Július 31., péntek

A muszlimok az áldozati ünnepet (Íd al-Adhá) tartják ezen a napon

Jer 26,1–9 – Jeremiás elfogatása és elítélése

1Joakimnak, Jozija fiának, Júda királyának uralkodása kezdetén ez az ige hangzott el az Úrtól: 2»Így szól az Úr: Állj az Úr házának udvarába, és mondd el Júda minden városáról, ahonnan eljönnek leborulni az Úr házába, mindazokat az igéket, amelyekről megparancsoltam neked, hogy elmondd nekik; ne hagyj el egy szót sem! 3Hátha meghallgatják és megtérnek, mindenki a maga gonosz útjáról, és akkor megbánom azt a rosszat, melyet tenni szándékozom velük cselekedeteik gonoszsága miatt. 4Mondd tehát nekik: Így szól az Úr: Ha nem hallgattok rám, és nem jártok törvényem szerint, melyet elétek adtam, 5hallgatva szolgáimnak, a prófétáknak szavaira, akiket én küldök hozzátok – idejekorán küldtem, de nem hallgattatok rájuk –, 6akkor olyanná teszem ezt a házat, mint Síló; ezt a várost pedig átokká teszem a föld minden nemzete előtt.«
7Hallották a papok, a próféták és az egész nép, amint Jeremiás elmondta ezeket az igéket az Úr házában. 8Történt pedig, hogy amikor befejezte Jeremiás mindannak az elmondását, amit az Úr parancsára el kellett mondania az egész népnek, megragadták őt a papok, a próféták és az egész nép, s azt mondták: »Bizony meg kell halnod! 9Miért prófétáltál így az Úr nevében: ‘Mint Síló, olyan lesz ez a ház, ez a város pedig elpusztul, úgyhogy nem lesz lakója?’«

A prófétát küldetése, Ige szolgálata teljesen elragadja; személyes szabadsága is ebben a szolgálatban oldódik föl. A próféta – de igaz ez Jézus minden tanítványára – nem számítgathatja igehirdetés közben, vajon mennyiben veszélyezteti az életét ez a tevékenység. Ő mint az Isten által rábízott szó gyermeke és barátja, hirdeti azt minden időben, ahogyan az apostol mondja majd. Ragaszkodik ugyanis a küldetéséhez, nem utasíthatja vissza a meghívást. És Jeremiás rögtön megtapasztalja a küldetése nehézségeit. A szövegben ez áll: „Amikor tehát Jeremiás mind elmondta, amit az Úr parancsára el kellett mondania az egész népnek, a papok és a próféták megragadták.” Ugyanez történik majd Jézussal is: elfogják, akik nem hajlandók elismerni, hogy ő a Messiás. Sem Jeremiás, sem Jézus nem magától beszél, és nem gondolnak saját testi épségükre. Mindketten az Úr nevében beszélnek, és az emberek szívéhez szólnak. Még az üldöztetés árán is. Mindazonáltal voltak néhányan, akik befogadták Jeremiás szavait, és megértették, hogy mindenkinek a javára szolgálnak. A bölcsességük vezette őket, hogy szembeszegüljenek a templom vezetőivel, akik csak azzal voltak elfoglalva, hogy fenntartsák az általuk képviselt és ellenőrzött intézményt. Így Jeremiás megmenekült a haláltól. Néhányan, akik meghallgatták a szavait, és megtértek „gonosz útjaikról”, megmentették. Ennek köszönhetően Isten szava nem veszett el a templom vezetőinek szégyenletes haszonlesése közepette. Ha vannak igaz emberek, akik fölismerik Isten hangját, és megpróbálják érvényre juttatni a zűrzavar és hazugság közepette, akkor a világ megmenekül.

