Május 31., péntek

Mária és Erzsébet találkozásának ünnepe

Lk 1,39–56. Mária meglátogatja Erzsébetet

39Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. 40Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. 41És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. 42Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! 43De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? 44Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. 45És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.«

46Mária erre így szólt:
»Magasztalja lelkem az Urat,

47és szívem ujjong megváltó Istenemben,

48mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát{1Sám 1,11}.
Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem
minden nemzedék,

49mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas,
és Szent az ő Neve.

50Irgalma nemzedékről nemzedékre
azokra száll, akik őt félik.

(Zsolt 103,13.17)

51Hatalmas dolgokat művelt karja erejével,
szétszórta a gondolataikban kevélykedőket.

52Hatalmasokat levetett a trónról,
és kicsinyeket felemelt.

53Éhezőket betöltött jókkal,
és üresen bocsátott el gazdagokat.

(Zsolt 107,9)

54Felkarolta szolgáját, Izraelt,
megemlékezve irgalmasságáról,

(Iz 41,8-9; Zsolt 98,3)

55amint megmondta atyáinknak,
Ábrahámnak és utódainak mindörökre«.

56És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután visszatért házába.

Az Egyház ma azt ünnepli, hogy Mária meglátogatta Erzsébetet. Két nő találkozik egymással, egy fiatal és egy előrehaladottabb korú. Egyszerű jelenet, amely szépen megmutatja, minek kellene mindig történnie, amikor a keresztények találkoznak egymással: megérzik annak örömét, hogy Isten családjának tagjai. A keresztények élete találkozás, kapcsolat, barátság. A megszülető Jézus reményt jelent mindenkinek, olyan reményt, amelyet nem szabad elrejteni, hanem hirdetni kell, különösen azoknak, akiknek nincs sok reményük, akik nincsenek jól, egyedül vannak, idősek, ezernyi nehézség között élnek. Az idősek, gyengék, magányosok Erzsébet örömét érzik, valahányszor meglátogatja őket valaki. A kereszténység azt jelenti, találkozni egymással, meglátogatni egymást, gondját viselni egymásnak. A találkozásokból fakadó öröm a Szentlélek műve. A természetellenes, de szükséges elszigetelődésre kényszerítő tragikus világjárvány után jobban megértjük, mennyire létfontosságú dolog találkozni egymással. És mennyire fontos Mária látogatásának ünnepe, amikor egy fiatal nő a távolból útra kel, hogy találkozzon egy idős, várandós nővel, akinek kétszeresen is szüksége van segítségre és társaságra. Ezzel mindketten beléptek az üdvösségnek annak a nagy tervébe, amelyet Isten szőtt az emberiség megmentésére.

A Szent Kereszt imádsága

Május 30., csütörtök

 

Mk 10,46–52. A vak Bartimeus meggyógyítása

46Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. 47Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: »Jézus, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!« 48Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban kiáltozott: »Dávid Fia! Könyörülj rajtam!« 49Jézus megállt és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: »Bízzál! Kelj föl, hív téged!« 50Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament hozzá. 51Jézus megszólította és megkérdezte: »Mit akarsz, mit cselekedjek neked?« A vak azt felelte neki: »Mester! Hogy lássak!« 52Jézus erre azt mondta neki: »Menj, a hited meggyógyított téged.« Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton. 

Bartimeus érzi, hogy ott megy el Jézus, és a lehető leghangosabban kiáltja neki elkeseredését: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Egyszerű, közvetlen kiáltás. A keleti hagyomány ezt az imádságot „a szív imádságának” nevezi. A tömeg – nagy tömeg, jegyzi meg Márk – el akarja hallgattatni. Nem gyakori ez az evangéliumokban, azonban előfordul, hogy a többségi kultúra – amely arra ösztönöz, hogy csak magunkra gondoljunk – sokakat még kegyetlenkedésre is késztet, mint ebben az esetben, amikor a tömeg megpróbálja elhallgattatni Bartimeust. Hihető, mert a szegények egyébként is mindig zavarják az embereket. Bartimeus számára nincs más remény, mint a segélykiáltás. Ezért még jobban fölemeli a hangját, hogy túlkiabálja a tömeget. Jézus meghallja a kiáltást, megáll, és odahívatja. Amikor Bartimeus hallja, hogy Jézus hívja, felugrik, és futni kezd feléje. Még nem lát, de az a baráti hang a szívéhez szól, és Bartimeus azonnal érzi, hogy visszatér a látása. Boldogok Bartimeus szemei, melyek, amint megnyíltak, Jézus jóságos arcát látták. Boldog a szív, amely imádsága által el tudja kezdeni látni és követni az Urat.

