbenne.” Izajás a szőlőskertről szóló csodálatos énekében panaszolja el Isten Izrael miatti csalódottságát: Izrael szőlőskertje volt, amit elültetett, gondozott, felásott, megvédett, ám nem kapott tőle mást, csak keserű gyümölcsöket. Jézus szavaiban különös változást veszünk észre. Nála a szőlőtő már nem Izrael, hanem ő maga: „Én vagyok az igazi szőlőtő.” Ezt korábban senki sem mondta. Hogy igazán megérthessük e szavakat, az utolsó vacsora összefüggésében kell értelmeznünk őket, hiszen Jézus akkor mondta ki ezt a mondatot. Jézus a szőlőtővel azonosítja magát, és hangsúlyozza, hogy ő „az igazi szőlőtő”, megkülönböztetve magát a „hamis” szőlőtőtől. Hozzáteszi: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” Olyan kapcsolat ez, mely messze túlmutat a mi lelkiállapotunk szeszélyein, hullámhegyein és völgyein.

Az evangélium így folytatódik: „Minden szőlővesszőt…, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen.” Igen, éppen azokat tisztítja meg, amelyek „gyümölcsöt hoznak”. Ezek azok a „tisztulások”, melyeket időről időre – ahogy a természet közeli életben is történik – végre kell hajtanunk azért, hogy „szeplőtelenek” maradjunk (Ef 5,27). Az evangéliumi szöveg nem azt üzeni, hogy Isten szenvedést és fájdalmat küld legjobb gyermekeire azért, hogy próbára tegye, vagy megtisztítsa őket. Nincs olyan életkor, amelyben ne lenne szükség változtatásra, javulásra, vagyis tisztító metszésre. Ezek a vágások, ha néha mégoly fájdalmasak is, megtisztítják életünket, nagyobb frissességgel engedik áramolni bennünk Isten szeretetének életerejét.

Jézus hatszor ismétli meg: „Maradjatok hát bennem.” Ez a feltétele annak, hogy gyümölcsöt hozzunk, ne száradjunk el, ne vágjanak le, és ne vessenek tűzre. Talán aznap este a tanítványok nem értették meg: akkor maradnak benne, ha „a szavai bennünk maradnak” – ahogyan Jézus mondta nekik. Ezt az utat járta be édesanyja, Mária, aki „szívében őrizte mindezeket”. Ezt az utat járta be Mária, Lázár húga, aki Jézus lábainál maradt, hogy hallgassa. Ez a kijelölt út minden tanítvány számára. A bizánci hagyomány ismer egy gyönyörű ikont, amely ezt az evangéliumi példabeszédet ábrázolja. A festmény közepén szőlőtő látható, amelyen Jézus ül, kezében a nyitott Szentírás. A tőből tizenkét hajtás tör elő, melyek mindegyikén egy-egy apostol ül, mindegyikük kezében ugyancsak a nyitott Szentírás. Az új szőlőskert ikonja ez, az új közösségé, melynek eredete Jézus, az igaz szőlőtő. A Jézus kezében lévő nyitott könyv ugyanaz, amelyet az apostolok is a kezükben tartanak: az igaz életerő, amely segít, hogy „ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal”.

Imádság az Úr napján

Április 28., szombat

Jn 14,7–14. Aki engem látott, az Atyát is látta

Előesti imádság

7Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.« 8Ekkor Fülöp kérte őt: »Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!« 9Jézus így válaszolt neki: »Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: ‘Mutasd meg nekünk az Atyát’? 10Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. 11Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tettekért higgyetek.
12Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. 13Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. 14Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.

