December 31., szombat

Hálaadás az Úrnak az elmúlt évért.

96 (95). zsoltár A föld minden határa látta Istenünk üdvösségét

Karácsonyi imádság

¹ Énekeljetek új éneket az Úrnak,
minden föld zengjen dalt az Úrnak!

² Énekeljetek az Úrnak és áldjátok nevét, naponként hirdessétek üdvösségét!

¹¹ Örüljön az ég, ujjongjon a föld,

vele együtt zengjen a tenger s ami benne van

¹² Vigadjon a rét és minden virága,

örüljenek az erdő fái az Úr színe előtt!

¹³ Mert nézd, közeledik,

jön, hogy kormányozza a földet.

Igazságosan uralkodik majd a földkerekségen

és hűségesen a népek fölött.

A mai liturgia újra a 96. zsoltárt adja ajkunkra. Nagyon helyes, hogy az év utolsó napján az egész teremtett világgal együtt hálaéneket mondjunk Urunknak a karácsony hatalmas ajándékáért, azért, amit az nekünk és az egész emberiségnek adott. A régi időkben a keresztények egyenesen Jézus születésének napjától számították az évet. Mindenesetre szép hagyomány hálát adni a napév végén. A karácsony misztériuma feltárja előttünk, hogy az Úr nem hagyta sorsára a világot, nem hagyta a gonosz erőinek karmában. Jézus születésével maga az Úr jött el, hogy kormányozza a földet és megítélje a népeket. Mindannyian dicséretet és hálát kell mondjunk Istennek. A dicsőítő kórusból egyedül a hamis istenek és az ő ostoba szolgáik hiányoznak; de ezek úgyis „üres káprázat” (5). A zsoltáros egy liturgikus összejövetelt fest elénk, Isten templomában, az Úr dicséretére: „Előtte fenség és méltóság, szentélyében hatalom s fényesség” (6). Így buzdítja a népeket: „Hozzatok áldozati ajándékokat és jöjjetek udvaraiba. Boruljatok le szent pompával az Úr előtt!” (8–9). A zsoltárost – és vele együtt minket is – ez az egyetemes látomás vezet. Az egész föld, minden nemzet, minden nép meg van híva a szent templomba. A zsoltáros Izrael templomát érti rajta, azt a helyet, amelyet Isten hajlékául választott. Ez a templom nem kizárólag Izraelnek van fenntartva, hanem „a népek családjáé” (7–8). A zsoltáros ezért olyan menetet képzel el, amelyben együtt vonul Izrael és a föld népei, s együtt lépnek be a templomba. Ez Isten terve, ahogy a Szentírásból kitűnik: az egyetemesség álma, hogy az egyetlen Isten köré egybegyűjtse a népek egész családját. Ez az álom Jézus eljövetelével indult el a beteljesülés felé. Vele kezdetét vette Isten uralma, a Föld minden népét egybefogó szeretet és béke országa. Az evangélium, Jézus örömhíre az ország eljövetelét hirdeti: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Ez volt Jézus tanításának központi üzenete. Vele elkezdődtek a történelem végső idői, ami mind az emberiséget, mind az egész teremtett világot magával ragadja. A hívők, akiket ujjongással tölt el ennek az álomnak az ajándéka, a zsoltár szavaival mondhatják: „Örüljön az ég, ujjongjon a föld, vele együtt zengjen a tenger s ami benne van! Vigadjon a rét és minden virága, örüljenek az erdő fái az Úr színe előtt!” (11–12). Jézus földre érkezése új kezdettel ajándékozza meg a történelmet. Az üdvösség története ez, hiszen – ahogy a zsoltár énekli – „közeledik, jön, hogy kormányozza a földet. Igazságosan uralkodik majd a földkerekségen és hűségesen a népek között” (13). Az Úr ítélete nem elmarasztalás, hanem irgalom minden nép számára. A polgári év végén ezért gyűlünk össze, hogy hálát adjunk neki, aki „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45).

Karácsonyi imádság

December 30., péntek: a Szent Család ünnepe

Laurindo és Madora emlékezete, akik fiatalon haltak meg a mozambiki háborúban. Velük együtt emlékezünk minden fiatalra, akik az emberek közötti konfliktus, erőszak miatt haltak meg.
Sir 3,2–6.12–14; Zsolt 127; Kol 3,12–21; Mt 2,13–15.19–23.

Karácsonyi imádság

Néhány nap telt el karácsony óta, s a liturgia ma a názáreti Szent Család ünneplésére hív. Az evangélium azt a tragikus pillanatot meséli el, amikor ez a család menekülni kényszerült saját földjéről. Ma is családok milliói kénytelenek menekülni az éppen hatalmon lévő heródesek elnyomása és gyilkolása elől. És sajnos ma sokszor heródesekkel találkoznak menekülésük közben, sőt a másik parton is. Alig született meg Jézus és ez a fiatal család, máris szembesül e tragédiával. Jézus alig jött világra, Heródes már az életére tör. Az Úr angyala azonban közbelép, így szól Józsefhez: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját!”. Szavai hozzánk is szólnak, társadalmunkhoz, legyen az akár gazdag, akár szegény: fogjuk a gyermeket és anyját, fogadjuk azokat, akik menekülni kényszerülnek a háború és az éhség elől. Sok Józsefre van szükség, különösen most, amikor egyre több anya és gyermeke kénytelen elmenekülni földjéről. A karácsony egyben az idegen befogadását is jelenti, otthont adni annak, akinek nincs, menedéket annak, aki távol van otthonától.

