AUGUSZTUS 30., SZERDA

 

1Tessz 2,9–13. Atyai gondoskodás a közösségről

 

A tesszalonikai közösség kezdeteire emlékezve Pál rámutat, hogy az első idők az építkezésről szóltak. A közösség fejlődése a türelmes lelkipásztori munkának volt köszönhető, valamint annak, hogy minden energiájukat és idejüket az építkezésnek szentelték. Az apostoli munka általában késő este kezdődött, hiszen napközben Pál kétkezi munkát végzett, hogy eltarthassa saját magát, és „senkinek se legyen terhére”. Pál a kapzsiságnak és a személyes érdekeltségnek még a látszatát is el akarta kerülni azért (1Tessz 2,3.5), hogy hitelessé tegye igehirdetését. Ezért intheti, buzdíthatja és kérheti a teszszalonikaiakat olyan hatásosan, hogy legyenek méltók ahhoz az Istenhez, aki meghívta őket „dicsőséges országába”. Pál az atyai szeretet hasonlatával él: „Azt is tudjátok, hogy mint apa a gyermekeit, egyenként intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket, éljetek méltóan (...) Isten- hez.” Az atyaság tudata ráébreszti arra, hogy maga is felelős azoknak a hitéért, akiket rábíztak. Ezért inti, buzdítja és kéri őket. Növekedésük az ő vigasztalása. Nem véletlen, hogy az apostol itt emlékeztet igehirdetése értelmére. Szoros összefüggés van az Isten szavának hirdetése és az atyaság között. Az Egyházban az igehirdetés nem arra szolgál, hogy meghökkentsen vagy csodálatot váltson ki. A prédikációnak az az értelme, hogy elvigye az Isten szavát a hallgatóság szíve küszöbéig, hogy az azután beléphessen oda, és átformálja azt.

Imádság a szentekkel

AUGUSZTUS 29., KEDD

 

Keresztelő Szent János vértanúságának emléknapja, ő az Úr előfutára volt.

 Mk 6,17–29. Keresztelő János halála

⁷Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. ¹⁸János ugyanis azt mondta Heródesnek: »Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.« ¹⁹Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem volt képes rá. ²⁰Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, ezért védelmébe vette, őt hallgatva sokszor kétkedés fogta el, és szívesen hallgatta. ²¹Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, ²²bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: »Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.« ²³Meg is esküdött neki, hogy: »Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!« ^{(Eszt 5,3}<fs) 24}Az kiment és megkérdezte anyjától: »Mit kérjek?« Az így szólt: »Keresztelő János fejét.« ²⁵Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: »Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.« ²⁶A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. ²⁷Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, ²⁸elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. ²⁹Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

 

Az Egyház régtől fogva megemlékezik Keresztelő Jánosnak nemcsak a születéséről, hanem a halálának napjáról is. Heródes ítélte őt halálra, aki inkább hallgatott egy gonosz szívű asszony szeszélyére, mint a próféta kemény, de igaz és üdvös szavaira. Ő az utolsó és a legnagyobb a próféták között. Ő készíti elő a Messiás eljövetelét. Szigorú következetessége ellentétben áll az olyan emberek viselkedésével, akik mindent a saját érdekeikhez próbálnak igazítani. A lényeghez való ragaszkodás segít megszabadulnunk attól, ami fölösleges. A Keresztelő által hozott remény pedig arra emlékeztet, hogy nem ismerhetjük fel Jézust, ha nem készítjük fel a szívünket, s nem küzdünk meg a szívünkben és a világban lévő megannyi sivataggal. A Keresztelő igazságosságot és a szív megtérését hirdette, és behatolt a király lelkébe. Heródiást viszont, épp ellenkezőleg, egyre jobban bosszantotta a próféta igehirdetése, és utálta őt. Sajnos egy idő után Heródes is felhagyott a próféta szavának meghallgatásával. Félelem szállta meg a Keresztelőtől kapott szemrehányások miatt, de ez nem vezette el a megtérésig. Minden korábbi szempontot félresöpört: az adott szó fontosabb volt számára, mint a próféta élete. Heródes tehát úgy döntött, hogy lefejezteti a Keresztelőt. Az igehirdetés elutasításának keserű tapasztalata, hogy az elkerülhetetlenül a szív megkeményedéséhez, majd elvadulásához vezet. Heródes eldurvult szívéből gyilkosság következett, és ezzel elősegítette, hogy a gonosz győzedelmeskedjék a jó fölött. Egészen másképp viselkedtek azok, akik a Jordánhoz siettek, hogy meghallgassák a Keresztelőt: ők azért igyekeztek annyira, mert fölismerték, hogy bűnösök, és bocsánatra, változásra, szabadulásra van szükségük. Ha nem hallgatjuk meg a próféta hangját, nem vetünk számot a szavaival, melyek buzdítanak, és a helyes útra terelnek bennünket, az olyan, mintha „lefejeznénk” Isten szavát, mintha súlytalanná tennénk a benne rejlő, sürgető meghívást az Úr befogadására. Ne menjünk a sivatagba szél által derékba tört nádszálat keresni, vagyis egyet a sok kép közül, amit értetlenül nézünk; ne keressünk kényelmes, finom ruhába öltözött férfit, hisz az ilyenek a királyi palotákban laknak, ahogy a jólét megannyi hamis biztosítéka is. Hagyjuk, hogy megszólítson az, aki megmutatja nekünk a világban jelen lévő Urat, mert ő lesz a várakozás embere. Csakis az ismeri fel a jelen lévő üdvösséget, aki képes várakozni, aki ezért hajlandó fölkelni álmából.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

AUGUSZTUS 28., HÉTFŐ

 

Szent Ágoston (†430), Hippo (ma: Annaba, Algéria) püspöke, egyháztanító emléknapja.