 

Imádság az Egyházért

Május 29., szerda

Mk 10,32–45. Krisztus azért jött, hogy szolgáljon, és az életét adja

32Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük haladt. Az emberek megcsodálták, tanítványai pedig aggódva követték. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: 33»Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. 34Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.«
35Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: »Mester! Azt szeretnénk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.« 36Ő megkérdezte tőlük: »Mit akartok, hogy megtegyek nektek?« 37Azt felelték: »Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.« 38Jézus erre azt mondta nekik: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?« 39Ők azt felelték neki: »Meg tudunk.« Ekkor Jézus azt mondta nekik: »A kehelyből, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. 40De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.«
41Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. 42Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: »Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. 43Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a szolgátok; 44aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. 45Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

Az evangéliumban Jézus tanítványaival Jeruzsálem felé halad. Az evangélista nem véletlenül jegyzi meg, hogy az Úr „elöl ment”, éppúgy, mint a pásztor. Megmutatja ezzel, hogy mekkora felelőssége van annak, aki szeretettel vezeti a rábízottakat. Jézus harmadszorra is elmondja nekik, hogy mi történik majd vele Jeruzsálemben. Az apostolok és a többiek csodálkoznak. Miután elmondta, Jakab és János odalépnek Jézushoz, hogy megkérjék, hadd üljenek a jobb és a bal oldalán, vagyis előkelő, fontos helyen. Ez a kérés még szomorúbb amiatt, hogy éles ellentétben van azzal, amit Jézus épp az imént osztott meg velük. A tanítványok megint, ahogyan korábban is, nagyon távol kerültek a Mester szavaitól. Még mindig a világ mentalitásának vetették alá magukat. Nem tudtak úgy gondolni Jézusra, mint egy olyan Messiásra, akit elítélnek és megölnek. Jézus ismét elmondja, mit kell érteni hatalom alatt a keresztény emberek között: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.” Jézus a tanítványok útját a testvérek és a szegények nagylelkű és ingyenes szolgálatban jelöli ki. A keresztény közösségben az a nagy, aki szolgál. És aki első akar lenni, annak a szolgálatban kell elsőnek lennie, nem pedig a parancsolásban. Jézus az első, aki példát ad erről: „…az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Minden keresztény arra hivatott, abban a közösségben, amelyhez tartozik, hogy Jézust szemlélje és utánozza.

Imádság a szentekkel

Május 28., kedd

Szent Addai és Mari emléknapja, akik a káld egyház alapítói. Imádkozzunk az iraki keresztényekért!

Mk 10,28–31. Krisztus követésének jutalma

28Ekkor megszólalt Péter: »Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged!« 29Jézus azt felelte: »Bizony, mondom nektek: mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, 30százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet. 31Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők.«