Jézus elmondja az apostoloknak, hogy ő a mennyei Atyához vezető út. Nem hagyja őket útmutatás nélkül: aki szavait hallgatja és tettekre váltja, az eljut az Atya ismeretére. Majd még világosabbá teszi: „ha engem ismertek, Atyámat is ismerni fogjátok, de mostantól fogva ismeritek és látjátok”. Olyan ismeret és látás ez, amely túlmutat a látható dolgokon, Isten túlvilágára. Fülöp teljes bizonyosságot akar, és azt kéri: „…mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk”. Jézus szomorúan így inti: „Már oly régóta veletek vagyok és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta.” A keresztény hit és mindenfajta vallásos útkeresés legmélyén járunk. Jézus egyértelműen leszögezi, hogy Istennel, az ég és a föld teremtőjével rajta keresztül találkozhatunk. „Istent soha senki nem látta” – írja János az első levelében (4,12). Jézus nyilatkoztatta ki nekünk, aki ismeri őt. Ezért ha Isten arcát akarjuk látni, Jézus arcát kell meglátnunk; ha Isten gondolatait akarjuk megismerni, elég megismernünk az evangéliumot; Jézus cselekedeteit kell megfigyelnünk, ha meg akarjuk érteni, hogyan cselekszik Isten. A mennyei Atya olyan közel van az emberek életéhez, amilyen közel Jézus volt. Olyan Isten, aki feltámasztja a holtakat, aki gyermekké válik, hogy a közelünkben legyen, aki sír barátja halála miatt, aki az emberek útján jár és minden ember mellett megáll, mindenkit meggyógyít, mindenkit szenvedélyesen szeret. Valóban mindannyiunk Atyja. Jézus ezután még merészebb kijelentéseket tesz, amelyeket csak ő tehetett: azt mondja, hogy ha kapcsolatban maradunk vele, mi is ugyanazokat a tetteket visszük majd végbe. Sőt, Jézus azt mondja, még nagyobb dolgokat is véghezviszünk. Általában megfeledkezünk ezekről a szavakról, és mindenképpen keveset gondolkodunk el rajtuk. Ha mégis, teljes mértékben túlzásnak, de legalábbis valószínűtlennek tartjuk őket. Gyakran úgy gondoljuk, hogy mi realistábbak és valósághűbbek vagyunk, mint az evangélium. Valójában azonban ilyenkor az evangélium világi olvasatát követjük. Megtagadjuk az erejét. Pedig az evangéliumnak van ereje, amely abból fakad, hogy Isten Szavát hordozza, amely mindig életet és szeretetet teremt. Ha az evangélium szavaival táplálkozunk, a mi szavaink is erősek és hathatósak lesznek. Kezdve az imádsággal: „amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek”. Igen, ha Jézus nevében kérünk, imádságunk erős és hathatós: közvetlenül Isten szívéig hatol. Ő pedig meghallgatja szavainkat. De a tanítás, a vigasztalás, a buzdítás szavainak is, amelyeket Jézus nevében ejtünk ki, lesz erejük megváltoztatni hallgatóink szívét és azt a társadalmat, amelyben élünk.

Előesti imádság

Április 27., péntek

Izraelben ez a holokauszt emléknapja, amikor arra emlékeznek, hogy a nácik a második világháborúban zsidó népirtást követtek el.

Jn 14,1–6. Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet

Szent Kereszt imádsága

1Ne nyugtalankodjék szívetek. Hisztek Istenben, és bennem is higgyetek. 2Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? 3És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. 4Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek.«
5Tamás erre azt mondta neki: »Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?« 6Jézus azt felelte neki: »Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.

Miután Jézus kinyilvánította az apostoloknak a szeretet parancsát, elmondja nekik, hogy elhagyja őket. Vigasztaló szavakkal folytatja: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van. (…) Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket”. Jézus is arra vágyik, sőt, jobban mint mi, hogy a barátság kötelékei ne szakadjanak el, hanem örökké megmaradjanak. Még azt is hozzáteszi: „…hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok”. Nem hagyja el őket, azt akarja, hogy mindig vele legyenek. Előre megy, hogy mindannyiunknak helyet készítsen az Atya nagy házában. Jézusnak ezek a szavai egy kicsit bepillantást engednek a jövőnkbe. Hányszor elgondolkodunk a halál utáni életről, feltesszük magunknak a kérdést, mi lehet halott barátainkkal, mindazokkal, akiket szerettünk, és akikért esetleg dolgoztunk, szenvedtünk! Az evangélium nem hagyja megválaszolatlanul ezeket a kérdéseket. Sőt, szinte kézzelfoghatóvá teszi a vigaszt, amikor úgy beszél a túlvilágról, mint nagy, tágas házról, amelyben közeli és távoli barátaink laknak. Biztos út vezet erre a helyre, hozzájuk: maga Jézus. A vele való kapcsolat a biztosíték arra, hogy életünkből semmi nem vész el. Egyetlen gondolatunk, egyetlen szerető gesztusunk sem hiábavaló. Jézus összegyűjti és megőrzi őket, mint értékes kincset, amelyet bevilágít az élet halál felett aratott győzelmének világossága, a húsvétkor kapott fény. Úgy tűnik, Jézus biztos benne, hogy a tanítványok megértették a halálon túli élet igazságát, és így szól hozzájuk: „…ismeritek oda az utat, ahová megyek”. Valójában azonban nem értették meg, ahogyan mi sem értjük. Tamás mindannyiuk nevében kérdezi, melyik az az út. És Jézus ismét világosan értésükre adja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” A vele való egység a biztosíték arra, hogy igaz úton járunk, és megérkezünk az Atyához, aki a mennyben van.