 

1Tessz 1,1–5.8b–10. Küldők és címzettek

 

A Tesszalonikaiaknak írt 1. levél a legrégebbi szöveg az Újszövetségben. 53 körül keletkezett, tehát ez az egyik első tanúságtétel az Egyház hitéről. A levél a bevezetéstől kezdve tanúskodik Pál, Szilvánusz és Timóteus barátságáról. Hárman együtt fordulnak a kicsiny, tesszalonikai közösséghez, mint eklézsiához, azaz gyülekezethez, amelyet Isten hívott egybe ebben a városban. Minden keresztény közösség „Isten szent gyülekezete”. Pál hálát ad az Úrnak ezért a kicsiny közösségért, amely szilárd hittel, tevékeny szeretettel és állhatatos reménnyel él. Az Úr a tanítványai igehirdetésén keresztül megváltoztatja azoknak a szívét, akik meghallgatják, és új életre teremti őket. Az apostol tudja, hogy az igehirdetés szolgálatához elengedhetetlen a személyes odafordulása, mert csak így tudja az Urat közel hozni a hallgatóságához, csak így tudja őt megismertetni velük. A tesszalonikaiak ezért tudták őt követni, és ily módon közelebb kerülni magához Krisztushoz. Az evangéliumi élet azért terjed, mert vonzó, mert jobb, mint az az élet, amit a világ kínál. Az evangélium terjedése nem lelkipásztori technikákon vagy kifinomult szervezésen múlik, hanem a valóban evangéliumi élet vonzerején. Pál örül a hitüknek, és beszámol arról, mekkora ámulattal fogadta mindenki a megtérésüket, valamint azt a hírt, hogy elhagyták a bálványokat, és immár egyedül az Úrnak szolgálnak.

Imádság a szegényekért

AUGUSZTUS 27., ÉVKÖZI 21. VASÁRNAP

 

Iz 22,19–23; Zsolt 138 (137); Róm 11,33–36; Mt 16,13–20

 

¹³Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« ¹⁴Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« ¹⁵Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« ¹⁶Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« ¹⁷Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. ¹⁸Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. ¹⁹Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« ²⁰Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus.

 

Galileai igehirdetése után Jézus gyakorlatilag egyedül maradt. Az őt követő sokaságból megpróbálta megalkotni Isten „új népét”, de szembesülnie kellett azzal, hogy elszenvedte első vereségét: mindenki elhagyta. Magára maradt tanítványainak kicsiny csoportjával. Maga köré gyűjtötte hát ezt a kicsiny csoportot egy félreeső helyen, Fülöp Cezáreájában, és megkérdezte tőlük, vajon mit gondolnak róla az emberek. A tanítványok válaszai általános bizonytalanságról árulkodtak: volt, aki a feltámadt Keresztelőt látta benne, volt, aki azt gondolta, hogy ő Illés, mások szerint Jeremiás vagy valamelyik másik próféta. Mindannyian úgy tekintettek tehát rá, mint egy nagy prófétára, de nem olyasvalakire, akiben maga a megtestesült Isten szólal meg és cselekszik. Valójában Jézus azt szerette volna megtudni, hogy maguk a tanítványok miképpen vélekednek róla: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” Péter mindannyiuk nevében szól („korifeus”, így hívja őt a keleti egyház), amikor megvallja hitét: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus pedig így válaszol neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” Pétert megvilágosította az Isten. Ő is azok közé a „kicsinyek” közé tartozik, akik előtt az Úr felfedte titkait a világ keletkezése óta (Mt 11,25–26). Pál szavaival élve megízlelhette, „mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” (Róm 11,33). Jézus pedig új nevet ajándékoz neki: „Én is mondom neked: Péter vagy” (Kéfás, a görögben Petros). Aki új nevet kap, tulajdonképpen új hivatásban részesül, új életet kezd. A Kéfás név az építés képét idézi fel. Igaz, hogy a kőszikla csak maga Jézus lehet, rá, a sarokkőre épül a ház. Péter viszont az igazi tanítvány előképévé válik, akire példaként tekintenek a hívők mindenütt és minden korban. Ezt sugalmazza ő maga is, amikor így ír: „Akihez járultatok, az élő kőhöz (...) és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá” (1Pét 2,4–5). Minden hívőnek részesülnie kell Péter nevében, történetében és hivatásában, hogy a lelki épület, mely nem más, mint a hívek közössége, felépülhessen. Krisztus templomának felépítéséhez, mely maga az Egyház, mindenki – mégpedig mindenki a saját karizmájának megfelelően – megkapja a „hatalom kulcsait”, vagyis az oldás és a kötés kulcsait.

