November 28., szombat

 Jel 22,1–7 – Az élet fája

¹És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, a mely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jővén ki ²Az ő utczájának közepén. És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók. ^{(Jel 2,7.1Móz;2,9;Ezék 47,12) 3}És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és ő szolgái szolgálnak néki; ⁴És látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz. ^{(Mát 5,8.1Kor;13,12.1Ján;3,2;Jel 2,17;3,12) 5}És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké. ^{(Jel 21,23) 6}És monda nékem: E beszédek hívek és igazak: és az Úr, a szent próféták Istene bocsátotta el az ő angyalát, hogy megmutassa az ő szolgáinak azokat, a miknek meg kell lenni hamar. ^{(Jel 19,9;21,5;Jel 1,1) 7}Ímé eljövök hamar. Boldog, a ki megtartja e könyv prófétálásának beszédeit. ^{(Jel 3,11;Jel 1,3)}

 

János meglátja az élő víz folyóját. Ez a folyó ott volt az Édenkertben (Ter 2,10), ezt látta Ezekiel előtörni a templomból (Ez 47,1), és Zakariás erről jövendölt (Zak 14,8). Jézus is erről a folyóról beszélt, amikor így szól a szamariai asszonyhoz: „De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14). János, aki minden bizonnyal emlékszik Jézusnak ezekre a szavaira, most saját szemével látja a forrást, mely bugyogva szökik elő az örökkévalóságra. Az élő víz folyója ugyanis Isten és a Bárány trónjából fakad. Körülötte gyűlnek össze az üdvözültek, hogy bemutassák a hódolat tökéletes liturgiáját. Végre megvalósul a Jézus által hirdetett boldogság: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5,8). Ez volt az a nagy reménység, amelyet Pál hirdetett, és maga János is: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre” (1Kor 13,12). „Hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van” (1Jn 3,2). Az igazak ott állnak Isten előtt, a találkozás örömében, amit semmi sem szakíthat meg többé. A város közepén János megpillantja az élet fáját. Ez a fa alkalmat kínált az ősszülőknek a bűnbeesésre, most viszont az élet forrása Isten kiválasztottjainak a számára. Krisztus fája ez, az ő keresztje, amely már nem a halál, hanem az élet jele.

Előesti imádság

November 27., péntek

 Jel 20,1–21,2 – Krisztus ezeréves uralma

 ¹És láték egy angyalt leszállani a mennyből, a kinél vala a mélységnek kulcsa, és egy nagy láncz a kezében. ^{(Jel 9,1)}  

²És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. ^{(Jel 13,12; Gal 4,26; Zsid 11,10;12,22;13,14;2Kor 11,2; Eféz 5,25-27)}

 

 A vadállat és hadserege fölötti győzelem után hátravan még a sátán legyőzése. És János végre megláthatja őt, az ősi kísértőt, akit a mélybe taszítottak és bilincsbe vertek. Krisztus ereje a sátánra sújt le, nem az emberekre. Számára nincs már remény; de minden ember számára van. Sőt, az a vágy hajtotta az igét a földre, és indította a sátán elleni határozott fellépésre, hogy senki el ne vesszen. Még nem tartunk a végső megsemmisülésnél. A szerző ezer évről beszél, és ennek az időintervallumnak az értelmezése sok problémát vetett föl a történelem során. Természetesen a számnak szimbolikus jelentése van. A legáltalánosabb értelmezés szerint ez az ezer év az Egyház idejét jelenti, húsvéttól a mennyek országa végső kiteljesedéséig. Úgy is lehetne mondani, hogy ez „már” a győzelem, de „még nem” a győzelem teljessége. Ez alatt az idő alatt – ami az emberi történelem – a gonosz nem semmisült meg; meg van bilincselve, de még cselekvőképes. A gonosz fölötti győzelem nem egy pillanat műve, a Krisztus által támogatott igazak közösségének mindennapi harcán keresztül valósul meg. És elkezdődik az utolsó ítélet, amit Isten visz véghez. Fölsorakozik előtte az egész emberiség; mindenkit az égi könyvekbe írtak alapján ítélnek meg, mely könyvek felborítják a hazug földi szempontokat. Aki pedig a szeretet útját járta, hallja majd az irgalmasság cselekedeteit: „Szomjas voltam, és innom adtál”, és a többit. Minden szeretetből fakadó cselekedet, legyen az a legkisebb is, elegendő ahhoz, hogy nevünk belekerüljön az „élet könyvébe”.