A Szent Kereszt imádsága

Július 30., csütörtök

Nunziára emlékezünk, a Nápolyban 1991-ben elhunyt, szellemi fogyatékos asszonyra; és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el

Jer 18,1–6 – Jeremiás a fazekasnál

1Az ige, mely elhangzott Jeremiáshoz az Úrtól: 2»Kelj fel, és menj le a fazekas házába! Ott majd tudtul adom neked igéimet.« 3Lementem tehát a fazekas házába, és íme, az éppen dolgozott a korongon. 4Ha rosszul sikerült a fazekas kezében az edény, melyet az agyagból készített, újból készített belőle egy másik edényt, ahogy a fazekas szemében helyesnek látszott, hogy elkészítse. 5Akkor így hangzott az Úr igéje hozzám: 6»Vajon nem tehetek-e úgy veletek, Izrael háza, mint ez a fazekas? – mondja az Úr. – Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza!

„Igen, amilyen az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti is az én kezemben.” Ezek a szavak az ember teremtésére emlékeztetnek, amikor az Úr előbb megalkotta a föld porából, azután orrába lehelte az élet leheletét. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy minden egyes ember örök állapotát éppen ez a porból vett lét határozza meg, vagyis az, hogy a gyengeség, végesség és törékenység jellemzi. De Isten nem veti meg ezt a port, aki az ember, éppen ellenkezőleg, föltárja a benne rejlő kincset: a fazekashoz hasonlóan ugyanis tovább formál mindannyiunkat, éltető Lelkét adja nekünk, hogy „az ő képére és hasonlatosságára” növekedjünk. Az Úr nem veti meg szegénységünket és törékenységünket. Nem szűnik meg fölénk hajolni, és folyamatosan azon munkálkodik, hogy gyermekeiként növekedjünk és tanúivá váljunk. Pál apostol tisztában volt ezzel, amikor azt állította, hogy cserépedények vagyunk. És ezekben a cserépedényekben ott a megőrzendő és továbbadandó drága kincs. Az Úr – szavai révén – szüntelenül árasztja szívünkbe Szentlelkének leheletét. Jeremiás minket is emlékeztet nagy felelősségünkre: engedjük az Úrnak, hadd alakítson minket, hogy aztán beteljesíthessük azt a küldetést, amelyet ránk bíz. Aki engedi, hogy az Úr alakítsa, nem pedig saját „szívének gonoszsága”, áldásra lel. Az Úr, mintha csak szeretetteljes kihívást intézne népéhez: „Ha akarjátok, kérdezősködjetek a nemzetek között: Van-e, aki valaha ilyesmit hallott? Népem mégis megfeledkezett rólam. Elcsábították őket útjaikról, az ősi ösvényről.” Az életben gyakran visszafordulunk, amikor nem hallgatunk az Úrra. Ilyenkor lesznek rosszak cselekedeteink és döntéseink. Ugyanez történik, amikor megfeledkezünk Isten szaváról. Ekkor megértjük a próféta kérését, aki Istentől kér segítséget a hivatásából fakadó fáradságos feladatok láttán. Csakis az Úrtól kaphatjuk az erőt, hogy tovább hirdethessük szeretetének szépségét.

Imádság az Egyházért

Július 29., szerda

Mártára emlékezünk, aki vendégül látta az Úr Jézust otthonában

Lk 10,38–42 – Márta és Mária

38Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. 39Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, 40Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: »Uram! Nem törődsz vele, hogy a húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!« 41Az Úr ezt válaszolta neki: »Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, 42pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.«

