Március 31., péntek

Jn 7,1–2.10.25–30. Próbálták elfogni Jézust
1Jézus ezután bejárta Galileát. Júdeába nem akart menni, mert a zsidók az életére törtek. 2Közeledett a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep.
10De azután, hogy testvérei fölmentek az ünnepre, ő maga is fölment, csak nem nyilvánosan, hanem titokban.

25A jeruzsálemiek közül néhányan megjegyezték: „Ugye, ez az, akit halálra keresnek? 26S mégis teljesen nyíltan beszél, s nem szólnak rá semmit. Csak nem győződtek meg róla az elöljárók, hogy ő a Messiás? 27Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való.” 28Jézus a templomban tanítva ezt felelte rá: „Igen, ismertek, és azt is tudjátok, honnan való vagyok, noha nem magamtól jöttem, hanem az Igaz küldött, akit ti nem ismertek. 29Én azonban ismerem, mert tőle vagyok és ő küldött.” 30Erre el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet, mert még nem érkezett el az órája.

János evangélista elbeszélésében innentől éleződnek ki az ellentétek Jézus és a vele szemben állók között. Jézus Galileában tartózkodik, és nem akar Jeruzsálembe menni, hogy ne kerüljön ellenségei kezébe. Mivel azonban közeledik a sátoros ünnep, mégis úgy dönt, hogy testvéreivel együtt elmegy a templomba, hogy elkerülje a felhajtást. Jeruzsálemben azonban felismerik, és mindjárt vita kerekedik körülötte. Már köztudott dolog volt, hogy a nép vezetői meg akarják ölni, hogy ne folytathassa igehirdetését. Némi iróniával már azon tanakodtak az emberek, vajon esetleg a farizeusok is elismerték-e végül, hogy mégiscsak ő a Krisztus. Aztán hitetlenségüknek is tanúbizonyságát adják, amikor hozzáteszik, hogy Jézus származását ismerik, a Krisztusról azonban nem tudni, honnan jön. Jézus ekkor ismét nyilvánosan tanítani kezd a templomban, és leleplezi hitetlenségüket. Azt mondja, ő jól tudja, honnan jön és ismeri azt, aki az emberek közé küldte: ez igehirdetésének lényege. Aki őt hallgatja és követi, az üdvösség útján jár: megismeri az Atyát és bizalommal mellé szegődik. A hallgatóság azonban elutasítja ezt az evangéliumot, és vezetőikhez hasonlóan most ők is megpróbálják letartóztatni Jézust. Gyakran ismétlődő történet ez, időnként mi magunk is részesei vagyunk. Hányszor próbálunk „kezet vetni” az evangéliumra, le akarjuk állítani, meg akarjuk sebezni, be akarjuk zárni megszokásaink hálójába, meg akarjuk semmisíteni átformáló erejét! Jézust azonban senki nem képes megállítani. János evangélista különleges egyértelműséggel hangsúlyozza, hogy nem üldözői végeznek Jézussal. Nekik ehhez nincs erejük. Maga Jézus az, aki átadja magát üldözőinek, hogy elvigyék a kereszthez. Ő az, aki életét adja értünk. Jézus úgy áll előttünk, mint az Atya minden ember iránti határtalan szeretetének szentsége.

A Szent Kereszt imádsága

Március 30., csütörtök



Jn 5,31–47. Akik tanúságot tesznek Krisztusról
Nagyböjti imádság
Imádság az Egyházért

31Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. 32Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz. 33Ti Jánost kérdeztétek, és ő tanúságot tett az igazságról. 34Nekem azonban nincs szükségem emberek tanúságtételére, csak azért mondom ezeket, hogy üdvözüljetek. 35Ő égő és világító lámpás volt, és ti egy ideig örvendezni akartatok az ő fényében.
36Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a tettek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem. 37Rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. Ti soha az ő hangját nem hallottátok, sem arcát nem láttátok, 38és az ő igéje nem marad meg bennetek, mert nem hisztek annak, akit ő küldött. 39Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam; 40ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.
41Emberektől nem fogadok el dicsőséget. 42Rólatok viszont tudom, hogy nincs bennetek Isten szeretete. 43Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem. Majd ha más jön a maga nevében, azt elfogadjátok. 44Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek? 45Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál! Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben reménykedtek. 46Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt. 47Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én igéimnek?«

