Október 31., szerda

Lk 13,22–30. Utolsókból lesznek az elsők

Imádság az Egyházért

22Ezután bejárta a városokat és falvakat, és tanított, Jeruzsálem felé haladva. 23Közben valaki megkérdezte tőle: »Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?« Ő ezt felelte nekik: 24»Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. 25Amikor a családapa már felkel és bezárja az ajtót, ti kívül állva zörgetni kezdtek az ajtón, és azt mondjátok: ‘Uram! Nyisd ki nekünk!’ Ő ezt feleli majd nektek: ‘Nem tudom, honnan valók vagytok.’ 26Akkor ti ezt kezditek majd mondogatni: ‘Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál.’ 27Ő erre azt feleli nektek: ‘Nem ismerlek titeket, hogy honnan valók vagytok! Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!’ (Zsolt 6,9) 28Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. 29Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. 30Mert íme, vannak utolsók, akikből elsők lesznek, és vannak elsők, akikből utolsók lesznek.«

Az evangélium e szakaszának elején kihangsúlyozza, hogy Jézus Jeruzsálembe tartó útja során is tanít. Jézus nem járkál közönyösen az emberek között, nem kerüli a szembejövők tekintetét csakis saját magára és a saját problémáira koncentrálva. Végcélja Jeruzsálem, de nem saját maga miatt megy oda. Meghalni megy a szent városba, mert azt akarja, hogy minden ember megváltást nyerjen. Nem neki van ugyanis szüksége a megváltásra, hanem az embereknek. Ebben az összefüggésben van jelentősége annak a kérdésnek, amit valaki feltesz Jézusnak a majdan üdvözülők számát illetően. A kérdező szavaiból kitűnik az üdvözülők számával kapcsolatos aggodalom, amely abban az időben kapott lábra, mivelhogy néhány rabbi kizárta az üdvösségből azokat, akik nem tartottak tiszteletben bizonyos előírásokat. Így aztán kétségessé vált, hogy Izrael teljes népe üdvözülhet-e. Egy héber apokrif iratban például a következőket olvashatjuk: „A Magasságbeli ezt az évszázadot a sokaságnak szánta, a következőt azonban keveseknek tartogatja” (Ezdrás IV. könyve). Jézus azonban azt mondja, hogy nem az Izrael népéhez vagy valamilyen nemzethez, népcsoporthoz, kultúrához, stb. való tartozás határozza meg, hogy valaki bejuthat-e Isten országába. Egyedül a hit üdvözít. Jézus nem válaszol közvetlenül az üdvözültek számát illető kérdésre. Csupán annyit mond, hogy elérkezett a választás, a döntés pillanata. S a választás maga lesz majd az ítélet tárgya. Az ítélet napján semmit sem ér az etnikai vagy vallási hovatartozás hangoztatása. Sőt – teszi hozzá Jézus – „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában.” Csak az számít, hogy rögtön döntsünk az Úr követése mellett, mielőtt még túl késő lenne. Ez a szűk kapu képének az értelme: az evangélium hirdetését hallva nem utasíthatjuk el a figyelmes meghallgatását, nem odázhatjuk el a választás idejét. Ha az evangéliumot visszautasítjuk, olyan helyzetbe kerülünk, amelyről az evangéliumi szakasz beszél: akkor érünk a házhoz, amikor a házigazda már bezárta az ajtót. Aki tehát kívül marad az evangéliumon, aki nem hallgatja meg, az a gonoszság fejedelmének karmai közé kerül, és lelkét mardosni fogja a magány hidege, keserűsége és szomorúsága. Jézus kijelentése azokról az „utolsókról”, akik elsők lesznek majd – a szöveg itt a pogányokra utal – hangsúlyozza a meghallgatás „elsőségét”: aki befogadja szívébe az evangéliumot és gyakorlatban is megéli, az lesz az első a mennyek országában.

Imádság az Egyházért

Október 30., kedd

Lk 13,18-21. A mustármag és a kovász

Imádság az Úr anyjával, Máriával

18Akkor így szólt: »Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? 19Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek«.
(Dán 4,8k.18)

20Aztán így folytatta: »Mihez hasonlítsam Isten országát? 21Hasonló a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.«

Ez a két rövidke példázat érthetőbbé válik, ha belegondolunk abba a helyzetbe, amelyben elhangzottak. Abban az időben ugyanis egyre erősödött a nép vezetőinek Jézussal való szembenállása. Valójában ez a sors jellemzi a kereszténység egész történetét: az evangélium mindig ellenállásba ütközött az egymást követő nemzedékek története során. Jézus szeretetének újdonsága volt az, ami összeütközésbe került az emberi szív keménységével, és mindenekelőtt a gonosz fejedelmének romboló munkájával. Ma viszont kétséget ébreszthet bennünk például a keresztények kisebbségi helyzete a világban, vagy az evangélium közvetítésének nehézségei a nehéz körülmények között. Hogyan lehetne elhozni Isten országát csupán szelídség és szavak által? Nem túlságosan gyenge az evangélium ahhoz, hogy megváltoztassa a sokkal erősebbnek látszó világot? Ezek a kérdések, vagy még inkább kételyek, meggyőző választ kapnak a mustármagról és a kovászról szóló két példázat révén. Isten országa, amit Jézus hozott el a földre, nem hatalmas és feltűnő módon érkezik, hanem mint egy kis magocska, vagy egy maréknyi kovász. Persze az mindenképpen fontos, hogy a mag bekerüljön a földbe, és a kovász elkeveredjék a tésztával. De mindkettő, a mag is és a kovász is gyümölcsöt hoz majd, ha meg tudják őrizni erejüket, energiájukat, vagyis ha nem gyöngülnek el lustaságunktól és önzésünktől. Lukács evangélista, a másik két szinoptikustól eltérő módon, a fejlődés, a folyamatos növekedés eszméjét hangsúlyozza a példázat elbeszélésében. A magból – az evangélium hirdetése és a szeretet gyakorlása révén – hatalmas fa fejlődik ki, a kovász pedig összetartja a társadalom és a világ egészét. Sokan pihenhetnek majd a szeretet fájának árnyékában, és sokan csillapíthatják éhségüket az irgalmasság kenyerével.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Október 29., hétfő

Lk 13,10-17. A nyomorék asszony meggyógyítása

Imádság a szegényekért

10Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. 11És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. 12Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: »Asszony! Megszabadultál betegségedtől.« 13Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent.
14Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: »Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!« 15Az Úr ezt felelte neki: »Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? 16Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?« 17Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett.