A Szent Kereszt imádsága

Április 26., csütörtök

Jn 13,16–20. Nem nagyobb a szolga uránál

Imádság az egyházért

16Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. 17Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek. 18Nem mindnyájatokról mondom; tudom én, kiket választottam. De az Írásnak be kell teljesednie: ‘Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem’. (Zsolt 41,10) 19Már most megmondom nektek, mielőtt megtörténik, hogy mikor bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok. 20Bizony, bizony mondom nektek: Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.«

Ez az evangéliumi rész az utolsó vacsora helyszínére vezet minket. Jézus az imént mosta meg a tanítványok lábát. Meg akarta mutatni nekik, meddig terjed irántuk való szeretete. Egyértelmű volt a mester szándéka: azt akarta, hogy ez a fajta szeretet uralkodjon tanítványai között akkor és minden korban. Lehajolni és megmosni egymás lábát: ez lesz a legfontosabb jellemzője annak, aki tanítványává akar szegődni. Jézus ünnepélyes hangon jelenti ki: „Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.” Jézus tanítványainak tetteit mindig a lábmosás logikája kell, hogy meghatározza. Azt mondhatnánk, hogy ez volt a legegyértelműbb módja annak, hogy Jézus konkrétan megmutassa, hogyan szeressünk másokat. Ebben az önfeláldozásban rejlik a hívők öröme: „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” Ezt a látásmódot erősítik meg azok a szavak is, amelyeket Pál apostol az efezusi egyház presbiterei előtt idéz: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35) Ez a kereszténység, amely a mások iránti szeretetben és az evangéliumért való életben leli örömét. Nem arról van szó, hogy erőfeszítések és áldozatok nélkül jutunk ide. Az egymás iránti szeretet evangéliumának hirdetése által azonban Isten nagyszabású tervének, szeretete világra való kiáradásának válunk részeseivé, és ez még nagyobb örömmel tölt el minket. Jézus ismeri a tanítványok gyengeségét, és figyelmezteti őket, milyen nehézségekkel találják majd szemben magukat. Akkor ugyanis ellen kell majd állniuk a gonosz cselvetéseinek, aki ki akarja ragadni őket a mester jóságos kezeiből. Fontos, hogy mindenképpen az Úr Jézus mellett maradjunk. Nem az számít, hogy bűntelenek legyünk, hanem hogy Jézusba vessük reményünket, és engedjük, hogy megbocsásson, amikor eltávolodunk tőle. Az evangélista előre vetíti Jézus megjelenésének ünnepélyességét: „Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok.” Az „én vagyok” kifejezés felidézi a hangot, amelyet Mózes hallott az égő csipkebokorból. Amikor Jézust hallgatjuk, magát a mennyei Atyát hallgatjuk. Aki elfogadja, hogy Jézus az Úr, az egyben a mennyei Atyát is elfogadja, befogadja.

Imádság az egyházért

Április 25., szerda

Szent Márk emléknapja, aki Barnabással és Pállal, később Péterrel is osztozott az evangélium hirdetésében és a tanúságtételben. Ő az első írott evangélium szerzője.

1Pt 5,1–14. „Fiam, Márk”

Imádság az apostolokkal

1A presbitereket, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni: – 2legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; 3nem uralkodva a választottak fölött, hanem mint a nyájnak példaképei. 4S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.
5Hasonlóképpen ti ifjak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek! Mindnyájan öltsétek magatokra az egymás iránti alázatosságot, mert
Isten a kevélyeknek ellenáll, 
az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. (Péld 3,34G) 6Alázkodjatok meg tehát Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. 7Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok. (Zsolt 55,23)8Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. 9Erős hittel álljatok neki ellen, tudjuk ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés éri testvéreiteket is, akik ezen a világon vannak.
10Minden kegyelem Istene pedig, aki meghívott titeket az ő örök dicsőségére Jézus Krisztus által, maga fog titeket – miután kissé szenvedtetek – tökéletesíteni, megerősíteni, megszilárdítani és megalapozni. 11Övé a dicsőség és az uralom mindörökkön örökké! Ámen.

Befejezés: köszöntések és áldás: 5,12-14

12Szilvánusz által, akit hű testvérnek tekintek, röviden írtam nektek, kérve-kérve titeket, és tanúságot téve arról, hogy ez Isten igaz kegyelme. Tartsatok ki benne! 13Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam. 14Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával!
Békesség mindnyájatoknak, akik Krisztusban vagytok!