Az Egyház ma Mártára, Mária és Lázár nővérére emlékezik. Ez az emlékezés segít bennünket abban, hogy megértsük az evangélium erejét, amely képes megváltoztatni az ember szívét és életét. Márta, aki vendégül látja Jézust házában, sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket, mindazt, amit ő nagyon fontosnak tartott. Ez a „szolgálat” annyira leköti, hogy már nem is törődik a Mester jelenlétével. Annyira el van foglalva önmagával és tüsténkedésével, hogy nem csak eltávolodik tőle, és nem figyel arra, amit Jézus mond, de egyenesen szemére veti, hogy nem értékeli a munkáját. A követelőző szolgáéhoz hasonlítható ez a viselkedés, aki úgy érzi, nem megfelelően veszik számításba. Elég banális módon magát akarja megtenni főszereplőnek, és közben irigykedik, hogy Mária az Úr lábainál pihen. Valószínűleg azt gondolja, nem jó, ha valaki nem szolgálja ki a vendéget, és hogy Jézus olyan, mint a világi férfiak, akik magukat helyezik előtérbe, s azt akarják, hogy kiszolgálják őket. Valójában nem érti meg Jézust. Valahányszor önmagunkkal és a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva, elmulasztjuk, hogy az Urat hallgassuk. A jobbik rész az, amit senki nem vehet el tőlünk: a Jézussal való kapcsolat. Mária viszont megértette, mi számít igazán az életben: a Mester lábához ült, és figyelmesen hallgatta szavait. Az evangélium hallgatása kell hogy egész életünk, gondolataink és cselekedeteink forrása legyen. Márta végül megtanulta a Jézustól kapott leckét, és ahogy többször fogadta otthonában, megnyitotta előtte a szívét is. Amikor Jézus eljött hozzájuk, hogy a halott Lázár sírjához menjen, ő volt az, aki elsőként észrevette a Mestert, és eléje futott. Megtanulta, hogy futnia kell a Mesterhez, aki őt, a nővérét és Lázárt úgy szereti, mint senki más. Az evangélium ma tőlünk is azt kéri, ne hagyjuk, hogy elborítson bennünket a saját feladataink nehézsége, hanem lépjünk ki a házból, és fussunk a Mesterhez, aki meg tud szabadítani minket a haláltól.

Imádság a szentekkel

Július 28., kedd

Jer 14,17–22 – Fohász Istenhez, hogy ne bontsa fel a szövetséget

17Mondd nekik ezt az igét:
Szemem könnyet hullat éjjel-nappal,
és nem csillapodik,
mert nagy töréssel tört össze
népem szűz leánya,
nagyon fájó sebbel.

18Ha kimegyek a mezőre,
íme, karddal megöltek vannak ott,
és ha bemegyek a városba,
íme, éhségtől elgyengültek.
Bizony, próféta is, pap is elvándoroltak
olyan országba, melyet nem ismertek.«

19Vajon végleg elvetetted Júdát,
vagy Siont megutálta lelked?
Miért vertél meg minket úgy,
hogy nincs számunkra gyógyulás?
Békességre vártunk, de nincs semmi jó;
és a gyógyulás idejére, de íme, rettenet!

20Elismerjük, Uram, gonoszságunkat,
atyáink bűnét, hogy vétkeztünk ellened.

21Ne vesd el neved miatt,
ne gyalázd meg dicsőséged trónját!
Emlékezz, ne bontsd fel szövetségedet velünk!

22Vannak-e a nemzetek bálványai közt esőt adók?
Vagy az egek adnak-e záporesőket?
Nemde te vagy az Úr, a mi Istenünk,
és terád várunk?
Mert te alkottad mindezeket.

A gonoszság láttán a próféta nem keres kifogásokat vagy bűnbakot. És nem is menekül el, hanem elismeri Izrael népének bűnösségét. Jeremiás válasza ugyanaz, mint a zsoltároké és a Biblia sok más szakaszáé: az imádság. Az imádságban új értelmet nyer a rossz, a fájdalom és minden csapás. A hit emberének első válasza az imádság. Hite arra sarkallja, hogy forduljon oda Istenhez, és bízza rá magát. Jeremiás reménytelen helyzetet ír le: éhínség, halál és zavarodottság uralkodik. A próféta szavai, miközben oly sok fájdalomteli helyzetet jellemeznek, segítenek, hogy észrevegyük a szenvedő emberek szeméből legördülő könnyeket. Isten maga az, aki sír a népét ért tragédia miatt: „Szememből patakzik a könny, éjjel-nappal, folyton-folyvást. Mert nagy baj érte népem leányát, végzetes csapás.” Ne siránkozzunk tovább önmagunk felett. A fájdalom annyi könnye hull a világban! Isten pedig velük sír, és arra tanít, hogy ne maradjunk közömbösek, hanem mi is sírjunk vele. A közömbösség mindig összejátszás a gonosszal. Ezért nem köszönt be a béke. Hányan várták a békét, de „nem jött semmi jó; a gyógyulás idejét, s lám, itt a rettegés!” Ilyenkor az imádság egyben az Úrhoz szóló kitartó kérleléssé válik: „Hát teljesen elvetetted Júdát, és a lelked egészen megutálta Siont?” Valójában azonban nem az Úr felejtett el minket: mi vagyunk azok, akik – Izrael népéhez hasonlóan – megfeledkezünk az Úrról, és önmagunkba zárkózva élünk, nem törődve jelenlétével és azzal, hogy gondja van a világ fájdalmaira és sebeire.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Július 27., hétfő