Az evangéliumban Jézus, szokás szerint, egy zsinagógában tanít. A jelenlévők között volt egy asszony, aki egy ízületi probléma folytán egészen meg volt görnyedve. Immár tizennyolc éve élt ilyen fájdalmas körülmények között. Még az emberek arcába sem tudott belenézni, annyira meg volt görbedve. S fordítva: nem is akadt senki, aki lehajolt volna hozzá, hogy belenézzen a szemébe. És hány olyan asszonyt is felfedezhetünk ebben a nőalakban, akiket az erőszak és az elnyomás taszít rabszolgasorba! Ez az asszony egyszerűen ott áll Jézus előtt. Nem képes felemelni a tekintetét, és segítséget sem tud kérni, ahogyan más asszonyok tették. Jézus azonban észreveszi őt, együtt érez vele, és hívja, hogy lépjen közelebb. Nem szaporítja a szavakat, egyszerűen így szól: „Asszony, megszabadultál betegségedtől." Ebből a rövidke jelenetből, amelyben Jézus az asszony fölé hajol, megérthetjük, hogyan kellene a hívőknek viselkedniük a gyengékkel és betegekkel szemben, hogyan kellene rájuk tekinteniük. Van itt azonban egy további tanítás is a szó gyógyító erejéről. A hívő ember ugyanazt az erőt kapta meg, amivel Jézus is rendelkezett: a szívből kimondott szavak, amelyek Jézus együttérzésével társulnak, hatékonyak, felemelnek bennünket a magunkba fordulásból, ahogyan ez azzal az asszonnyal is történt. Azok azonban, akik tanúi voltak a jelenetnek, nem hagyták, hogy megérintsék őket a látottak. A zsinagóga vezetője egyenesen felháborodott a csodatétel miatt. Ha szívünk csak önmagunkkal és a saját meggyőződéseinkkel van tele, akkor a csoda sem elegendő ahhoz, hogy megtörje keménységét. Jézus annak az irgalomnak a nagylelkűségével felel az elöljáró vádjaira, amelyet ő maga hozott el a földre. Míg a keményszívű farizeusok felháborodtak, az emberek ünnepeltek: „a nép meg ujjongott, hogy ilyen nagy tettet vitt véghez". Boldogok azok a tanítványok, akik hagyják, hogy az Úr irgalmasságának csodája magával ragadja őket, és örvendezzenek, ahogyan az akkori sokaság tette.

Imádság a szegényekért

Október 28., évközi 30. vasárnap

Szent Simon apostol, a kánai zelóta és Szent Júdás Tádé apostol ünnepe

Jer 31,7–9; Zsolt 125(126); Zsid 5,1–6; Mk 10,46–52

Imádság az Úr napján

A hittel mondott imádság a szívet új életmódra indítja. Ezt azonban csak akkor sajátítja el az ember, ha szegény vagy felismeri önnön szegénységét.

Ezt értette meg Bartimeus, aki Jerikó kapujában koldult. Mint minden vak, ő is gyenge és kiszolgáltatott volt. Abban az időben a vakok nem tehettek mást, mint hogy koldultak, így vakságukon túl még a másoktól való függés is sújtotta őket. Az evangéliumokban ők a szegénység és a gyengeség megtestesítői. Bartimeus – Lázárhoz és ahhoz a sok szegényhez hasonlóan, aki a közelünkben vagy tőlünk távol él –, az élet kapujánál ül, és segítségre vár. Ez a vak ember azonban mindannyiunk számára a hívő példája: kér és imádkozik. Körülötte minden sötét; nem látja, ki megy el, nem ismeri fel, aki a közelében van, nem tudja megkülönböztetni az emberek arcát és megjelenését. Ez a nap azonban másként alakult. Hallotta a közeledő tömeg zaját, élete és érzékszervei sötétjében megsejtett valamit Jézus jelenlétéből. Meghallotta, hogy a „názáreti Jézus közeledik”, jegyzi fel az evangélista. Amikor meghallja, hogy Jézus megy el mellette, kiáltozni kezd: „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Szegényes megszólítás. A vaknak nincs egyebe, mint ez a kiáltozás. Ez az egyetlen módja arra, hogy legyőzze a sötétséget és a távolságot, amelyet nem tudott felmérni. Kiáltozása azonban nem tetszett a tömegnek, és „többen csitították”, ahogy az evangélista írja. Kellemetlen, nyers hang, önuralom nélküli ordítás, amely sokszor előfordul a szegényeknél. Többen attól tartottak, hogy megzavarja Jézus és a város népének örömteli találkozását. Észszerűnek tűnő gondolkodásuk kegyetlenségbe csapott át. Nemcsak csitították, el is akarták hallgattatni. A város úgy érezte, semmi köze ehhez a vakhoz. Megengedték neki, hogy kolduljon, ha nem zavarja meg a város szokott ritmusát, életét.

Ám Jézus jelenléte minden félelmet legyőzött Bartimeusban, mert érezte, hogy élete megváltozhat ettől a találkozástól. És még hangosabban kiáltozta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” A kicsinyek, a szegények imádsága ez, akik éjjel-nappal, szüntelenül az Úrhoz fordulnak, mert állandóan szükségük van valamire.