Márk, Barnabás unokatestvére, kora fiatalságától kezdve csatlakozott Jézus tanítványainak csoportjához, akik édesanyja házában gyűltek össze, mint ezt az Apostolok Cselekedeteiből megtudhatjuk (ApCsel 12,12). A hagyomány azonosítja őt azzal a fiúval, aki Jézus keresztre feszítésekor elmenekült az őrök elől, akik csak a lepedőt tudták megragadni, amely rajta volt – ez emlékeztet bennünket arra, hogy Jézus követése érdekében mindent le kell vetnünk. Amikor felnövekedett, Márk elkísérte Pált és Barnabást első hittérítő útjára. Később Péterrel eljutott Rómába is. Itt pedig, engedve a keresztény közösség számos kérésének, amely nagyra értékelte az apostol igehirdetésének mélységét és szépségét, leírta az evangéliumot, mely az ő nevét viseli. Ez az első, írásban lefektetett evangélium, amely összegyűjtötte Péter római igehirdetésének tanúságtételét. Péter első levelének végén Márk együtt szerepel az apostollal Babilonban: ezzel a névvel jelölték akkor Rómát, utalva a keresztények ottani nehéz helyzetére, amely emlékeztetett Izrael babiloni fogságára (Kr. e. 587–538). Péter első levelének utolsó fejezete telve van aggodalommal és szeretettel Márk iránt, akit „fiam”-nak nevez. Vele együtt írja a keresztényeknek az utolsó szavakat is, amelyben emlékezteti őket az alázatra, amellyel az időseket kell segíteniük a közösség szolgálatában. Mindenkit arra buzdít, hogy vesse alá önmagát elsősorban Istennek, azután pedig egymásnak. Az alázat a keresztényeket Jézushoz teszi hasonlatossá, és mindenkinek a szolgálatába állítja. Szép a kép, amelyet az apostol használ: öltsük magunkra az alázatot, mint egy ruhát, a kölcsönös szolgálathoz. Az apostol itt talán arra gondol, amikor az utolsó vacsorán Jézus megmosta az apostolok lábát. Bizonyosan emlékszik arra, hogy a Mester ismételt húzódozására így válaszolt: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem” (Jn 13,8). Az alázat az a magatartás, amely minősíti a tanítványt, megmenti minden bűn forrásától, a gőgösségtől. Az ellenség (az ördög), ahogyan egykor a földi paradicsomban, a gőgön keresztül most is megkörnyékez minden embert, hogy megpróbálja rabszolgájává tenni. Az apostol arra buzdít, hogy álljunk ellen neki, mivel ténykedése arra irányul, hogy tönkretegyen, felfaljon bennünket mérhetetlen pusztító vágyában. Azt fűzi még hozzá ehhez, hogy a hitben képesek vagyunk őt legyőzni, még ha erősebbnek tűnik is. Péter apostol, levelének lezárásakor utal a jövőre, amely a tanítványokra vár: „rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni”. Igen, „szilárdan”, azon a sziklán, amely maga Krisztus, a tanítványok már itt megélhetik „a feltámadottak állapotát”. Márk, „Péter tolmácsa”, evangéliuma révén segít nekünk, hogy belemerüljünk annak az apostolnak a hitébe, akit az Úr egyháza élére helyezett.

Imádság az apostolokkal

Április 24., kedd

Az örmény egyház ma emlékezik meg az első világháborús népirtásról, amelyben több mint egymillió örményt öltek meg.

Jn 10,22–30. Örök életet adok juhaimnak

Imádság az Úr anyjával, Máriával

22Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. 23Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. 24A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: »Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!« 25Jézus azt felelte nekik: »Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, 26de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. 27Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, 28és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. 29Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. 30Én és az Atya egy vagyunk.«

A templomszentelés ünnepét minden évben megülték, téli ünnep volt. János evangélista elmondja, hogy Jézus Salamon csarnokában járt ezen az ünnepen. Ez a templomtér belső csarnokainak egyike volt. A feltámadás után ezen a helyen találkozik majd az első keresztény közösség, mintha továbbra is oda akarnának járni, ahova Jézus járt, és folytatni akarnák, amit Jézus tett és mondott. Sokan sereglettek oda abba a csarnokba, hogy Jézust hallgassák. Néhányan megkérik, hogy mondja meg nyíltan, ő-e a Messiás. Nem akarnak többé bizonytalanságban, kétségek között lenni. Jogosnak tűnik a kérés: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan.” Valójában azonban ezek a zsidók maguknak akarnak biztonságot és nyugalmat, nem pedig Jézust keresik, nem arra törekednek, hogy megértsék érzéseit és gondolatait, vagyis részt vegyenek küldetésében. Keresnek valamit, de keresésükben nagyon távol állnak Keresztelő Jánostól, aki velük ellentétben nem ragaszkodott meggyőződéseihez és saját kicsinyes nyugalmához, amelyek nem engedik, hogy komolyan Isten keresésére induljunk. A Keresztelőben olyan mélyen élt az istenkeresés vágya, hogy még a börtön sem tudta elfojtani. Mennyivel lagymatagabb a mi magatartásunk: ahelyett, hogy az igaz és jó dolgokat keresnénk, arra törekszünk, hogy lelkiismeretünk nyugodt legyen, elkerüljünk minden aggodalmat és felelősséget. Isten keresésének feltétele azonban, hogy hagyjuk el meggyőződéseinket, szokásainkat, és hagyjuk, hogy egy kívülről jövő szó, amely azt kéri, hogy készségesen fogadjuk el, magával ragadjon minket. Jézus azt válaszolja kérdésükre, hogy tettei egyértelmű tanúbizonyságot adnak róla: „A tettek, amelyeket Atyám nevében véghezviszek, tanúságot tesznek mellettem”. Azok látását azonban elhomályosította az önzés és az egyedüllét. Jézus ezért mondja nekik: „Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók.” Az a helyzet, hogy ha nem válunk az evangélium gyermekeivé, nem közeledhetünk Isten misztériumához. Aki készséges szívvel hallgatja az evangéliumot, megérzi, milyen nagy Jézus szeretete, és megérti, hogy senki nem veheti el tőle. Az Úr ugyanis erősebb a gonosznál és a halálnál.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Április 23., hétfő