Jer 13,1–11 – A hasznavehetetlen öv

1Így szólt hozzám az Úr: »Menj, vásárolj magadnak egy lenövet, és tedd a derekadra, de vízbe ne rakd!« 2Megvásároltam az övet az Úr igéje szerint, és a derekamra tettem. 3Akkor másodszor is hangzott az Úr igéje hozzám: 4»Vedd az övet, melyet vásároltál, és a derekadon van! Kelj fel, menj az Eufráteszhez, és rejtsd el ott a sziklahasadékban!« 5Erre elmentem, és elrejtettem az Eufrátesznél, amint az Úr megparancsolta nekem. 6Történt pedig sok nap múltán, hogy az Úr ezt mondta nekem: »Kelj fel, menj az Eufráteszhez, és vedd el onnan az övet, melyről megparancsoltam neked, hogy rejtsd el ott!« 7Erre elmentem az Eufráteszhez, kiástam és elvettem az övet arról a helyről, ahova elrejtettem; de íme, az öv tönkrement, és semmire sem volt használható. 8Akkor hangzott az Úr igéje hozzám: 9»Így szól az Úr: Így fogom tönkretenni Júda büszkeségét és Jeruzsálem nagy büszkeségét. 10Ez a gonosz nép, amely vonakodik meghallgatni igéimet, szíve megátalkodottsága szerint jár, és más istenek után megy, hogy azoknak szolgáljon, és előttük boruljon le, olyan lesz, mint ez az öv, mely semmire sem használható. 11Mert ahogy az öv az ember derekához tapad, úgy tapasztottam magamhoz Izrael egész házát és Júda egész házát – mondja az Úr –, hogy az én népem legyenek, hírnevem, dicsőségem és ékességem; – de nem hallgattak rám.

A próféták életét gyakran kísérik szavak és jelek. Különösen igaz ez Jeremiás és Ezekiel esetében, de az evangéliumokban is gyakran látjuk, hogy Jézus szavait jelek támasztják alá. János evangéliuma például Jézus életét szavak és jelek összességeként írja le: „ezeket [a csodajeleket] följegyezték, hogy higgyétek” (Jn 20,31). Mi, a végső óra tanítványai szintén arra kaptunk meghívást, hogy hallgassuk az evangéliumot és lássuk Isten csodajeleit a történelemben. A II. vatikáni zsinat ugyanebben a lelki értelemben beszél „az idők jeleiről”, amiket nekünk, hívőknek Isten szavát olvasva meg kell értenünk, hiszen ez az az ábécé, az a kulcs, amelyik megmutatja, miként kell úgy olvasnunk és értelmeznünk a történelmet, hogy aztán Isten tervének megfelelően élhessük meg. A jel, amit Jeremiásnak be kell mutatnia, nagyon egyszerű: el kell rejtenie egy övet egy sziklahasadékba, az Eufrátesz közelében (hiszen Jeremiás a népével együtt száműzetésben élt Babilonban); azután pedig újra elő kell vennie, amikor már elrothadt és teljesen hasznavehetetlenné vált. És íme a magyarázat, amit a jel sugall: „Így fogom megrothasztani Júda és Jeruzsálem mérhetetlen kevélységét.” A kevélység nem vezet semmire, miközben semmivé silányítja az életet, ahogy Jeruzsálemet is lerombolták. Ha az ember nem hallgatja a hozzá szóló Istent, és csak a saját feje után megy, meggyőződve a saját igazságáról, az semmi jóra nem vezet. Az Úr azt is elmagyarázza Jeremiásnak, hogy pontosan mit jelent az öv: „Mert ahogy az öv az ember derekához simul, úgy csatoltam én is magamhoz Júda egész házát, hogy népemmé, dicsőségemmé, dicséretemmé és hírnevemmé legyenek. De ők nem hallgattak rám.” Az Úr azt kéri, hogy ragaszkodjunk hozzá, vele éljük az életünket, legyünk a népe, dicsősége, dicsérete és hírneve.