Az egyház a Szent Család ünneplése által erre a misztériumra akarja felnyitni a szemünket. Sokmindenről elgondolkodhatunk, kezdve a menekülők befogadásával. Ez az ünnep azonban sugall két további gondolatot. Az első ahhoz kapcsolódik, hogy a gyermekeknek apára és anyára van szükségük, ahogy Jézusnak is. Olykor elhalványul ez a szempont, talán mert saját vágyainknak akarunk eleget tenni. Pedig a kicsinyek a názáretihez hasonló család nélkül nem tudnak jól felnőni. De azt is ki kell mondanunk, hogy önmagában a család nem elég. S a karácsony újra azt hirdeti mindenkinek, minden családnak, hogy fogadják be Jézust, fogadják el a gyermekeket. A karácsony evangéliuma, mint egy angyal, újra visszatér, és arra kéri a szülőket, hogy fogják a gyermeket, arra kéri a társadalmat, hogy viselje gondjukat. Az egyház liturgiája Mária és József szeretetét állítja elénk, ahogy Jézust és a hozzá hasonló kicsinyeket szerették. Máté evangéliuma arra tanít, hogy Jézusnak is szüksége volt családra. Neki is szüksége volt családra, ahogy minden gyermeknek.

Ugyanakkor azonban – és ez a második gondolatmenet – Máriának és Józsefnek is szüksége volt arra a gyermekre, Jézusra. Nélküle a názáreti család meg sem született volna, születése pillanatában felbomlott volna. Nem elég két önmagába zárt ember szerelme. A család életet adó szeretetet kíván, amely elfogadja a gyermekekkel járó kihívást. Jézus – s vele minden gyermek – a názáreti család igazi kincse. Így nézve Mária és József minden anya és apa példaképe is. Minden szülőnek követnie kell Mária és József engedelmességét, ahogy az angyal, azaz Isten igéjére hallgattak, mert csak így lehetnek az evangélium szerinti édesapák és édesanyák; ugyanolyan gonddal kell törekedniük arra, hogy Jézust kövessék, el ne veszítsék, és egyáltalán, mindig őt keressék. A gyermekeknek pedig azt a szeretetet kell megtanulniuk, amellyel Jézus szerette Máriát és Józsefet. Hogyan is ne emlékeznénk Jézus szavaira a kereszten, amikor idős édesanyját rábízza a fiatal tanítványra? Jézus marad a család középpontja és a szeretet tanítómestere. Jézus nélkül, vagyis a nélkül a szeretet nélkül, amely nem zárkózik be, hanem amelynek a lényege az ajándékozás, a názáreti család születése pillanatában széthullott volna. József engedelmeskedett az angyalnak, és magához vette Máriát és a gyermeket, s így Isten nagy tervének részesévé vált. Vegyük magunkhoz Jézust, és mi is képesek leszünk család módjára együtt élni. Hallgassunk az angyal szavára, és tudni fogunk járni az élet útjain, el fogjuk tudni kerülni a veszélyeket, és megtaláljuk a mi Egyiptomunkat, menedékünket, még ha áldozatokba és fájdalmakba kerül is. Ha arra a gyenge gyermekre tekintünk és magunkhoz vesszük, tudni fogjuk – ahogy Sirák fia írja – tisztelni az elaggott apánkat és anyánkat, és együtt érzünk velük, ha értelmük csökken, nem pedig megvetjük őket. A betlehemi gyermek megtanít, hogy rátekintsünk a gyermekekre és szeressük őket, a sajátjainkat és másokéit egyaránt; és a szülők jobban fogják tudni szeretni egymást. Aki befogadja Jézust, megtanul szeretni; aki viszont csak önmagát fogadja be, az megreked énközpontúságában és gonosszá válik. A karácsony evangéliuma újra elhangzik, hogy családjainkban Jézus érzései lakozzanak. Pál apostol emlékeztet: „Öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak”. Ahogy az esztendő vége felé haladunk, és nemsokára elkezdünk egy újat, mindannyian arra kapunk meghívást, hogy megértsük, mennyire fontos a kölcsönös szeretet. A názáreti család legyen továbbra is az az ikon, amelyre föltekinthetünk, hogy családjainkat, közösségeinket szilárddá tegyük a szeretetben, és erőssé egy igazságos világ építésére, amelyben a béke uralkodik.

