ÁPRILIS 30., HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

 

ApCsel 2,14.36–41; Zsolt 23 (22); 1Pt 2,20–25; Jn 10,1–10

 

¹»Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló. ²Aki pedig az ajtón megy be, az a juhok pásztora. ³Ennek ajtót nyit a kapus, a juhok pedig hallgatnak a szavára. Juhait a nevükön szólítja, és kivezeti őket. ⁴Miután valamennyi sajátját kiengedi, előttük megy, a juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. ⁵Idegen után pedig nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek a hangját nem ismerik.« ⁶Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit mondott.
⁷Jézus ekkor ismét szólt: »Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok a juhok ajtaja. ⁸Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. ⁹Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. ¹⁰A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.

 

Ebben a világban, amelyben egyre ritkábban érezzük Isten nagyságát, túl nagyra tartjuk viszont saját magunkat, saját önbecsülésünket, az evangéliumot hallgatva megláthatjuk valódi arcunkat. A saját gyengeségünk és gonoszságunk megértéséből fakad azután a kérdés, amelyet a sokaság föltett Péternek, miután meghallgatták tanítását: „Mit tegyünk?” Ez nem egy formális kérdés volt; arról tanúskodott, hogy hallgatói készek megváltoztatni szívüket. Nem azt kérdezik ugyanis: „Mit kellene tenniük a többieknek?”, hanem azt, hogy ők maguk mit kell hogy tegyenek. A választ nem önmagunkon kívül kell keresnünk. Péter apostol ezt válaszolja a tömeg kérdésére:

„Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára.” Arra hív, hogy változtassuk meg a szívünket, emeljük fel tekintetünket önmagunkról, és nézzünk Jézusra, aki életét adta azért, hogy megváltson minket egy olyan világból, amely oly gyakran eltiporja a gyengéket. Megkeresztelkedni azt jelenti: elmerülni Jézus misztériumában, a követésére szegődni, ahogyan János evangéliumának ezen a napon olvasott szakasza is mondja. Szabadulásunkat az jelenti, ha követjük Jézust, a Jó Pásztort. Az evangélium juhakolról beszél, ahová van, aki nem egyenes úton megy be, mert saját érdekei, saját dolgai iránti szeretete vezérli. Talán a félelem és gyöngeség éjszakáját kihasználva betolakszik, mint tolvaj és rabló, ahogy Jézus mondja, hogy magához ragadja a tanítványok szívét, és elvegye életük erejét. A rabló, akiről beszél, lehet egy gondolat, egy személy, egy szokás vagy bármi más dolog, ami a tanítványok szívét elrabolja, és eltávolítja őket pásztoruktól, annak szeretettervétől. Van viszont valaki, aki az ajtón keresztül lép az akolba: a juhok pásztora, akinek „kinyit az őr, a juhok pedig megismerik a hangját” – mondja Jézus. Amikor az első néhány alkalommal megjelent előttük, Jézus a tanítványok szívét zárva találta, mert féltek és hitetlenek voltak. Most kitárul az ajtó, belép a pásztor, és egyenként szólítja a bárányokat. Ez a Feltámadott szava, amint nevén szólítja Máriát, aki a sírbolt előtt sír; ez az a szó, amely Tamást hívja, hogy ne hitetlen legyen, hanem hívő; ez az a szó, amely háromszor faggatja Pétert: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Ezek a közvetlen szavak épp ilyen közvetlen választ kérnek tőlünk. Ez nem egy idegen hang. Egy barát hangja. Előttünk jár, és zöld mezőkre terel: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Aki őt követi, megmenekült, megtalálja a legelőt, és „többé nem éhezik (...), nem szomjazik soha”. (Jn 6,35)

Imádság az Úr napján

ÁPRILIS 29., SZOMBAT

 

Sienai Szent Katalin (†1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért munkálkodott.

 ApCsel 9,31–42. Péter meggyógyít egy bénát, és feltámaszt egy asszonyt

¹Az egyház ekkor egész Júdeában, Galileában és Szamariában békében élt és gyarapodott, az Úr félelmében járt, s telve volt a Szentlélek vigasztalásával.
³²Történt egyszer, hogy Péter, amikor mindenkit fölkeresett, eljutott azokhoz a szentekhez is, akik Liddában laktak. ³³Talált ott egy Éneász nevű embert, aki nyolc év óta ágyban feküdt, mert béna volt. ³⁴Péter így szólt hozzá: »Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít téged! Kelj föl, vesd be ágyadat!« Erre ő azonnal fölkelt. ³⁵Lidda és Száron lakói mind látták őt, és megtértek az Úrhoz.
³⁶Joppéban a tanítványok közt volt egy asszony, a neve Tabíta volt, ami azt jelenti: Dorkász. Teljesen a jócselekedeteknek és az alamizsnálkodásnak szentelte életét. ³⁷Történt pedig azokban a napokban, hogy megbetegedett és meghalt. Miután megmosták, lefektették a felső teremben. ³⁸Mivel Lidda közel van Joppéhoz, s a tanítványok meghallották, hogy Péter ott van, elküldtek hozzá két férfit, és kérték: »Ne késlekedj hozzánk jönni!« ³⁹Péter erre útra kelt, és elment velük. Amikor megérkeztek, felvezették őt a felső terembe. Az özvegyek mind körülvették őt sírva, és a köntösöket és ruhákat mutogatták, amelyeket Dorkász készített nekik, amíg velük volt. ⁴⁰Péter azonban mindnyájukat kiparancsolta, azután térdre borulva imádkozott, majd a holttesthez fordulva így szólt: »Tabíta, kelj föl!« Erre az kinyitotta a szemét, meglátta Pétert, és felült. ⁴¹Ő pedig odanyújtotta neki a kezét és felsegítette. Azután odahívta a szenteket és az özvegyeket, és megmutatta nekik őt, hogy él. ⁴²Híre ment ennek egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban.

 

Az Apostolok cselekedeteinek szerzője – miután hosszan beszélt Pálról, és megjegyezte, hogy a keresztény közösség békében növekedett – ismét Péterről szól, aki hűségesen, mondhatni szó szerint folytatja Jézus művét. Ez a két történet azt mutatja meg, miképpen növekedett a keresztény közösség, és így annak a missziós megtérésnek a példái, amelyet olyan kitartóan kér napjainkban Ferenc pápa minden keresztény közösségtől. Lukács megjegyzi, hogy Péter úton van: „Péter mindenhová elment, így a Liddában élő hívőkhöz is eljutott.” Péter tehát kilép, úton van. Ha nem megyünk ki az utcára, ha nem lépünk ki saját megszokott kereteink közül, ha nem vagyunk misszióban, akkor nem elég, hogy nem ízlelhetjük annak a növekedésnek – számbeli növekedésnek is – az örömét, amelyről Lukács beszélt az előzőleg olvasott versekben, hanem könnyen meddővé és élettelenné is válunk. A keresztény közösségeknek sürgősen el kell gondolkodniuk ezen a történelem mostani szakaszában. Az első esemény, amelyet Lukács elbeszél, egy béna ember gyógyulása, akit Éneásznak hívnak, és Liddában lakik. A második eset pedig Joppéban történik, ahova Péter elmegy egy asszonyhoz, Tabitához, aki meghalt. Péter mindkét városban Jézus gesztusait és szavait ismétli meg: arra buzdítja Éneászt, hogy keljen fel az ágyából, majd miután térdre borulva imádkozott, kézen fogja Tabitát, és élőként adja viszsza a barátainak. Péter mindkettőjüknek, Éneásznak és Tabitának is azt mondja: „Kelj fel!” Ugyanazt a görög szót használja a Szentírás, mint amellyel Jézus feltámadását leírja. Péter nem csodatévő, színpadias gesztusokat tesz, hanem türelmesen jelen van azok mellett, akik gyengék, és visszaadja nekik a méltóságukat azzal, hogy szereti és értékeli őket. Ezek a feltámadás jelei, zsengéi.