Szent Adalbertnek, Prága püspökének emléknapja. Kelet-Poroszországban hirdette az evangéliumot, s itt szenvedett mártírhalált, 997-ben. Rómában is tartózkodott, ahol emlékét a San Bartolomeo-bazilika őrzi a Tiberis-szigeten.

Jn 10,1–10. Én vagyok a juhok számára a kapu 

Imádság a szegényekért

1»Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló.

Hasonlatok a pásztorról és a juhokról: 10,1-39

2Aki pedig az ajtón megy be, az a juhok pásztora. 3Ennek ajtót nyit a kapus, a juhok pedig hallgatnak a szavára. Juhait a nevükön szólítja, és kivezeti őket. 4Miután valamennyi sajátját kiengedi, előttük megy, a juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. 5Idegen után pedig nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek a hangját nem ismerik.« 6Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit mondott.
7Jézus ekkor ismét szólt: »Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok a juhok ajtaja. 8Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. 9Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. 10A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.

Ebben az evangéliumi szakaszban Jézus jó pásztornak nevezi magát, aki összegyűjti a tévelygő juhokat és Isten útján vezeti őket. A kép talán régi, de semmit nem veszített időszerűségéből. Az emberek életére ma talán sokkal jobban rányomja a bélyegét a szétszóratás és a magány, mint valaha. Egyre inkább a szétesés felé haladunk, nem pedig a szolidaritás felé: az egyes emberek és a népek is minden és mindenki fölé helyezik saját érdekeiket. Egyre növekednek a távolságok, és egyre több a konfliktus. Az egyenlőség álmát már-már veszélyesnek tartják. Felmagasztalják, erénynek tartják azt, ha az ember nem függ senkitől, nem hagyja, hogy bárki hasson rá, befolyásolja. Ebben a légkörben elszaporodnak a „tolvajok” és a „rablók”, vagyis azok, akik abból élnek, hogy elveszik mások életét. Az emberélet is áruvá válik, el lehet adni, el lehet rabolni. A piac diktatúrája nem kímél senkit. A leggyengébbeket bünteti leginkább, őket éri a legtöbb erőszak. A globalizáció közelebb hozta ugyan egymáshoz a népeket, de nem tette őket egymás testvérévé. Szükség van egy „jó pásztorra”, aki ismeri és megmenti a juhokat, egyenként kivezeti őket a legelőre, és gondoskodik róla, hogy mindegyikük eleget ehessen. Túl sokan vannak azonban a „tolvajok” és a „rablók”, akik továbbra is elrabolják mások életét, legfőképpen a legkisebbek, az idősek, a védtelenek életét. És bárki a cinkosukká válhat. Amikor bezárkózunk saját önzésünkbe, nemcsak áldozataikká válunk, hanem cinkosaik leszünk gonosztetteikben. Nem véletlenül állítja pellengérre Ferenc pápa a közöny globalizációját, a könnyek hiányát azok láttán, akik magukra hagyva halnak meg. Szent Ambrus is joggal jegyzi meg: „Milyen sok uruk lesz azoknak, akik elutasítják az egyetlen Urat!” Jézus, a jó pásztor összegyűjt minket, akik szétszóródtunk, hogy közös cél felé vezessen. Ha szükséges, egyenként utána megy azoknak, akik tévelyegnek, hogy elvezesse őket az akolba. Célja érdekében még attól sem riad vissza, hogy ha kell, átmenjen a halálon, és biztos abban, hogy az Atya visszaadja az életet annak, aki nagylelkűen másokért áldozza azt. Ez a húsvét csodája. A feltámadt Jézus a kapu, amely nyitva áll, hogy beléphessünk a soha véget nem érő életbe. Jézus nem csak, hogy nem veszi el az életünket, ellenkezőleg, bőséges ajándékokkal halmoz el. Sokszorosan elhalmoz ajándékaival, mindörökre.