Imádság az Úr napján

 

AUGUSZTUS 26., SZOMBAT

 

Rut 2,1–3.8–11;4,13–17. Rut és Boász

 

Az Úr Rut és Noémi barátságán keresztül valósítja meg üdvtervét. Mondhatjuk, hogy a személyes kapcsolatok, a barátság, a szolidaritás területe olyan terep, ahol Isten különös előszeretettel tevékenykedik. Rut, bár nő és idegen, fáradhatatlan munkásként, nem mindennapi bátorsággal dolgozik Boász mezején. Nem véletlenül tesz így, elszántsága barátságból fakad. Olyan erős kötelék fűzi Noémihez, ami feljogosítja arra, hogy kezdeményezzen. A gazdag és köztiszteletben álló Boász figyelmét nem kerüli el az idegen asszony, aki olyan különösen viselkedik az ő földjén. S bár általában a férfi az, aki elindul, hogy feleséget keressen magának, vagy legalábbis benne merül föl előbb az erre való szándék, Rut esetében az ellenkezője történik: Boász utasítja a szolgáit, hogy adjanak inni neki, hogy nyugodtan igyon a vizükből. Ő az, aki elmondja az asszonynak, hogy hallott már róla, tudja, mit tett Noémiért. Boász kezdettől fogva megkülönböztetett módon bánik vele: utasítja a szolgáit, hogy bánjanak tisztelettel vele, maga pedig úgy viselkedik, mintha máris a felesége volna. Amikor odahívja magához, hogy pihenjen meg egy kicsit, Rut meglepődik a férfi érdeklődésén, mindenekelőtt pedig azon, amit mond: elhagytad apádat és anyádat. A Teremtés könyvének Ádámmal és Évával kapcsolatos szavai visszhangzanak benne (Ter 2,24). Rut visszatér Noémi házába, és az idős asszony rájön, hogy ez a barátság nemcsak az ő számára jelent áldást, hanem egész Izrael számára is.

Előesti imádság

AUGUSZTUS 25., PÉNTEK

 

Rut 1,1.3–6.14b–16.22. Rut és Noémi

 

Ha a Bírák könyvére az erőszak és a háború jellemző – már csak azért is, mert hiszen Izraelnek meg kellett hódítania az ígéret földjét –, akkor Rut könyvének fő motívuma a béke és a találkozás. Jelen szakasz elején Noémi visszatér Betlehembe, ahonnan annak idején útnak indult férjével és fiaival együtt, hogy a moabiták földjére vándoroljon. Ők a bírák idejében (Bír 3) azok közé a népek közé tartoztak, amelyeket Izrael az elnyomói között tartott számon. Noémi Moáb földjén elveszíti férjét és két fiát. Úgy dönt, hazatér, hiszen bár vannak javai, egyedül maradt. Noémi történetének ebbe a magánnyal fémjelzett szakaszába kapcsolódik be Rut. Moabita nő, aki, bár maradhatna a saját népe körében, úgy dönt, hogy Noémival tart, és követi, amikor az vissza akar térni Betlehembe. Noémi másik menye nem tesz így, ő saját földjéhez kötődik inkább. Rut viszont – Noémi kedvéért – lemond moabita identitásáról, saját családjának kultúrájáról és vallásáról, és azt választja, hogy Noémi népével, családjával éljen, átvegye annak kultúráját, vallását. Noémi nem mulasztja el, hogy ecsetelje neki a nehézségeket, amelyek döntésével együtt járnak majd, de Rutnak nincsenek kétségei: „Mert ahova te mész, megyek én is. Ahol te letelepszel, letelepszem én is. A te néped az én népem, a te Istened az én Istenem.” Noémi megérkezik Betlehembe, és bár nincs férje, gazdagabb lett egy új barátsággal. Betlehemi földijei Noémi és barátnője láttán inkább bizalmatlanok, mint befogadók, olyannyira, hogy Noémi meg akarja változtatni a nevét: „Ne hívjatok többé Noéminak (’édes’), nevezzetek Marának (’keserű’) (...). Csordultig telve mentem el, és üresen vezet vissza az Úr.” Valójában nem volt „üres”, mert Rut barátsága újfajta gazdagságot jelentett számára. Az elbeszélés, amely ennek a kis könyvnek a tárgya, megmutatja a barátság gazdagságát és gondviselésszerűségét. Rut egyre tudatosabban tart ki választásában, s bár idegen, végül Izrael „anyáihoz” válik hasonlóvá. Rut hűséges barátsága révén Noémi és Boász reményévé válik.

A Szent Kereszt imádsága

AUGUSZTUS 24., CSÜTÖRTÖK

 

Szent Bertalan apostol emléknapja, aki a galileai Kánából származott. Földi maradványait a római San Bartolomeo all’Isola-bazilikában őrzik, mely az új mártírok emlékhelye is.