Előesti imádság

ÁPRILIS 28., PÉNTEK

 

ApCsel 9,1–20. Pál megtérése

¹Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, ²és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül. ³De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. ⁴Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« ⁵Erre ő megkérdezte: »Ki vagy te, Uram?« Az így felelt: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl! ⁶De kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.« ⁷A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem. ⁸Saul pedig fölkelt a földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. ⁹Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit.
¹⁰Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: »Ananiás!« Ő pedig így felelt: »Itt vagyok, Uram!« ¹¹Az Úr így folytatta: »Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, ¹²és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.« ¹³Ananiás azonban azt felelte: »Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. ¹⁴Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.« ¹⁵De az Úr azt mondta neki: »Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. ¹⁶Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.« ¹⁷Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: »Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.« ¹⁸Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, ¹⁹azután ételt vett magához és megerősödött.
Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. ²⁰Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia.

 

Valójában minden hívőt érint az, ami Saullal történt: ha nem esünk a földre saját büszkeségünk magaslatáról, ha nem érezzük meg gyengeségünket, nehéz lesz megértenünk, mit is jelent hinni. Csak akkor tudjuk befogadni az evangéliumi bölcsesség fényét, ha felismerjük szegénységünket. A büsz- keség romláshoz, összeütközéshez, erőszakhoz vezet: az alázatosság újjáteremt, megértőbbé és szolidárisabbá tesz. A leendő apostolt nem véletlenül vezették kézen fogva egészen Damaszkuszig, ahol háromnapnyi sötétség után részesült a keresztségben, és új életre tért: Saulból Pál lett, új nevet kapott az új élethez. Ha Damaszkuszba látogatunk – annak ellenére, milyen tragédia érte az utóbbi években ezt a várost –, Tamás kapuján át belépve rögtön az óváros főutcáján, a Via Rectán (Egyenes utca) találjuk magunkat. Erről az útról beszél az Apostolok cselekedetei: egy ősi hagyomány ide helyezi a házat, amelybe a városba érve Pált elvitték. A szentíró elmondja, Ananiás először mennyire megijedt Saul érkezésének hírére, akit ő a fiatal keresztény közösség legelszántabb ellenségének tartott. De a Szentlélek híradása nyomán Saul elé ment, és azt mondta neki: „Saul testvér”. Ananiás számára a tarzuszi Pál nem ellenség volt már, hanem testvér. És amikor a bűneit megbánó üldöző visszanyerte látását, a keresztények számára is testvérek lettek. Korábban elvakította a szívét uraló büszkeség és erőszak, az Úr azonban átformálta őt. Neki, aki „személyesen” találkozott a feltámadt Jézussal, most szüksége volt egy testvérre, hogy segítsen teljesen megnyitni a szemét. Ananiás befogadta, elmagyarázta neki a Szentírást, és bevezette a közösségi életbe. Valahányszor a testvérek közösségében Isten szavát hallgatjuk, a nevünkön szólítanak minket, vagyis arra buzdítanak, hogy tegyük magunkévá a hallott szót.

A Szent Kereszt imádsága

ÁPRILIS 27., CSÜTÖRTÖK

  

ApCsel 8,26–40. Fülöp megkeresztel egy etiópiai tisztségviselőt

 

²⁶Ezek után az Úr angyala így szólt Fülöphöz: »Kelj föl és menj délre, arra az elhagyatott útra, amely Jeruzsálemből Gázába visz le!« ²⁷Az fölkelt tehát, és elment. S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, ²⁸visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. ²⁹Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: »Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!« ³⁰Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: »Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?« ³¹Az így felelt: »Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?« Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje.

³²Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt:
»Mint a bárány, amelyet leölésre visznek,
és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul,
nem nyitotta ki száját.

³³Megaláztatásban hoztak fölötte ítéletet.
A sorsával ki törődik?
Hisz életét elvették e földön«.

^{(Iz 53,7-8) 34}Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: »Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?« ³⁵Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. ³⁶Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: »Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?« ^37 38Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. ³⁹Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. ⁴⁰Fülöp pedig Asdódban termett, körüljárt, és hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem érkezett.

 

A Gázába vezető úton dél felé, ma palesztinok által lakott földön egy zarándok halad Jeruzsálemből Etiópiába. Kandake etiópiai királyné hű embere ő, és a kocsiján utazva Izajás könyvét olvassa. A Szentlélek indíttatására Fülöp – akivel már a tegnapi olvasmányban is találkoztunk – odalép hozzá, és megkérdezi tőle, érti-e, amit olvas. Az etióp őszintén válaszol: „Hogyan érthetném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Válasza figyelmet érdemel, hiszen a hit felé vezető utat jelöli ki: senki sem önmagától lesz hívő ember, és senki sem értheti meg a Szentírást a közösség segítsége nélkül, ha nem – amint Szent Ágoston mondta – szent anyánk, az Egyház ölében olvassa. Mindannyiunknak szükségünk van valakire, aki mellénk áll, és segít megérteni az evangéliumot. Mindenkinek fel kell vennie valakit élete szekerére, hogy a kísérője legyen, hogy segítse megérteni a Szentírást, vagyis

azt, hogyan vonatkoztathatja Isten szavát a saját életére. A hitben senki nem elég önmagának. Az etióp elfogadja Fülöp segítségét, és egész úton hallgatja őt. Egyszer csak megállítja a kocsit, és arra kéri Fülöpöt, hogy keresztelje meg. Megértette a szakaszt, amelyet olvasott, de nem elvont értelemben, hanem mélységében értette meg. A próféta szavai elértek hozzá, ezért keresztelkedett meg: azt akarta, hogy amit hallott, az megvalósuljon az ő életében is. Ha meg tudjuk állítani életünk kocsiját, és elfogadjuk a segítséget, hogy az evangéliumi szavak belépjenek az életünkbe, akkor mi is megérezzük az erőt ahhoz, hogy határozottabban, egyértelműbben járjunk az úton.

Imádság az Egyházért

ÁPRILIS 26., SZERDA

 

ApCsel 8,1–8. Kezdetét veszi az első közösség üldöztetése és küldetése

 

¹Saul pedig egyetértett azzal, hogy megöljék őt.
Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában. ²Istvánt pedig istenfélő férfiak eltemették, és nagyon megsiratták. ³Saul meg pusztította az egyházat, sorra járva a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, s őrizetbe vetette őket.
⁴Azok, akik szétszóródtak, eközben körüljártak, és hirdették az Isten igéjét.
⁵Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. ⁶Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. ⁷Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. ⁸Nagy öröm támadt abban a városban.