Ez az evangéliumi rész a tegnapi folytatása, Jézus védőbeszéde, amellyel magát védi. Jézus védekezésében közvetlenül az Atyára hivatkozik, aki a mennyben van és aki őbenne munkálkodik, és aki személyesen tesz róla tanúságot. Már Keresztelő János is tanúskodott róla, és természetesen ez is erőteljes tanúságtétel volt. Róla azt mondja Jézus: „égő és világító lámpás volt”, még ha kevesen hagyták is, hogy fénye megvilágosítsa őket. Végül küldetése megcáfolhatatlan védelmében hozzáteszi: „Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a tettek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem.” Az evangélium és a belőle fakadó tettek tanúsítják, hogy Isten országa eljött közénk. A farizeusok mégsem akartak hinni neki, holott látták tetteit, meghallgatták igehirdetését. Szívüket megkeményítette a gőg, elméjüket elhomályosította az önzés. Mert a hithez alázat kell, vagyis készséges hozzáállás, hogy meghallgassuk a szavakat, amelyek az életünkről szólnak, és elfogadjuk a szeretetet. Ez a készséges hozzáállás – ha fogalmazhatunk így – a hit első lépése, mert már benne van Isten szikrája. Ezért mondja nekik Jézus: „nincs meg bennetek az Isten szeretete”. Jézus azért jött el a földre, hogy tisztán megmutassa Isten arcát. „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9) – válaszolja majd Fülöpnek az utolsó vacsorán. Keresztelő János azért küldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg, ő-e a messiás. Nekik azt válaszolja, mondják el a prófétának, mit hirdet, és milyen tetteket hajt végre. Jézus Isten igemagyarázója, egzegétája, ő az egyetlen, aki el tudja nekünk magyarázni. Ha valaki készséges lélekkel olvassa, hűségesen és őszinte szívvel hallgatja a Szentírást, megismeri Isten szeretetének misztériumát. Jézus ezért arra buzdítja hallgatóit, hogy ne keményítsék meg szívüket, ahogyan a zsidók tették Mózes idejében, ne dicsőítsék magukat. Ellenkezőleg, hagynunk kell, hogy Isten szava és a szeretet ebből fakadó cselekedetei megérintsék a szívünket. A Jézust hallgató emberek hitetlensége ellenére ő nem azért jött, hogy megvádolja őket az Atyánál, hanem hogy felnyissa szemüket és megnyissa szívüket. Ez történik minden alkalommal, amikor kinyitjuk a Szentírást: Jézus elénk jön, hogy felnyissa szemünket és szívünket az Atya határtalan szeretete előtt.
Imádság az Egyházért

Március 29., szerda



Jn 5,17–30. A Fiú életet ad azoknak, akik hisznek

Nagyböjti imádság
Imádság a szentekkel

17Jézus azt felelte nekik: »Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.« 18Ezért a zsidók még inkább életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta, és egyenlővé tette magát az Istennel.
19Jézus azt felelte nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: A Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is. 20Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. Ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok. 21Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar. 22Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, 23hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát sem tiszteli, aki őt küldte. 24Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre. 25Bizony, bizony mondom nektek: eljön az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak. 26Mert amint az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában, 27és hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mivel ő az Emberfia. 28Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amikor mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, 29és előjönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására. 30Én nem tehetek magamtól semmit. Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.