Imádság a szegényekért

Július 26., évközi 17. vasárnap

Szent Joachimnak és Annának, az Úr nagyszüleinek ünnepnapja; emlékezünk minden olyan idős emberre, akik szeretettel nyilvánítják ki hitüket a fiatalabbak felé; a Rómában 1992-ben pszichés betegségben elhunyt Maria emléknapja; vele együtt az összes pszichés betegre emlékezünk

1Kir 3,5.7–12; Zsolt 119 (118); Róm 8,28–30; Mt 13,44–52

Imádság az Úr napján

A mai evangélium három példabeszéde erőteljes meghívás a hallgatóságnak, hogy csatlakozzanak a mennyek országának misztériumához, ami Jézus igehirdetésének lelke. A mennyek országát valódi kincshez hasonlítja, ritka gyöngyszemhez, visszanyúlva ezzel az ószövetségi hagyományhoz, ahol a lelki bölcsességről olvastuk ezt: „Kifogyhatatlan kincs az emberek számára. Akik szert tettek rá, megszerezték Isten barátságát.” (Bölcs 7,14)

Az első két példabeszéd a bölcsességi hagyományt idézve nem a kincs fölfedezését és az értékes gyöngy utáni kutatást hangsúlyozza, hanem a parasztnak és a kereskedőnek azt a döntését, hogy mindenüket eladják, csak hogy megszerezzék, amit találtak. Igaz ugyan, hogy el kell adniuk mindenüket, amijük csak van, de ehhez képest a nyereség felbecsülhetetlen. Áldozatot követel, ahogy a gazdag ifjú evangéliumi történetében is olvashatjuk, de a jutalom összehasonlíthatatlanul nagyobb. A mennyek országa megéri ezt az áldozatot. Egyébiránt pedig hányszor vagyunk készek máskor mindent odaadni, akár a lelkünket is, csak hogy megkaparintsuk, amit szeretnénk! Az a kérdés, valóban szívünkön viseljük-e az Urat és az ő barátságát, és hogy föl tudjuk-e egyáltalán fogni azt az örömet és az életnek azt a teljességét, mely olyan váratlanul mutatkozik meg előttünk, amilyen váratlanul a kincs megmutatkozott a szántóvető és a kereskedő előtt.

Csodálatos Aranyszájú Szent Jánosnak az erről a szakaszról szóló kommentárja: „Ebből a két példabeszédből nemcsak azt érthetjük meg, el kell vetnünk minden más dolgot ahhoz, hogy az evangéliumot átölelhessük, hanem azt is, hogy mindezt örömmel kell tennünk. Aki lemond mindenéről, annak tudnia kell, hogy ez óriási nyereség, nem pedig veszteség. Azok ugyanis, akik az evangéliumot birtokolják, tudják, hogy dúsgazdagok.” A tanítvány számára a gazdagság nem a dolgok birtoklását jelenti, hanem Isten barátságát és szeretetének biztos tudatát. Erre utal a fiatal Salamon választása, amit a mai első olvasmány beszél el (1Kir 3,5.7–12). Amikor magára veszi a legfőbb felelősséget a nép színe előtt, Istentől nem hosszú életet vagy evilági gazdagságot kér, hanem Isten akaratára fogékony szívet, „hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat. Mert hisz ki tudná másképp kormányozni ezt a te népes népedet?”

Az utolsó példabeszéd a halászatot hozza példaként, a halak kifogását, majd szétválogatásukat a parton. Mintha a konkolyról szóló példabeszéd visszhangoznék benne: a jó és a rossz össze van keverve, amíg világ a világ; csak a végén választja el Isten a jót a rossztól. Ez a szétválasztás mindannyiunkra vonatkozni fog, mert senki nem mondhatja magát bűntelennek. Nem a saját igazságunk számít majd, hanem Isten barátsága, aki nem az egészségeseket látogatja meg, hanem a betegeket, nem az igazakat keresi, hanem a bűnösöket. Engedjük növekedni önmagunkban és magunk körül Isten barátságát, erre a fontos döntésre kér bennünket az evangélium. Ez az a kincs, amiért érdemes eladni mindent.

