Május 28., csütörtök

Szent Addai és Mari emlékezete: a káld egyház alapítói; imádkozzunk az iraki keresztényekért

 

ApCsel 22,30–23,11 – Pál a főtanács előtt

Imádság az egyházért 

³⁰Másnap aztán tüzetesebben meg akarta tudakolni, hogy a zsidók mivel vádolják. Eloldoztatta őt, összehívta a papokat és az egész főtanácsot, azután elővezette Pált, és eléjük állította.

 ¹Pál a főtanács felé fordult, és így szólt: »Férfiak, testvérek! Mind a mai napig maradéktalanul jó lelkiismerettel jártam az Úr előtt.« ²Ananiás főpap erre megparancsolta a mellette állóknak, hogy üssék őt szájon. ³Pál ekkor így szólt hozzá: »Megver téged Isten, te fehérre meszelt fal! Leülsz, hogy a törvény szerint ítélkezz rajtam, és a törvény ellenére parancsot adsz, hogy megüssenek!« ⁴Az ott állók azt mondták: »Az Isten főpapját szidalmazod?« ⁵Pál azonban így szólt: »Nem tudtam, testvérek, hogy ő a főpap. Hiszen meg van írva: ‘Ne átkozd néped fejedelmét!’« ⁶Mivel Pál tudta, hogy egy részük a szaddúceusok közül, a többi pedig a farizeusok közül való, felkiáltott a főtanácsban: »Férfiak, testvérek! Farizeus vagyok, és farizeusok fia! A reménység és a holtak feltámadása miatt állok törvény előtt.« ⁷Mihelyt kimondta ezt, nézeteltérés támadt a farizeusok és a szaddúceusok között, és a sokaság megoszlott. ⁸A szaddúceusok ugyanis azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mindkettőt vallják. ⁹Lett erre nagy lárma. A farizeusok közül ugyanis néhányan felálltak, és harciasan kijelentették: »Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben! Lehet, hogy lélek, vagy angyal szólt hozzá.« ¹⁰Mivel a vita elfajult, az ezredes attól tartott, hogy szétszaggatják Pált. Kiadta tehát a parancsot, hogy a katonák jöjjenek le, ragadják ki közülük, és vigyék a várba. ¹¹A következő éjszakán pedig megállt mellette az Úr, és azt mondta neki: »Légy állhatatos, mert amint tanúságot tettél rólam Jeruzsálemben, úgy kell tanúságot tenned Rómában is.«

Pálról leveszik bilincseit, és a főtanács elé vezetik, hogy tisztázzák, mi is a bűne. Az apostol „a főtanácsra szegezte tekintetét”, és mivel bizonyos volt Isten segítségében, a „testvérek” megszólítással fordult hozzájuk. Azt mutatja ezzel, hogy ő az igaz zsidó, és a keresztények a zsidó vallás valódi örökösei. Megpróbálja hát összefoglalni, amit eddig elmondott saját védelmében (22,1–21). Hangsúlyozza, hogy „tiszta lelkiismerettel élt” Isten előtt. A főpap szemtelennek találja Pál válaszát, ezért megparancsolja, hogy üssék arcul, szinte hajszálra megismételve így Jézus perének jeleneteit. Pál, aki belülről ismeri a szadduceusokat a farizeusoktól elválasztó hitelvi különbségeket, a halottak feltámadásába vetett hitét kidomborítva vitát kelt. Érvelése zűrzavart okoz a különböző csoportok között, annyira, hogy a jelenlévők közül néhányan az apostol pártját fogják, és azt mondják, ami annak idején Jézusról is elhangzott perében: „Semmi rosszat nem találtunk ebben az emberben.” Az egyre fokozódó felfordulásban az ezredes úgy gondolja, jobb lesz Pált visszavinni a cellájába, nehogy helyben fölkoncolják. Az éjszaka folyamán Pál hallja, hogy mellélép az Úr, és megjövendöli neki: Rómában fogja hirdetni az evangéliumot. „Légy bátor! – mondja. – Mert ahogy tanúságot tettél rólam Jeruzsálemben, úgy kell tanúságot tenned Rómában is.” Pál útja immár világosan látszik: Tanúságot kell tenned – mondja Jézus: az evangéliumot kell hirdetnie Rómában. Miközben a főtanács tagjai saját nézeteltéréseik rabságában elmerülnek a belső vitákban, az apostol magától az Úrtól kap további útmutatást: menjen Jeruzsálemből Rómába. Értékes tanács ez annak, aki leragad a belső vitáknál, és szem elől téveszti, hogy az Úr mindig megújuló szavának kell engedelmeskednie.