Emlékezzünk meg a dél-afrikai Jerry Essan Masslóról, akit menekültként a Sant’Egidio közösség fogadott be, és 1989-ben ezen a napon banditák gyilkolták meg. Vele együtt emlékezzünk meg minden menekültről!

 

Jn 1,45–51. Natánael meghívása

 

Az Egyház ezen a napon Bertalan apostolt ünnepli, akinek földi maradványait Rómában, a Tiberis-szigeten őrzik, a róla elnevezett templomban. A bazilika, amelyről a Sant’Egidio közösség gondoskodik, az apostolé mellett számtalan más mártír emlékét is őrzi, akik a világ minden táján a közelmúltban is tanúságot tettek a hitükről, és életüket adták az evangéliumért. Bertalan a hagyomány szerint egészen Örményországig hirdette az evangéliumot, eközben áthaladt Szíria és a mai Irak területén, ahol napjainkban is oly sok keresztény szenved üldözést a hite miatt. Így értjük meg Jézusnak Bertalanhoz (akit a hagyomány Natánaellel azonosít) szóló szavait: „De nagyobb dolgokat is fogsz még látni.” Mindig van nagyobb szeretet – tanítja és mutatja az Úr, amikor elsőként adja oda életét értünk, mi pedig ennek a szeretetnek a tanúi vagyunk. Ez a tanúságtétel szívről szívre terjed, mint egykor, amikor Fülöp beszámolt Natánaelnek arról, hogy megtalálták azt, „akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát”. Natánael válasza előítélettől terhes: „Jöhet valami jó Názáretből?” Ez az előítélet mindannak szól, ami kívülről érkezik, ami nem rólam szól, ami nem engem helyez a középpontba. Amikor Jézus meglátja a közeledő Natánaelt, így kiált: „Lám, egy igazi izraelita, akiben nincs semmi álnokság.” Natánael-Bertalant megérintik ezek a szavak. Érzi, hogy ismerik és szeretik, és felismeri Jézusban az élet és a történelem Urát. Ez a kijelentés arra vezeti majd Natánaelt, hogy egész életében kövesse őt. Amikor meghallgatjuk Isten szavát, és rábízzuk magunkat, akkor egy magasabb rendű élet tárul föl előttünk, és egy látomás tanúivá válunk: az ég megnyílik a föld felett, Isten angyalai le- és felszállnak, hogy kísérjék az embereket.

Imádság az apostolokkal

 

AUGUSZTUS 23., SZERDA

 

Bír 9,6–15. A személyes nagyravágyás és a bálványimádás meggyengítik az istenkapcsolatot

 

Izrael történetének ez a szakasza nagyon zavaros volt. A személyes nagyravágyás és a bályányimádás hatalmába kerítette Izrael népét, és megfosztotta erejétől. Abimelek, Jerubbaál fia, aki anélkül szerezte meg a királyi címet, hogy erre Isten elhívta volna, jól példázza, hová süllyedtek. Abimelek megöli saját testvéreit. Nem azért, mert azok elárulták Istent, hanem azért, hogy megszilárdítsa a hatalmát. Jotam, Jerubbaál (Gedeon) legkisebb fia éli túl egyedül a mészárlást, és szót emel Abimelek ellen. Szavai a prófétai hangot képviselik, amely elítéli Abimeleket s mindazokat, akik megválasztották, és hírül adja, hogy a büntetés hamarosan lesújt rájuk. Jotam példabeszéde, melyet a mai szövegrészben olvashatunk, három fáról, az olajfáról, a fügéről és a szőlőről szól, a vidék legelterjedtebb növényeiről. A példázat tanulsága az, hogy nagy bajt jelentene, ha ezek az egyébként a maguk helyén nagyon hasznos növények uralkodóvá válnának. Nem volna nekik való feladat. Még ha a fák között „ide-oda” mozognának is, hamar fény derülne nagyravágyásukra és ostobaságukra. Amikor pedig az értelem teljes hiányának jelképeként a galagonya kapja meg a királyi méltóságot, világossá válik, mennyire veszélyes lehet mindez. A galagonya egyébként sem jó semmire, a meghívás, hogy „menjenek árnyékában megpihenni”, keserű gúny csupán. A tűz pedig, amely a száraz növényt könnyen lángra lobbantja, gyorsan tovaterjed, és még a Közel-Kelet legfenségesebb fájára, a libanoni cédrusra is veszélyt jelent. Az erőszak mindig erőszakot szül. Aki pedig él vele, maga is az áldozatává válik.