Péter szavai, aki az apostolok szószólójaként fordul Jézushoz, éppen ellentétes magatartást tükröznek, mint a gazdag ember tegnap olvasott története. Hiszen ők elhagytak mindent, és követték őt. Vannak tehát, akik válaszoltak Jézus hívására: ez a „mi”, amit Péter az első tanítványokra használ, vonatkozik mindenkire, aki bizalommal hagyatkozik rá az Úr hívó szavára. Péter állásfoglalása alkalmat ad Jézusnak, hogy még jobban megmagyarázza, mit jelent az ő követése: nem arról van szó, hogy az ember áldozatot hoz vagy elveszít valamit, lemond egy gazdagabb, boldogabb életről. Az evangélium megmutatja az igazi gazdagságot, amelyet Jézus tanítványai kapnak. Ha elhagyják mindenüket, hogy Jézust kövessék, már most, ezen a földön százszorosát kapják vissza, üldözések közepette (Jézus ezt is elmondja nekik), a jövőben pedig az örök életet kapják. A hívők közössége minden tanítvány számára anya, testvér, otthon lesz. És ez a testvériség nem ér véget soha. A „százannyi” túlzó kifejezése érzékelteti azt a bőséget és gazdagságot, amelyben a Krisztust követőknek része lesz. Jézus szavai nem annyira a tanítványok megnyugtatására szolgálnak, hanem azt mutatják meg, mit jelent ez a „mi”, az Egyház, Isten családja, amelynek kirekesztés nélkül mindenki részese, mindenki osztozik örömében és gazdagságában. Ne tévesszen meg bennünket a világ szelleme, amelyet a pénz és az anyagiasság diktatúrája ural. Jézus követése már ma, ebben az életben is testvérekkel, apákkal, anyákkal, gyermekekkel teli létet ajándékoz nekünk. Ilyen az élet az Egyházban, amelyben az utolsók – vagyis azok, akik nem féltek elveszíteni valamit önmagukból, hogy Jézust kövessék – az elsők között találják magukat, nem érdemeik, hanem Isten kegyelmének bősége miatt, és képesek lesznek tanúságot tenni a világ előtt arról az örömről, amely mellett döntöttek.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Május 27., hétfő

Canterburyi Szent Ágoston püspök, „az angolok apostola” (†605 körül) emléknapja

Mk 10,17–27. Add el, amid van, és kövess engem

17Amikor kiment az útra, odafutott hozzá valaki, térdreesett előtte és megkérdezte: »Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?« 18Jézus erre azt mondta neki: »Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. 19Ismered a parancsokat: Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, ne csalj, tiszteld apádat és anyádat!« (Kiv 20,12-16; MTörv 5,16-20}<fs) 20Az illető azt felelte neki: »Mester! Ezeket mind megtartottam ifjúságom óta.« 21Akkor Jézus rátekintett, megkedvelte őt, és azt mondta neki: »Egynek vagy még híjával: menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem!« 22Erre a szóra az elkomorult és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.
23Jézus pedig körültekintett és azt mondta tanítványainak: »Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akiknek vagyonuk van!« 24A tanítványok csodálkoztak szavain. Jézus pedig újra megszólalt, és ezt mondta nekik: »Gyermekeim! Bizony, nagyon nehéz az Isten országába bejutni! 25Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába.« 26Azok erre még jobban csodálkoztak, és egymást kérdezgették: »Akkor hát ki üdvözülhet?« 27Jézus azonban rájuk tekintett és így szólt: »Embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem; mert Istennek minden lehetséges«.