Bartimeus alighogy meghallotta, hogy Jézus látni akarja, ledobta a köpenyét és futott felé. Ledobta köpenyét, amit évek óta viselt, amely talán az egyetlen védelem volt a tél hidege és a tömeg megkeményedett szíve ellen. Már nem kellett vele a szegénységét takargatnia, már nem volt többé szüksége erre a védelemre, mert hallotta, hogy az Úr hívja. Felállt és Jézushoz futott. Futott, bár nem látott – valójában azonban mélyebben látott, mint az egész tömeg. Jézus szavát hallva elindult a hang irányába. Csak egy hang volt, de ez volt az egyetlen, amely azért hívta, hogy találkozzon vele. Más volt, mint a tömeg moraja, kemény szavai, amelyekkel el akarták hallgattatni. Bartimeus követte a hangot, és találkozott az Úrral. Ez történik mindenkivel, aki meghallgatja és tettekre is váltja Isten igéjét. Isten igéjének a meghallgatása nem a semmibe, nem a képzelet világába vezet, hanem a vele való találkozáshoz. Jézus az, aki elkezd beszélni. Nem megy el mellette, hanem megáll, beszél hozzá, érdeklődik iránta, aztán megkérdezi: „Mit tegyek veled?” Bartimeus nem vesztegeti az időt, nem szaporítja a szót, hanem azzal az egyszerűséggel, ahogyan korábban is kérte őt, most azt mondja: „Mester... hogy lássak!”. Bartimeus felismerte a fényt anélkül, hogy látta volna, és azonnal visszatért a látása. „Menj, a hited meggyógyított” – mondja neki Jézus.

Imádság az Úr napján

Október 27., szombat

Emlékezzünk az 1986-os, történelmi jelentőségű találkozóra, amikor II. János Pál pápa Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy imádkozzanak a békéért. Dominique Green emléknapja, afroamerikai fiatal, akit 2004-ben végeztek ki. Imádkozzunk a halálraítéltekért, és a halálbüntetés eltörléséért.

Lk 13,1–9. A terméketlen fügefa

Előesti imádság

1Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. 2Ő ezt felelte nekik: »Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? 3Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. 4Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik?5Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.«
6Aztán ezt a példabeszédet mondta: »Egy embernek volt egy fügefa a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. 7Ezért így szólt az intézőjéhez: ‘Íme, három esztendeje, hogy ide járok, gyümölcsöt keresek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja hiába a földet?’ 8De az így felelt neki: ‘Uram! Hagyd meg még ebben az évben, amíg körülásom és megtrágyázom, 9hátha gyümölcsöt hoz jövőre; ha pedig nem, akkor vágd ki.’«

Alighogy Jézus befejezte a néphez intézett beszédét, odajönnek hozzá, és jelentik neki, hogy Pilátus megöletett néhány galileait, akik valószínűleg felkelést szerveztek. Ez az esemény alkalmat ad Jézusnak arra, hogy elmagyarázza: a minket sújtó rossz nem a bűneink közvetlen következménye. Jézus hangsúlyozza: hiba lenne azt feltételezni, hogy az öldöklésben életüket vesztő zsidók több bűnt követtek el, mint azok, akik megmenekültek. Magyarázatképpen utal egy másik eseményre, amely inkább természeti katasztrófához hasonlít: a silói torony sokakat maga alá temető összeomlására. Nem Isten az, aki a bajt küldi, vagy hagyja, hogy szerencsétlenség és vérfürdő következzék be, mintegy pedagógiai célzattal. Az Atya, akinek kinyilatkoztatására Jézus közénk jött, nem cselekszik így. Épp ellenkezőleg, a mennyei Atya küzd a rossz ellen az idők kezdete óta, mióta az gonosz fejedelmének rút erőszakossága először megjelent az emberi történelemben. És mindenkit arra szólít, de különösképpen a tanítványokat, hogy vegyenek részt e kemény küzdelemben, melyet a gonoszsággal, a gonosz fejedelmével szemben folytat, aki nem szűnik a teremtett világot romlásba hajszolni. Ezért van szükség a megtérésre, vagyis arra, hogy csatlakozzunk az evangéliumhoz, teljes erőnkből és teljes szívünkből, hogy Jézus mellé álljunk, aki azért jött a világba, hogy legyőzze a gonoszt, szabadulást hozzon, és elvigye az üdvösséget mindenkinek, minden teremtménynek. Ez a rövidke példabeszéd rámutat a közbenjárás értékére. Számtalanszor találkozunk nehezen megoldhatónak tűnő helyzetekkel, vagy olyanokkal, amelyek minden erőfeszítésünk ellenére is alig-alig változnak. Ahhoz a terméketlen fügefához hasonlítanak, amelyikről az evangélium beszél. A fügefa gazdája három éven át próbálkozott, hogy begyűjtse a termést, de soha sem talált semmit. Türelmét vesztve elment a vincellérjéhez, és utasította, hogy vágja ki a fát, ne foglalja tovább feleslegesen a földet. A vincellér, aki a növény közelében élt és megtanulta szeretni a növényt, arra kéri a gazdát, hogy hadd ássa fel, és hadd trágyázza meg a földet, s akkor biztos, hogy a fa termést fog hozni. Jézus türelemre biztat bennünket, vagyis arra, hogy maradjunk a fügefa mellett, vegyük körbe gondoskodással, hogy amikor eljön az ideje, megteremje a gyümölcseit. El kell tanulnunk Istentől a türelmét, amellyel mindannyiunk iránt reménységet táplál, amely nem oltja el a pislákoló lámpabelet, hanem kíséri és óvja azt, aki gyenge, hogy megerősödjék és képes legyen maga is szeretetet adni.

Előesti imádság

Október 26., péntek

Lk 12,54–59. Az idők jelei

A Szent Kereszt imádsága

54Ezután a tömeghez is szólt: »Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: ‘Jön az eső’, és úgy is lesz; 55amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: ‘Forróság lesz’, és meglesz. 56Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? 57Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazságos?