Imádság a szentekkel

 

AUGUSZTUS 22., KEDD

 

Boldogságos Szűz Mária Királynő emléknapja

 

Bír 6,11–24. Az Úr angyala megjelenik Gedeonnak

 

Debora próféta- és bíróasszony története után közvetlenül a Gedeonról szóló elbeszélésciklus következik, amely a könyvből három fejezetet tesz ki. A történet elején megtudjuk, hogy a nép a midianiták uralma alá került, akik kényszermunkára fogták. Munkájuk végeztével a termést be kellett szolgáltatniuk. Izrael azonban szüntelenül imádkozott, hogy az Úr még egyszer szabadítsa meg a rabságból. Az Úr látta népének szenvedéseit, meghallgatta imádságát, és elhatározta, hogy közbelép. Megjelent tehát a munkáját végző Gedeonnak angyal alakjában, és közvetlenül szólt hozzá. Az Úr leggyakrabban szavában nyilvánul meg: „Az Úr veled!” Gedeon azonban többes számban válaszol: „Engedj meg, Uram! Ha az Úr velünk van, hogyan történt ez velünk?” Megérti, hogy a hívás soha nem az egyénnek, hanem az egész népnek szól, amelyet akkor és ott ő képvisel. Az Úr válasza az, hogy kiválasztja magát Gedeont, és elküldi, hogy legyőzze a bajt, ami miatt panaszkodik: „Menj, s ennek a te erődnek a birtokában szabadítsd ki Izraelt Midián kezéből.” Gedeon erőssége maga az Úr: „Az Úr veled lesz, és úgy megvered Midiánt.” Gedeon pedig befogadja ezeket a szavakat. Ám szeretné folytatni a párbeszédet Istennel, hogy biztos legyen benne, valóban ő szól hozzá. Mondhatnánk, a saját szemével akarja látni Istent. Valóban „látja” is a vendéglátás gesztusában. Gedeon mintha valamilyen liturgikus cselekményt hajtana végre, úgy kínálja az ételt a vendégnek, melyet maga a vendég szentel meg érintésével. Ekkor az Úr angyala eltűnik Gedeon szeme elől. Mintha az emmauszi vacsora előképét látnánk! A vendégség és a befogadás az üdvtörténet első pillanataitól kezdve úgy jelenik meg, mint az Istennel való találkozás helye. Jézus maga mondja majd: „Éhes voltam, és ennem adtatok, (...) idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,31–46).

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

 

AUGUSZTUS 21., HÉTFŐ

 

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában a békéért imádkoznak.

 

Bír 2,11–19. Ha a nép felhagy a bálványimádással, újra békében él majd

 

A Bírák könyve Józsue könyvének folytatása, ám számos párhuzamossága ellenére bizonyos tekintetben erősen elüt tőle: a Józsue idejében élvezett jólétet a szerencsétlenség, a sírás és a bűn időszakai követik. Ennek az az oka, hogy Izrael a kánaáni istenek miatt hűtlen lett az Úrhoz. A most olvasott szakasz összefoglalja, mi történt Izrael népével a bírák korában: a nép árulásait Isten megbünteti, de azután mindig újabb és újabb bírákat támaszt. Valahányszor megszűnik a bálványimádás, a nép ismét békében élhet, amikor pedig újra felbukkan, akkor az erőszak és a halál ismét hatalmába keríti Izraelt. A bálványimádás mindig halált hoz. Egyedül az Úr az élet Istene. Valahányszor az emberek az Úr helyére a pénzt, a hatalmat, saját énjüket, a sikert, a hasznot, az etnikai hovatartozást, a nemzetet vagy bármely más „teremtményt” ültetnek, az erőszak örvényébe hullanak, mely a pusztulásba sodorja őket. Mindnyájan tudjuk, milyen könnyű megfeledkezni az Úrról és mindarról, amit értünk tett. Az Úr, aki hű marad szövetségéhez, nem hagy el minket, és mindig újabb „bírát” küld, vagyis valakit, aki őt képviseli: egy atyát, pásztort, tekintélyesebb testvérünket, aki vezet bennünket, és segít megértenünk az Úr útjait. A bíró nem magától, nem saját kezdeményezéséből, hanem Isten nevében szól. Így történik, hogy ami- kor Izrael meghallgatja a bíró szavát, vagyis követi az Urat, és szavával összhangban él, akkor erős néppé válik, amely képes arra, hogy békében éljen együtt a környező népekkel. Nem fél azoktól, akiknek más a hitük, mert szilárdan gyökerezik az atyák hitében.

Imádság a békéért

 

 

 

AUGUSZTUS 20., ÉVKÖZI 20. VASÁRNAP

 

AUGUSZTUS  20., ÉVKÖZI  20. VASÁRNAP

Szent István magyar király (†1038) főünnepe: keresztény hitre tért, előmozdította az ország evangelizációját.

 

Iz 56,1.6–7; Zsolt 67 (66); Róm 11,13–15.29–32; Mt 15,21–28

 

²¹Jézus ezután elment onnan: visszavonult Tírusz és Szidon vidékére. ²²És íme, egy kánaáni asszony, aki arról a vidékről jött, így kiáltott hozzá: »Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy ördög.« ²³Ő azonban egy szóval sem válaszolt neki.
A tanítványai odamentek hozzá és kérték: »Küldd el őt, mert kiabál utánunk!« ²⁴Ekkor így szólt: »Nem kaptam küldetést máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz.« ²⁵Az asszony mégis odament, leborult előtte és kérte: »Uram, segíts rajtam!« ²⁶Erre így válaszolt: »Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak.« ²⁷De az asszony csak folytatta: »Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról.« ²⁸Erre Jézus így szólt hozzá: »Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!« És abban az órában meggyógyult a lánya.