Imádság az Egyházért

Május 27., szerda

Canterbury Szent Ágoston (†605 körül) püspökre, az angol egyház atyjára emlékezünk

 

ApCsel 20,28–38 – Pál az Isten igéjének ajánlja az efezusi presbitereket

Imádság a szentekkel 

²⁸Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett. ²⁹Tudom, hogy miután elmegyek, ragadozó farkasok jönnek közétek, és nem fogják kímélni a nyájat. ³⁰Sőt köztetek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukkal ragadják a tanítványokat. ³¹Őrködjetek azért és tartsátok emlékezetben, hogy három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket.
³²Most pedig Istennek ajánllak titeket, és az ő kegyelme igéjének. Neki van hatalma, hogy gyarapodást és örökséget adjon az összes megszentelt számára. ³³Nem kívántam el senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját. ³⁴Magatok tudjátok, hogy ezek a kezek dolgoztak meg azért, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak. ³⁵Mindenben megmutattam nektek, hogy így kell fáradozni, segíteni a gyöngéken, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondta: ‘Nagyobb boldogság adni, mint kapni.’«
³⁶Miután ezeket elmondta, letérdelt, és együtt imádkozott mindnyájukkal. ³⁷Azok pedig mindannyian nagy sírásra fakadtak, és Pál nyakába borulva csókolgatták őt. ³⁸Az a mondása fájt nekik leginkább, hogy nem fogják többé viszontlátni az arcát. Végül pedig elkísérték őt a hajóra.

Pál fölszólítja az időseket, hogy vigyázzanak magukra, ahogyan ő is tette, anélkül hogy kímélnék magukat. Így emlékezteti őket: „Éjjel-nappal szünet nélkül, könnyek között figyelmeztettelek benneteket.” Szenvedélyes szavak, különleges szeretetről árulkodnak. Tudja, hogy a keresztény élet, beleértve a lelkipásztorokét is, nem csupán az egyes emberek jóakaratának gyümölcse. Az Úr adja a bölcsességet és az erőt a keresztény élet megvalósításához. Ezért így szól hozzájuk: „Most pedig az Istennek és kegyelme szavának ajánllak benneteket.” Egyedülálló, ahogyan az apostol nem az Isten szavát ajánlja a presbitereknek, hanem a presbitereket a szónak. Isten szavának való ajánlásuk azt jelenti, arra hívja őket, hogy hitüket és reménységüket Isten igéjébe helyezzék, ne saját magukba. Ezután Pál azzal folytatja, hogy emlékezteti őket a szegényekkel való kapcsolatára: saját keze munkájával segítette őket. Nemcsak hogy nem kívánt magának semmilyen gazdagságot, de saját keze munkájából tartotta fenn magát. Újból fölhívja a figyelmet, hogy a keresztények elsődleges kötelessége, hogy támaszuk legyenek gyengéknek. Ez az első alkalom, hogy az Újszövetség a „gyengék” (aszténosz, vagyis erőtlen) kifejezést használja általánosságban a szegények megjelölésére. Az Apostolok cselekedeteinek írója bizonyos értelemben az egész tanítását az irgalomban foglalja össze. A „támaszt nyújtani” kifejezés annyit jelent, mint „gondoskodni”, személyes felelősséget vállalni a leggyengébbekért. És itt idézi Jézus egy mondását, amivel Pál a hívő ember életét összegzi: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Lk 6,38). A Didakhé valójában ezt a tanítást foglalja össze, amikor ezt írja: „Mindenkinek adj, aki kér tőled, és ne kérd vissza! Az Atya ugyanis mindenkinek adni kíván ajándékaiból. Boldog az, aki a parancs szerint ad, mert ártatlan.” (Az idézet Vanyó László fordítása)

Imádság a szentekkel

Május 26., kedd

Néri Szent Fülöpre (1515–1595), Róma apostolára emlékezünk

 

ApCsel 20,17–27 – Búcsú Efezus véneitől

Imádság az Úr anyjával, Máriával  

¹⁷Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit. ¹⁸Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: »Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. ¹⁹Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. ²⁰Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. ²¹Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. ²²És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. ²³Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. ²⁴De nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. ²⁵Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. ²⁶Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. ²⁷Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.