Imádság az Úr napján

Július 25., szombat

Szent Jakab apostolnak, Zebedeus fiának ünnepe: az apostolok közül ő szenvedett először mártírhalált, sírja Santiago de Compostelában található

Mt 20,20–28 – Jakab, Zebedeus fia

20Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. 21Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« 22Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« 23Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«
24Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. 25Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. 26Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, 27és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. 28Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

Jézus a Galileai-tó partján találkozott Jakabbal, és meghívta őt, hogy testvérével, Jánossal együtt kövesse. Meghallgatta Jézus hívását, azonnal követte őt. Ezzel vette kezdetét tanítványi küldetése az apostolnak, akit, megkülönböztetendő azonos nevű társától, idősebb Jakabként is említenek. A többiekkel együtt ő sem értette meg mindig az Úr szeretetének az ő életére vonatkozó tervét, és akárcsak a többiek, engedett a kísértésnek, hogy előnyt és fontos szerepet kérjen magának. Valójában a tanítványság mindenekelőtt azt jelenti, hogy a Mestert hallgatjuk, nem pedig azt, hogy a saját helyünket keresgéljük. A két fiú anyjának kérése, hogy gyermekei Jézus jobbján kapjanak helyet, egyáltalán nem volt ártatlan, és a többiek féltékeny reakciója nem is várat magára. Jézus türelmesen helyreigazítja és tovább tanítja őket. Jakab pedig, aki talán nem is értette meg teljes egészében Jézus válaszát, nem hagyja el, hanem követi és hallgatja őt. Kész volt elfogadni a helyreigazítást a Mestertől akkor is, amikor az ég tüzét arra akarta használni, hogy elpusztítsa vele azokat a szamaritánusokat, akik nem akarták befogadni Jézust. Majd a feltámadt Jézussal való találkozása és az, hogy a szívébe fogadta a Szentlelket, az evangélium tanújává teszik, egészen a vértanúságig. A hagyomány szerint ő volt az első apostol, aki mártírhalált halt. Azon a napon ugyanabból a kehelyből ivott, amelyikből annak idején Jézus. Élete Jézus életéhez vált hasonlatossá: odaadta másokért. Ezt kérte tőle Ura. És Jakab, engedelmeskedve a végsőkig, beteljesítette a küldetést, amit Jézus bízott rá.

Imádság az apostolokkal

Július 24., péntek

Jer 3,14–17 – Az Úr arra kéri népét, térjen vissza hozzá

14Térjetek vissza, elpártolt fiak – mondja az Úr –, mert én vagyok a ti Uratok! Magamhoz veszlek benneteket, egyet egy városból és kettőt egy nemzetségből, és bevezetlek titeket Sionba. 15Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik tudással és belátással legeltetnek titeket. 16Ez történik majd, amikor megsokasodtok és megszaporodtok az országban: azokban a napokban – mondja az Úr –, nem beszélnek többé az ‘Úr szövetségének ládájáról,’ és nem jut eszébe senkinek; nem emlékeznek rá, nem keresik, és nem is készítik el többé. 17Abban az időben Jeruzsálemet hívják majd az Úr trónjának, és odagyűlnek hozzá mind a nemzetek, az Úr nevéért Jeruzsálemhez, és nem mennek többé gonosz szívük megátalkodottsága után.