 

István megkövezése fontos mérföldkő az első keresztény közösség történetében. Elkezdődött a keresztény vértanúság története, ahogyan egyébként maga Jézus megmondta, amikor magáról beszélt: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) Néhány évszázaddal később egy keresztény bölcs, Tertullianus az egyre kegyetlenebb keresztényüldözés láttán ezt mondta: „A vértanúk vére a keresztények magvetése.” István kegyetlen megkövezésének célpontja ugyanis nemcsak ő maga volt, hiszen már csírájában el akarták fojtani a keresztény igehirdetést. Innentől kezdve szabadult el az erőszakos üldözés a Názáreti Jézus első követői ellen. Lukács azt írja, hogy néhányan Jeruzsálemben maradhattak, sokaknak viszont el kellett menekülniük, és Antiochia felé indultak, ahol folytatták az evangélium hirdetését. Isten szavát nem lehet láncra verni. Ha a tanítványok hűségesek, akkor az igehirdetés megerősödik. Azt mondhatjuk, hogy a jeruzsálemi közösség elnyomása ahelyett, hogy megfékezte volna, inkább felgyorsította az evangélium hirdetésének terjedését más városokban. A keresztény szeretet arra vezet, hogy

„életünket adjuk” az evangéliumért és a testvérekért, különösen a szegényekért. Erről tanúskodik Fülöp is, aki szintén a hét diakónus egyike volt. Ő – de ugyanezt a példát mutatja sok más tanítvány is az Egyház első közösségében, akiknek nevét nem ismerjük – kiterjesztette az igehirdetés határait Szamária tartományra, ahol újabb csodák történtek a nép körében. Isten szava sokak szívében növekedett, ezzel együtt növekedett a közösség.

Imádság a szentekkel

ÁPRILIS 25., KEDD

 

Szent Márk emléknapja: Barnabással és Pállal, később Péterrel is osztozott az evangélium hirdetésében és a tanúságtételben; ő az első írott evangélium szerzője.

 

1Pt 5,1–14. Fiam, Márk

A presbitereket, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni: – ²legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; ³nem uralkodva a választottak fölött, hanem mint a nyájnak példaképei. ⁴S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.

⁵Hasonlóképpen ti ifjak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek! Mindnyájan öltsétek magatokra az egymás iránti alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.

⁶Alázkodjatok meg tehát Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. ⁷Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok. ^{(Zsolt 55,23) 8}Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. ⁹Erős hittel álljatok neki ellen, tudjuk ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés éri testvéreiteket is, akik ezen a világon vannak.
¹⁰Minden kegyelem Istene pedig, aki meghívott titeket az ő örök dicsőségére Jézus Krisztus által, maga fog titeket – miután kissé szenvedtetek – tökéletesíteni, megerősíteni, megszilárdítani és megalapozni. ¹¹Övé a dicsőség és az uralom mindörökkön örökké! Ámen.
¹²Szilvánusz által, akit hű testvérnek tekintek, röviden írtam nektek, kérve-kérve titeket, és tanúságot téve arról, hogy ez Isten igaz kegyelme. Tartsatok ki benne! ¹³Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam. ¹⁴Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával!
Békesség mindnyájatoknak, akik Krisztusban vagytok!

 

Márk, Barnabás unokatestvére fiatalságától kezdve csatlakozott Jézus tanítványainak csoportjához, akik édesanyja házában gyűltek össze, amint ezt az Apostolok cselekedeteiből megtudhatjuk (ApCsel 12,12). A hagyomány azonosítja őt a fiúval, aki Jézus keresztre feszítésekor elmenekült az őrök elől, és csak a rajta lévő leplet tudták megragadni – ez emlékeztet bennünket arra, hogy Jézus követése érdekében mindent le kell vetkőznünk. Amikor felnövekedett, Márk elkísérte Pált és Barnabást első hittérítő útjára, később Péterrel eljutott Rómába is. Itt pedig, engedve a keresztény közösség visszatérő kérésének, mely nagyra értékelte az apostol igehirdetésének mélységét és szépségét, leírta a nevét viselő evangéliumot. Ez az első evangélium elmondja Péternek a birodalom fővárosában mondott igehirdetései tanúság- tételét. Péter első levelének végén Márk együtt szerepel az apostollal Babilonban: ezzel a névvel jelölték akkor Rómát, utalva a keresztények ottani nehéz helyzetére, mely Izrael babiloni fogságára emlékeztetett. Péter telve van aggodalommal és szeretettel Márk iránt, akit fiának nevez. Vele együtt írja a keresztényeknek ezeket az utolsó szavakat is, emlékeztetve őket az alázatra, amivel az idősebbeket kell segíteniük a közösség szolgálatában. Mindenkit arra buzdít, hogy vessék alá önmagukat elsősorban Istennek, azután pedig egymásnak. Az alázat a keresztényeket Jézushoz teszi hasonlatossá, aki mindenki szolgálatába áll. Egy szép képet használ az apostol arra, hogyan szolgálják egymást kölcsönösen: öltsék magukra az alázatosságot, mint egy ruhát („öltsétek magatokra az egymás iránti alázatosságot” – Káldi-Neovulgáta fordítás). Talán a lábmosás jelenete jutott eszébe az utolsó vacsorán, és emlékszik arra, mire figyelmeztette a mester, miután harsányan tiltakozott: „Ha nem moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem.” (Jn 13,8) Péter apostol levelének lezárásakor utal a jövőre, ami a tanítványokra vár: „Rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni.” Igen, szilárdan azon a sziklán, amely maga Krisztus, a tanítványok már itt megélhetik „a feltámadottak állapotát”. Márk, „Péter tolmácsa” az evangéliuma révén segít nekünk, hogy belemerüljünk annak az apostolnak a hitébe, akit az Úr Egyháza élére helyezett.

Imádság az apostolokkal

ÁPRILIS 24., HÉTFŐ

 

Az örmény egyház ma emlékezik meg az első világháborús népirtásról – örményül Metz Yeghern, a „Nagy Gonosztett” –, amelynek több mint egymillió örmény esett áldozatául.

 

ApCsel 6,8–15. István letartóztatása

 

⁸István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. ⁹Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. ¹⁰Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. ¹¹Erre férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: »Hallottuk őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre.« ¹²Ily módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték. ¹³Sőt, hamis tanúkat is állítottak, hogy mondják azt: »Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél. ¹⁴Hallottuk ugyanis őt, amikor azt mondta, hogy ez a Názáreti Jézus lerontja majd ezt a helyet, s megmásítja a hagyományokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.«
¹⁵Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.

 

István volt az első a hét diakónus közül, akit a görögül beszélő zsidók sorából választottak. Erőteljes tanúságtétele miatt rögtön ismertté vált: „Nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” – írja Lukács. A vitákban „bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak ellenállni”. Az Apostolok cselekedeteinek két fejezete is az ő történetéről szól, nyilvánvaló, hogy példaértékű alakja volt az első keresztény közösségnek. Fontos hangsúlyozni, hogy a hét diakónus közösségben végzett feladata nem merült ki az „asztali szolgálatban”, amivel megbízták őket. Minden hívőnek szolgálnia kell mindkét asztalnál: a szegények és Isten szava asztalánál. Nem léteznek kizárólagos szakterületek, nem arról van szó, hogy valaki az igehirdetésre, más pedig a szolgáló szeretetre specializálódik. Minden keresztény embernek el kell látnia mindkét szolgálatot. Észrevehetjük, hogy Lukács hangsúlyozza: István „a nép körében” folytatta tevékenységét – nem bürokratikus módon szolgált, hanem a keresztény közösség hétköznapi életének volt része a szolgálata. A főtanács tagjai is elámultak István missziós tevékenysége láttán, „mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna”. Azon a fontos tanácskozáson István Mózesre emlékeztetett, akinek a szolgálatát olyan ragyogás övezte, hogy Izrael fiai a belőle áradó fénytől nem tudtak az arcára tekinteni (Kiv 34,29). István Mózeshez hasonlóan valóban Isten szeretetének tanúságtevője, igazi angyal volt, akit Isten küldött. Minden tanítványnak ilyennek kellene lennie. A Mester nyomában járó Istvánt először letartóztatja a főtanács, aztán ítéletet mond fölötte. A perben hamis vádak alapján ítélik el. A tanítványok története mindig a Mester történetét idézi fel. Életének ebben a nehéz pillanatában Istvánt az Úr ereje és Szentlelke tartja meg, aki nem hagy magára senkit, különösen a próbatételek idején.