Karácsonyi imádság

December 29., csütörtök

Szent Dávid próféta emléknapja. Neki tulajdonítanak több zsoltárt. Ősidőktól fogva a zsoltárokból táplálkozik a zsidók és a keresztények imádsága. Becket Szent Tamás emléknapja, aki az igazságosság és az egyház méltóságának védelmezője. Boldog Salkaházi Sára emléknapja, akit 1944-ben ezen a napon lőttek a Dunába, mert zsidó asszonyok és lányok életét mentette. 

96. (95.) zsoltár  Dicsőség a magasságban és öröm a földön

Karácsonyi imádság

¹ Énekeljetek új éneket az Úrnak,
minden föld zengjen dalt az Úrnak!

² Énekeljetek az Úrnak és áldjátok nevét,
naponként hirdessétek üdvösségét!

³ Hirdessétek dicsőségét a pogányok között,
csodatetteit minden nép előtt!

⁶ Előtte fenség és méltóság,

szentélyében hatalom s fényesség.

Ma Dávid prófétára emlékezünk, aki zsoltáraival számtalan zsidó és keresztény ember imádságát táplálta. A 96. zsoltár, amelyet a liturgia ma ajkunkra ad, egy a neki tulajdonított zsoltárok közül. A zsidó hagyományban a szombat ünnepi liturgiájának eleme volt. Istennek az egész világegyetem fölötti uralmát zengi: övé az ég, a föld, a tenger, a szántóföldek, az erdő fái, a népek családjai, és mind meg vannak híva, hogy az Úr dicséretét zengjék. Háromszor is elhangzik a felszólítás: „Énekeljetek!” Az egész világot hívja, hogy örvendjen annak hírére, hogy Isten eljön, hogy uralkodjon és megítélje a földet. Most, a karácsonyi időben a zsoltárnak e szavai arra hívnak, hogy szemléljük az ég és a föld Urát, aki gyermekké lett: ő az Üdvözítő, akit az Atya küldött, hogy megszabadítsa a világot a bűntől és a haláltól. A karácsony evangéliuma ez: Isten kicsivé lesz, hogy mellettünk lakozzék. Ez az Evangélium egyszerre van telve gyöngédséggel és erővel: gyermek született, nem erős felnőtt vagy rettenthetetlen harcos, mégis, ez a Gyermek megváltoztatja a világ történelmét. Születése után a világon semmi nem marad a régi, semmi nem vész el örökre, semmi nem marad örökre kiszolgáltatva a gonosz erőinek. Megszületett az Üdvözítő! Ezért hív a zsoltár, s vele az egész liturgia, hogy hirdessük, beszéljük el a népek között, hogy „Király az Úr!” (10). S mindjárt a zsoltár elején arra buzdít a szerző, hogy ne csak egy pillanatig hirdessük. Soha nem szabad felhagynunk azzal, hogy hirdessük Isten üdvözítő jóságának örömhírét: „Naponként hirdessétek üdvösségét! Hirdessétek dicsőségét a pogányok között, csodatetteit minden nép előtt!” (2–3). Hiszen a karácsony az egész világnak szól, minden népnek. A világnak ma új életre kell születnie. Az újjészületés pedig a szívvel kezdődik, minden egyes ember szívével. Angelus Silesius keresztény misztikus írta: „Krisztus ezerszer megszülethet Betlehemben, de ha benned nem születik meg, akkor örökre elvesztél.” A betlehemi barlang: szentély, ahol Isten lakozik. Méltán vonatkoztathatjuk e barlangra a zsoltár szavait: „Előtte fenség és méltóság, szentélyében hatalom s fényesség” (6). Boldogok vagyunk, ha a pásztorok és a bölcsek példája nyomán mi is elhagyjuk megszokásainkat, és elindulunk a gyermek felé, s befogadjuk őt a szívünkbe!

Karácsonyi imádság

December 28., szerda

Aprószentek emléknapja. Imádkozzunk mindazokért, akik erőszak áldozataként halnak meg, az anyaméhtől az időskorig.
Mt 2,13–18. A betlehemi gyermekgyilkosság