 

Jézus visszavonult Galilea tartományból, a Genezáreti-tó környékéről Tírusz és Szidón vidékére, a mai Libanon területére – írja Máté. Ősi, föníciai kereskedővárosok ezek a tengerparton, gazdagok és virágzók, ugyanakkor önzés és igazságtalanság jellemzi őket elsősorban a szegényekkel szemben. Alighogy Jézus megérkezik ebbe a tartományba, máris feltűnik egy kánaáni asszony (a párhuzamos részben Márk szír–föníciainak nevezi). Pogány nő, aki minden bizonnyal jókat hallott Jézusról, és nem akarja elszalasztani a lehetőséget, hogy segítséget kérjen a lányának: arra kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg. Lehet, hogy ez volt számára az utolsó esély. Épp ezért Jézus elutasító magatartása ellenére sem hagy fel a könyörgéssel. Az evangélista megjegyzi: „De ő szóra sem méltatta.” Az asszony azonban nem hagyja abba, kitart, és lényegre törő, egyszerű, súlyos szavakkal, melyek lánya helyzetének nehézségét sejtetik, kéri: „Uram, segíts rajtam!” (Ugyanezekkel a szavakkal fordul Péter is az Úrhoz, mikor kis híján elmerül a tóban.) Jézus pedig meglepő módon hallatlan keménységgel válaszol: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” Már a hegyi beszédben is mondott valami ehhez hasonlót: „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé” (Mt 7,6). A „kutyák” elnevezés a Bibliában és a hagyományos zsidó iratokban az ellenségre, a bűnösökre, a pogány bálványimádókra vonatkozott. Ez a pogány asszony szembeszáll Jézussal, bizonyos értelemben összecsap vele. A prófétába vetett bizodalma nagyobb a próféta ellenállásánál. Jézus végül kénytelen válaszolni neki, mégpedig az evangéliumokban szokatlan kifejezéssel: „nagy hit” az övé, szemben a „kicsiny hittel”. Ilyen dicsérettel Jézus rajta kívül csak a századost illeti, aki szintén pogány volt. Az evangélium ezzel újra hangsúlyozza, milyen fontos az Istenbe vetett bizalom, hisz megszabadít a szorongástól, mely akkor uralkodik el rajtunk, ha csak önmagunkban bízunk.

Imádság az Úr napján

AUGUSZTUS 19., SZOMBAT

 

Józs 24,14–19. Gyűlés Szichemben

 

Izrael ünnepélyes döntésének vagyunk tanúi, amire akkor kerül sor, amikor a nép története egy újabb szakaszának végéhez ér: amikor végre birtokába kerül az a föld, amelyet az Úr atyáinak ígért. Választaniuk kell, hogy az Urat szolgálják, vagy más isteneket. Izrael ugyanis egy bálványokkal be- népesített földön találja magát. Palesztinát, amint az egész ősi Közel-Keletet Mezopotámiától Egyiptomig, sokféle nép lakta, melyek mindegyikének megvolt a maga istensége. Szolgálni azt jelenti, hogy alávetjük magunkat valakinek, hallgatunk rá, függünk tőle. Ez kulcsfontosságú Izrael döntése szempontjából. Senki sem maradhat közömbös vagy bizonytalan Isten szava hallatán. Elhatározásra kell jutnunk egy olyan világban, ahol gyakran a közvélemény befolyásol minket döntéseink meghozatalában, vagy egyszerűen csak szívesebben halogatunk. Józsue azért idézi fel Izrael előtt szabadulásának történetét, mely Isten akaratából valósult meg – s ezt válaszában maga Izrael is elismeri –, mert az a döntés nélkülözhetetlen előfeltétele: „Az Úr a mi Istenünk, ő vezetett ki minket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. A szemünk láttára ő tette ezeket a nagy csodákat, oltalmazott minket az egész úton, amelyen végigvonultunk.” Az Isten szeretetére való emlékezés számunkra is feltétele annak, hogy megújítsuk hitünket, és megerősítsük az Úrhoz tartozásunkat, hogy szolgáljuk őt, és elhagyjuk a bálványokat, amelyek emberségünk és hitünk növekedésének útjában állnak.

Előesti imádság

AUGUSZTUS 18., PÉNTEK

 

Józs 24,1–13. Szichemben összegyűlnek Izrael törzsei

 