Milétuszi partra szállása után az apostol magához kéreti az efezusi közösség „véneit”, hogy csatlakozzanak hozzá. Az apostol el akar búcsúzni tőlük, „lelkipásztori végrendeletet” akar hagyni, hiszen ők lesznek a közösség vezetői. Azzal kezdi, hogy fölidézi saját tanúságtételét: „Tudjátok, hogy (…) minden időmet köztetek töltöttem.” Az apostol tisztában van vele, hogy ezeknek az öregeknek mindig példaképnek kell lennie az egész nyáj előtt. Úgy mutatkozik meg előttük, mint a pásztor példája, emlékezteti őket, három éven át hogyan élte meg szolgálatát Efezusban. Egy szóban foglalja össze, mit jelent pásztornak lenni: a pásztor szolga. Ezt mondja az időseknek: „Szolgáltam az Úrnak, teljes alázatosságban, mindenfelől szorongattatva…” Pál úgy éli meg tevékenységét, mint az Úrnak tett szolgálatot. Ezt az utat mutatta nekünk Jézus, az evangélium hirdetésének is ez az útja. A szelídség ugyanis megnyitja az emberek szívét, készségessé teszi őket rá, hogy meghallgassák az evangéliumot, és találkozzanak Istennel. Pál elmondja az efezusi presbitereknek, hogy nem saját szeszélyétől hajtva megy Jeruzsálembe, hanem a Szentlélek hívására. Nem tudja, mi fog történni, de tudatában van, hogy az Úr szolgálata szembenállást vált ki, és próbatételekkel jár: a „megpróbáltatás” szót használja, és utal a halálra is. A vértanúság nagyon fontos az evangéliumban. Albert Schweitzer, a múlt század ismert protestáns bibliakutatója, aki Afrikában élt egy lepratelepen, így írt: „Újra képesnek kell lennünk azt a hősiességet érezni magunkban, ami Jézusban volt… Kereszténységünk és a világról alkotott felfogásunk csak így talál rá a hősiességre, amely éltetni fogja.” Vértanúnak lenni annyit jelent – mondta Romero érsek –, hogy az életünket adjuk az Úrért és másokért, nem számít, hogy vérrel vagy más módon. Ami számít, hogy teljesen odaadjuk magunkat az evangélium hirdetéséért.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Május 25., hétfő

ApCsel 19,1–8 – Pál Efezusban

Imádság a szegényekért 

 ¹Amíg Apolló Korintusban volt, Pál bejárta a felső tartományokat, aztán Efezusba jött, s néhány tanítványra talált. ²Ezeknek azt mondta: »Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek?« Azok azonban azt felelték neki: »Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.« ³Ő erre megkérdezte: »Hogyan vagytok hát megkeresztelve?« Azok így feleltek: »János keresztségével.« ⁴Erre Pál azt mondta: »János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.« ⁵Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. ⁶Pál rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. ⁷Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak.
⁸Azután bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról.

Pál három évig időzik Efezusban, ez lesz missziójának központja. Innen indul majd el, hogy keresztény közösségeket alapítson más városokban, mint Kolossze, Laodicea és Hierapolisz. Efezusból írja számos levelét is ezekhez a közösségekhez, többek között a korintusiakhoz. Amint megérkezik a városba, ott találja Keresztelő Szent János néhány tanítványát. Azonnal megérti, hogy lehetőséget kapott hitük növelésére. Ők ugyanis elfogadták Keresztelő Szent Jánosnak, Krisztus előfutárának jövendöléseit. Elérkezett számukra az idő, hogy találkozzanak a Mesterrel, akinek útját a Keresztelő készítette egykor elő. Ez az apró esemény nagy tanítást rejt magában: rámutat Pál lelkipásztori odafigyelésére, ahogyan megragad minden alkalmat az evangélium hirdetésére, odafigyel a megtérésre várók kéréseire, azokra is, amik esetleg rejtőzködnek az emberek szívében. Pál megértette, hogy megtérésre várnak, és elkísérte őket, egészen a keresztségig. Miközben az apostol rájuk helyezi kezét, a Szentlélek leszáll ennek a tucatnyi hívőnek a szívébe, és Jézus tanítványaivá teszi őket. Azonnal megmutatja erejét az új megkereszteltekben: „megkapták a nyelvek adományát, és prófétáltak”, jegyzi meg Lukács. Pál arra tanít, figyeljünk oda, hol van szükség segítségre, irgalomra, vegyük észre a sokak szíve mélyén rejlő kérést. Ma is szomjazzák az evangéliumot mindenhol a világban. A mi feladatunk, hogy semmi ne vesszen el, hirdessük mindenkinek Isten szavát, mely oltja az örök életre való szomjúságot.