Imádság a szegényekért

 

ÁPRILIS 23., HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

 

Szent Adalbertnek (†997), Prága püspökének az emléknapja: Kelet- Poroszországban szenvedett mártírhalált, ahol az evangélium hirdetése miatt tartózkodott. Rómában is élt, ahol a Tiberis-szigeten, a Szent Bertalan- bazilikában tisztelik emlékét.

 

ApCsel 2,14.22–33; Zsolt 16 (15); 1Pt 1,17–21; Lk 24,13–35

 

¹³Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, ¹⁴s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. ¹⁵Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. ¹⁶De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. ¹⁷Megszólította őket: »Miről beszélgettek egymással útközben?« Ők szomorúan megálltak. ¹⁸Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: »Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?« ¹⁹Ő megkérdezte tőlük: »Micsoda?« Azt felelték: »A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. ²⁰Hogy hogyan adták őt a főpapok és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg őt. ²¹Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. ²²De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, ²³s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. ²⁴Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.«
25Erre ő azt mondta nekik: »Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! 26Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?« 27És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. 28Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De marasztalták: »Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!« Bement hát, hogy velük maradjon. 30Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. 31Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. 32Ők pedig így szóltak egymáshoz: »Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?« 33Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34Azok elmondták: »Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!« 35Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

 

A most olvasott evangélium húsvét napjához vezet vissza minket. Jézus, aki Lukács elbeszélése szerint az imént jelent meg az asszonyok előtt, most az emmauszi tanítványok mellé szegődik, akik Jézus halála miatt érzett fájdalmukban elhagyni készülnek Jeruzsálemet, beletörődve abba, hogy re- ményük eloszlott. Visszaindultak a megszokott életükhöz. Fájdalmukban megláthatjuk korunk fájdalmát: láttuk, ahogyan lesújt bolygónkra a világ- járvány, aztán a háború, számtalan áldozatot követelve. A húsvét evangéliuma ismét azt hirdeti nekünk, hogy az Úr nem hagyja el a gyermekeit. Közel lép mindenkihez, azokhoz a tanítványokhoz is, akik nem tartoztak a tizenkettőhöz. Az egyiküknek a nevét sem tudjuk, az Úr mégis egy egész napot tölt el velük: a beszélgetés, a találkozás, a meghallgatás napja ez. Mintha azt hangsúlyozná ezzel, hogy a tanítványoknak minden korban így kell megélniük a húsvétot.

Először szemükre hányja hitetlenségüket: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek.” Az evangéliumi történetekben mindig benne van ez a szemrehányás, amikor arról van szó, hogy meg- feledkezünk az Írásokról. Jézus sokszor beszélt erről a tanítványaival, de nem foglalkoztak vele. És Jézus – akkor is, ha ebben az esetben nem ismerik fel – újra magyarázni kezdi a Szentírást. A keresztény élet alapvető tapasztalata a Szentírás folyamatos olvasása. Lukács evangélista segít megérteni, hogy ha Jézust hallgatjuk, ha az ő társaságában vagyunk, akkor megértjük a történelmet és mindazt, ami körülöttünk történik. És a meghallgatásból egy egyszerű imádság száll fel: „Maradj velünk” – egy fohász azért, hogy az a Szó ott maradjon velük, hogy vigasztaljon, támaszt nyújtson. Jézus meghallgatja azt az imádságot. A két tanítvány még nem ismerte fel őt, de az imádság magának Istennek is megenyhíti a szívét: Jézus meghallgatja őket, és bemegy a házukba. Olyan, mintha ő maga készítené el a vacsorát, ahogyan minden vasárnap megteszi a szent liturgián. És abban a pillanatban a két tanítvány szeme megnyílik, felismerik őt. Csak Jézus tudta úgy megtörni a kenyeret, csak ő tudta úgy tölteni a bort: egy olyan élet jelei ezek, amelyet nem ön- magáért, hanem másokért élt. Abban a gesztusban megjelent az, aki nem azért jött, hogy szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokak megváltásáért.

Imádság az Úr napján

 

ÁPRILIS 22., SZOMBAT

 

ApCsel 6,1–7. A hét diakónus kiválasztása

 

¹Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. ²A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: »Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. ³Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. ⁴Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.« ⁵Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. ⁶Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket.
⁷Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.

 

Az Apostolok cselekedeteinek hatodik fejezete annak az elbeszélésével kezdődik, hogy a keresztény közösségben felmerült az első nagy probléma. Nem egyformán bántak a jeruzsálemi özvegyekkel, és ez mély megosztottsághoz vezethetett volna a törékeny keresztény közösségben, amely még csak útja elején járt, és nem kevesen akadályozták első lépéseit. Az történt, hogy a városból származó özvegyekkel jobban bántak, mint a görög nyelvű özvegyekkel, vagyis azokkal, akik a szórványból származtak. Az előbbieket előnyben részesítették az adományok kiosztásakor. Úgy gondolták, hogy a közelben lakó szegényeknek több joguk van, mint azoknak, akik kívülről jöttek. Az elkövetkező évszázadokban nagyon gyakran megismétlődik ez a történet a keresztény közösségek életében. Az eltérő bánásmód abból fakadt, hogy a szegények között nem rászorultságuk, hanem származásuk alapján tettek különbséget, emiatt a görög nyelvű hívőkben erős ellenérzés támadt. Hogy is lehetett volna eltűrni, hogy a szolgáló szeretet kivételezzen egyesekkel? Nagy volt a veszély, hogy a közösség szétszakad, ezért az apostolok gyűlést hívtak össze a probléma megvitatására, ahol úgy döntöttek, hogy újjászervezik a közösség életét a szegényekről való gondoskodás tekintetében is. Nem volt lehetséges, hogy az igehirdetés ne táplálja az irgalmas szeretetet: sőt, ez utóbbi mintegy megerősítése volt annak, hogy az igehirdetés jó. Választottak ezért hét diakónust, szerpapot a feladatra, hogy megszervezzék a szeretetszolgálatot. Nem arról van szó, hogy a szegények szolgálatával csak ők vannak megbízva, mert az minden keresztény feladata volt, mint ahogy feladata ma is, hogy személyesen szeressék és szolgálják a szegényeket. A szolgáló szeretet minden egyes hívő elsődleges feladata, mindenkinek meg kell találnia a módot, ahogyan gyakorolja. Ez alapján esünk ítélet alá, ahogy Máté evangélista emlékeztet rá. És ezen túl ott van az egész közösség elkötelezett felelősségvállalása: a közösségnek együtt is nagy figyelemmel kell fordulnia a szegények felé.

Előesti imádság

 

ÁPRILIS 21., PÉNTEK

 Canterburyi Szent Anzelm (†1109) emléknapja: bencés szerzetes, Canterbury püspöke, aki az Egyház iránti szeretetből viselte a száműzetést.