Imádság a szegényekért

Április 22., húsvét 4. vasárnapja

ApCsel 13,14.43–52; Zsolt 100; Jel 7,9.14–17; Jn 10,27–30

Imádság az Úr napján

Jézus „jó pásztorként” mutatkozik meg, vagyis ő az, aki összegyűjti és vezeti a juhokat egészen odáig, hogy a saját életét ajánlja fel a megmentésükért. És hozzáteszi,  hogy aki nem adja oda életét a juhokért, az inkább béres, nem pásztor. A veszélyt a farkas képével ábrázolja, aki „elragadja és szétszéleszti” a juhokat.

Ha jól megnézzük, a farkas és a béres viselkedése egy tőről fakad. Mindkettőjüket csak a maga haszna, megelégedése és nyeresége érdekli, nem pedig a juhoké. A közönyösek és az egoisták ördögi összeesküvése bontakozik ki ebből. Ha arra a rengeteg emberre gondolunk, aki élete értelmét veszítve céltalanul bolyong; ha a milliónyi menekültre tekintünk, akik elhagyják otthonukat egy jobb élet reményében anélkül, hogy bárki is törődne velük; ha a boldogságot kereső, kallódó fiatalokra gondolunk, akiknek senki nem mutat utat, akkor sajnos észre kell vennünk a farkasok és béresek, a közönyösek és a szétszóratásból személyes előnyre szert tevők közötti szomorú és kegyetlen szövetséget. Így ír Ezekiel: „a föld egész színén elszéledtek juhaim, és nem volt senki, aki velük törődött volna” (Ez 34,6).

Az Úr Jézus kijelenti: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” Ezt tette a nagyhét napjaiban, amikor mindvégig, vére ontásáig szerette övéit. Az egész evangélium másról sem szól, csak az elkeseredett, elhagyott, elcsigázott, pásztor nélküli tömeg és a tömeg láttán megrendülő Jézus közötti kötelékről. „Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja?” (Lk 15,4) – mondja az Úr. Borromeo Szent Károlynak tulajdonítják a mondást: „Hogy egyetlen lelket is megmentsek, egészen a pokolig mennék.” Ez a pásztor lelkülete: pokolra száll, vagyis a legnagyobb mélységekig, hogy akár egy embert megmentsen. Ebből a nézőpontból érthetjük meg Jézus nagyszombati „alászállását a poklokra”. Jó pásztorként elment megkeresni az elveszetteket és elfeledetteket, azokat, akik e világ poklaiban voltak és vannak, az alvilágban, amelyet a gonosz és az emberek teremtettek.

Ferenc pápa újra és újra azt kéri, hogy a pásztorok hordozzák magukon a bárányok „szagát”. Imádkoznunk kell az Úrhoz, hogy ajándékozzon az egyháznak olyan fiatalokat, akik hallgatnak a hívásra, hogy az ő szíve szerint való pásztorok legyenek.

De a mai pásztorok csakis a hívők olyan közösségéből születhetnek, akik tudnak törődni másokkal. A jó pásztor nem hős, hanem olyasvalaki, aki szeret. Másokat szeretni azt jelenti, nagy, tágas érzésekkel bírni, mint amilyen érzések Jézusban éltek: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor.” Isten szeretete arra ösztönöz, hogy szívünk megrendüljön azokon, akik városainkban menedéket keresve bolyonganak; azokon, akik nem tudják, hol találnak vigaszt; a kétségbeesettek tömegein, akik elborítják a földet; mindazokon a férfiakon és nőkön, akik a közelben vagy távolban hiába vágynak vigasztalásra. Az Úrral egyesült egész keresztény közösség arra kap meghívást, hogy megrendüljön a tömegen. És Jézussal együtt imádkozik, hogy ne hiányozzanak a munkások az Úr szőlőjéből. De az Úr színe előtt és „az aratásra már megérett szántóföldek” (Jn 4,35) láttán valamennyi hívő embernek a prófétával együtt kell szólnia: „Íme, itt vagyok, engem küldjél!” (Iz 6,8).

Imádság az Úr napján

Április 21., szombat

Szent Anzelm emléknapja (1033–1109). Bencés szerzetes, Canterbury püspöke, aki az egyház iránti szeretetből viselte a száműzetést.

Jn 6,60–69. Az élet kenyeréről szóló beszéd hatása

Előesti imádság

60Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: »Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?«61Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: »Megbotránkoztat ez titeket? 62Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? 63A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. 64De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.« Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja őt elárulni.65Majd hozzátette: »Ezért mondtam nektek: Senki nem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.«
66Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. 67Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: »Talán ti is el akartok menni?« 68Simon Péter azt felelte: »Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid. 69Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.« 70Jézus azt felelte nekik: »Nem tizenkettőt választottam ki közületek? Egy közületek mégis ördög.« 71Ezt pedig Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert ez árulója lett, egy a tizenkettő közül.