A mai evangélium közvetlenül kapcsolódik a tegnapihoz, amely a béna embernek a Beteszda-fürdőben történt meggyógyítását beszélte el. Jézus válaszol azoknak, akik elítélik és szemrehányást tesznek neki, amiért megszegi ily módon a szombati pihenés szabályát. Azért is megvádolták, hogy Istent Atyjának nevezte. Olyan kijelentés ez, amelyről biztos volt, hogy botrányt okoz. Azonban Jézusnak éppen ez az istenfiúsága az evangélium, az örömhír lényege, annak az örömhírnek a központi üzenete, amelynek hirdetésére Jézus a világba jött. Meg is erősíti: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom (...) Amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. ... Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar.” Ezekkel a szavakkal Jézus úgy mutatkozik be, mint az Isten Fia, aki eljött az emberek közé, hogy folytassa az Atya művét, a teremtést. Azért jött, hogy legyőzze a halált és a gonoszt, és visszaadja az életet azoknak, akik elvesztették azt. Jézus azt folytatja a földön, amit az Atya tett a mennyben. Jézus műve a megváltás műve, amely túlmutat a szombat törvényén. Sőt, ő az örök szombat eljövetelén munkálkodik, amikor majd – ahogyan Pál írja – Isten lesz minden mindenben (vö. 1Kor 15,28). Jézusnak az emberek közötti működése teljes egészében arra irányul, hogy életet adjon nekik, az igazi életet, amelyet a halál sem tud megsemmisíteni. Ünnepélyesen teszi hozzá: „Eljön az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallgatják, élni fognak. Mert amint az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában”. Azokra gondol, akik hallgatják, és akik a jövőben hallgatni fogják az evangéliumi szót: „Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és (…) már át is ment a halálból az életre”. Jézus nem azt mondja, hogy „örök élete lesz”, hanem hogy „örök élete van”. Aki szívébe fogadja az evangéliumot, már most megkapja a halhatatlanság csíráját. Gyengék és bizonytalanok vagyunk, de ezek a szavak összetartják egész létezésünket és kihúznak a semmi sötét mélyéből, mert a feltámadott Úrhoz kötnek. Aki ebben az életben hallotta Jézus hangját, újra hallja majd és felismeri, amikor az idők végén megnyílnak a sírok. És befogadást nyer a mennyek országába.
Imádság a szentekkel

Március 28., kedd

Jn 5,1–3.5–16. Gyógyítás a Beteszda-fürdőnél 

 
1Nem sokkal ezután ünnepük volt a zsidóknak, s Jézus fölment Jeruzsálembe. 2Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek héberül Beteszda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt, 3nagyon sok beteg feküdt bennük: vakok, sánták, bénák [várva, hogy a víz megmozduljon. 4Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is.] 5De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett.6Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” 7„Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” 8Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” 9Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt. 10Ezért a zsidók rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van, nem szabad vinned az ágyadat.” 11Így felelt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta: Fogd ágyadat és menj!” 12Erre megkérdezték tőle: „Ki volt az az ember, aki azt mondta neked: Fogd (ágyadat) és menj?!” 13A meggyógyított ember azonban nem tudta, hogy ki volt, mert Jézus az odasereglett népsokaság miatt elment onnét. 14Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen.” 15Erre az ember elment és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus gyógyította meg. 16A zsidók üldözték Jézust, amiért szombaton gyógyított.

János evangélista, aki vezeti a lépteinket, most Jeruzsálembe visz, egy fürdő közelébe, amelyet Beteszdának (az irgalom háza) hívnak. Szent helynek tartották, ahol csodák történnek. A fürdő mellett gyülekeztek a vakok, a sánták, a bénák, várták az angyalt, aki felkavarja a vizet. Nem volt elég önmagában a víz, szükség van az angyalra, aki felkavarja. Szükséges, hogy az Isten szava belehelje és valóban az irgalom házává tegye azt a helyet. A keresztény hagyomány gyakran úgy írta le az egyházat, vagy inkább a hívők közösségét, mint egy mindig nyitva álló forrást, amelyhez mindenki eljöhet, mindenféle megkülönböztetés nélkül. Szépek azok az ikonok, amelyek Máriát ábrázolják egy forrással, amely a szegények és gyengék szomját oltja. XXIII. János pápa szívesen hasonlította az egyházat egy falusi kúthoz, ahol mindenki olthatja a szomját. Ez a fürdő olyan hely, melyről példát vehetnek közösségeink. Nem mágikus hely, mindig szükség van az angyal jelenlétére. Volt ott egy béna ember, aki már harmincnyolc esztendeje feküdt ott. Ma krónikus betegként definiálnánk, sokszor érzéketlenül így nevezzük azokat, akiknek már nincs reményük a gyógyulásra. Ott feküdt, és várta, hogy valaki, talán éppen az angyal, segítsen rajta. Már minden reményét elveszítette. De arra jön Jézus. Tekintete a béna emberre esik, és megkérdezi tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” Talán ő volt az első, aki megállt mellette, hogy egy kis reményt nyújtson neki. Végre nem volt egyedül. Innen, ebből az újonnan megteremtett közelségből születik újjá a remény. Jézus iránta tanúsított érdeklődése kinyitja a szívét. És erre a váratlan barátra bízza a sok nehéz év keserűségét. Nehezen lehet meggyógyulni, ha az ember egyedül van. Milyen sokan vannak, akiket éppen legnagyobb gyengeségük idején hagynak magukra! Jézussal megjött az igazi angyal, aki megmozdítja ennek az embernek és minden embernek a szívét és tagjait. Jézus így szól hozzá: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Talán nekünk is meg kellene hallanunk ezeket a szavakat, fel kellene kelnünk önzésünkből, hogy „angyalokká” váljunk azok számára, akiknek segítségre és vigasztalásra van szükségük.
 
