Július 31., évközi 18. vasárnap

 

Préd 1,2.2,21–23; Zsolt 90 (89); Kol 3,1–5.9–11; Lk 12,13–21

 

Az evangélium a mai vasárnap két testvér kérdésével kezdődik, akik arra kérik Jézust, hogy avatkozzon bele egy örökösödési vitába. És tényleg, milyen sok rokon viszonya válik ellenségeskedéssé, amikor végrendeletekről van szó, csak hogy nagyobb vagyonhoz jussanak! Jézus elutasítja, hogy beleszóljon ilyen kérdésekbe. Ő nem az osztozkodás tanítómestere. Ő a szív kérdésébe avatkozik bele, nem az örökösödési ügyekbe. A két testvér igazi problémája nem a dolgokhoz való viszony, hanem a kapzsi szívük. Jézus mindenkihez fordulva ezt mondja: „Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” Jézus nem akarja lekicsinyelni a földi javakat, tudja jól, hogy azok hasznosak. De aki a boldogságát csak ezekben keresi, hamis dologba fekteti energiáit.

A következő példabeszéd jól szemlélteti ezt. Főszereplője egy gazdag ember, akinek vállalkozásai nagyon sikeresek. Még újabb magtárakat is kell építenie, hogy a bőséges termést legyen hová elhelyeznie. A probléma természetesen nem a gazdagság megszerzésében van, hanem a gazdag hozzáállásában. A javak felhalmozása saját maga vagy legfeljebb a családja céljára számára egyet jelent a nyugalommal és a boldogsággal. De számításaiban van valami oktalanság, hiszen mindennel számolt, csak a legfontosabbról feledkezett el: a halál óráját nem ő irányítja. Minden napjára gondolt, csak az utolsóra nem. Mindnyájan tudjuk, hogy a halálba semmit nem vihetünk magunkkal, csak azt a szeretetet és a jót, amit megéltünk. Pál apostol mondja a Kolosszeiekhez írott levelében: „Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel.” (Kol 3,2) Az „odafent valók” nem elvont dolgok, hanem a szeretet és a jó cselekedetek, amelyeket a földön megélünk. Ezek jelentik az igazi gazdagságot, amely nem fogyatkozik meg, és elvenni sem lehet. A föld javai hasznosak lehetnek a menny számára, ha alárendeljük őket a szeretetnek és az együttérzésnek. Ha javainkat a szegények és gyengék rendelkezésére bocsátjuk, valódi gazdagsággá válnak a mennyben. Azt is lehetne mondani, hogy a szegényeknek adni javainkat olyan, mintha a legmagasabb kamatra kötnénk le a bankban a pénzünket. Aki nemcsak a saját maga számára gyűjt javakat, az Isten előtt gazdagodik – mondja Jézus. Világunkban, ahol a saját célra való felhalmozás lett az élet egyetlen, igazi irányító elve, az evangélium botrányosnak hangzik. Valójában azonban ez a legbölcsebb útmutatás ahhoz, hogy legyőzzük a megosztottságot, a konfliktusokat, és együttérzőbb és boldogabb életet építsünk.

Imádság az Úr napján

Július 30., szombat

 

Nunziára emlékezünk, a Nápolyban 1991-ben elhunyt szellemi fogyatékos asszonyra; és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el.

 

Jer 26,11–16.24. Jeremiás elfogatása és elítélése

 

A papok és a templom elöljáróinak Jeremiás jövendölésére adott reakciója kihat az egész népre. A próféta azonban nem hagyja magát megfélemlíteni. Tudja, hogy azt közvetítette, amit az Úr adott tudtára. Az Isten szava felfedi az elrejtett dolgokat, leleplezi a bűnt, az igazságtalanságot, a hazugságot. Ez fontos része a próféciának. Ezért nemcsak azokat zavarja, akik tudatában vannak gonosz tetteiknek, hanem azokat is, akik lusták, és már így is elég jónak tartják magukat. A prófécia azonban nemcsak feltárja a rosszat, hanem határozottan felszólít a szív megtérésére és a viselkedés megváltoztatására. Az Isten szava soha nem mond le arról, hogy a változás útját megmutassa: „Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, és hallgassatok Isteneteknek, az Úrnak a szavára! Akkor majd megbánja az Úr, hogy veszedelemmel fenyegetett benneteket.” Az Úr szeret mindannyiunkat akkor is, amikor kemény szavakkal kiigazít. A célja mindig az, hogy az életünk megváltozzon, megtisztuljon, és így jó gyümölcsöket teremjünk. A szavaiban ezért mindig ott van a változás reménye. A király néhány tisztviselője közbenjárásának köszönhetően Jeremiás megmenekült az ellenfeleitől, akiknek gonoszsága lelepleződik. A kereszténység történetében az evangélium hirdetői közül sajnos sokan nem menekültek meg a haláltól. Sok hívő vesztette életét az Úrhoz való hűsége miatt.

Előesti imádság

Július 29., péntek

 

 

Mártára, Máriára és Lázárra emlékezünk, akik Jézus barátai voltak.

Imádkozzunk minden súlyos betegségben szenvedőért és a haldoklóért.