Az Úr nem szűnik hívni népét, térjen vissza hozzá. Izrael népének ehhez csak el kell ismernie bűnét: „Ismerd el gonoszságodat, azt, hogy hűtlenül elpártoltál az Úrtól, a te Istenedtől.” A próféta szavaiban újra és újra visszatér Izrael hűtlenségének motívuma. Micsoda nehéz dolog a hűség! A jelen és a jövő bizonytalan voltát látva milyen könnyű engedni a kísértésnek, a saját fejünk után indulni és eltévedni! Az Úr azonban hatalmas és irgalmas, közbelép, egy kis maradékot támasztva („Magamhoz veszlek benneteket, egyet egy városból és kettőt egy nemzetségből”): ez lesz majd a reménység mindenki számára. Isten a hívők kis csoportján keresztül, melyet szíve szerint való pásztorok vezetnek majd, új történetet indít útjára, új szövetséget támaszt. A próféta a babiloni fogság utáni időkben mondja ezeket a szavakat, amikor Jeruzsálem még magán viseli a pusztulás jeleit és a pesszimizmus határozza meg gondolkodását. Isten azonban mindenre kész, csak hogy visszaszerezze magának Izraelt, és azzá a néppé tegye, mely az egész világon hirdeti az üdvösséget. A prófétai szó fölrázza a népet szomorú mindennapjaiból, és váratlan jövőt tár elé: miközben a környező világot még háborúk tépázzák, Júda és Izrael között helyreáll az egység. Az újraegyesített Jeruzsálem a béke városa lesz, minden nép vágyott célpontja. Az erőszak által tépázott világban az egység és a béke jelképe lesz egy megosztott nép számára. Rendkívüli szeretet árad azokból a szavakból, melyekkel Isten népéhez fordul: „Megteszlek fiamnak, és gyönyörű földet adok neked.” A próféta megint csak szembeállítja Isten szeretetét és Izrael hűtlenségét. Mit tehet az Úr elpártolt fiaival, akik nem tudják elszánni magukat, mert csak a saját fejük után mennek? Csak annyit, hogy hívja őket, s egyben biztosítja atyai szeretetéről.

A Szent Kereszt imádsága

Július 23., csütörtök

Szent Antalra (†1073) emlékezünk: a mai Kijev mellett, egy barlangban élt remeteként, Szent Teodózzal együtt az orosz szerzetesség atyja, a Kijevi Barlangkolostor alapítója

Jer 2,1–3.7–8.12–13 – Izrael elhagyja hitét

1Így hangzott az Úr igéje hozzám:

2»Menj, és kiáltsd Jeruzsálem fülébe:
Így szól az Úr:
Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére,
jegyességed idejének szeretetére;
amikor utánam jöttél a pusztában,
a be nem vetett földön.

3Szent tulajdona Izrael az Úrnak,
termésének zsengéje;
akik eszik, mind megbűnhődnek,
baj jön rájuk, – mondja az Úr. –

7Bevezettelek titeket a gyümölcsöskert földjére,
hogy egyétek annak gyümölcsét és javait;
de amikor bejöttetek, tisztátalanná tettétek földemet,
és örökségemet utálatossággá.

8A papok nem mondták: ‘Hol van az Úr?’
A törvény magyarázói nem ismertek engem,
és a pásztorok elpártoltak tőlem;
a próféták Baál nevében prófétáltak,
és azok után jártak, amik nem használnak.

12Borzadjatok el ettől, ti egek,
irtózzatok és dermedjetek meg nagyon!
– mondja az Úr. –

13Mert két gonoszságot művelt népem:
engem elhagytak, az élő víz forrását,
hogy ciszternákat ássanak maguknak,
repedező ciszternákat,
melyek nem tartják meg a vizet.

Ez a szakasz mintegy Isten kiáltása népéhez, hogy ébredjen föl álmából, és emlékezzen vissza arra a szeretetre, amivel az Úr szereti őt. Nagy Szent Gergely a Szentírást Isten hozzánk szóló szerelmes levelének nevezte; és valóban, valahányszor hallgatjuk, felismerhetjük és megérezhetjük azt a hatalmas, megkülönböztetett szeretetet, mellyel az Úr életünkre tekint, azt a szerető gondoskodást, mellyel körülvesz minket. Isten magához vonzott minket, és mi követtük. Az Úr úgy érzi, prófétája által szét kell kiáltania népe iránti szeretetét, hogy ne feledkezzen meg róla, milyen hatalmas mértékben tapasztalta meg a jóságot az Úrral megélt története során. Sajnos könnyen megesik, hogy Izrael népe, ahogy mi is, azokat az érdemeket állítja figyelme középpontjába, melyekkel másokkal szemben büszkélkedhet, és nem figyel arra, mennyi mindent köszönhet az Úrnak. A gőg és az önelégültség elfeledteti velünk Isten művét, és elkerülhetetlenül eltávolít tőle. Ám Isten választ követel népétől: „Mi kivetnivalót találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem? Üres semmiségnek szegődtek nyomába, így maguk is semmivé lettek.” Pontosan ez a kérdés: milyen igazságtalanságot találhatunk Istenben, hogy elhagyjuk, és a magunk feje után menjünk? Föl kell tennünk magunknak ezt a kérdést, máskülönben ott állunk majd üres kézzel, mert inkább saját magunkra hallgattunk, nem pedig az Úr szavára. Talán a sok keserű pillanat is egy olyan élet következménye, amiben az Úr nem sokat számít, mert mind csak önmagunkkal vagyunk elfoglalva.