Karácsonyi imádság

A keleti és a nyugati egyház egyaránt tiszteli az aprószenteket, akiket azért mészároltatott le Heródes, hogy eltegye láb alól Jézust. „Még nem beszélnek, és már Krisztus hitvallói! Még nem képesek harcba szállni, de már győzedelmesen viselik a mártírhalál koszorúját” – énekli az egyik egyházatya. Heródes kegyetlensége megdöbbentő. Fél, hogy elveszíti hatalmát, és ez a félelem még egy gyermekkel szemben is arra ösztönzi, hogy hallatlan kegyetlenséggel járjon el. Heródes mintha valóban a gonosz erőszakos hatalmát testesítené meg. Gyilkos harag dúl a szívében, amelynek fájdalom, sírás, kiáltozás, panasz fakad a nyomában. Heródes minden áron menteni akarja hatalmát, akár soha nem tapasztalt, semmivel sem igazolható mészárlásra is képes miatta. A gonosz erőszak ellenpontja József, akinek semmiféle hatalma nincsen, a hite az egyetlen ereje. Ismét hallgat az angyalra, engedelmeskedik szavának: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba”. Nem csak a múltról szól ez az evangéliumi rész, hiszen ma is a világ oly sok részén tart a kicsinyek és védtelenek mészárlása. Gyermekek millióval végez az éhség és a betegségek. Sokan esnek erőszak, gyermekrablás és kizsákmányolás áldozatául. Hány és hány gyermek leli halálát háborúk és konfliktusok elől menekülve, azok kegyetlen közönyétől körülvéve, akik annyira önmagukba fordulnak, hogy megkeményítik szívüket, hogy az a kőszív ne tudjon megindulni még e kicsinyek láttán se, akiket teljes joggal nevezhetünk az új aprószenteknek. A gyermekek iránti kegyetlenség olyan, mint egy mély, az egész világot átjáró szörnyű seb. E kegyetlenség láttán fel kell lángolnia a haragnak! S olyan keresztényekre és jószándékú emberekre van szükség, akik Józsefhez hasonlóan meghallgatják az Úr angyalát, és magukhoz veszik a kicsinyeket, a gyengéket, hogy kimentsék őket a gonosz fejedelmének gyilkos rabságából, akinek ma is vannak ostoba szolgái, akik engedik, hogy gyilkos kegyetlensége úrrá legyen rajtuk.

Karácsonyi imádság

December 27., kedd

Szent János apostol és evangélista ünnepe. Ő volt a tanítvány, akit kedvelt Jézus, és aki a kereszt alatt Máriát saját anyjaként fogadta magához.
Jn 20,2–8. János és Péter az üres sírhoz fut

Karácsonyi imádság

János egyike annak a négy tanítványnak, akiket Jézus elsőként hívott magához. A Tibériás tavánál történt találkozásnak még a pontos időpontjára is emlékszik az evangélista: a tizedik óra körül járhatott. Hogyan is felejthette volna el János azt a találkozást, amely megváltoztatta egész életét? Így arra is emlékszik, amikor Andrással, Péter testvérével együtt hallgatták a Jordán partján a Keresztelőt. Villámként hasított beléjük, amikor Keresztelő Szent János azt mondta Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya!”. Ott hagyták a prófétát, a Keresztelőt, akit addig követtek, és miután Jézus nyomába szegődtek, vele töltötték az egész délutánt. Ezek az órák egész életét örökre megváltoztatták, ahogy Péterét is. János onnantól kezdve Jézus tanítványa lett. A hagyomány úgy tartja számon, hogy ő az a tanítvány, „akit kedvelt Jézus”. Az utolsó vacsorán egyedül ő hajthatta fejét Jézus keblére, majd Péterrel és Jakabbal együtt elkísérte őt az Olajfák hegyére, amikor haláltusáját vívta. A többi tanítványhoz hasonlóan azonban ő is elmenekült, egyedül hagyva Jézust, hogy aztán visszatérjen, és kövesse a kereszt lábáig, ahol elfogadja a meghívást, hogy magához vegye Máriát. Ebben az evangéliumi részben húsvét napjának hajnalán találkozunk vele, amikor Péterrel együtt a sír felé fut. Fiatalabb volt Péternél, hamarabb ért oda, látta a gyolcsot a földön, de nem ment be. Megvárta Pétert, aki előbbre járt a korban. Az egyházatyák így kommentálják ezt: a szeretet gyorsabban fut és előbb ér oda. János mégis meg tudta várni, hogy testvére megérkezzen, és együtt menjenek be a sírboltba. Az ember soha nem fut egyedül. János megtanulta, hogy Jézus mindig kettesével küldte tanítványait. Azon a reggelen is ketten együtt léptek be a sírboltba. S amint belépett: „látta és hitt”.  Megértette, hogy Jézus testét nem ellopták (hiszen ott voltak a leplek, ahová letették), és hitt. A negyedik evangéliumban és a leveleiben őrzött tanúságtételének középpontjában az Isten és a testvérek iránti szeretet hirdetése áll. Ez mestere üzenetének lényege, „szíve”. Azt beszélik, hogy amikor már nagyon öreg volt, széken vitték Jánost a keresztények közösségébe, ő pedig mindig a szeretet parancsolatát ismételte el. Mikor megkérdezték, miért ismétli mindig ugyanazt, azt felelte: „Azért, mert ez az Úr parancsa! Ha ezt teljesítjük, az elég!”.