Imádság az Úr anyjával, Máriával

Március 27., hétfő

Jn 4,43–54. A királyi tisztviselő fiának meggyógyítása
43A két nap elteltével folytatta útját Galilea felé. 44Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétának becsülete. 45Mégis, amikor Galileába ért, a galileaiak szívesen fogadták, mert mind látták, amit az ünnep alkalmával Jeruzsálemben tett, hisz ott voltak az ünnepen. 46Így újra a galileai Kánába ment, ahol a vizet borrá változtatta. Kafarnaumban volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt. 47Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, fölkereste, és arra kérte, menjen el, gyógyítsa meg a fiát, aki már a halálán volt. 48Jézus azonban így szólt: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” 49De a királyi tisztviselő tovább kérlelte: „Gyere, Uram, mielőtt még meghalna a fiam!” 50Jézus megnyugtatta: „Menj csak, él a fiad!” Az ember hitt Jézus szavának, amelyet hozzá intézett, és elindult haza. 51Útközben elé jöttek szolgái és jelentették, hogy él a fia. 52Megkérdezte tőlük, hogy melyik órában lett jobban. „Tegnap, a hetedik óra körül hagyta el a láz” – felelték. 53Akkor az apa ráeszmélt, hogy épp ebben az órában történt, hogy Jézus azt mondta neki: „Él a fiad.” És hívő lett egész házanépével egyetemben. 54Ez volt Jézus második csodajele, amikor Júdeából Galilea felé tartott.
Ma kezdődik a nagyböjt negyedik hete, és a szentmise olvasmánya Jézust mint az élet Urát állítja elénk. Izajás próféta szavai így szólnak: „Mert új eget és új földet teremtek [...] Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak néhány napig él; sem öregember, aki ne töltené be élete napjait. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg; s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít." (Iz 65,17–21) A próféta megjövendölte Jézus, a Messiás idejét. Az evangélista pedig elénk tárja az új eget és új földet, ahol az élet Ura legyőzi a halált. János evangéliuma kísér minket egészen a nagyböjt végéig. Most azt mutatja, hogy Jézus visszatér Galileába, a saját vidékére, jóllehet azt mondta, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Az evangélista valójában kitágítja Galilea határait, az egész emberiséget érti alatta: Jézus nem csak a zsidókért jött el (nem csak hazájáért), nem csak Izrael népének tagjaiért, hanem minden emberért, kulturális, faji, hitbeli hovatartozástól függetlenül. A hit nem emberi előjogokra, vagy földi jellemvonásokra épül, hanem egyedül azon alapul, hogy szívünk Jézushoz és az evangéliumhoz kapcsolódik. Ez történik ezzel a kafarnaumi tisztviselővel is. Nem azért bízza magát Jézusra, mert különleges jeleket, csodákat látott, hanem mert hitt a szavának, hitt abban, amit a beteg fiáról mondott. Az evangélista megjegyzi, hogy „útközben" történt a gyógyulás. Mintha azt mondani, hogy a távolból tett csodát. Ez a királyi tisztviselő a tökéletes tanítvány példája. Az evangélista egyetlen mondattal vázolja fel a helyzetet: „Az ember hitt Jézus szavának, amelyet hozzá intézett, és elindult haza." Mondhatjuk úgy is, hogy Jézus tanítványának nem kell mást tennie, mint pontról pontra utánozni, amit az a tisztviselő tett, aki hitt, még mielőtt látta volna fia gyógyulását. Még csak nem is volt Izrael népének tagja, nem is járt a zsinagógába. Viszont habozás nélkül befogadta Jézus szavát és elindult. Ezért a hitéért gyógyultan kapta vissza a fiát. A kafarnaumi tisztviselővel együtt folytassuk utunkat a húsvét felé, hogy magunk is megtapasztaljuk az evangélium gyógyító erejét.
Imádság a szegényekért