Ez az evangéliumi rész egy olyan dologról szól, amely leginkább meghatározza a Jézus követésére szegődött emberek életét. A mi nemzedékünkhöz is erőteljes hangon szól. Sok ember „fut valaki után”, akitől azt várja, megadja neki a boldogságot, vagy megmutatja az utat. És ez a hajsza gyakran a sivatagban, vagy rosszabb esetben a szakadék mélyén ér véget. Az evangélium egy olyan emberről beszél, aki a hajsza végén térdre borul Jézus előtt. Amikor megszólítja, „jónak” nevezi, de Jézus kijavítja: „Miért mondasz engem jónak? (...) Senki sem jó, csak egy, az Isten.” Eltúlzottnak tűnhet ez a válasz. Jézus nevetségessé teszi azt a mindannyiunkban élő igényt, hogy tisztának akarjuk érezni a lelkiismeretünket, jónak akarjuk érezni magunkat. Valójában ez csak kifogás, hogy ne kelljen megváltoztatnunk a szívünket, az életünket. A farizeus is jónak és rendben lévőnek érezte magát, amikor elment imádkozni a templomba, de úgy ment haza, ahogy jött, nem pedig Istentől bocsánatot nyerve. Az az ember valójában megtartotta a parancsokat. Úgy érezhette, rendben van az élete. A hívő embernek nem az a dolga, hogy úgy érezze, rendben van az élete, hanem hogy alázatosan és határozottan kövesse az Urat. Jézus mindennap „ránk néz és megkedvel”, és azt mondja tekintetével, hogy ne tartsuk meg magunknak a felhalmozott gazdagságot, ami egyébként is elnehezíti életünket, és akadályoz az evangélium követésében. Egyetlen igazi gazdagság van, amelyért érdemes élni: Jézus tanítványának lenni. Az az ember a gazdagságot választotta, és szomorúan távozott. A szomorúság ugyanis gyakran az önzés következménye. A tanítvány igazi hivatása az, hogy Jézust kövesse, hogy utána menjen, úgy éljen, ahogyan ő élt. És ha őt követjük, életünket nem köthetjük más gazdagságokhoz.

Imádság a szegényekért

 

Május 26., Szentháromság vasárnapja

 Néri Szent Fülöp emléknapja (†1595), aki „Róma apostola” volt.

MTörv 4,32–34.39–40; Zsolt 32 (33); Róm 8,14–17; Mt 28,16–20

A pünkösd utáni időszak az Egyház számára annak az ideje, hogy betöltse küldetését, elvigye az evangéliumot minden néphez. Azok a lángnyelvek, amelyeket a tanítványok pünkösd napján kaptak, nem tűntek el a naplementével. A bölcsesség igazi kincsei ezek a lángnyelvek, amelyeket az Úr adott a tanítványoknak, hogy melegségük és fényük által vezérelve egységbe gyűjtsék mindazokat, akik szétszóródtak és e világ urainak rabszolgái lettek. Így ír Pál apostol a rómaiaknak: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,15)

            A pünkösdből megszületik a nép egyháza, amely tisztán és új erővel beszéli a mindenki iránti szeretet nyelvét, a népek közötti béke nyelvét. A Szentháromság ünnepe emlékeztet bennünket annak a feladatnak a sürgősségére, amelyet az Úr Egyházára bíz. A mai ünnep újra arra hív, hogy kapcsolódjunk be Isten lendületébe, éljük az ő életét, amelyet az egész emberi család iránti szeretetben és együttérzésben élt. Az Úr úgy éri el az üdvösséget – ahogy a II. Vatikáni Zsinaton megfogalmazódott –, hogy az embereket maga köré gyűjti egy nagy és határtalan családban. Az üdvösség neve ezért nem más, mint közösség Istennel és az emberekkel.

Imádság az Úr napján

Május 25., szombat

Mk 10,13–16. Jézus és a gyerekek

13Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. 14Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. 15Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.« 16Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket.

Ez a jelenet talán Jézus Jeruzsálem felé vezető útján, egyik pihenése közben esett meg. Szokás volt, hogy a gyerekeket a rabbihoz vitték, aki kezét rájuk téve megáldotta őket. Ez történik Jézussal is, és amikor a tanítványok meglátják, milyen sok gyerek gyűlik köréje, elküldik őket. Jézus azonban szemrehányást tesz nekik, mert azt akarja, hogy mellette legyenek. Hogy ne látnánk meg ebben a jelenetben azt a sok millió gyermeket, akiknek a mai világban nincs kihez menniük, akiket kizsákmányolnak? A sok migráns gyermeket, akiket az idegenekkel szembeni igazságtalan és kegyetlen törvények elválasztottak a szüleiktől? Azok, akik melléjük állnak, hogy segítsenek, neveljék, védjék őket, minden bizonnyal nagy jutalmat kapnak majd érte. És amikor Jézus azt mondja: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda” – akkor az egyik legfontosabb tanítást adja a tanítványoknak. Gyakran elismétli ezt az evangéliumban. A tanítvány elsősorban gyermek, aki mindent az Atyától kap, és mindenben tőle függ. A hegyi beszéd első boldogsága ez: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3) A lélekben szegények az alázatosak, akik gyermekként állnak Isten előtt, hogy tőle függjenek, és akik mindig az Atya szeretett gyermekeinek tartják magukat. Ahogyan Pál mondja: „…a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,15)