A kiengesztelődésről

58Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig tömlöcbe vessen. 59Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért is meg nem fizeted.«

Annak az embernek a kérdésére, aki jelet kért tőle, hogy hihessen a szavainak, Jézus így válaszol: ő az egyetlen jel, akiben teljességgel megmutatkozik Isten szeretete. Miért van az, hogy sokszor nem vagyunk képesek meglátni az „Úr jeleit” még akkor sem, ha itt vannak a szemünk előtt? A válasz egyszerű: azért, mert annyira csak önmagunkra, s a saját dolgainkra koncentrálunk, hogy nem látunk mást. Ahhoz mégis értünk, mondja Jézus, hogy a hideg időjárást a melegtől megkülönböztessük. Hiszen olyankor csak feltekintünk az égre, hogy lássuk, felhős-e, vagy kimegyünk a ház elé, hogy megnézzük, fúj-e a szél. Jézus figyelmeztet: fel kell emelnünk tekintetünket, hogy felismerjük a megváltás idejét. Első nagy jelünk a jelek jele: az evangélium. A hívő ember első műve meghallgatni és gyakorlatban megvalósítani az evangélium szavát. Vannak azután más jelek is: a szentségek, és különösképpen a szentmise, amely Urunk halálának és feltámadásának misztériumában részesít bennünket. Az egyház azt mondja, hogy a szentmise a lelki élet csúcspontja és forrása. Mennyivel nagyobb figyelmet kellene fordítanunk arra, hogy valóban megéljük a szent titkokat, amelyekbe befogadást nyertünk! Van még egy, sokatmondó jel: a szegények és mindazok, akik arra várnak, hogy e világ rabszolgaságából szabadulást nyerjenek. Ha figyelmen kívül hagyjuk állapotukat, akkor nem értjük Isten szívét, nem értjük az üdvösség útját. „Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?” – korhol Jézus az evangéliumban. Sürgősen meg kell értenünk a világot, amelyben élünk, és azt a kultúrát, amely az új évezred kezdetének népeit jellemzi. Az emberek alá vannak vetve az anyagiasság diktatúrájának. Ez egyfajta kultúra alakját ölti magára, ám valójában rabszolgaság, amely a világunkat még embertelenebbé és kegyetlenebbé teszi. Ha azonban rendszeresen olvassuk a Szentírást, és meghallgatjuk Isten Igéjét, azzal objektív ítélőképességre, a történelem valódi, a reményre nyitott ismeretére tehetünk szert. Jézus példája, amely arról szól, hogy a peres felek jobban tennék, ha megegyeznének, még mielőtt a bíróságra érnek – mert akkor már késő lesz –, azt sugallja, hogy életünket az evangéliumhoz kellene igazítanunk, mert csak így üdvözülhetünk. Isten Igéje segít bennünket, hogy felfogjuk Isten jelenlétének jeleit, hogy meglássuk, mennyire nagy szüksége van nemzedékünknek a szeretet evangéliumára, s hogy azzal a szenvedéllyel tudjunk válaszolni rá, amelyet az Úr kér tanítványaitól, akiket a világról alkotott álma részeseivé tett.

A Szent Kereszt imádsága

Október 25., csütörtök

Lk 12,49–53. Nem békét hoztam a földre, hanem meghasonlást

Imádság az egyházért

49Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! 50Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! 51Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. 52Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. 53Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával«.
(Mik 7,6)

Jézus, miközben éberségre buzdítja a tanítványokat, azt mondja nekik, hogy eljött a döntés pillanata. Vele ugyanis elérkezett az utolsó idő, és nem lehet tovább halogatni az evangélium melletti döntést. Jézus a tűz jelképét használja fel, hogy a tanítványokkal megértesse apostoli aggodalmát, azét a tűzét, amelyet ő maga hozott el a földre. „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!" Jézus azt akarja, hogy a tanítványok felhagyjanak a lustasággal, a késlekedéssel, a hideg, bezárkózó, érzéketlen, fösvény viselkedéssel, hogy befogadhassák az ő aggodalmát és gyötrelmét: ő addig nem nyugszik, amíg a szeretet lángja fel nem lobban az emberek szívében. Ezért a tanítvány nem fukarkodó és nyugodt életre hivatott, amelyet csak a személyes jólét vagy a saját közösségének a jóléte mozgat. A tanítványnak meg kell merítkeznie az evangéliumban, mintha abban keresztelték volna meg, hogy sürgetőleg közvetítse azt mindenkinek. Az evangéliumhoz tartozás a tanítvány egész életét magába foglalja, bizonyos értelemben birtokolja. Ezért aztán Jézus követése megköveteli a régi életünktől való elszakadást, a korábbi, akár rokoni kötelékek eloldozását. A vérségi kötelékek – melyek természetesen fontosak – nem szolgálják az üdvösséget. Csak az evangélium tüze válthatja és változtathatja meg a világot, mégpedig az emberek szívéből kiindulva. Pál a következőt mondja majd: Krisztus „a mi békességünk" (Ef 2,14), s maga az Úr is azt mondta: „Boldogok a békességben élők." (Mt 5,9) Ebben az esetben nincs ellentmondás a béke és a kard között. A béke, amit Jézus hoz el, nem azonos azzal a békével, amit a világ tud nyújtani (Jn 14,27). Nem szűkkeblű nyugalom, vagy a megszokásainkban rejlő biztonság. Azért, hogy élvezhessük az evangéliumból fakadó békességet, szükség van a tűz általi megtisztulásra, a rossz és a jó elválasztására, arra, hogy megkülönböztessük a fényt, amit Jézus hozott el a világba, a gonosz árnyaitól. A béke tehát egyszerre ajándék és olyasmi, amiért megküzdöttünk. A béke az evangélium befogadása, szakítás az önzéssel.