 

ApCsel 5,34–42. Gamáliel közbelépése

 

³⁴Ekkor azonban egy bizonyos Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó volt, felállt a főtanácsban és rövid időre kiküldte az embereket. ³⁵Azután beszédet intézett hozzájuk: »Izraelita férfiak, vigyázzatok magatokra, mit tesztek ezekkel az emberekkel! ³⁶Mert a közelmúltban fellépett Teudás, azt mondta önmagáról, hogy ő nagy valaki, és szám szerint mintegy négyszáz férfi csatlakozott hozzá. Őt megölték, azokat pedig, akik hittek neki, mind szétszórták és semmivé lettek. ³⁷Őutána az összeírás napjaiban fellépett Galileai Júdás, és magához csábította a népet. Ő is elpusztult, s akik egyetértettek vele, azokat mind szétszórták. ³⁸Ennélfogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. ³⁹Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok.«
Igazat adtak neki. ⁴⁰Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. ⁴¹Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. ⁴²Nem is szűntek meg naponta a templomban és házaknál tanítani és hirdetni Krisztus Jézust.

 

A mindenki által tisztelt, jóérzésű farizeus, Gamáliel megértette, milyen igazságtalanul bánnak az apostolokkal. A főtanács előtt szólásra emelkedik, és védelmébe veszi őket. Bölcsen beszél, szavai hitbéli bölcsességről tanúskodnak: felhívja a jelenlévők figyelmét arra, hogy Isten irányítja a történe- lem eseményeit, és nem tanácsos szembehelyezkedni vele. Gamálielt nem ravaszság vagy számítás vezérli, még kevésbé irigység, ami vele ellentétben a főtanács legtöbb tagjának a lelkébe beférkőzött. Hívő zsidó, aki felelősségének érzi, hogy segítsen társainak tisztán látni Jézus követőinek csoportját, bölcsen ítélkezni fölöttük. Nagyon logikus beszédet mond a főtanács tagjainak: ha nem Istentől való, amit tesznek, hamar véget ér, de ha Istentől van, akkor, ha szembeszálltok velük, az olyan lesz, mintha Istennel szállnátok szembe. A főtanácsot megérinti Gamáliel szavainak bölcsessége, megfogadják tanácsát, és szabadon engedik az apostolokat. Előtte azonban még megvesszőztették őket, és megparancsolták nekik, hogy ne beszéljenek többé Jézusról. Olyan, mintha megismétlődne, amit Pilátus tett Jézussal, amikor azt mondta: „Megfenyítem hát, és szabadon bocsátom.” (Lk 23,16) Az apostolokat valójában nem tudták elhallgattatni, hiszen nem tarthatták meg maguknak Jézus szeretetének evangéliumát. Sőt, boldogan távoztak, mert egy kicsit részt vállalhattak Jézus szenvedéséből. Lukács az elbeszélés végén megjegyzi, hogy a tanítványok a templomban és a házaknál továbbra is mindennap hirdették Jézust, a Megváltót. És látták, hogy a szükséget szenvedő emberek örömmel fogadják a hírt. Igehirdetésük valóban örömhír volt, vigaszt és reményt adott mindazoknak, akiknek továbbadták.

A Szent Kereszt imádsága

ÁPRILIS 20., CSÜTÖRTÖK

 

ApCsel 5,27–33. Az apostolokat ismét perbe fogják

 

²⁷Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap a szemükre vetette: ²⁸»Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.« ²⁹Erre Péter és az apostolok azt felelték: »Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. ³⁰Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek. ³¹Isten fejedelemmé és üdvözítővé emelte őt jobbjával, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon Izraelnek. ³²Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.« ³³Mikor ezt hallották, feldühödtek, és arra gondoltak, hogy megölik őket.

 

Az apostolokat ismét a főtanács, a nép vezetői elé viszik. Ez alkalommal nemcsak Pétert és Jánost hurcolják ide, hanem az összes apostolt. Az egész Egyházat perbe fogják. Azzal vádolták őket, hogy nem engedelmeskedtek a nép vezetői által kiadott parancsnak, miszerint ne hirdessék többet az evangéliumot: „Szigorúan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok abban a névben.” A főpap, aki talán félelemből nem is ejti ki Jézus nevét, meg akarja állítani a közösség fejlődését. Egyre növekedett ugyanis a nép körében a hívők új csoportjának megbecsülése, és sokan csatlakoztak hozzájuk. A válasz, amit az apostolok adnak a főtanácsnak, egyhangú és határozott. Lukács hangsúlyozza: „Péter és az apostolok” együtt válaszolnak. Péter ez alkalommal nem veti fel a főtanács előtt azt a kérdést, hogy helyes-e inkább az embereknek, mint Istennek engedelmeskedni, hanem nagyon világosan, tétovázás nélkül mondja: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.” Úgy is mondhatjuk, hogy az egész közösség fejezte ki ezzel a véleményét a főtanács előtt. A keresztény közösségben ugyanis a Szentlélek a vezető, ő adja a felhatalmazást arra, hogy az egész város előtt hirdessék az evangéliumot. A szavak, amelyeket Péter és vele a többi apostol kimond, összefoglalják az üdvösség misztériumát, melyet Jézus az embereknek hozott. Hangsúlyos ebben a szakaszban, hogy Jézust Isten a jobbjára emelte, üdvözítő hatalmat adott neki, amelyet már gyakorol is minden emberért, senki nincs kizárva belőle. És ők, az apostolok a földre szállt üdvösség e misztériumának a tanúságtevői a Szentlélek által, aki kiáradt a szívükbe.

Imádság az Egyházért

ÁPRILIS 19., SZERDA

 

ApCsel 5,17–26. Az apostolok letartóztatása és csodálatos szabadulása

 

¹⁷Felállt ekkor a főpap, és mindnyájan, akik vele tartottak – vagyis a szaddúceusok pártja –, elteltek irigységgel. ¹⁸Elfogták az apostolokat, és a nyilvános börtönbe vetették őket. ¹⁹Az Úr angyala azonban éjjel kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette őket, és azt mondta: ²⁰»Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást erről az életről.« ²¹Miután ezt hallották, virradatkor bementek a templomba és tanítottak.
Mikor megérkezett a főpap és akik vele voltak, összehívták a főtanácsot, vagyis Izrael fiainak összes vénjét, és elküldtek a börtönbe, hogy elővezessék őket. ²²De amikor a szolgák odaértek és kinyitották a tömlöcöt, nem találták ott őket. Visszatértek tehát és jelentették: ²³»A börtönt egész gondosan bezárva találtuk ugyan, az őrök is ott álltak az ajtók előtt, de amikor benyitottunk, senkit sem találtunk ott.« ²⁴E szavak hallatára a templomőrség parancsnoka és a főpapok megdöbbentek azon, ami történt. ²⁵Ekkor beállított valaki, és hírül hozta nekik: »Íme a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, a templomban állnak és tanítják a népet.«
²⁶Erre a parancsnok elment a szolgákkal, és erőszak alkalmazása nélkül elhozta őket, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket.