A Szent Kereszt imádsága

November 26., csütörtök

 Jel 18,1–2.21–23; 19,1–3.9 – Siralmak Babilon eleste miatt

¹És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, a kinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől. ²És kiálta teljes erejéből, nagy szóval mondván: Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöczévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöczévé. ^{(Ésa 13,21;34,11.13.14;Jel 16,19;17,5)}  

²¹És egy erős angyal egy nagy malomkőhöz hasonló követ felvőn és a tengerbe veté, ezt mondván: Ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé meg nem találtatik. ^{(Jer 51,64) 22}És hárfásoknak és muzsikásoknak, és síposoknak és trombitásoknak szava te benned többé nem hallatik; és semmi mesterségnek mestere nem találtatik többé te benned; és malomnak zúgása sem hallatik többé te benned; ^{(Ésa 24,8; Ezék 26,13) 23}És szövétneknek világossága többé te benned nem fénylik; és vőlegénynek és menyasszonynak szava sem hallatik többé te benned; mert a te kalmáraid valának a földnek fejedelmei; mert a te bűvöléseidtől eltévelyedtek mind a népek. ^{(Jer 7,34;16,9;25,16;Ésa 23,8)} 

¹És ezek után hallám mintegy nagy sokaságnak nagy szavát az égben, a mely ezt mondja vala: Aleluja! az idvesség és a dicsőség, és a tisztesség és a hatalom az Úré, a mi Istenünké! ^{(Jel 7,10;12,10) 2}Mert igazak és igazságosak az ő ítéletei, és azt a nagy paráznát, a mely a földet megrontotta az ő paráznaságával, elítélte, és megbosszúlta az ő szolgáinak vérét annak kezén. ^{(Jel 16,7; Zsolt 19,10;119,137;Jel 18,20.5Móz;32,43) 3}És másodszor is mondának: Aleluja! és: Annak füstje felmegy örökkön örökké. ^{(Ésa 34,10; Jel 14,11;18,18) )} 

 ⁹És monda nékem: Írd meg: Boldogok azok, a kik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei. ^{(Mát 22,2)}

 

János azoknak a szavaival számol be Babilónia elestéről – ezzel a névvel nevezték meg a keresztények Rómát –, akiket e város pompája előnyben részesített, és akik közreműködtek bűneiben. Háromfajta emberről van szó: a királyokról, a kereskedőkről és a hajóskapitányokról, gyakorlatilag a politikai, a gazdasági és a kereskedelmi hatalomról, melyeknek forrása, táplálója és felvevőpiaca volt a metropolisz. Végül megszólal egy külső hang, mely az igazakhoz és az elnyomó hatalom áldozataihoz szól: ők örömmel vesznek részt az isteni igazságszolgáltatásban, mert megszűnik a rémálom, és beköszönt a fény és a béke ideje. A gonosz elítélésével Isten igazságot szolgáltat a jónak. A bűnösök elítélése ugyanis olyan, mint az érme egyik oldala; a másik oldalon ott vannak a „szentek, apostolok és próféták”, az Istenhez tartozó férfiak és nők, az igazság és az igazságosság győzelme. Egy hatalmas angyal szikladarabot hajít a tengerbe, s ezzel szimbolikusan megmutatja a császárkori Babilon végét. Ha nem szakítjuk meg a gonoszhoz fűződő kapcsolatunkat, azt kockáztatjuk, hogy bennragadunk a hálójában, s végül osztoznunk kell a rá kiszabott halálban is. A Babilonra vetett utolsó pillantás ugyanis a végső pusztulás panorámáját tárja a szemünk elé. A várost, mely egykoron életteli és virágzó volt, most elhagyta az élet. Hatszor utal az angyali beszéd a halál csöndjére, mely fátyolként födi be az egész várost: a zene, a zajok, a boldogság hangjai örökre kihunytak.