 

Jn 11,19–27. Márta, Mária és Lázár

 

Az Egyház ma Mártára, Máriára és testvérükre, Lázárra emlékezik. Jézus barátai ők, és a nevükkel többször találkozhatunk az evangéliumokban. Azt is mondhatnánk, hogy mivel befogadták Jézust a házukba, példát adnak számunkra is. János evangéliuma egy drámai pillanatban mutatja meg ezt a családot: Lázár, aki súlyos beteg volt, meghalt. Jézus elmegy hozzájuk tanítványaival együtt. Márta az, aki elé sietett, fogadta őt, Mária viszont otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem.” Szemrehányásnak tűnhetnek ezek a szavak, pedig a hitről is tanúskodnak. Márta ugyanis tudja, hogy Jézus jelenléte az életet jelenti. Lázár nővérének ezek a szavai elvezetnek minket sok beteghez, akiket nemcsak a világjárvány, hanem más súlyos betegségek is sújtanak, akik gyakran elszigetelődve, a szeretteiktől távol élnek, és a világ sok helyén nem jutnak orvosi ellátáshoz. Éppen Mártának ezek a szavai emlékeztetnek minket arra, hogy Jézus soha nincs távol a szenvedő ember életétől. Közel lép a beteghez, és minket is hív, hogy kövessük őt. Követnünk kell Jézust, a lépéseit, hogy ne maradjunk hűvösek, közömbösek, és emberi érzéseket tápláljunk a szívünkben. Ezek a lépések tudják mindenkiben felébreszteni újra az emberséget most, amikor a távolságtartás és az önmagunkra koncentrálás felülkerekedni látszanak. Jézus szavából fakad az az erő, amely legyőz minden rosszat. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Ma is ezt kérdezi Jézus, mivel a remény fényét akarja meggyújtani. „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.” Mondjuk mi is Mártával együtt, hogy Jézus az Isten Fia, aki eljön a világba, hogy ebből a hitből újjászülethessen az élet.

A Szent Kereszt imádsága

 

Július 28., csütörtök

 

Jer 18,1–6. Jeremiás a fazekasnál

 

Az Úr újra szól Jeremiáshoz, hogy a próféta jól megértse szavainak értelmét. Arra kéri, hogy menjen el a fazekas műhelyébe, mert ott fog beszélni hozzá. Eszünkbe juthat a Jézus által használt nyelvezet, amely arra szolgált, hogy ne lehessen félreérteni őt, hanem szavai egyenesen az emberek szívébe találjanak. Jeremiás a fazekasműhelyben látja, hogyan formázza a mester kezével az agyagot. Az Úr így fordul hozzá: „Izrael háza! Vajon nem tehetek én is úgy veletek, ahogy ez a fazekas tesz? Igen, amilyen az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti is az én kezemben, Izrael háza!” Félreérthetetlen kép, amelynek több jelentése is van. E szavak az ember teremtésére emlékeztetnek: az Úr előbb megalkotta a föld porából, azután orrába lehelte az élet leheletét. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden egyes ember örök állapotát megpecsételi a porból vett lét, ami gyengeséget és törékenységet jelent. Isten azonban nem veti meg ezt a port, aki az ember, éppen ellenkezőleg, nagyra becsüli. A fazekashoz hasonlóan ugyanis tovább formál mindannyiunkat, éltető lelkét adja nekünk, hogy az „ő képére és hasonlatosságára” növekedjünk. Az Úr nem veti meg törékenységünket. Nem szűnik meg lehajolni hozzánk, és folyamatosan azon munkálkodik bennünk, hogy gyermekeiként növekedjünk és tanúivá váljunk. Pál apostol jól tudta ezt, ezért mondta, hogy „cserépedények” vagyunk. Az Úr szavai révén azonban szüntelenül árasztja szívünkbe Szentlelkének leheletét. Jeremiás minket is emlékeztet arra a nagy felelősségünkre, hogy az Úr kezeibe helyezzük magunkat, és hagyjuk, hogy ő formáljon, és elvégezzük azt a küldetést, amit tőle kaptunk. Aki hagyja, hogy az Úr formálja és ne szívének konoksága uralja, azt megáldja az Úr.

Imádság az Egyházért

Július 27., szerda

 

Jer 15,10.16–21. Jeremiás vallomása

 

A próféta rendkívül személyes szavakkal szól Istenhez, kiönti a szívét, Isten elé tárva azokat a nehézségeket, azt az ellenállást, amellyel szava hirdetése közben találkozik. Szívszorító Jeremiás fájdalomkiáltása, amellyel az őt világra hozó anya felé fordul. Kétségbeesett, keserű kifakadás és segítségkérés: „Emlékezz meg rólam, Uram, és nézz le rám!” Felidézi, milyen szeretettel vállalta küldetését, milyen szenvedéllyel hirdette Isten szavát: „Ha szavaid elém kerültek, csak úgy nyeltem őket; kedvem telt szavadban és öröme szívemnek.” Szoros kötelék köti a prófétát Istenhez, szenvedélyesen hirdeti a rábízott szót. A próféta küldetéséhez, ahogy a tanítványéhoz is, hozzátartozik a szenvedély mellett a fájdalom. Jogos és gondviselésszerű a próféta felháborodása azért, mert neki kell a népet felszólítani, hogy hagyja el a gonoszságot, és térjen vissza az Úrhoz. Áldozattal járó küldetés ez: „Bizony olyan lettél számomra, mint a csalóka patak, amelynek vizére nem lehet számítani.” Nem lehet nem felfedezni ezekben a szavakban Jézus kiáltását a Getszemáni-kertben és a kereszten. Az Úr meghallgatja Jeremiás imádságát, és nem késik a válasszal. Nem hagyja el az igazat, és soha nem hagyja válasz nélkül. Az Úr újra beszélni kezd a prófétához, de gyengéden meg is dorgálja: „Ha visszatérsz hozzám, visszafogadlak szolgálatomba…” A prófétának is meg kell térnie és közelebb kell kerülnie az Úrhoz. Csak ha állandóan az Úr jelenlétében él és kitartóan hallgatja az ő szavát, akkor fogja megtanulni megkülönböztetni az értékest attól, ami értéktelen. A Szentírással való családias kapcsolat teszi a prófétát „Isten szájává”.

Imádság a szentekkel