 

Az Apostolok cselekedeteinek ez a szakasza az apostolok letartóztatását és csodálatos szabadulását mondja el. Azzal kezdődik, hogy az apostoloknak a nép köreiben megmutatkozó sikereire irigykedő főpap és a szadduceusok elrendelik a letartóztatásukat. Isten szavának hirdetése nyomán csodák tör- téntek, és a keresztény közösség megbecsülése növekedett a nép között. De nem a papok, és különösen nem a szadduceusok körében. Jól tudjuk, hogy a keresztény közösséget ugyanaz a sors várja, mint ami Jézusra sújtott le. De az Úr nem hagyja rabságban a tanítványait. Éjjel egy angyal csodálatos módon leszáll közéjük, és megszabadítja őket, és megparancsolja nekik, hogy menjenek ismét a templomba, tanítsák a népet. Úgy is mondhatnánk, hogy Isten szavát már nem lehet béklyóba kötni. A soron következő Heródesek, akik a maguk idejében mindig igyekeznek elhallgattatni az evangéliumot, vereséget szenvednek majd. A 20. században is számtalan olyan dráma tanúi voltunk, amikor totalitárius rendszerek el akarták némítani az evangéliumot, börtönbe vetették és megölték a tanúságtevőit. Napjainkban, az új évezred kezdetén, úgy látszik, erősödik a keresztényüldözés. A ke- resztények üldözését rejtély övezi. Miért dühödnek fel ellenük? Mi rosszat tesznek? A keresztények, akik szelídek és alázatosak, semmit nem követelnek, valójában radikális módon ellene mondanak a gonosz erőszaknak. Az evangéliumi szelídség előbb-utóbb széttöri az erőszak láncait. A gonosz, mivel nem viseli el ezt a szelídséget, mindent megtesz, hogy gyökerestül kiirtsa a földről. A keresztény szelídség nem akarja megsemmisíteni ellenségeit: a hívők ajkáról inkább – még ha le is vannak láncolva – imádság száll fel az ellenségeikért és az üldözőikért.

Imádság a szentekkel

ÁPRILIS 18., KEDD

 

ApCsel 4,32–37. Az első keresztény közösség

³²A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt. ³³Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban. ³⁴Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták, ³⁵és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt. ³⁶Így József, a ciprusi származású levita, aki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta – ennek jelentése: Vigasztalás fia –, ³⁷mivel szántóföldje volt, eladta azt, az árát pedig elhozta, és letette az apostolok lábához.

 

A Szentlélek munkálkodik a tanítványok életében, s ennek hatásai azonnal látszanak. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője ismét összefoglaló és világos képet ad a közösség életéről: mindenki, aki hallgatta az evangéliumot, egy szív és egy lélek volt. Az evangélium hívja létre ezt az új, közösségi lég- kört azok között, akik befogadják. Olyan mély egység volt közöttük, ami külső dolgokban is megnyilvánult, egészen odáig, hogy „egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt”. Az egység lelke nem csupán létezésük bizonyos mozzanatait érintette, hanem áthatotta a közösség egész életét, és abban is megnyilvánult, hogy javaikat a közösbe adták. A közösség effajta ábrázolása, mely utópisztikusnak tűnhet, minden korban megmutatja a tanítványoknak, milyen úton járjanak: az egység és az osztozás útján. A hívők közötti kapcsolatok átalakulása nem egyszerűen emberi döntés gyümölcse, nem egyszerűen emberi hozzáállásból születik, inkább a Lélek működésének gyümölcse, aki arra hív, ne csak magunkat szeressük, hanem másokat is, legfőképpen a leggyengébbeket. A Lélek az igazi főszereplő, aki szolidárissá érleli a hívők közösségét. Hangsúlyos ebben a részben a vagyonközösség, az egyenlőtlenségeknek és annak kiküszöbölése, hogy valaki magára maradjon – az evangéliumi szeretetből fakadó egység ereje mutatkozik meg ebben. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője hangsúlyozza, hogy „nem akadt köztük szűkölködő”, mert az részesült a tehetősebbek javaiból. Egy lelkipásztori utat jelöl ki ezzel: onnan ismerhető fel, hogy mennyire evangéliumi egy keresztény közösség, hogy mennyire képes segíteni a leggyengébb, leginkább rászoruló, legszegényebb tagjain. Barnabás követendő példává válik: az evangéliumi szeretet összeköti és szilárddá teszi a tanítványok testvéri közösségét.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

ÁPRILIS 17., HÉTFŐ

 

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában a békéért imádkoznak.

 

Izraelben ez a nap a jom hasoá (a soá, a holokauszt emléknapja), amikor arra emlékeznek, hogy a nácik a második világháború idején a zsidók ellen népirtást követtek el.

 

ApCsel 4,23–31. Az üldözött apostolok imája

 

Elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének. 24Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: »Urunk, te vagy az, aki ‘alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van’, (Zsolt 146,6; Kiv 20,11)

25aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával, a Szentlélek által azt mondtad:

‘Miért acsarkodnak a nemzetek

s terveznek hiúságokat a népek?

26A föld királyai felkeltek,

egybegyűltek mind a fejedelmek

az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen’.

(Zsolt 2,1-2) 27Mert valóban egybegyűltek ebben a városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit fölkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, 28hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. 29Most tehát, Urunk, tekints fenyegetéseikre, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet. 30Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által. «31Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét.

 

Péter és János, miután visszanyerték szabadságukat, visszatérnek a tanítványok közé, és a közösséggel együtt köszönetet mondanak az Úrnak mindazért, rajtuk keresztül tett. A hálaadás fohásszá válik azért, hogy „teljes bátorsággal” folytathassák az evangélium hirdetését. Ez a közösség hivatása, amit az Úr újra és újra megerősít. És valóban, imádságuk után ismét megremeg a föld, és mindenki újra eltelik Szentlélekkel. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője mintha azt sugallaná, hogy nem elég egy pünkösd, újabbakra van szükség. Vagy inkább azt, hogy a pünkösd folytatódjon minden keresztény közösség életében, hogy ne engedjék megfélemlíteni magukat, ne aggodalmaskodjanak. Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy az Egyház és minden közösség életében alapvető fontosságú a karizmatikus dimenzió. A Szentlélek, az ő ereje nélkül ugyanis a keresztényekben nincs energia. A Szentlélek nélkül áldozatul esnének a gyűlölet, az erőszak, a háború, a rágalmazás, az egocentrizmus sötét szellemeinek, amelyek szüntelenül működnek a világban. A Szentlélek, akit a hívők imádság közben kapnak ajándékul, magának Istennek az ereje. Bőségesen ajándékozza ezt az erőt mindenkinek, aki őszinte szívvel kéri, kicsinyeknek és nagyoknak, gazdagoknak és szegényeknek: mindenki arra kapott meghívást, hogy a szeretet tüzével éltesse a világot. Ez a belső energia teszi a tanítványokat késszé és képessé arra, hogy „teljes bátorsággal hirdessék szavát”, és az Úrhoz vonzzák azokat, akik engedik, hogy megérintse a szívüket.

Imádság a békéért

ÁPRILIS 16., HÚSVÉT 2. VASÁRNAPJA

 

Az isteni irgalmasság vasárnapja

Az ortodox egyházak ma ünneplik a húsvétot.

 

ApCsel 5,12–16; Zsolt 118 (117); Jel 1,9–13.17–19; Jn 20,19–31

 

Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« ²⁰Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. ²¹Aztán újra szólt hozzájuk: »Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« ²²S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! ²³Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«
²⁴Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. ²⁵A többi tanítvány elmondta neki: »Láttuk az Urat!« Ő azonban így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!«
²⁶Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!« ²⁷Azután azt mondta Tamásnak: »Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!« ²⁸Tamás azt felelte: »Én Uram és én Istenem!« ²⁹Jézus erre azt mondta neki: »Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.«
³⁰Jézus még sok egyéb csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. ³¹Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hit által az ő nevében életetek legyen.