Karácsonyi imádság

December 26., hétfő

Szent István diakónus, az első vértanú emléknapja.
Mt 10,17–22. A tanítványok üldöztetése

Karácsonyi imádság

Épp most ünnepeltük Jézus születésének szent misztériumát: az Úristen gyermekké lett, hogy megváltson minket. Ma pedig a liturgia arra hív minket, hogy az első keresztény mártírnak, Istvánnak az égi születéséről elmélkedjünk. Az evangéliumi szeretet hirdetésének első beért gyümölcse ő, azé a szereteté, amely magát az Istent arra indította, hogy elküldje Fiát a földre, és közöttünk állítsa fel hajlékát. Ezekben a napokban különféle tanúságtételek által az egyház megmutatja nekünk, mi a célja Isten Fia megtestesülésének: azért szállt a földre, hogy a soha véget nem érő szeretet egébe vigye az embereket. Szent István emléknapjának evangéliuma Jézusnak abból a missziós beszédéből vett részlet, amelyet a Tizenkettőhöz intézett: „Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé”. Ezek a szavak adják meg István küldetésének magának az értelmét, ahogy minden tanúságtételét, minden korban – így a mienkét is. A tanítványok rögtön megértik a Mester szavait, és aggodalom tölti el őket. Jézus azonban megnyugtatta őket. Ő maga lesz velük mindig, Szentlelke megtartja őket. István az első a vértanúk sorában, az első bárány, akit a mesteréhez hasonlóan föláldoztak. István Pállal együtt Gamáliel iskolájának volt tanítványa, majd elfogadta az apostolok igehirdetését, utóbb pedig a szeretetszolgálatért felelős hét diakónus közé választották. Az Apostolok Cselekedetei szerint „István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében”. Nem hallgathatott a kapott evangéliumról, amely megváltoztatta egész létét. Nem adta fel akkor sem, amikor új élete miatt ellenségeskedés és erőszak vette körül. Nem hagyta magát megfélemlíteni sem. Erős volt a hitben, vére árán is tanúskodott az evangéliumról. Mestere példája nyomán megkövezése közben arra kérte Istent, vegye magához lelkét és bocsásson meg üldözőinek. István, a kereszténység történetének első vértanúja vezeti azok seregét, akik bárhol és bármely korban életük feláldozása árán is tanúskodtak, tanúskodnak az evangéliumról. Akik látták, hogy „nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján”, azok ma mind a mennyben vannak, s színről színre látják Istent. Értékes példát mutatnak nekünk arról, hogyan hallgassuk az evangéliumot, és hogyan kövessük Jézust. Megerősítik számunkra, hogy hősiesség nélkül nem lehet követni az evangéliumot.

Karácsonyi imádság

December 25., vasárnap: Urunk születése

Iz 62,11–12; Zsolt 96; Tit 3,4–7; Lk 2,15–20.

Karácsonyi imádság

„A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát” (Iz 9,1). Izajás próféta ezen szavai ezek, és azt hirdetik, ami ezen az éjszakán történt. Ez az éjszaka más, mit a többi: mindannyiunkat egybegyűlve talál az alighogy megszületett gyermek körül. Lukács evangéliuma így ír arról az éjről: „Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat.” A mi életünkre is vonatkoztathatjuk ezeket a szavakat, hiszen mi is őrizzük a nyájainkat, a dolgainkkal foglalkozunk, legyenek vigasztalóak vagy kemények, egyszerűek vagy bonyolultak, vidámak vagy fájdalmasak. A szívünk rejtett zugában bizonyára mindannyian őrzünk valami gondot, szorongást, kérdést, esetleg egy kérést. Amint akkor a pásztoroknak, ma nekünk is megjelenik egy angyal, elénk áll és így szól hozzánk: „Ne féljetek! íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában.” Mi, akik összegyűltünk erre a szent liturgiára, mindannyian hallottuk ezt a hangot: vannak, akik tisztán, mások kevésbé, és akadnak olyanok is, akiknek talán régi emlékek homályába vész. Ma éjjel csak az számít, hogy mindannyian eljöttünk otthonról, hogy meglássuk a most született gyermeket.

Természetesen nem elég belépni a templomba. Szívünknek tovább kell mennie. A karácsony nem a szomszéd sarkon található, nem karnyújtásnyira van tőlünk, hiába próbálják elhitetni velünk városaink díszei és fényei. Az evangélium, amikor arról beszél, hogy Mária és József útra keltek, úgy fogalmaz, mintha magaslatra kellene felmenniük: „József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába”. Ez azt sugallja, hogy a karácsony nem csak úgy eljön, és nem olyan egyértelmű, hogy megértjük, mi történik ma éjjel. Sőt, fennáll a veszély, hogy eltévedünk. Ki kell lépnünk otthonainkból, talán éppen éjjel, ahogyan Nikodémus tette. De még fontosabb, hogy szívünk figyelmes és éber legyen, és kész legyen meghallani az angyal szavát. Igen, nekünk is „fel kell mennünk” Betlehembe, „fel kell mennünk” a barlanghoz. A karácsony angyala ma éjjel nekünk is elmondja, amit a pásztoroknak mondott: „Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket”. Azért jöttünk ide, hogy meglássuk az Urat. Igen! Jézust akarjuk látni. Ő pedig egy bepólyált gyermek. Kicsi és védtelen. Mégis ő a mi megváltónk. Ez igazán lehetetlennek tűnik. Hogyan lehet egy gyermek a Megváltó?