Imádság az Egyházért

 

November 25., szerda

 Jel 15,1–4 – Hét csapás a hét csészéből

 

 ¹Ekkor egy másik nagy és csodálatos jelet láttam az égben: hét angyalt, akiknél a hét utolsó csapás volt, mert azok által teljesedett be Isten haragja.
²Akkor egy üvegtenger-félét láttam, ami tűzzel volt vegyítve. Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hárfáival,

³és éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét:
»Nagyok és csodálatosak a te műveid
,
Uram, mindenható Isten!
Igazságosak és igazak a te útjaid
,
nemzetek Királya!

⁴Ki ne félne téged, Uram,
és ki ne magasztalná nevedet?
Mert egyedül te vagy szent
,
hisz minden nemzet eljön
és leborul színed előtt
,
mert ítéleteid nyilvánvalóvá lettek!«

 

Kezdetét veszi a végkifejlet előtti utolsó, hét egységből álló szakasz: az idők végezetén vagyunk, az ítélet hamarosan bekövetkezik. A hét angyalhoz, aki a harsonákat fújja, most hét másik csatlakozik, kezében mindegyik egy-egy csészét tart. Az apostol csillogó üvegtengert mutat nekünk, melyen Krisztus tanúi állnak, azok, akik ellenálltak a vadállatnak. Úgy tesznek, mint a zsidók, amikor kiléptek a Vörös-tengerből: dicsőítő himnuszt énekelnek az Úrnak csodás tetteiért. Nem a saját tanúságtételükről énekelnek, nem a saját dicséretüket zengik, nem követelnek maguknak előjogokat munkájuk jutalmaképpen, ahogyan általában mi tennénk. Ők Istent dicsőítik: „Nagyok és csodálatosak a tetteid, Uram, mindenható Isten!” Az Úr ugyanis az, aki megerősítette, megváltotta és megvédte őket. Világosan látják, hogy Isten uralkodik az életük fölött, sőt az egész emberiség történelme fölött. Most itt állnak a szemünk előtt, és megtanítanak minket, hogyan álljunk Isten elé, és hogyan dicsőítsük őt. Énekük bibliai részletekkel van teletűzdelve, ami fölhívja a mi figyelmünket is a Biblia értékére a személyes imádságban. Gondoljunk a zsoltárokban található imák szépségére és erejére. Van, aki azt mondja, hogy Isten adta ezeket a szavakat a szánkra, hogy amikor elmondjuk, biztosak legyünk benne, hogy megrendítik a szívét. Az ének végeztével János látja, amint megnyílik az égben a tanúságtétel sátra. Izrael hagyományában a sátor az a hely, ahol Isten megjelenik népe előtt. Nem a harag és a büntetés helye, hanem az irgalmasságé és a szereteté. Minden közös imádságunknak a tanúságtétel és az irgalmasság sátrává kell válnia.

Imádság a szentekkel

 

November 24., kedd

 Jel 14,14–19 – Az ítélet angyalai

 ¹⁴Ekkor íme, fehér felhőt láttam, és a felhőn az Emberfiához hasonló ült, akinek fején arany korona volt, és a kezében éles sarló. ¹⁵Egy másik angyal jött ki a templomból, és hangos szóval így kiáltott a felhőn ülőnek: »Csapj a sarlóddal és arass, mert eljött az aratás órája, hiszen megérett az aratnivaló a földön!« ¹⁶És a felhőn ülő nekieresztette sarlóját a földnek, és learatta a földet.
¹⁷Ekkor egy másik angyal jött ki az égben levő templomból, neki szintén éles sarlója volt. ¹⁸Az oltártól ismét egy másik angyal jött ki, akinek hatalma volt a tűz felett, és hangosan odakiáltott annak, akinek éles sarlója volt: »Csapj le éles sarlóddal, és szüreteld le a föld szőlőjének gyümölcseit, mert megértek szőlőfürtjei!« ¹⁹Az angyal megindította sarlóját a földre, és leszüretelte a föld szőlőjét, és Isten haragjának nagy borprésébe dobta.