A most olvasott evangéliumi rész zárja az élet kenyeréről szóló beszédet, amelyet Jézus a kafarnaumi zsinagógában mond el. Az evangélista által elbeszélt szöveg alapvető igazságra derít fényt: Jézus maga a kenyér, nem pedig az, akinél a kenyér van, ahogyan az emberek a csodálatos kenyérszaporítás láttán gondolták. Jézus az élet kenyerének nevezi magát, és ezt a megállapítását még a tanítványok is túlzásnak tartják. „Kemény beszéd” – mondják. Ezekből a szavakból megérzik, hogy Jézus testét enni és vérét inni nem más, mint befogadni egy olyan nagy szeretetet, amely teljesen átformálja az életüket. Nem képesek elfogadni egy ilyen nagy és az egész lényüket átalakító szeretetet. Szabadok akarnak lenni minden köteléktől. Olyan kísértés ez, amely napjainkban egyre jobban terjedni látszik. Az emberek jobban szeretnek egyedül, csak magukban lenni. Ha pedig ez az elfogadott nézőpont, hogy lehet elfogadni azt a köteléket, amelyet Jézus kér, hogy legyenek saját teste részei? Akkor inkább jobb ott hagyni Jézust. A tanítványok talán szívesen elfogadtak volna egy olyan Istent, aki közel van hozzájuk, de azt már nem fogadják el, hogy belép az életük legmélyére. Lennének barátok, de csak távolról. Lennének tanítványok, de csak meghatározott mértékben. Jézus számára azonban a barátság radikális, és meghatározza az egész létezést. Ezért jött az emberek közé, ezt az evangéliumot akarta elmondani: a szeretet radikalitását, amely odáig megy, hogy életét adja másokért, nem állít sem semmiféle határt, még a halálét sem. A szeretetnek ezt a típusát az újszövetség szerzői agapénak nevezik – és ez erősebb a halálnál. Jézus nem mondhat le arról, hogy hirdesse a szeretet evangéliumát. És a szavai nyomán megbotránkozó tanítványoknak azt mondja, hogy még jobban megbotránkoznak majd, ha látják, amikor „fölmegy oda, ahol azelőtt volt”. Jézus jól tudja, hogy az emberek csakis a hit tekintetével képesek felismerni és befogadni őt. Megerősíti ezzel, hogy aki nem elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja a segítséget, az nem érti meg a szavát. Jézust fájdalommal tölti el, hogy sok tanítványa elhagyja, és a tizenkettőhöz fordul. Megkérdezi tőlük: „Ti is el akartok menni?” Jézus életének egyik legdrámaibb pillanata ez. Nem tagadhatja meg az evangéliumot, annak az árán sem, hogy egyedül marad. Az evangéliumi szeretet vagy kizárólagos, határtalan, vagy nem létezik. Péter talán látta Jézus szemében a szenvedélyt és a határozottságot, és engedi, hogy megérintse szívét. Átveszi a szót és azt mondja: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Nem azt mondja, hová mennénk, hanem: „kihez” mennénk. Az Úr Jézus valóban az egyetlen megváltónk.

Előesti imádság

Április 20., péntek

Jn 6,52–59. Az én testem valóságos étel

Szent Kereszt imádsága

52Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: »Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?«53Jézus azt felelte nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. 54Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. 55Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. 56Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. 57Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. 58Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog.« 59Ezeket mondta Kafarnaumban, amikor a zsinagógában tanított.

A mai evangélium Jézus kafarnaumi zsinagógában mondott beszédének második részébe vezet be, amely az élet kenyeréről szól. Amikor kezdett világossá válni, miről beszél, és kezdett egyértelműen kiderülni, hogy hallgatóit is bevonja misztériumába, akkor félbeszakítják és zúgolódni kezdenek ellene. Nem tudták elfogadni, hogy ez a fiatal názáreti próféta a mennyből  jön, Isten küldte: „Hogy adhatja ez a testét eledelül?” Azért beszélnek így, mert egyenrangúnak gondolják magukat Jézussal, és nem akarnak lealacsonyodni, hogy segítséget kérjenek egy embertől. Nem akarnak megalázkodni és megvallani neki, hogy éhség gyötri őket, nem nyújtják felé kezüket, mint a szegények, a segítségre szoruló koldusok. Nem akarnak függeni tőle. Elteltek önmagukkal. Aki elégedett, az nem kér, aki el van telve magától, az nem hajol le. Valójában mindannyian éhesek vagyunk, boldogságra és szeretetre éhezünk, akkor is, ha jóllakottak vagyunk és bővelkedünk a javakban. Nézzük meg, milyen kitartóan kérnek a szegények, és utánozzuk őket! Ma ők a tanítóink. Nem rejtegetik, amit mi nem árulunk el magunkról: a szeretet és a figyelem koldusai vagyunk. A szegények éheznek, nemcsak kenyérre, hanem szeretetre is. Úgy, mint mi. Jézus nekünk is mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” Nem elég akarni, nem elég érteni, enni is kell ahhoz, hogy életünk legyen. Koldussá kell válnunk, kérnünk kell azt a kenyeret, amelyet a világ nem tud előállítani, nem tud megadni. Ingyenesen kapjuk az eucharisztikus lakomát, mindannyian részt vehetünk benne. Valahányszor ezt tesszük, ízelítőt kapunk a mennyből itt a földön. Az oltárnál találjuk meg azt, aki kielégíti éhségünket és szomjúságunkat, most és mindörökké. Ebből az ételből megértjük, milyen az örök élet, amely után vágyakozunk: „...az is élni fog általam, aki engem eszik.” Az Eucharisztia átalakít, hogy többé ne csak önmagunkért, hanem az Úrért és a testvérekért éljünk. A boldogság és az örök élet az evangéliumi szeretetből fakad, amelyet megkapunk az Eucharisztiában.