Imádság az egyházért

Október 24., szerda

Lk 12,39–48. Példabeszéd a megbízható szolgáról

Imádság a szentekkel

39Azt is fontoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. 40Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.«
41Péter ekkor megkérdezte: »Uram! Nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?« 42Az Úr így válaszolt: »Mit gondolsz, ki az a hű és okos intéző, akit az úr a háza népe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből? 43Boldog az a szolga, akit ura ebben a munkában talál, amikor megérkezik. 44Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. 45De ha ez a szolga azt mondja magában: ‘Késik az én uram’, és verni kezdi a szolgákat és szolgálókat, eszik-iszik és részegeskedik, 46megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyet nem ismer. Elkergeti őt, és a hűtlenek sorsára juttatja. 47Az a szolga pedig, aki ismerte ura akaratát, és nem készült vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést fog kapni. 48Aki pedig nem ismerte, és úgy tette azt, amiért büntetést érdemel, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni.

A tanítvány nem fecsérli arra a napjait, hogy javakat halmozzon fel, hanem egész életében az Úrra és országa eljövetelére vár. Az evangélium annak a szolgának a példázatával világítja meg ezt a fajta hozzáállást, akit ura távollétében a ház élére állítottak. A szolga verni kezdi alárendeltjeit, iszik, részegeskedik, mivel azt gondolja, hogy a ház ura csak sokára tér vissza. A jelenet első látásra túlzásnak tűnik. Valójában azonban igen gyakori helyzetet mutat be. Alapjában véve ez az egyébként elterjedt hozzáállás számtalan olyan igazságtalanságot és ezernyi olyan mindennapi kis gonoszságot szül, amelyek megnehezítik az életet. Arról a viselkedésről van szó, amikor úgy teszünk, mintha uralkodhatnánk mások felett, s ez társul még azzal a meglehetősen rövidlátó gondolattal, hogy nem kell tekintettel lennünk senkire. Az ember azt hiszi, hogy mindent megengedhet magának, akár az erőszakot, visszaélést, háborúskodást is, hiszen az élet úgyis csak addig tart, amíg a saját szeme ellát. Ez az evangéliumi szakasz azt javasolja, hogy legyünk éberek: „Boldog az a szolga, ha megérkezésekor ura ilyen munkában találja”. Az tud éber maradni, aki valaki másra vár, aki számára az élet nem ér véget a saját érdekeinél, nem ér véget ott, hogy mit tud, illetve mit nem tud megtenni azokon a korlátokon belül, amiket saját gondolatai, saját teste, saját érzései jelentenek. Arra kaptunk meghívást, hogy a világban, ahol élünk, tegyünk tanúbizonyságot, azaz mindennap a várakozásból és a reményből táplálkozzunk, megmutatva, hogy az élet mindenki számára ajándék, talentum, amivel el kell majd számolnunk. Írva van: „aki sokat kapott, attól sokat követelnek”. Mi, keresztények, bizony nagyon sokat kaptunk: megkaptuk az egyházat mint édesanyát és tanítót, mint családot, ahol mindennap az Úr táplál és éltet bennünket, és elküldi hozzánk Szentlelkét. Igen, „akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak”. Sok olyan szent volt, aki az éberségről ezt mondta: „Mindennap úgy kell élnem, mintha ez lenne életem utolsó napja.” Ha mindannyian úgy élnénk mindennap, mintha az lenne az utolsó, a mi életünk is más jelleget öltene, talán emberségesebb és szebb is lenne, teljesebb és gazdagabb, valódibb és kevésbé unalmas, kevésbé elkeseredett. Mindent összevetve, több élet lenne benne.

Imádság a szentekkel

Október 23., kedd

Lk 12,35–38. Urukat váró szolgák

Imádság az Úr anyjával, Máriával

35Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. 36Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki.37Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. 38S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák. 

Jézus az esztelen gazdag példája után, akit váratlanul ért a halál, egy ellentétes példát hoz: az Urát váró tanítványét. Az éberség a keresztény élet egyik alapvető lelki vetületévé vált az idők folyamán. Aki csak önmagával foglalkozik, és saját dolgaiba feledkezik bele, attól azt kéri, hogy emelje fel tekintetét és éberen várakozzon az Úr visszatérésére. Jézus azt mondja: „Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok.” Akinek fel volt övezve a csípője, az készen állt az azonnali cselekvésre. Az Egyiptomból való szabadulás éjszakájától kezdve volt használatos ez a kifejezés. Akkor ugyanis az izraelitáknak fel kellett övezniük magukat, hogy azonnal indulni tudjanak, ha kell (vö. Kiv 12,11). A meggyújtott, égő lámpának ugyanez volt a jelentése: készen állni az indulásra, akár éjszaka is. Az Urat várni a hívők boldogsága. Isten minden nap ott áll szívünk ajtajában és zörget, ahogy a Jelenések könyvében is olvassuk. Boldog az az ember, aki ajtót nyit neki, mert hihetetlen jutalomban lesz része: a ház ura maga lesz az ő szolgájává; felövezi magát, majd leülteti őt és fölszolgál neki. Felcserélődnek a szerepek. Hihetetlennek tűnik, de épp ebben áll a kapott kegyelem paradoxonja. Jézus is úgy jelenik meg, mint aki szolgál. És úgy is cselekszik, mint a szolga. Az utolsó vacsorán szó szerint szolgaként viselkedett: vizet öntött egy mosdótálba, derekára kendőt kötött, és lehajolt, hogy megmossa a tanítványai lábát, egyiket a másik után. Ez a kép az evangéliumi üzenet szerves része: Isten képe, kijelentése önmagáról, aki annyira szeret bennünket, hogy lábunkig hajol. S ez történik velünk is, valahányszor befogadjuk az Urat szívünkbe az imádságban, vagy a szegények szolgálatában, s legfőképp pedig a szent liturgiában, amelyben ünnepi lakomát készít nekünk, hogy igéjével és saját testével tápláljon bennünket. Az Úr várásának boldogsága nem abban rejlik, hogy mi befogadhatjuk őt. Az igazi boldogság azokban a javakban van, amelyekben ő részesít, miután befogadtuk szívünkbe. Az Úr azért jön, hogy szolgáljon nekünk, hogy segítsen, hogy megszabadítson, hogy egészen a mennybe emeljen, maga mellé.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Október 22., hétfő

Mária Szalóméra emlékezünk, Jakab és János anyjára, aki az Urat egészen a kereszt tövéig követte, és sírba tette. Szent II. János Pálra emlékezünk (†2005).