Előesti imádság

Május 24., péntek

 A kínai Sanghaj közelében fekvő sösani (Sheshan) Szűz Mária-kegyhely ünnepén imádkozzunk a kínai keresztényekért!

Mk 10,1–12. A házasság felbonthatatlansága

1Ezután elindult onnan, és a Jordán túlsó partján Júdea határába ment. Újból tömeg gyülekezett hozzá, ő pedig szokása szerint ismét tanította őket.
2A farizeusok odajárultak hozzá, s hogy próbára tegyék, megkérdezték tőle: »Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?« 3Ő így felelt nekik: »Mit parancsolt nektek Mózes?« 4Erre azt mondták: »Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elbocsássuk«. (MTörv 24,1) 5Erre Jézus azt válaszolta nekik: »A ti keményszívűségetek miatt írta nektek e parancsot. 6A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket. (Ter 1,27) 7Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, 8és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. (Ter 2,24) 9Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!« 10Odahaza a tanítványai ismét megkérdezték őt erről a dologról. 11Azt felelte nekik: »Aki elbocsátja a feleségét és másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. 12És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör.«

Márk evangéliumának újabb egysége kezdődik itt. Folytatódik a Jeruzsálem felé vezető út, és az elbeszélésben Júdea vidékén, a Jordántól keletre eső területen látjuk viszont a tanítványokat. Nagy tömeg veszi körül Jézust, aki a keresztény közösség életének néhány fontos kérdéséről beszél. Az első a házasságról szól, és a házastársaknak szóló parancsról, hogy legyenek hűségesek egész életükben. Jézus kijelenti a házasság felbonthatatlanságát, Isten eredeti tervére hivatkozva. Mózes törvénye lehetővé tette, hogy a férfi válólevelet adjon az asszonynak; elég volt, ha valami kivetnivalót talált rajta. Jézus szerint ez az előírás nem más, mint az ember érzéketlenségének tett engedmény. Nem elvont életelvről van szó, hanem arról, hogy értsük meg a szeretet, a hűség, a kölcsönös megértés fontosságát. Sürgető szükség van a megbocsátásra és arra is, hogy egymás társai tudjunk lenni az életben. Ezek a szavak azt is segítenek megérteni, hogy a férfi és a nő közötti szerelem nem lehet csupán egy érzés gyümölcse, hanem szeretetterven, hűséges építkezésen kell alapulnia. Nem ritkán halljuk mostanában, hogy a tartós házasság és család nem korszerű. A fiatalabbak különösen nehezen tudják elképzelni, hogy a szerelem örök és kizárólagos, egész életre szól. Jézus, miközben elmondja, hogy a hűség az a mély vágy, amelyet Isten beleírt minden ember szívébe, arra hív minket, hogy tanuljunk meg szeretni, tegyünk erőfeszítéseket azért, hogy biztos és erős legyen a családi összetartás, annak a szeretetnek a képére, amellyel az Úr szereti az egész emberiséget és az Egyházat.

A Szent Kereszt imádsága

Május 23. csütörtök

 

Boldog Apor Vilmos győri vértanú püspök emléknapja: a II. világháború végén életét adta a győri püspöki palotában rejtőző asszonyok és lányok védelmében.