 

Az isteni irgalmasság vasárnapját ünnepeljük ma, amelyet kétezerben vezetett be Szent II. János Pál pápa. A nagyhéthez kapcsolta oly módon, mintha a nagypéntek az ünnepi kilenced első napja lenne. A most olvasott evangélium világosan elénk állítja Isten irgalmasságának misztériumát a feltámadt Jézus alakjában, akin rajta vannak a kereszt sebei. „Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt” (Mt 28,5–6) – mondta az angyal a két asszonynak, akik kora reggel a sírhoz siettek. Az apostolok az utolsó vacsora termében húzódtak meg, zárt ajtók mögött, mert féltek. Szomorúak és csalódottak voltak, olyannyira, hogy kigúnyolták az asszonyokat, akik félelemmel és örömmel siettek hozzájuk, hogy elújságolják nekik Jézus feltámadását. Az Úr azonban azon a napon megnyitotta a szívüket, és le- győzte hitetlenségüket. A köztük megjelenő Jézus láttán – írja az evangélista – a tanítványok elteltek Szentlélekkel. Mélyen átalakultak, mintha új és ellenállhatatlan belső energia támadt volna bennük. Már nem olyanok voltak, mint azelőtt. Rögtön el is mondták Tamásnak, aki nem volt jelen, amikor Jézus megmutatkozott előttük: „Láttuk az Urat!” Tamás azonban nem akarta elhinni szavaikat: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!”

Nyolc nappal húsvét után Jézus visszatér tanítványai közé. Ezúttal ott van Tamás is. Hozzátehetnénk: itt vagyunk mi is. Jézus pedig, miután újra békéjével köszöntötte őket, odahívja Tamást, hogy érintse meg sebeit. Valójában Jézus az, aki megérinti a hitetlen tanítvány szívét, amikor nevén szólítja, és biztatja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” A szeretetteljes, gyengéden dorgáló szavak hatására Tamás térdre borul. Nincs már szüksége rá, hogy megérintse Jézust, mert az evangélium érintette meg az ő szívét. Persze, látta az Urat, aki még magán viselte a sebeket. Talán éppen a megsebzett test látványa volt az az eszköz, amelyen keresztül az Úr szavai eljutottak Tamás szívéig. „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet, és tedd az oldalamra” – mondja Jézus Tamásnak. Bizony, ha találkozni akarunk a feltámadt Úrral, oda kell tennünk a kezünket a sok sebzett, beteg és legyengült testre, mellyel találkozunk. A hitetlenségünkön és a világ hitetlenségén aratott győzelem éppen itt kezdődik: meghallgatjuk a húsvét evangéliumát és megérintjük a sebeket Jézus testén, amely mindig tele van a közelünkben és tőlünk távol élő sok-sok ember sebével. Ebből fakad a húsvét öröme. Péter apostol emlékeztet minket: „Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével.” (1Pt 1,8)

Húsvéti imádság

ÁPRILIS 15., SZOMBAT

 

ApCsel 4,13–21. Péter és János tanúságtétele a főtanács előtt

 

¹³Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. ¹⁴Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. ¹⁵Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: ¹⁶»Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. ¹⁷Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.« ¹⁸Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. ¹⁹Péter és János azonban azt felelték nekik: »Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint Istenre! ²⁰Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!« ²¹Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt. 

 

Az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány folytatja az elbeszélést János és Péter kihallgatásáról a vének és írástudók előtt, a sánta koldus meggyógyítása után. A vének és az írástudók csodálkoztak a nyíltságon, amivel Jézus két tanítványa a kérdéseikre válaszolt. Azért is csodálkoztak, mert „írástudatlan és tanulatlan emberek” voltak, mégis megállták a helyüket a kihallgatáson. Faggat ez minket is arról, mi hogyan teszünk tanúságot, hogyan indokoljuk meg a hitünket. Nem elég, ha mindig ugyanazt ismételgetjük. Elkerülhetetlenül szükséges átgondolni, hogyan kell ma tanúságot tennünk keresztény hitünkről, hogy megérintsük ezzel korunk embereinek szívét és elméjét anélkül, hogy alávetnénk magunkat a többségnek, vagy annak, aki erősebb és önteltebb. Létezik egyfajta függés a világtól, amely elől a keresztényeknek el kell menekülniük, mert veszélyes kísértés. Kísértés az is, hogy szelídítsük hozzá az evangéliumot korunk egocentrikus és nárcisztikus mentalitásához. Az egyetlen erőnk, minden értelemben, az evangéliumnak való engedelmesség. És csakis az evangéliumnak. Péter így válaszol a főtanács tagjainak: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.” Sem önteltség, sem harag nincs a válaszában. Minden keresztény nemzedéknek sokat kell tanulnia abból, ahogyan Péter és János viselkedtek a főtanács előtt. Jól tudták, hogy nem hallgathatnak többé, és nem féltek. Ha csendben maradtak volna, elárulták volna az evangéliumot. Aki az evangéliumot a szívében őrzi, az nem teheti meg, hogy nem adja tovább akár az élete árán is. És ráadásul képes megtalálni a módját annak, hogyan adja tovább. Az evangélium nem egy suhogtatni való fegyver, hanem egy köpeny, amellyel szeretettel takarjuk be az embereket. A kereszténység inkább vonzás, semmint meggyőzés műve – mondta Antiochiai Szent Ignác –, különösen a nehéz helyzetekben, mint amilyeneket ebben a korban megélünk.

Húsvéti imádság

 

ÁPRILIS 14., PÉNTEK

 

ApCsel 4,1–12. Pétert és Jánost letartóztatják

¹Amíg ők a néphez beszéltek, odajöttek a papok, a templomőrség parancsnoka és a szaddúceusok. ²Ezek bosszankodtak, hogy tanítják a népet, és hirdetik a halálból való feltámadást Jézusban. ³Kezet emeltek tehát rájuk, és őrizetbe vették őket másnapig, mert már esteledett. ⁴De azok közül sokan, akik az igét hallgatták, hittek, úgyhogy a férfiak száma elérte az ötezret.
⁵Történt pedig másnap, hogy a vezetőembereik, a vének és az írástudók összegyűltek Jeruzsálemben, ⁶velük Annás főpap és Kaifás is, valamint János és Alexander, és ahányan csak voltak a főpapi nemzetségből. ⁷Miután középre állították őket, megkérdezték: »Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?« ⁸Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: »Népünk vezetői és ti vének, halljátok! ⁹Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. ¹⁰Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen.

¹¹Ez az a kő, amelyet ti,
az építők, elvetettetek,
s amely szegletkő lett;

¹²és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.«

 

Pétert és Jánost letartóztatják. Megismétlődik, ami Jézussal történt. Mi az oka? Az, hogy a sánta koldus gyógyulása után az emberek köréjük gyűltek, és ők mindenkinek beszéltek Jézusról, az ő evangéliumáról, feltámadásáról a halottak közül. A tömeg szívesen hallgatta őket, a hatalommal bírók azonban nem. Az evangéliummal való szembenállás nem szűnt meg. Az evangélium – és az evangéliumról tanúságot tevő keresztény – mindig beleütközik a világ ellenállásába. Péter és János engedelmeskedtek az evangéliumnak, és szemben találták magukat a világi hatalommal. „Miféle hatalommal vagy kinek a nevében tettétek?” – kérdezték tőlük a főtanácson. Ők ketten félelem nélkül, nagyon egyenesen azt válaszolták, hogy annak a Jézusnak a nevében, vagyis az erejével cselekedtek, akit ők halottnak és örökre le- győzöttnek hittek. Isten feltámasztotta, és most rajtuk keresztül cselekszik a világban emberek kicsiny csoportján keresztül, akik nyíltan a tanítványainak vallják magukat. Péter felidézte a képet, amit egykor maga Jézus használt: „Ő az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban.” Ezekkel a szavakkal, ezzel a tanúságtétellel kezdődött el a történelemben az első Egyház igehirdetése és tevékenysége, Jeruzsálemből kiindulva. Az apostolok hátuk mögött hagyták a félelmet és az ijedtséget, mely egészen addig uralkodott rajtuk, és hirdették, amit igyekeztek megélni is: Jézus az egyetlen megváltó, „mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk”.