Lk 12,13–21. Az esztelen gazdag

Imádság a szegényekért

13Valaki megszólította a tömegből: »Mester! Mondd testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!« 14Ő azt felelte neki: »Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?« 15Aztán így szólt hozzájuk: »Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.« 16Példabeszédet is mondott nekik: »Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. 17Akkor így gondolkozott magában: ‘Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.’ 18Majd azt mondta: ‘Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. 19Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!’20Isten azonban így szólt hozzá: ‘Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?’ 21Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.«

Jézus ismét arról beszél, hogyan viszonyuljanak a tanítványok a földi javakhoz. Az alkalmat egy ember szolgáltatja, aki arra kéri Jézust, avatkozzon közbe, hogy testvére igazságosan ossza meg vele az örökséget. Ő azonban határozottan elutasítja ezt. Nem az osztozkodás mestere, hanem azoké a dolgoké, amelyek Istenre és az emberi lélekre tartoznak. Az örökség kapcsán nem, de a két testvér szívének érdekében közbelép. Valójában a szívükbe fészkelte be magát a fösvénység, a kapzsiság és az önérdek. A javak külsődleges dolgok, önmagukban nem okoznak rosszat. A két testvér szíve elnehezedett a pénz utáni sóvárgástól és a birtoklásvágytól – ahogyan ez gyakran velünk is megesik. Ilyen talajból nem fejlődhet más, csak megosztottság és háború, ahogyan arra Pál emlékezteti Timóteust: „Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás” (1Tim 6,10). Jézus ezt a fajta viselkedést az esztelen gazdag példájával magyarázza. Ez azt hitte, hogy a boldogságot úgy érheti el, ha nagy vagyont gyűjt. Erről eszünkbe kell, hogy jusson a ma elterjedt szemlélet, amely a fogyasztást tette az élet fő szabályává. Hányan vannak, akik eladják a szívüket, és elherdálják az egész életüket a gazdagságért! Az anyagiasság diktatúrájában élünk, ami nagy erővel arra késztet bennünket, hogy áldozzuk életünket az anyagi javak birtoklásáért és fogyasztásáért. Jézus elmeséli, hogy ennek a gazdag – de fösvény – embernek az életében nem jut mások számára hely. Egyetlen dologgal törődik: javakat gyűjt magának. A lényegről azonban megfeledkezett: senki nem ura a saját életének. Birtokolhatjuk a gazdagságot, de nem vagyunk urai az életnek. A boldogságot nem a javak birtoklásában leli meg az ember, hanem az Isten és a testvérek iránti szeretetben. Ebben mély és alapvető igazság rejtezik mindenki számára: nem azért lettünk teremtve, hogy vagyont gyűjtsünk, hanem hogy szeressünk és szeressenek minket. A szeretet az ember számára a legfőbb jó, amit mindenáron meg kell találnia, mert a szeretet az egyetlen, amely maradandó, és amely teljes mértékben oltani képes a szív szomját. Aki szeretetben él, valódi kincseket halmoz fel, melyek értékesek ma is, és azok lesznek a jövőben is. A szeretetet, ezt a különleges égi ajándékot nem fenyegeti a veszély, hogy elrabolják, szemben a földi javakkal, amelyek elveszhetnek. A szeretet gyümölcsei örökké megmaradnak. Jézus a bibliai hagyományhoz nyúl, amikor a jó cselekedeteket a mennyben gyűjtött kincsekhez hasonlítja, ahogyan egy régi zsidó mondás tartja: „Atyáim idelentre gyűjtötték a kincseket, én odaföntre gyűjtök”.

Imádság a szegényekért

Október 21., évközi 29. vasárnap

Boldog Puglisi József atyára emlékezünk, aki Palermóban volt plébános,

s akit a maffia gyilkolt meg 1993-ban.

Iz 53,10–11; Zsolt (32)33; Zsid 4,14–16; Mk 10,35–45

Imádság az Úr napján

Márk beszámol arról a beszélgetésről, amely Jézus és Zebedeus két fia, Jakab és János között játszódott le. Még mindig a Jeruzsálem felé vezető úton vagyunk. Jézus harmadszor is megosztja tanítványaival, milyen sors vár rá útjának végén. A két tanítványra egyáltalán nincsenek hatással a Mester súlyos szavai, és feltűnően kemény szívvel reagálnak rá. Azzal a kéréssel állnak ugyanis Jézus elé, hogy ők szeretnék megkapni a fő helyeket, amikor megalapítja országát.

Jézus így felel tanítványainak: „Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?” Az evangélium követelményeit megpróbálja két olyan jelképpel – a kehellyel és a keresztséggel – megértetni, amelyet jól ismertek mindazok, akik olvasták a Szentírást. Jézus mindkét szimbólumot a halálával kapcsolatban értelmezi: a kehely Isten haragjának jelképe, ahogy Izajásnál találjuk: „Ébredj föl, ébredj föl, kelj föl, Jeruzsálem! Te, aki megittad az Úr kezéből haragja poharát...” (Iz 51,17). Jeremiás pedig ezt mondja: „Vedd a kezemből ezt a borral telt serleget, és itasd meg belőle az összes nemzetet, amelyhez elküldelek!” (Jer 25,15). Ezzel a képpel Jézus azt fejezi ki, hogy magára veszi Isten ítéletét a világban jelen lévő bűn miatt, akkor is, ha ez a halált jelenti számára. Ugyanez vonatkozik a keresztség jelére is: „Minden örvényed és hullámod rám zúdul.” (Zsolt 42,8) Jézus tehát mindkét képpel azt üzeni, hogy az ő útja nem a hatalomhoz vezető sikertörténet; sokkal inkább arról szól, hogy magára veszi az emberek gonoszságát, Keresztelő János szavai szerint: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.”