Mk 9,41–50. Ha kezed, lábad, szemed megbotránkoztat

41Mert aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.
42Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem: jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék.
43Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre.
44 45Ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked sántán az örök életre bemenned, mint ha két lábaddal együtt a gyehennára vetnek.
46 47Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehennára vetnek, 48ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.
(Iz 66,24) 49Mindenkit tűzzel fognak megsózni. 50Jó a só; de ha a só ízetlenné válik, mivel adtok ízt neki? Legyen só bennetek, és legyen békesség köztetek.«

„Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, megkapja érte a jutalmat” – mondja Jézus. A Jézus nevében fellépő tanítványok megkaphatják azt a pohár vizet, ami azt jelzi, hogy befogadták őket. Inni adni a zarándok és az úton lévő befogadásának gesztusa volt, ők pedig – mondja Jézus – azért kapják meg, mert Krisztushoz tartoznak. Krisztusé az, aki úgy dönt, hogy többé nem önmagához tartozik, aki a szabadságot választja, de a szegénységet is azért, hogy hozzá tartozzon. Hozzá tartoznak a szegények, akiknek semmijük sincs, a sok kicsi, akinek már egyetlen pohár víz is (ahogy Máté evangéliuma mondja) életre szóló megváltást hozhat; és aki ad, annak nem vész el a jutalma. A befogadásban és a szolgálatban valóban összekeveredik az, akit befogadnak és szolgálnak, azzal, aki befogad és szolgál. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy minden, amit teszünk, mindig és kizárólag az ő nevében történik, és nem a miénkben, és hogy mennyi gondoskodást, bölcsességet kell tanulnunk annak tudatában, hogy Jézus nevében járunk, keresztények vagyunk. Jézus kemény szavakat használ azzal szemben, aki megbotránkoztat „egyet is e kicsik közül”, akik hisznek benne! A gonosz előtt állva botrányt jelentenek a kemény szavak, a kevés remény, a közömbösség. Botrány annak visszautasítása, hogy egy pohár vizet adjunk. Botrány olyan törvényeket hozni, amelyek célja, hogy ne mentsék ki a tengerből az embereket, hogy megnehezítsék a szolidaritás gyakorlását. Az „előbb én következem” ördögi logikája ez. A botrány mindig valami konkrét dolog, például a mások ellen felemelt kéz, vagy a kapzsiságból zárva tartott kéz, a másfelé fordított tekintet. Ezért kell levágni, mert a gonosszal nem lehet kompromisszumot kötni. És levágni nem azt jelenti, hogy elveszíteni, hanem hogy megtalálni: elnyerni a jóságos tekintetet, a nagylelkű kezet, egy lépést a szeretetben. Jobb elveszíteni valamit, mint a szívünket és a lelkünket veszíteni el.

Imádság az Egyházért

Május 22., szerda

 Mk 9,38–40. Aki nincs ellenünk, az velünk vanú

38Ekkor János azt mondta neki: »Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki.« 39Jézus azt felelte: »Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. 40Hiszen aki nincs ellenünk, velünk van. 41Mert aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.

Különösen időszerű ez az evangéliumi rész napjaink világában, amikor azt látjuk, hogy újra emelik a falakat, a kerítéseket, amelyek szembeállítanak egymással népeket és nemzeteket. Az evangélium segít megérteni és felismerni, mennyi jóság és szépség van a világban és az emberek szívében. Fontos, hogy a tanítványok értékeljék ezt. Az Úr mindenkit elfogad, aki szeretetből cselekszik, amint Máté evangéliuma is megállapítja az utolsó ítélet kapcsán a 25. fejezetben. Jézus az üdvösséget már azért is kilátásba helyezi, ha valaki egy pohár vizet nyújt a szomjazónak. Úgy is mondhatnánk, hogy a segítő szeretet az üdvösség útja, mindenki számára, annak is, aki nem hisz. Pál apostol is így gondolkodik, amikor így ír: „Csak Krisztust hirdessék bármi módon (...), örülök és a jövőben is örülni fogok neki.” (Fil 1,18) Ez a nyitottság és készséges hozzáállás egyáltalán nem azt jelenti, hogy áruba bocsátjuk a kereszténységet, támogatjuk a kereszténység iránti közönyt, vagy lemondunk identitásunkról. Isten szava mindenkivel szemben igényes, mindenkitől kéri a megtérést, ugyanakkor mélységesen nyitott minden jó iránt, ami minden ember szívében kicsírázhat. Egy olyan világban, mint a miénk, amelyben az emberek versengenek, hogy kiemelkedjenek a többiek közül, jobbnak tartva magukat és megvetve felebarátaikat, Jézus figyelmeztetése különösen fontos, szembe megy az árral. Az evangélium éppen keresztény hitünk és identitásunk erejéből fakadóan tesz képessé bennünket arra, hogy felismerjük és értékeljük az emberek által tett jót, hogy az támogatásra találjon, és hozzájáruljon egy jobb világ építéséhez.