Józsue egybegyűjtötte Izrael minden törzsét a vénekkel együtt. Emlékezetükbe idézte az üdvösség hosszú történetét Ábrahámtól kezdve a pátriárkákon át Mózesig, az egész pusztai vándorlást addig a földig, ahol jelenleg laknak. Ez az epizód arra buzdít minket, hogy soha ne felejtsük el Isten szeretettörténetét, amelynek most a gyümölcseit élvezhetjük. Az emlékezés megszabadít minket a büszkeség kísértésétől – utóbbi könnyen elhiteti velünk, hogy urai vagyunk annak, amit pedig igazából ingyen, ajándékba kaptunk. Az emlékezés segít megérteni, hogy mi magunk is a nálunk mérhetetlenül nagyobb szeretet gyümölcsei vagyunk. Jézus is azt mondja majd övéinek, hogy nélküle semmit sem tehetnek. Ezzel nem megalázza őket, hanem éppen ellenkezőleg, érezteti velük, hogy mennyire szereti őket. Isten arra emlékezteti a népet, hogy amije van, az nem saját bátorságának és erejének a gyümölcse. Amikor Isten népe, bármilyen más néphez hasonlóan, a saját erejében bízik, vereséget szenved. Izrael valódi ereje Isten szeretetében és oltalmában van. A keresztény tapasztalat szerint az utolsók ott aratnak, ahol nem vetettek, és olyan gyümölcsöket szüretelnek, amelyek után mások csak áhítoztak. Ha megértjük és szem előtt tartjuk mindezt, az megóv bennünket attól, hogy dicsekedjünk az érdemeinkkel, és elvárjuk az elismerést. Ha testvériségben élünk, mindnyájan élvezhetjük azokat a gyümölcsöket, amelyeket bár nem mi termeltünk, mégis közös örökségünket jelentik. Minden ajándék, és már ez önmagában boldoggá tehet minket.

A Szent Kereszt imádsága

 

AUGUSZTUS 17., CSÜTÖRTÖK

 

Józs 3,7–11.13–17. Átkelés a Jordánon

 

Az Úr biztosítja Józsuét a támogatásáról és hogy mindig vele lesz: „Veled vagyok, amint Mózessel vele voltam.” Mindig az Úr az, aki valójában vezeti a népet, még akkor is, ha időről időre megváltozik a hívők közösségét irányító földi vezető személye. Az Úr, és csakis ő a jó pásztor. Hozzá kell hasonlóvá válnia annak, aki a vezetésre kap meghívást. Józsué elfogadja a feladatot, amivel az Úr megbízza, és tiszteletet parancsolóan fordul a nép felé. Tekintélyét nem a saját képességeinek vagy taktikájának köszönheti, hanem annak, hogy közvetíti az Úr parancsait. Épp ezért tudja határozottan állítani, hogy az ellenséget elűzik, és az Úr átadja a földet a népének. Ebben a bizalmi légkörben vette kezdetét a Jordánon való átkelés. Abban a pillanatban, amikor a szövetség ládáját vivő papok lába a vízhez ért, a folyó kettévált és félrehúzódott, ahogy a Vörös-tenger esetében is történt, és száraz út nyílt a túlsó partra. A ládát leviták vitték. Nekik, mivel föl voltak szentelve, a szent dolgok közelében kellett tartózkodniuk, a nép egy bizonyos távolságot tartva követte őket. A gázló közepén a szövetség ládája megállt, hogy az egész nép elhaladhasson mellette. Ennek a csodás átkelésnek a láda a főszereplője, ebben a néhány rövid sorban hat alkalommal említik. Az esemény még különlegesebbnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a folyó éppen áradt. A szövetség ládája mégis erősebbnek bizonyult: a víz kettévált, a nép gond nélkül keresztülhaladt a folyómedren, és átkelt a túlsó partra. A láda, mint a jó pásztor, a folyó közepén várakozott addig, míg az egész nép át nem ért a túlsó partra. Csak ekkor indult el a szárazföld felé. Az Úr nem hagyja el népét a veszély pillanataiban és a nehézségek közepette.

Imádság az Egyházért

AUGUSZTUS 16., SZERDA

 

MTörv 34,1–12. Mózes halála

 

 ¹Felment erre Mózes Moáb síkjáról a Nébó hegyére, a Fászga tetejére, amely Jerikóval szemben van és az Úr megmutatta neki az egész országot: Gileádot egészen Dánig, ²az egész Naftalit, Efraim és Manassze földjét, Júda földjét a mögötte levő tengerig, ³a Délvidéket és Jerikónak, a pálmafák városának terjedelmes rónaságát egészen Coárig. ⁴Majd azt mondta neki az Úr: »Ez az a föld, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mondván: Utódaidnak adom. Szemeddel ím láttad, de nem mehetsz át oda.«
⁵Aztán meghalt ott, Moáb földjén Mó-
zes, az Úr szolgája, az Úr parancsára ⁶és az Úr eltemette őt Moáb földjének völgyében, Fogorral szemben, de senki sem ismeri a sírját mind a mai napig. ⁷Százhúsz esztendős volt Mózes, amikor meghalt; szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak. ⁸Izrael fiai aztán harminc napig siratták őt Moáb síkjain: akkor leteltek Mózes siratásának és gyászolásának napjai.
⁹Józsue, Nún fia pedig megtelt a bölcsesség lelkével, mert Mózes rátette kezét, emiatt Izrael fiai engedelmeskedtek neki és így aszerint tettek, ahogy az Úr meghagyta Mózesnek.
¹⁰De olyan próféta nem támadt többé Izraelben, akit az Úr színről-színre ismert volna és aki Mózeshez hasonló lett volna ¹¹azoknak a jeleknek és csodáknak tekintetében, amelyekkel őt elküldte, hogy hajtsa végre Egyiptom országában a fáraón, s annak minden szolgáján és egész földjén, ¹²meg mindazon hatalmas erő és nagy csodajel tekintetében, amelyet Mózes egész Izrael szeme láttára véghezvitt.