Íme ezért van az, hogy a karácsony nem magától értetődik. Nem jön el csak úgy, különösképpen számunkra nem: hiszen mi ahhoz szoktunk, hogy az erőt dicsőítjük, csakis a hatalomnak hiszünk. Hogyan is hihetnénk el, hogy az a kicsiny gyermek, aki ráadásul egy istállóban született, megváltja a világot? Hogyan hihetjük el ezt, amikor látjuk a világ súlyos problémáit? Még egyértelműbbé válik ennek az egésznek a lehetetlensége, ha belegondolunk, hogyan végzi majd ez a gyermek. Jézus születésének a keleti egyházakban szokásos ikonján összefonódik Jézus születésének és halálának misztériuma: a bölcső egy kicsiny sírbolt, a pólya olyan, mint a temetkezéshez használt gyolcs, a magaslat pedig a Kálvária-hegy. Mégis itt van a mi üdvösségünk: ebben a törékeny, gyenge és védtelen gyermekben. A karácsony misztériuma elmondja nekünk, hogy nem kell a világ mércéje szerint erősnek és hatalmasnak lennünk ahhoz, hogy az Úr megváltson minket. Ez persze furcsán hangzik, hiszen mentalitásunk nem igazán ismeri fel az üdvösség evangéliumi jeleit. Ez történt Betlehemben, a figyelmetlen, ünnepkedvelő városban, de nem csak ez. Emlékszünk arra, ami a jászollal történt, és meghatódunk. Jól tesszük, de ebben a jelenetben ott van a kemény valóság, hogy ez a város nem képes befogadni két idegen fiatalt és születőben lévő gyermeküket. Az emberek nem találnak helyet számukra. Minden hely foglalt, és Jézusnak kint, egy istállóban kell megszületnie. Régi történet ez, mégis nagyon aktuális.

Ezen az éjszakán jogosan hatódunk meg, de nem Betlehem közönye miatt, amely a mi közönyünk is egyben. Jogosan hatódunk meg Isten nagy szeretetétől: ő eljött, még ha mi nem is ismertük föl, ahogy János írja evangéliumának bevezetőjében: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”. Akkor sem ment el, amikor nem nyitottunk neki ajtót. Ezért jogos a megindultságunk, és jogos, hogy eljövünk megnézni a gyermeket. Valóban nagy dolog ez, valóban eltér minden mástól. Bennünk is feltámad az a gyötrő vágy, amelyet Assisi Szent Ferenc érzett 1223 karácsonyán, amikor így szólt: „Látni akarom Jézust!” És kitalálta, hogy élővé varázsolja a jászolt. A hagyomány szerint Ferenc karjába szorított egy éppen csak világra jött gyermeket, aki az égből érkezett. A gyermek törékenysége megérintette a szívét, és meghatotta a város minden lakóját. Így érintette meg a betlehemi pásztorok szívét is. Ők, akik talán faragatlan és a munkától durvává vált emberek voltak, felismerték abban a gyermekben a hozzájuk lehajló Úr szeretetét. Ha Jézus egy palotában született volna meg, ők nem találkoztak volna vele. Az a gyermek most itt van a szemünk előtt, hogy mi is meghatódjunk, a pásztorokhoz és Assisi Szent Ferenchez hasonlóan átöleljük, a szívünkhöz szorítsuk, hogy mindig velünk maradjon.

Karácsonyi imádság

December 24., szombat

89 (88). zsoltár Mindörökké énekelem az Úr szeretetét

Előesti imádság

² Az Úr kegyelméről énekelek örökkön-örökké.
Hűségedet hirdeti ajkam
minden nemzedéken át.

³ Így szóltam ugyanis: „Kegyelmed alapját örökre megvetetted a szövetségben,
hűségedet megszilárdítottad a mennyben.”

⁴ „Szövetséget kötöttem választottammal,
megesküdtem szolgámnak, Dávidnak:

⁵ nemzetségedet minden időkre alapítom,
trónodat minden nemzedékre megszilárdítom.”

²⁷Így szólít majd engem: Atyám vagy,

Istenem és üdvöm sziklája!

²⁹Örökre megőrzöm számára kegyelmem,

szövetségem vele nem szűnik meg.