Imádság az Egyházért

Július 22., szerda

Szent Mária Magdolna emléknapja, aki hírét vitte a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt

Jn 20,1.11–18 – Az üres sír
1Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. 
11Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, behajolt a sírboltba. 12Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. 13Azok megkérdezték tőle: »Asszony, miért sírsz?« Ő azt feleltenekik: »Elvitték az én Uramat, és nemtudom hová tették!« 14Ahogy eztkimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. 15Jézus megkérdezte tőle: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!« 16Ekkor Jézus megszólította őt: »Mária!« Erre ő megfordult, és héberül így szólt: »Rabbóní!«, ami azt jelenti: Mester. 17Jézus így szólt hozzá: »Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.« 18Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: »Láttam az Urat!«, és hogy ezeket mondta neki.

Ennek a napnak a liturgiája Mária Magdolnára emlékezik. Magdalából származik, találkozott Jézussal, aki „hét gonosz lélektől” szabadította meg. Az evangéliumban az üres sír mellett látjuk őt, zokogva. Valaki elvitte Urát. Annak az embernek az elvesztése, aki az utóbbi években egyedüliként megértette őt, arra sarkallja, hogy fusson, és holtában is megkeresse. Mindkét angyaltól és a „kertésztől” is azt kérdezi, hol van Jézus. Mindent a Mester keresésének rendel alá, semmi más nem érdekli. Az Urat kereső igazi hívő példája ő. A „kertészt”, Jézust saját szemével látja, de nem ismeri föl, míg az Úr nevén nem szólítja. Gyakran megesik ez velünk is, amikor az evangéliummal kerülünk kapcsolatba. Nem a szemünkkel ismerjük föl Jézust, hanem a hangjáról. Az a hangszín, az a tónus, ahogyan a nevét gyengéden kiejti, ami már annyiszor megérintette a szívét, ledönti a gátat, és Mária felismeri Mesterét. Ha egyszer is hallottuk, nem felejtjük el soha többé Krisztus hangját, vagyis az evangéliumot. Ha közel kerülünk az evangéliumhoz, az Úrhoz kerülünk közel: ez az út, amelyen megláthatjuk őt, és találkozhatunk vele. Mária a lábai elé borul, Jézus azonban így szól hozzá: „Engedj! Inkább menj el testvéreimhez.” Az evangéliumi szeretet olyan energia, ami arra ösztökél, hogy túlmenjünk minden határon. Egyáltalán nem látható előre, hogy Mária elfut az apostolokhoz. Jézus a feltámadás örömhírét először egy nehéz élettörténetű, gyenge nőnek nyilatkoztatja ki. Mária Magdolna félhetett volna attól, hogy nem adnak majd hitelt szavának, kinevetik vagy sértegetni fogják; miként gyakran velünk is megesik, hogy ábrándozó képzelgőnek gondoljuk, aki hisz a halálnál erősebb szeretetben, a felszáradó könnyekben és a halált legyőző életben. Mária újra hallotta a Mester hangját, és még boldogabban futott a tanítványokhoz, hogy mindenkinek hírül adja: „Láttam az Urat.” Amit kapunk, nem azért van, hogy megtartsuk magunknak, hanem hogy eljuttassuk sokakhoz. Ő, a bűnös asszony lett az evangélium első hírnöke. De nem fél, mert Jézus szava ad erőt neki. A bizánci hagyomány ezért úgy hívja őt: az apostolok apostolasszonya.

Imádság a szentekkel