Március 26., nagyböjt 4. vasárnapja

1 Sám 16,1.4.6–7.10–13; Zs 23(22); Ef 5,8–14; Jn 9,1–41.


Ez a vasárnap a Laetare vasárnap (az örvendezés vasárnapja), nevét a szentmise kezdőénekének első szaváról kapta. Az egyház arra hív, hogy törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát. A bűnbánati időt jelző lila szín átadja helyét a rózsaszínnek, mert szívünk örvendezhet ma, mintha kicsit előre megízlelhetnénk a húsvét örömét. Ez másféle öröm, mint amit a mai világ adhat. Sőt, ha körbenézünk, hogy mi minden történik benne, igen nehéz okot találni az örömre: mennyi konfliktus borítja még mindig vérbe a földet! És hány szegény és elesett embert hagynak el és rekesztenek ki továbbra is! A liturgia mégis kitartóan buzdít minket: „Örüljetek!”. Az örömre, kedves testvérek, nem a világ ad okot, és nem is tőlünk jön, hanem abból fakad, hogy közeleg az Úr húsvétja, amely a halált győzelemre, a szomorúságot örömre változtatja.
A vakon született férfi most hallott története az újra látó szemben mutatja meg nekünk az okot az örömre. Ez az ember évek óta ott ült az út szélén és koldult; és ez várt rá egész hátralévő életében. Sem ő, sem mások nem gondolták, hogy ez megváltozhat. Beletörődött abba, hogy a kolduló helyére vezessék, ahol nap mint nap reménykedett, hogy az arra járók megszánják és alamizsnát adnak neki. Hány embert hallott maga mellett elhaladni, akik tovább mentek! De íme, egy nap megáll mellette valaki. Jézus az, aki épp arra jár. Amint meglátja ezt a vak embert, nem megy tovább, megáll. A tanítványok rögtön megkérdezik: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” A tanítványok számára ez az ember csupán egy megvitatásra érdemes eset. Természetesen nem jelentéktelen ez a kérdés: a kor zsidó felfogása szerint a balsors a bűn következménye volt, és Isten az embereket bűneik arányában büntette. Azzal van a baj, ahogy a tanítványok a vak emberre tekintenek, nem érdekli őket az ember, az ő mindennapi szenvedése, a szomorú beletörődöttsége. Őket az elmélet, vagyis az elvek érdeklik, és nem az az ember. Jézus egészen másképp tekint rá. Szűkszavúan válaszol: „sem ő nem vétkezett, sem a szülei”. Az Atya, akinek az arcát Jézus megmutatja, nem az emberek gyarlóságait kémleli, hogy aztán elestük pillanatában lesújtson rájuk. Éppen ellenkezőleg.
Jézus azt akarja megmutatni mindenekelőtt ennek a vak embernek, azután pedig a tanítványoknak és mindenkinek, hogy hogyan viselkedik Isten a rosszal szemben, pontosabban azokkal, akiket az sújt. Sokan úgy mentek el az előtt az ember előtt, hogy talán oda sem figyelve folytatták útjukat, a tanítványok is csak azért álltak meg, hogy vitatkozzanak – és ezzel mindkét csoport szíve vakságáról tett tanúságot. Jézus azonban megrendül, amikor meglátja, odalép és gyengéden, figyelmesen megérinti: vesz a porból, nyálával megnedvesíti és a szemére keni. Átgondolt gesztus ez: az a kéz, amely a vak ember beteg szemét érinti, magának Istennek a keze. Vagy nem így tett az Úr az ember teremtésekor? Jézus kezének fizikai érintésével veszi kezdetét a gyógyulás csodája. Igen, Isten gyógyító szeretetének misztériuma nem valami elvont dolog, hanem nagyon is konkrét; olyan gesztusokból áll, amelyek gyöngéden és szeretettel érintik meg az embert. Abban a kézben, amely gondosan megkente a vak ember szemét, jelenvalóvá vált a szeretet gyógyító ereje. Amikor a vak ember megérezte, hogy valaki megérinti a kezével, még nem nyerte vissza a látását, hanem azt érezte, hogy abból a kézből a szeretet ereje árad. Amikor pedig Jézus arra kérte, hogy menjen és mosakodjon meg a Siloé tavában – amelynek neve annyit tesz: küldött –, akkor tétovázás nélkül engedelmeskedett, elment a tóhoz, hogy megmosakodjon. Az evangélista nagyon gyorsan összefoglalja, ami történt: „elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott.” A csoda Jézus kezének gyengéd gesztusa által történt meg, és azáltal, hogy a vak ember engedelmeskedett az őt megérintő ember szavának.