Imádság a szentekkel

Május 21., kedd

 Mk 9,30–37. Ha valaki első akar lenni

30Ezután eltávoztak onnan és átmentek Galileán; ő azonban nem akarta, hogy valaki megtudja ezt. 31Oktatta ugyanis tanítványait, és elmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezébe adják, megölik őt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. 32Azok nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni.
33Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: »Miről beszélgettetek az úton?« 34Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. 35Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: »Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.« 36Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: 37»Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.«

Jézus mindig a tanítványaival jár az úton. Erősen él benne a közösség érzése. Soha nincs egyedül, kivéve amikor elvonul imádkozni. Miután egyenként vagy kettesével hívta el a tanítványokat, azonnal közösséget alkotott belőlük (vö. Mk 3,13–17). Nincs olyan, hogy individuális kereszténység. Jézus megmutatja nekünk, hogy élete mindig másokkal való közösség volt. Így segíti a tanítványokat, hogy az ő lelke szerint éljenek. A mai evangélium elmondja, hogy amikor hazaérkeznek és maguk maradnak, messze a tömegtől, Jézus rádöbbenti a tanítványokat arra, hogy milyen távol vannak az evangéliumtól. Jézus azokban a napokban sokkal jobban szorongott, mint ők, a rá váró halál miatt. A tanítványok pedig, akik jobban aggódtak saját sorsuk miatt, mint a Mesterért, arról kezdtek vitatkozni, hogy ki a nagyobb közülük. Jézus, szinte leereszkedve az ő szintjükre, nem veti meg a vágyukat, hogy kiemelkedjenek a többiek közül, hanem megfordítja annak értelmét: a keresztény közösségben az az első, aki szolgál. A keresztény közösségekben a szeretet abszolút elsőbbségének kell uralkodnia. Ez a parancs olyan fontos volt az első közösségek számára, hogy az evangéliumokban ötször szerepel Jézusnak ez a kijelentése. Ezután Jézus odahívott egy gyermeket, középre állította, és átölelte. Fizikailag állította középre, de mindenekelőtt a figyelem középpontjába állította. A kicsiknek – mint a gyermekek, de egyben a gyengéknek, a szegényeknek, a magányosaknak, a védteleneknek – a középpontban kell lenniük, a közösség szívében: általuk válik jelenvalóvá az Úr.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Május 20., hétfő

 A Santa Maria in Trastevere bazilikában ma a békéért imádkoznak.

Máriának, az Egyház Anyjának ünnepe

Jn 19,25–34. Jézus és anyja a kereszt tövében

25Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. 26Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« 27Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.
28Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« 29Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. 30Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
31A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. 32Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. 33Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, 34hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki.