A két tanítvány valószínűleg meg se hallja a Mester szavait, az értelmét pedig egyáltalán nem fogja fel. Ahhoz, hogy meghalljuk és megértsük az evangéliumot, odafigyelésre és imádságra van szükség. A két apostolnak e pillanatban nem fontos, hogy megértse az evangélium szavát. Őket az érdekli, hogy biztosan övék legyen az első hely, vagy legalább figyeljenek oda az igényeikre. És együgyűen, kissé ostobán azt felelik, hogy „készen” állnak. A két Zebedeus fivér kérése természetesen irigységet és féltékenységet vált ki a többi tanítványból. Mint minden emberben, úgy a tanítványok ösztöneiben is ott rejlik, hogy szeretnének a maguk urai lenni, és annyira önállóvá válni, hogy ne legyenek ráutalva senkire. A keresztényre viszont épp ennek ellenkezője igaz: a tanítvány mindig a Mester iskolájában marad: mindig hallgatja az evangélium szavait – akkor is, ha felelősségteljes pozíciót kell betöltenie az egyházban vagy a polgári életben –, mindig Isten gyermeke marad: tanítvány, aki Jézust követi.

Ezért gyűjti maga köré, és tanítja Jézus újra az apostolokat: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen.” Mintha Jézus azt akarná mondani, hogy a hatalmi ösztön mélyen gyökerezik az emberi szívben. Senki sem védtelen a hatalom kísértésével szemben, az sem, aki keresztény közösségben él.  Jézus ezt mondja tanítványainak: „Közöttetek azonban ne így legyen.” Itt persze nem a hatalom elleni kritikáról van szó, hogy valami olcsó szerénykedést állítsunk a helyébe, ami azután puszta közömbösséggé laposodhat. Az a hatalom, amelyről az evangéliumban szó van, a szeretet hatalma. Jézus ezt nem csupán szavakkal, hanem a saját életével is példázza: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok.” Ezt mondja magáról: „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Ennek így kell lennie tanítványai életében is.

Imádság az Úr napján

Október 20., szombat

Lk 12,8–12. A Szentlélek majd megtanít rá, mit kell mondanotok

Előesti imádság

8Mondom pedig nektek: Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja majd Isten angyalai előtt. 9Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt ő is megtagadja majd Isten angyalai előtt.
10Ha valaki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer; de aki a Szentlelket káromolja, annak nincs bocsánat.
11Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, 12mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok.«

A mai evangélium még mélyebben taglalja a tanítvány hűségének kérdését a megpróbáltatások idején. Jézus a következő szavakkal kezdi: „aki tanúságot tesz mellettem az emberek előtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai előtt. Aki azonban megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom Isten angyalai előtt." Megítéltetésünk attól függ, hogy Jézushoz tartozunk-e vagy sem, mégpedig oly mértékben, hogy azt mondhatjuk, a hűségünk még szilárdabban hozzánk köti Jézust. Ha követjük az evangéliumot, és egész életünkben, még a megpróbáltatások idején is kitartunk mellette, az megment bennünket, mert az Úr mellettünk van. Aki azonban hagyja, hogy a félelem erőt vegyen rajta, megtagadja az evangéliumot és a testvéreket, magát dönti romlásba. Jézus már máskor is mondta: „aki meg akarja menteni életét, elveszíti". Ő ugyanis ismeri a gyengeségünket, jól tudja, hogy képesek vagyunk engedni a kísértések csábításának, és bűnbe esünk. Maga Péter apostol is példával szolgál erre: Jézus szenvedésének pillanatában először elmenekül, majd a főpap házában egy szolgálólánytól való félelmében elárulja őt. Az Úr mégis megbocsát neki. Ő ugyanis mindig kész megbocsátani. A most hallott evangéliumi szakaszban is hozzáteszi: „Aki az Emberfia ellen beszél, az bocsánatot nyer." Utána azonban így folytatja: „aki azonban a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot". Márk evangélista is idézi ezeket a szigorú szavakat, és hozzáteszi: „Mert ezt mondták róla: »Tisztátalan lélek van benne«.” (Mk 3,30) A Szentlélek ellen elkövetett bűn azt jelenti, hogy nem ismerjük el Isten jelenlétét Jézusban, az egyházban, a keresztény közösségben, a Szentlélek működésében. Ha nem ismerjük el Isten jelenlétét Jézusban és az egyházban, azzal káromoljuk Istent, és kizárjuk magunkat az üdvösség útjáról, mégpedig azért, mert ezzel ténylegesen tagadjuk a Szentlélek jelenlétét és működését, amit pedig az Atya és a Fiú az egyház számára tartott fenn. Jézus szavai keményen érintik az árulókat, de vigasztalók azok számára, akik állhatatosak. Az Úr ugyanis megérti gyengeségünket, és mindig meglátogat bennünket, különösképpen a nehéz pillanatokban: „ne gondolkozzatok rajta, hogyan védekezzetek, vagy mit mondjatok" – mondja Jézus – „a Szentlélek abban az órában majd megtanít rá benneteket, hogy mit kell mondanotok". Az Úr társasága a mi erősségünk.

Előesti imádság

Október 19., péntek

Lk 12,1–7. Beszéljetek őszintén, félelem nélkül

A Szent Kereszt imádsága

1Amikor olyan nagy tömeg gyűlt össze körülötte, hogy csaknem legázolták egymást, először csak a tanítványaihoz kezdett beszélni: »Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. 2Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, és nincs olyan titok, ami ki ne tudódna. 3Ezért amit sötétben mondtatok, fényes nappal halljátok majd vissza, és amit a belső szobában fülbe súgtatok, a háztetőkről fogják hirdetni.