Imádság a szegényekért

Május 24., vasárnap, Urunk mennybemenetele

A Sanghaj közelében található sösani (Sheshan) Szűz Mária-kegyhely ünnepe; imádkozzunk a kínai keresztényekért

ApCsel 1,1–11; Zs 47(46); Ef 1,17–23; Mt 28,16–20

Imádság az Úr napján 

Lukács evangélista úgy beszél a mennybemenetelről, mint Jézus tanítványok közötti jelenlétének utolsó állomásáról. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mennybemenetellel a húsvét eléri beteljesedését, és kezdetét veszi a tanítványok útja a világ útjain, Jézus látható jelenléte nélkül. Amikor vele mennek Betánia felé, megkérdezik: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” Fontos kérdés volt ez a történelmet illetően. Abban a kérdésben a végre véglegesen megváltott világ iránti jogos vágyon túl talán ott rejtőzött annak a vágya is, hogy ne kelljen többet fáradozni, küzdeni a nehézségekkel, a gonosz ereje ellen a világban. Jézus mégsem válaszol a tanítványoknak erre a kérdésére, hanem tisztázza: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” Az akkori tanítványokhoz hasonlóan sokszor mi is keveset értünk az életből, és könnyen leszűkítjük arra, amit számunkra jelent. Jézus azonban mintha azt sugallná, hogy az élet sokkal nagyobb és összetettebb ennél. Az Úr azonban nem hagyja a tanítványokat bizonytalanságban. megígéri nekik az igazi erőt: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét.”

Fölmenni a mennybe azt jelenti, végérvényesen kapcsolatba lépni Istennel. A „menny”, amiről az írás beszél, metafora. Azt jelenti: ahogyan a menny, az ég betakar, úgy az Úr, amikor fölmegy a mennybe, betakar mindannyiunkat. Nem távolodik, hanem közeledik mindenkihez. A tanítványok megsejtik ezt, és eltelnek örömmel: „Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe” (Lk 24, 52). A tanítványok megértették, hogy Jézus örökre velük marad: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

Amikor a Zsidókhoz írt levél kijelenti, hogy Jézus fölmegy a mennyei szentélybe, azt sugallja, hogy a szent liturgia a szentély, ahol az Úr befogad minket. A vasárnapi szent liturgiában ég és föld találkozik, és mindenki Jézus jelenlétének terébe kerül, hogy újra átélje Jézus misztériumát. Ne saját szokásaink egét nézzük, hanem az emberi történelmet: itt válik jelenvalóvá az Úr. A két angyal azt mondja a tanítványoknak: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” Arra hívnak, hogy szívünk tekintetét mindig a feltámadt Jézusra és az ő sebeire irányítsuk. Az Úr nem egy kísértet; a fájdalom és az erőszak által megsebzett emberek sebeit viseli. A mennybemenetel megmutatja nekünk a jövőt, ami már elkezdődött, Isten egyszülött Fiával. Jézussal lenni azt jelenti, hogy valamiképpen már fölmentünk a mennybe. Jézus a maga teljességében van ott: „Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek…, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” A menny már elkezdődött itt, a földön, valahányszor összegyűlünk Jézus nevében, amikor úgy szeretjük egymást, ahogyan ő szeretett minket, amikor segítünk a szegényeknek, és a testvéreinknek érezzük őket. Igen, még gyenge és hitetlen emberek vagyunk, de az Úrtól a szívünkbe árasztott Lélek erőssé tesz minket, és képessé arra, hogy tanúskodjunk szeretetéről a föld végső határáig.

Imádság az Úr napján