Miután megünnepeltük a pünkösdöt, ezt a nagy ünnepet, amely az Egyház történelmének kezdetét jelentette a világban, a liturgia arra hív minket, hogy az Egyház Anyjaként szemléljük Máriát. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az anyaság már a kereszt alatt is nyilvánvaló, amikor maga Jézus mondja Máriának: „Asszony, nézd, a fiad!”, és a tanítványnak: „Nézd, az anyád”. Jézusnak ezek a szavai a mi életünkhöz is szólnak, mindannyiunkhoz, akik oly könnyen hajlunk inkább arra, hogy a biztonságot keressük, igyekezzük elkerülni a problémákat, elforduljunk a szenvedéstől, és ne nézzünk szembe a gonosz kihívásával. Mária ezen a napon talán megértette Simeon hozzá intézett szavainak igazságát: „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35) – ahogyan a lándzsa átszúrta Jézus oldalát. Ahol a kereszt, minden emberi szenvedés jele alatt kialakul a tanítványok közössége, ott van az Egyház. Meg kell állni és ott kell maradni a világ sok kálváriája mellett, a megannyi megfeszített mellett, és akkor megkapjuk a vigaszt, hogy anyára és fiúra találunk, hogy testvéreink vannak, akik nem hagynak el és nem hagynak magunkra. „Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány” – mondja az evangélium. Jézus édesanyját otthonunkba, szívünkbe fogadni azt jelenti, ott lenni vele a világ sok keresztje alatt a remény és egy új élet, egy újonnan kialakuló család jeleként. A keresztre feszítés ikonja, Máriával és Jánossal a kereszt tövében az Egyház, minden keresztény közösség példájává vált.

Imádság a békéért

 

Május 19., pünkösdvasárnap

ApCsel 2,1–11; Zsolt 103 (104); Gal 5,16–25; Jn 15,26–27; 16,12–15

A pünkösd elbeszélését olvastuk az Apostolok cselekedeteiből. Lukács úgy állítja be ezt az eseményt, mint az Egyház idejének kezdetét, olyan időt, ami most kezdődik, a Szentlélek kiáradásával. Keresztelő János már előre látta ezt, amikor Jézusra mutatott: „Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.” (Lk 3,16) Úgy születik meg az Egyház, mint egy nép, amelyet a Szentlélek gyűjt egybe és vezet. Nem önmagából, hanem a Magasságból születik meg.

            A Lélek arra indította azt a kis közösséget, hogy legyőzzék félelmüket, és kimenjenek a térre, amely – mivel nagy zúgás támadt – időközben teljesen megtelt „az ég alatt minden népből” érkező emberekkel. Akik az utolsó vacsora termében tartózkodtak, mind elteltek a Szentlélekkel: „és különböző nyelveken kezdtek beszélni” (ApCsel 2,4). Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a pünkösdi csoda egyik oldala: az evangélium iránti szenvedély egységes közösséggé alakítja azt a kicsiny csoportot. A közösség van előtérben, nem az egyes tanítványok. Nem véletlenül jegyzi meg Lukács, hogy éppen pünkösd előtt választották meg a tizenkettedik apostolt. Itt van tehát egy új csoport, amelyet a Lélek teremtett és ösztönöz indulásra, hogy az evangéliumot a föld minden népéhez eljuttassa. Azonnal Jézusról kezdtek beszélni: arról a prófétáról, akit keresztre feszítettek, akit az Atya feltámasztott a halottak közül. Ez a keresztény igehirdetés központja minden korban.

            Aztán ott van a pünkösdi csoda másik oldala: a föld népeinek egysége, akik az utolsó vacsora terme előtti téren gyűltek össze, az evangélium hirdetése nyomán. Lukács jó elbeszélői érzékkel név szerint, egyenként mutatja be őket, mintha névsorolvasás lenne: „Mi pártusok, médek, elamiták…, Rómából való zarándokok…, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.” A Lélek alkotta az Egyházban ezzel a közösséggel, ezzel a „mi”-vel az első globalizációt, amely egyesíteni akarja a föld népeit. Mindegyik megőrzi a saját nevét, a saját identitását, ugyanakkor mindannyian elkezdték érezni, hogy egy népet alkotnak, amelyet az egyetlen evangélium egyesít. Különbözőek, mégis egységben vannak.

A világnak ma is szüksége van a Lélek újbóli kiáradására. A konfliktusok megszaporodtak, az igazságtalanságok kiszélesedtek. Szükség van egy új pünkösdre ebben a nehéz és bonyolult időben. Szükség van arra a fuvallatra, amely újra felfordulást okoz, kezdve a hívők szívén.

Imádság a Szentlélekhez