A Szent Kereszt imádsága

Április 19., csütörtök

Jn 6,44–51. Én vagyok az élő kenyér

44Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. 45Meg van írva a prófétáknál: ‘Mindnyájan Isten tanítványai lesznek’. Mindaz, aki az Atyát hallgatta és elfogadta tanítását, hozzám jön. (Iz 54,13) 46Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. 47Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van.
48Én vagyok az élet kenyere. 49Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. 50Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. 51Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.«

Az evangélium még mindig Jézusnak a kafarnaumi zsinagógában mondott beszédét tárja elénk. Ennek a résznek az elején Jézus tisztázza, hogy senki nem értheti meg misztériumát a hit nélkül, amelyet maga az Atya ajándékoz. A hit pedig nem az emberek erőfeszítésének gyümölcse, akik igyekeznek erkölcsös életet élni. A hit kezdete Istenben van: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” – mondja Jézus. Jézushoz menni nem pusztán értelmünk döntés kérdése, és nem is azt jelenti, hogy csatlakozunk egy csoporthoz, amely valamely célt tűz ki maga elé. A hit a teljes szeretet, odaadás kérdése. Különféle módokon történik, de mindegyikhez szükséges a Jézussal való találkozás, egy testvérünkön, egy szegény emberen, egy imatapasztalaton vagy az evangélium hallgatásán keresztül. Amikor Jézus szabadon idézi Izajás prófétát (54,13) –„Mindnyájan Isten tanítványai lesznek”  – , arra hívja fel a figyelmet, hogy a hitben elsődleges helye van a meghallgatásnak. Jézus azt sugallja, hogy az Istennel való találkozás privilegizált útja Isten Szavának készséges hallgatása. Szavaiban nagy vonzerő van: kitágítják a szívet és az elmét, belehelyeznek Istennek a világról alkotott tervébe, közel visznek minket Jézushoz, az ő szívéhet, elméjéhez, lehetővé teszik számunkra, hogy részt vegyünk Jézus emberek közötti működésében. Ezért jelenti ki: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön.” Nehezen tudjuk elképzelni, hogy maga Isten jelenik meg az evangélium gyenge szavaiban, hogy szeretetét érzékelni lehet gyermekei szeretetén keresztül. Természetesebbnek tűnik másutt, látszólag erősebb bizonyosságokban keresgélni az életünkhöz szükséges táplálékot, azokban a bizonyosságokban, azokban az érzelmekben, amelyek boldogságot és támaszt biztosíthatnak. Mindez azonban illúzió. Mindannyian tudjuk, milyen végesek és gyengék az emberi dolgok. Sokkal jobb abban az Istenben bízni, aki egy ember szavain keresztül akarta kinyilvánítani számunkra az ő Szavát, aki a gyenge szentségi jeleket választotta, hogy azokon keresztül adja át nekünk erejét. Nincs szükség emberfeletti erőfeszítésekre, hogy megértsük az égi dolgokat. Aki meg akarja ismerni Istent, annak meg kell ismernie a Fiút. Jézus világosan elmondja, hogy senki nem látta az Atyát, csak ő. Aki hallgatja ezeket a szavakat, azt Isten magához vonzza, és megkapja az örök kenyeret: „Én vagyok az élet kenyere. Aki e kenyérből eszik, örökké él.” Ezt a misztériumot éljük meg minden alkalommal, amikor részt veszünk az eucharisztikus liturgián, ahol a szívünk látni kezd, ahogy a két tanítványé. Ez az a mód, ahogyan a hívők találkoznak a Feltámadottal.

Imádság az Egyházért