János újabb jelenetet lát: hat angyal veszi körül Krisztust, akinek fején korona van, kezében pedig sarlót tart: Ő az Úr, a történelem bírája. Kihirdetik és előkészítik az utolsó ítéletet. Már Joel próféta leírta, milyen lesz „az Úr napja” „a Döntés völgyében”: „Lendítsétek meg a sarlót, mert beért a vetés; gyertek, tapossátok, mert megtelt a sajtó és túlárad a prés: oly nagy a gonoszságuk!” (Jo 4,13) Jézus maga is több alkalommal használta a szüretre és az aratásra jellemző kifejezéseket. Az első angyal figyelmeztet, hogy az ítélet küszöbön áll, és magával hozza „az örök evangéliumot”. Ez nem a tanítványok számára fenntartott „kis könyvtekercs”, hanem Isten és a szeretet elsőbbségének hírül adása az emberek életében: „Féljétek az Istent és dicsőítsétek.” Így is értelmezhetjük: aki a szeretet vezetésére bízza magát, az üdvözül. Erről olvashatunk Máté evangéliumában is, a 25. fejezetben, ahol az utolsó ítéletről ír. Az örök evangélium az egyetemes szeretet evangéliuma; ennek megfelel a második boldogság is, amit az apostol beemel a Jelenések könyvébe: „boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg”, mert övék a mennyek országa. Az emberi történelem nem értelmetlen rohanás és nem is valamiféle sötét ösvény. A történelem Isten szeretetéből születik, és ebben a szeretetben éri el majd célját. A maradékot, mindazt, ami nem Istentől való, ami nem szeretet, learatják, levágják és elégetik, kezdve Babilonon, a parázna városon. Babilon ugyanis elesett, és mindenkinek, aki engedett a vadállat csábításának, gyötrelem lesz osztályrésze. Krisztus azonban, akinek a városon kívül ontották vérét, az üdvösség forrásává válik mindazok számára, akik befogadják. Az üdvösség tőle származik, elég befogadnunk.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

November 23., hétfő

 Jel 14,1–3.4b–5 – A Bárány és a száznegyvennégyezer

 ¹Ekkor íme, láttam, hogy a Bárány a Sion hegyén állt, és vele a száznegyvennégyezer, akiknek homlokára volt írvaaz ő neve és az ő Atyjának neve. ²Egy hangot hallottam az égből, amely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és mint a mennydörgés, s a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfákon játszó hárfásoké. ³Új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki más nem tudta megtanulni azt az éneke. Követik a Bárányt, amerre csak megy; ők megváltást nyertek az emberek közül, zsengéül Istennek és a Báránynak, ⁵és a szájukban nem találtatott hazugság, mert szeplőtelenek.

A két vadállat után János lát egy harmadik látomást is: Sion hegyén látja dicsőségében felemelkedni a Bárány Krisztust, aki teljes valójában lép színre. Ismerjük már a szimbolikát, a Bárány az engedelmességet jelenti, a húsvéti áldozati sorsot fejezi ki. Vagyis Krisztus jele, aki kereszthalált halt, feláldoztatott, és az ő jele a húsvéti dicsőség miatt is. Úgy ábrázolja, hogy a templom hegyén áll: a győzelem és a dicsőség jele, hogy emelkedetten áll. Sion lesz az a hely, ahova tart a Bárány vére által megváltottak egész közössége. A hegy lejtőin a kiválasztottak, az igazak, a mártírok végtelen menete tart fölfelé. Egyértelmű az ellentét az előző menettel, a vadállat követőivel: azok a szolgaság és az erőszak jelét viselték magukon, ezek pedig Isten és Krisztus jelét viselik. Hiába munkálkodik a gonosz a hívők ellen, senki nem képes kiszakítani őket Isten kezéből. A száznegyvennégyezer azon túl, hogy jelképezi a mennybe jutó közösséget, jelképezi azokat a hívőket is, akik még ki vannak téve az ellenség támadásainak. Az evangélium hallgatásában hűséges keresztényekről van szó, akik kitartanak az Úr követésében, „bárhova megy”, egészen a halálig, a mártírhalálig. Ők a megváltottak, az Úr tulajdonai: „szüzek maradtak”, vagyis nem fertőzték meg őket a világ bálványai (a paráználkodás mindig a bálványimádás szimbóluma). Ők – folytatja az apostol – „megváltottak az emberek közül, az Isten és a Bárány első termése”. Nem maradnak magukra, a vak végzet hatalmában, hiszen homlokukon Isten és a Bárány jele áll, nem a vadállaté. Ők, és csak ők képesek megérteni azt az éneket, ami a mennyből száll alá (ez az Istennel és a szentekkel való közösséget jelenti), és egyesülni az Úr dicsőítésében.

Imádság a szegényekért