Ne féljetek!

4Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek.5Megmondom én nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni. Igen, mondom nektek: tőle féljetek. 6Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. 7Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél.

Az evangéliumi szakasz arról számol be, hogy Jézus körül rengeteg ember gyűlt össze, szinte „egymást tiporták”. Ezek az emberek vigasztalásra, jobb életre vágytak. Jézus óva inti a köré gyűlteket a hamis pásztoroktól, vagy még inkább a képmutatás kovászától, ami elviselhetetlenné és veszélyessé teszi azt a fajta vezetést, amelyet a farizeusok akartak gyakorolni. A farizeusok vallásossága tele volt külsőségekkel. Érintetlenül hagyta a szívüket, s így nem volt bennük irgalom, együttérzés a fáradt és kimerült tömegek iránt. Ők beérték a törvény rideg, elvont hirdetésével. Az effajta vallásosság rossz kovász gyanánt megrontja az emberek egész életet. Ám elérkezik majd a pillanat – mondja Jézus –, amikor mindenre fény derül. Megismerszik annak az embernek az üressége és szánalmas volta, aki szeretet és könyörületesség nélkül, gőgjében megátalkodva éli az életét, és csak a saját üdvösségével van elfoglalva. Egész más azonban a tanítványok helyzete, akik hallgatják és követik az igaz pásztort és mestert. Jézus itt pontos megkülönböztetést tesz. A test ugyan meghalhat, de „azután” is létezik valami. Ezen az „azután”-on kell a tanítványnak elgondolkodnia. A halál utáni állapot – sugalmazza Jézus – a szívhez kötődik, vagyis a belső élethez, mint olyan „helyhez”, ahol megvalósulhat az Istennel való találkozás, vagy pedig – és ez drámai kimenetelű döntés – az olyasvalakivel való találkozás, aki a „kárhozatba tud taszítani”. Jézus szavaiban nincs semmiféle megvetés a test iránt; hiszen hány gyógyítást vitt végbe! Az azonban kétségtelen, hogy jóval többet törődünk a testünkkel, az anyagi jólétünkkel, mint a szívünk megtérésével. Olykor ezért a külső jólétért eladjuk a lelkünket is. Jézus emlékeztet rá bennünket, hogy a Mennyei Atya jóval többet törődik velünk, mint a verebekkel, és számon tartja minden szál hajunkat. Viseljünk hát gondot szívünkre, hogy növekedjék a szeretetben. Olyan sürgetés ez, amelyet a keresztényeknek kell valóra váltaniuk saját üdvösségük érdekében, de azért is, hogy értékes tanúságtétellel szolgáljanak világunkban, amely az egyéni és az anyagi jólétet mindenek fölébe helyezi. Ennek a mi világunknak szüksége van Jézus tanítványainak evangéliumi tanúságtételére, hogy megfékezzék benne a gonoszt és az erőszakot.

A Szent Kereszt imádsága

Október 18., csütörtök

Szent Lukács emlékezete, aki az evangélium mellett az Apostolok Cselekedeteinek is a szerzője. A hagyomány szerint orvos és festő volt.

Lk 1,1–4. Szent Lukács

Az apostolok imádsága

1Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket,

2amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, 3jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, 4hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak.

Az egyház ma Lukácsra emlékezik, a harmadik evangélium és az Apostolok Cselekedetei szerzőjére. A ma hallott szavakkal veszi kezdetét Lukács evangéliuma. Már ezekből is kitűnik, hogy milyen nagy tisztelettel közelít Lukács Isten Szavához. Távol áll attól, hogy a saját személyét helyezze előtérbe, vagy felhívja magára a figyelmet. Még a nevét sem mondja meg. Korának tanult rétegéhez tartozik, ismeri a nagy történeti és irodalmi alkotásokat. Mindazonáltal csupán közvetítőnek tartja magát, aki Isten Igéjének szolgálatában áll. Annak az Igének a szolgálatában, melyet teljes hűséggel igyekszik átadni azoknak, akik hozzá hasonlóan nem ismerték személyesen Jézust, hanem a keresztény közösségben szereztek tapasztalatokat a hitről. Igaz, van, aki a hetvenkettő egyikének tartja Lukácsot, s van, aki szerint ő a két emmauszi tanítvány egyike, továbbá neki tulajdonítják a Szűzanya festőjének szerepét is. Az egyház azzal, hogy ezt a művét a szentkönyvek közé sorolta, elismerte őt mint Isten által megihletett hívőt, aki azon fáradozott, hogy a keresztény üzenet párbeszédre léphessen a kor kultúrájával. Nevét a Timóteushoz írt második levél említi (2Tim 4,11). Írásaiban összegyűjtötte az apostolok tanúságtételeit az Úrról és az első közösségekről, főként azokról, amelyeket Pál alapított, akinek tanítványa volt. Evangéliumában Lukács elénk tárja, hogyan növekedett a tanítványok közössége, akiket vonzott Jézus irgalmassága, a szegények és a betegek iránti együttérzése, határtalan szeretete, amelyből senkit nem zárt ki. Az evangélista ennek az irgalmas szeretetnek a csodájáról tesz tanúságot, amely még ma, írott művén keresztül is sokak szívét meggyógyítja. Lukács evangéliuma, amely Jézus szavait és tetteit beszéli el, és az Apostolok Cselekedetei, amely a keresztény közösség történetét kíséri végig Jeruzsálemtől Rómáig, élő tanúságtétel az egyház történetéről. Az egyházéról, amely a Szentlélektől indíttatva nem fél rábízni magát az Úrra, és hirdetni az örömhírt a föld végső határáig.

Az apostolok imádsága