Miközben a karácsony misztériumának fogadására készülünk, a liturgia a 89. zsoltárt adja imádságként ajkunkra. Ez a zsoltár Isten lojalitásáról és hűségéről énekel: „hűségedet nemzedékről nemzedékre hirdeti szám. Mert ezt mondtad: »Örök időkre épül az irgalom«; hűséged szilárdan áll a mennyekben” (2–3). Az ember életében sok minden megtörténhet, az azonban soha nem eshet meg, hogy Isten elhagyja, ahogy ezt Ő maga mondja a zsoltárban: „Szövetségre léptem választottammal, megesküdtem szolgámnak, Dávidnak: örökre megszilárdítom utódodat” (4–5). A Dáviddal való történelmi szövetség alapját a kozmikus szövetségen, vagyis az Úrnak minden általa oltalmazott és kormányzott teremtmény feletti uralmán belül látja. A karácsony misztériumát e kozmikus távlatba helyezve kell szemlélni. Az ég végtelenségét és a teremtett világ szépségét nézve a zsoltároshoz hasonlóan mi is elámulunk: „Ki hasonló hozzád?” (9). Az Úr nem hasonlítható másokhoz (7–8), ő a világ ura (10–12), övé a győzelem (13–15). Hatalmát teljes mértékben arra használja, hogy szeressen, nem pedig arra, hogy másokon uralkodjon; hogy éltessen, és nem arra, hogy pusztítson: „Hatalmas vagy, Uram, és hűséged övez téged… Igazságosság és jog trónod alapja, irgalom és igazság vonulnak előtted” (9 és 15). Isten hatalma szeretet és igazságosság, gyengédség és hűség. Ereje arra szolgál, hogy megmentsen, nem arra, hogy eltávolítson. Igaz azonban, hogy Izrael népe újra és újra megcsalja őt. A zsoltáros pedig – gondolatmenete humánus nyelvezetével – kiemeli, hogy Isten nem tehet úgy, mintha a rossz nem lenne rossz. Szavai ezért fenyegetően csengenek: „ha fiai elhagyják törvényemet és nem járnak parancsaim szerint, ha bemocskolják rendeleteimet, és parancsaimat nem teljesítik, vesszővel büntetem meg vétkeiket, és veréssel bűneiket” (32–33). E szavak üdvös „félelmet” hivatottak ébreszteni. Az Úrral való kapcsolat ugyanis mindig komoly dolog. Számunkra is, ma is. A karácsony misztériumát szemlélve azonban jobban megértjük a zsoltár vége felé elhangzó szavakat: „ha fiai elhagyják törvényemet… vesszővel büntetem meg vétkeiket… hűségemet nem hazudtolom meg… nem töröm meg szövetségemet” (31–35). Az Úr hűsége erősebb fiai bűneinél, és jósága nagyobb azok árulásánál. És ezen a rendíthetetlen hűségen alapszik a hívők reménysége. A zsoltáros ma Isten szeretetének hűségére emlékeztet minket, aki mindig megvédi fiait, és egészen odáig megy, hogy elküldi hozzájuk „messiását” (52. vers), a „fölkentet”. Ez a karácsony evangéliuma.

Előesti imádság

December 23., péntek

25 (24). zsoltár Emeljük föl fejünket: közel van már üdvösségünk

A Szent Kereszt imádsága

⁴ Uram, mutasd meg nekem útjaidat,
taníts meg ösvényeidre!
⁵ Vezess igazságod szerint és taníts engem,
hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom,
minden időben benned bizakodom!

⁸Megbocsát az Úr és hűséges,

megmutatja az utat a bűnösnek.

⁹Az engedelmeseket igazságban vezeti,

az alázatosokat megtanítja ösvényeire.

¹⁰ Az Úr minden útja kegyelem és hűség azoknak,

akik megtartják szövetségét és törvényét.

¹⁴ Az Úr titka azoké, akik félik őt,

nekik nyilvánítja ki szövetségét.

A karácsony küszöbén állunk, és a liturgia újra annak a 25. zsoltárnak néhány sorát adja ajkunkra, amelynek egy szakaszáról már elmélkedtünk. A zsoltáros imádság bevezetője arra hív, hogy emeljük föl fejünket, mert már közel van üdvösségünk. Mintha még utoljára figyelmeztetni akarna, hogy rázzuk le magunkról azt a szokásunkat, amely arra késztethet, hogy a kivilágított utcák karácsonyi hangulatában a felszínen lebegjünk, de hagyja, hogy továbbmenjünk a konfliktusok, igazságtalanságok, a háborúk és a sokak életére nehezedő számtalan tragédia mellett. A liturgia arra buzdít, hogy emeljük föl tekintetünket, és várjuk azt a segítséget, amelyet az Úr ad nekünk. A 25. zsoltár imádsága az anawim, az Úr szegényeinek közegében születik, azon hívők közegében Izraelben, akik tudják, hogy gyöngék és bűnösök, de bizalmukat egyedül Istenbe vetik. A zsoltár imádsága ezért olyan, mint egy alázatos imádság, mindazon hívők közös könyörgése, akik érzik gyöngeségüket, bűnüket, de tudják, hogy mennyei Atyjuk mindig megbocsát nekik. A zsoltáros mintegy összefoglalja az Istenre hagyatkozó szegények lelki jellemvonásait: az Úrban remélnek (3), megtartják szövetségét és törvényét (10) és Istent félik (12 és 14). Ezen az úton indulnak el ezek a hívők, hogy megismerjék egyenesen Isten szívét, ahogy a zsoltárt nyitó könyörgés is hirdeti: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet, Istenem, tebenned remélek; ne hagyd, hogy megszégyenüljek, és ellenségeim ujjongjanak fölöttem!” (1–2). A hívő ember szavai ezek, aki bízik az Úrban és az ő szavában. Jól tudja, hogy az Úr „édes és igazságos” (8) és nem ítéli el azt, aki belé veti bizalmát. Inkább a hívő akarja megismerni az Úr Igéjét és követni azt, abban a bizonyosságban, hogy az az üdvösség igéje: „Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre! Vezess igazságod szerint és taníts engem, hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom” (4–5). Most pedig elérkezett az idő, amikor ez az Ige testté lesz, mellénk szegődik, hogy ne csak meghallgathassuk, de meg is érinthessük, sőt ételünk és italunk legyen. Így valósul meg az a szeretet-párbeszéd az Úr és a hívő között, amely az élet és az üdvösség lényege. A hívő ember tudja, hogy „az Úr minden útja kegyelem és hűség” (10), ugyanakkor nem rideg törvények, amelyeket ránk kényszerítenek, sem merev előírások, amiket végre kell hajtanunk. A hívő ember élete szüntelen párbeszéd Urával. Isten igéje nem külső törvény, hanem párbeszéd az Úr és a hívő között: „Az Úr titka azoké, akik félik őt, nekik nyilvánítja ki szövetségét” (14). Azt is mondhatnánk, hogy ez maga a karácsony misztériuma, azé az Igéé, amely testet ölt és eljön, hogy miközöttünk lakozzék.