Ennek a gyógyulásnak a folyamata útmutatás számunkra is. Mi is gyakran vakok vagyunk, vakok, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy csak saját magunkat lássuk, vakok, mert megrögzötten önmagunkat szemléljük és csak a saját meggyőződéseinknek, szomorú megszokásainknak adunk helyet. De az Úr Jézus azért jött közénk, hogy „megnyissa a vakok szemét”. Ebben a részben az evangélista hétszer ismétli azt a kifejezést, hogy megnyílik a szeme. A hét minden napjára szól az ismétlés. Könnyen vissza lehet esni a visszatérő vakságba, hiszen ott van a kísértés, hogy szemünk csakis saját magunkra összpontosítson. Ily módon nem látjuk többé sem az Urat, sem a többi embert. Szükségünk van arra, hogy Jézus ismét megálljon mellettünk és megérintse szívünk szemét. És ha ahhoz a vak emberhez hasonlóan elmegyünk Siloé tavához, amely nem más számunkra, mint a közösség, az imádság, a szent liturgia, akkor mi is elkezdünk látni, önmagunkon túl, másokat is.

De ez még nem elég. Az evangéliumi olvasmány azt sugallja, hogy a gyógyulás út, amelyhez kitartás kell, amelyhez le kell győzni a nehézségeket. Ez történik azzal a vak emberrel is, miután meggyógyult. Az evangélista megjegyzi, hogy az emberek, akik látták, nem gondolták, hogy ő az, hanem másik embernek hitték. A világ szemében lehetetlen megváltozni, lehetetlen mássá lenni, mint amilyenek vagyunk. A farizeusokat egyenesen dühíti ez a változás. Örülniük kellett volna amiatt az ember miatt, de annyira vakok maradtak a történtekkel szemben, hogy feldühödtek. Jézus azonban újra találkozik vele. Találkozik vele, rátalál, mintha azt akarná ezzel mondani az evangélista, hogy a szeretet nem hagyja el.

Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy újra találkozzunk Jézussal. Nem elég, ha egyszer megérint. Nem elég egyszer meghallgatni és engedelmeskedni neki. Amikor az Úr találkozik velünk – ahogyan azzal a vak emberrel találkozott –, új kérdéseket tesz fel. Nem elméletileg mélyíti a kérdéseket. Nem, azt kéri, hogy szeressünk, hogy növekedjünk a követésében. Ez az értelme ezeknek a szavaknak: „Hiszel az Emberfiában?” Amikor Jézus így beszél, barátot keres, tanítványt, akit szeret, társat, akivel megváltoztathatja a világot. A vak ember így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Ezt a kérdést kapjuk az ajkunkra ebben a nagyböjtben: ismerjük meg jobban Jézust, az arcát, a szeretetét. És ebben a szentmisében, Istennek a templomban újra és újra felhangzó szavából azt halljuk: „Ő beszél veled.” Kedves testvéreim, azzal a vak emberrel együtt mondjuk mi is ezen az estén: „Hiszek, Uram!” Ez a hitvallásunk, olyan emberek hitvallása, akiket szerettek és meggyógyítottak, és akik újra az Úr követésére szegődnek.
   
Imádság az Úr napján
Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)