Húsvéti imádság

ÁPRILIS 13., CSÜTÖRTÖK

 

ApCsel 3,11–26. Péter beszél a tömeghez a sánta meggyógyítása után

 

Mivel nem tágított Péter és János mellől, az egész nép csodálkozva futott hozzájuk az úgynevezett Salamon-csarnokba.
¹²Amikor Péter látta ezt, így szólt a néphez: »Izraelita férfiak! Miért csodálkoztok ezen és miért ámultok rajtunk, mintha a magunk erejéből vagy hatalmából tettük volna, hogy ez jár? ¹³Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene, a mi atyáink Istenemegdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok ugyan és megtagadtatok Pilátus színe előtt, bár az úgy döntött, hogy szabadon bocsátja őt. ^{(Kiv 3,6}<fs) 14}Ti azonban megtagadtátok a Szentet és Igazat, s azt kívántátok, hogy a gyilkost adják nektek ajándékul ¹⁵az élet szerzőjét pedig megöltétek, de Isten feltámasztotta őt a halálból. Ennek mi tanúi vagyunk. ¹⁶Az ő neve adott erőt a nevében való hit által ennek az embernek, akit ti láttok és ismertek, s a tőle származó hit adta meg neki ezt az ép egészséget mindnyájatok szeme láttára.
¹⁷Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is. ¹⁸Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. ¹⁹Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket, ²⁰s hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust. ²¹Őt ugyan az égnek kell befogadnia minden dolog helyreállításának az idejéig, amelyről Isten szólt századok óta szent prófétáinak ajka által. ²²Mózes ugyanis megmondta, hogy ‘Uratok, Istenetek hozzám hasonló prófétát támaszt majd nektek testvéreitek közül, őt hallgassátok mindenben, amit mond majd nektek. ^{(Mtörv<fs>18,15.18) 23}Az történik ugyanis, hogy mindenkit, aki nem hallgatja ezt a prófétát, kiirtanak a nép közül’.
^{(Lev 23,29; MTörv 18,19) 24}A próféták, akik szóltak Sámueltől kezdve és azután, mind hirdették ezeket a napokat.
²⁵Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor Ábrahámnak azt mondta: ‘A te utódodban nyer áldást a föld minden nemzetsége’. ^{(Ter 12,3; 22,18) 26}Isten elsősorban számotokra támasztotta s küldte el Fiát, hogy megáldjon titeket, és így mindenki megtérjen gonoszságából.«

 

Péter az imént gyógyította meg azt a sánta embert, aki évek óta a templom kapujánál kéregetett. Ez az ember, miután meggyógyul betegségéből, örömében azonnal ugrándozni kezdett a templom udvarán. Mintha új életre támadt volna. Persze mindenki elámult azon, ami történt. Sokan gyűltek Péter és János köré, csodálattal néztek rájuk, hiszen azt hitték, földöntúli hatalommal bírnak. Megfogyatkozott a hit Izrael Istenében, aki a hívő embereken keresztül is vitt véghez csodákat. Péter – aki megértette ezt – igyekezett rögtön világossá tenni, hogy a csoda nem az ő művük, hanem Istené: a feltámadt Jézus a tanítványokon keresztül tovább folytatja művét. Természetesen nem úgy, mintha a saját erejük lenne, hanem mint Istentől kapott ajándék a szegények és a betegek érdekében. Jézus maga arra buzdította őket, hogy hittel imádkozzanak a betegek gyógyulásáért: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20) Mostantól, Jézus látható jelenléte nélkül a tanítványokra vár a feladat, hogy munkálkodjanak az ő nevében. Az Apostolok cselekedeteinek ezek a sorai buzdítanak minket, hogy napjaink- ban is fedezzük fel az Egyház erejét, hogy meg tudjuk változtatni az emberek történetét, és meg tudjuk gyógyítani a betegeket. A tanítványoknak rendelkezésükre áll a betegekért való imádság is. Az evangélium emlékeztet minket rá, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). Az Úr – és ez az aranyfonal végighúzódik az Apostolok cselekedetein – a hívőket használja fel ahhoz, hogy csodákat tegyen. Ebben az összetett és nehéz világban növekednie kell a hitünknek az imádság erejében, hogy az Úr lépjen közbe, és tegye békésebbé az emberek életét.

Húsvéti imádság

ÁPRILIS 12., SZERDA

 

ApCsel 3,1–10. A sánta koldus meggyógyítása

 

¹Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. ²Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. ³Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. ⁴Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: »Nézz ránk!« ⁵Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. ⁶Péter azonban így szólt: »Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!« ⁷Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre annak azonnal erő szállt a lábába és talpába, ⁸úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. ⁹Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. ¹⁰Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.

 

Az Apostolok cselekedeteinek ez a része azt beszéli el, amikor Péter és János első ízben hagyják el az utolsó vacsora termét, hogy a templomba menjenek. Lukács példaként állítja ezt a történetet minden közösség elé: ezek az első lépések, amelyeket minden közösségnek meg kell tennie, bárhol is van a világon. Ketten indulnak el: talán emlékeznek Jézus szavaira, amikor „kettesével” küldte őket először misszióba (Mk 6,7). Péter és János szó szerint életre váltották azokat a szavakat, és elmentek a templomba. A tanítványok egyedül nem képesek semmire. Ha szeretik egymást, akkor pedig csodákat tudnak tenni. Ez történt azon a napon is. A két férfi megérkezik a templom Ékes-kapujához, és egy születése óta sánta embert látnak, aki ott ül, és alamizsnát kér. Negyvenesztendős, életének jó részét talán éppen ott töltötte, kéregetve. A templomon kívül tartózkodott. Nemcsak azért nem mehetett be, mert képtelen volt mozogni, hanem azért sem, mert fogyatékos volt. Volt egy szomorú, kegyetlen mondás akkortájt: „A vak és a sánta nem léphetnek be.” Az a sánta ember, aki évek óta ott kéregetett, nem remélt mást az élettől, csak egy kis alamizsnát. Ám Isten irgalma, ami már elárasztotta Péter és János szívét, csodákat tesz. Péter a szemébe néz. Már ez is egy jelzés: a másik ember szemébe nézni annyit jelent, hogy leszállunk a szíve mélyére. És nem csak ezt teszi. Így szól hozzá: „A názáreti Jézus Krisztus nevében járj!”, és ezzel egy időben odanyújtja jobb kezét, és fölsegíti. Ez a két egy- másba fonódó kéz az evangéliumból megszülető Egyház ikonja lehetne. Így határozta meg az Egyházat a II. vatikáni zsinat, ezt javasolja folyamatosan Ferenc pápa és a szeretet sok tanúságtevője: járni a történelem útjait kitárt karral, hogy segítsünk az emberiségnek felállni. Ez az elkötelezettség közvetlenül Istentől ered, aki mindig képes csodát végbevinni.

Húsvéti imádság