 

 

Miután Mózes szólt a néphez, és átruházta a feladatát arra, akit utódjául ki- jelölt, Isten megmutatta neki az országot, amit keresett, és amiről álmodott. Nem kell mindent birtokolnunk, érintenünk, kézzelfoghatóan tapasztalnunk ahhoz, hogy örülni tudjunk, és megtaláljuk azt, amiben hittünk, amiért fáradoztunk. Birtokolni nem feltétlenül annyit jelent, mint megszerezni és megtartani. Milyen sok csalódás származik a gőgből, amely elhiteti velünk, hogy a miénk az, amit megszerzünk, hogy ami nincs a birtokunkban, az nem ér semmit. Mózes felment Nebo hegyére, és ott az Úr megmutatta neki az egész országot. Mintha meg akarta volna nyugtatni Mózest, hogy reménye és a vándorlás gyümölcsei nem vesztek kárba csak azért, mert közvetlenül nem fogja birtokolni a földet. Isten azt ígéri meg, amit az ember valóban keres: a jövőt, az utódokat, mindazt, ami túlmutat a személyes korlátain. A Második törvénykönyv elbeszéli, hogy élemedett kora ellenére Mózes„szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, és ez nem véletlen. A könyv megjegyzi, „Izraelben nem támadt többé olyan próféta, mint Mózes, akivel az Úr szemtől szemben találkozott”. Ennek ellenére még a sírhelyét sem is- merjük, mert a végsőkig alázatos maradt, és nem akart más lenni, mint Isten szolgája. Életének gyümölcsei ezért maradandók. Teret engedni a többieknek, megtenni azt, amit az Úr kér tőlünk, tűnjön bár emberi szemmel nézve kevésnek vagy egyenesen kiábrándítónak, mégis az igazi felelet az örökké- valóság és a teljes élet iránti vágyra, amelyet egész életünkben hordozunk.

 

Imádság a szentekkel

 

AUGUSZTUS 15., KEDD, SZŰZ MÁRIA MENNYBEVÉTELÉNEK ÜNNEPE

Jel 11,19a.12,1–6a.10; Zsolt 45 (44); 1Kor 15,20–27a; Lk 1,39–56

 

Augusztus közepén a keleti és a nyugati egyház egy időben ünnepli Mária mennybevételét. A keleti egyházban úgy beszélik el, hogy amikor közeledett Mária földi életének utolsó napja, az angyalok hírül adták a világ minden tájára szétszóródott apostoloknak, ők pedig azonnal Jézus anyjának ágya köré siettek. Lukács evangéliumában az imént azt olvastuk, hogy „Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda váro- sába”. Mária azokban a napokban Galileából egy Jeruzsálemhez közeli kis- városba sietett, hogy meglátogassa rokonát, Erzsébetet. Ma pedig úgy jelenik meg előttünk, mint aki a mennyei Jeruzsálem hegye felé siet, hogy ott végre megláthassa az Atya és saját fia arcát. Azt is meg kell azonban je- gyezni, hogy Mária élete során soha nem szakadt el a fiától. Láttuk, amint a kis Jézussal Egyiptomba menekült; serdülő fiúként Jeruzsálembe vitte; harminc éven át Názáretben nap mint nap szemlélte őt, és szívében min- dent megőrzött róla. Követte Jézust akkor is, amikor elhagyta Galileát, hogy minden városban és faluban hirdesse az evangéliumot. Vele volt végig, még a kereszt alatt is.

Ma láthatjuk Máriát, ahogy fölmegy Isten hegyére, „öltözete a nap, lába alatt a hold, a fején tizenkét csillagból korona”, és belép a mennybe, a mennyei Jeruzsálembe. A Jelenések könyve felhasítja a történelem egét, ahol megküzd egymással a jó és a rossz: egyik oldalon az asszony meg a fia, a másikon a megkoronázott, vörös sárkány. A keresztény olvasat szerint a két alak Mária (az Egyház jelképe) és Jézus. Máriát és Krisztust bensőséges kötelék fűzi egymáshoz; magasztos jelei ők a jónak és az üdvösségnek. Velük szemben áll a sárkány, az erőszak szörnyűséges jelképe: vörös, mint a vér, melyet hatalmától (erre utal, hogy „mindegyik fején korona”) megrésze- gülve kiont. Mária Jézussal alkot új párt, ők váltják meg a világot. A törté- nelem kezdetén Ádámot és Évát legyőzte a gonosz; az idők teljességében az új Ádám és az új Éva fog végérvényesen győzedelmeskedni az ellenség fölött. Igen, Jézusnak a gonoszon aratott diadala győzelem mind a belső, mind a testi halál fölött. A történelem látóhatárán kirajzolódik a Fiú feltá- madása és az anya mennybevétele.

Imádság az Úr anyjával, Máriával