A Szent Kereszt imádsága

December 22., csütörtök

1 Sám 2,1.4–8. Szívem ujjong az Úrban, az én Megváltómban

Imádság az egyházért

¹ Akkor Hanna így imádkozott:
„Szívem ujjong az Úrban,
erővel tölt el Istenem.
Szám nagyra nyílt ellenségeim ellen,
mert örülhetek segítségednek.

⁴A hatalmasok íját széttöri,

a botladozókat erővel övezi.

⁵Elszegődnek kenyérért a jóllakottak,

az éhezők meg nem dolgoznak tovább.

Hét gyermeket szül a meddő,

a sokgyermekes anya meg elhervad.

⁶Az Úr adja a halált és az életet,

letaszít az alvilágba és felhoz onnan.

⁷Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá,

megaláz és fölemel.

⁸Fölsegíti a porból a gyöngét

és kivezeti a szennyből a szegényt.

A fejedelmek mellett ad nekik helyet,

díszhelyet jelöl ki nekik.

Az Úr tulajdona a föld minden pillére,

ő helyezte rájuk a világot.

Anna éneke, amely valószínűleg egy Izrael számára jól ismert himnuszgyűjtemény darabja volt, tulajdonképpen zsoltár, amely annak a hívő embernek az elfojthatatlan örömét fejezi ki, aki mindent Istentől kapott. Egy olyan asszony éneke ez, aki nemsokkal korábban még meddő volt, s egyben egy olyan nép éneke is, amely nemrég még elnyomás alatt sínylődött. „Szívem ujjong az Úrban, erővel tölt el Istenem. Szám (ujjongással) nagyra nyílt ellenségeim ellen,
mert örülhetek segítségednek” – kezdi hálaénekét Anna. Az öröm Annáé, a hatalom azonban Istené. Anna háromszor ismétli: nincsen, nincsen, nincs más, aki az Úrhoz mérhető. Ő az egyetlen, aki letekint a szegényre, és van ereje, hogy fölmagasztalja őket. Ezt tette Annával, ezt teszi Izraellel, ahogy minden eljövendő gyermekével. Ő a gyöngék és a szegények reménye, aki felborítja a meglévő felállást: a jóllakott helyébe az éhezőt állítja, a meddőt pedig a termékeny helyére; a jóllakottak pedig megtapasztalják az éhséget, amelybe másokat taszítottak. Egyértelmű itt a kiváltságosokkal szembeni vád: éppen azt kell elveszíteniük, aminek a legnagyobb értéket tulajdonítottak. Az Úr „adja a halált és az életet, ő taszít le az alvilágba és hoz fel onnan” (5). A szegények és a gyöngék Istenben bíznak, mert egyedül „az ő tulajdona a föld minden pillére”, ő akadályozza meg, hogy a káoszba süllyedjen a világ. Minden az övé, még az élet és a halál is. A Második Törvénykönyvben ezt olvassuk: „Nézd, az Úré, a te Istenedé az ég és az egek ege, a föld, s minden, ami rajta van. [...] Mert az Úr, a ti Istenetek az Istenek Istene és az Urak Ura, a nagy, a hatalmas és a félelmetes Isten, aki nem részrehajló, s akit nem lehet ajándékkal megvesztegetni, aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki.” (MTörv 10,14.17–18)  Anna hálaénekében ez a vezérfonal tűnik fel, amely végigfut az egész Szentíráson: Isten megkülönböztető szeretete a szegények és a gyöngék iránt. Ez az ének, amely egy meddő és megvetett, de Isten által boldoggá tett asszony örömét fejezi ki, tovább megy, és egyenesen azt a gondolkodásmódot fogalmazza meg, amely Isten cselekedetei mögött áll, s az örömöt, amely a szegényeket és mindazokat eltölti, akik Őbenne bíznak. Ezt az éneket szinte szóról szóra elismétli majd Mária a Magnificatban, és vele együtt az egyház hálaénekévé válik, s minden hívőévé, aki Istenre bízza magát.

Imádság az egyházért