Február 28., csütörtök

Sir 5,1–8 – Ne halogassuk a megtérést

Imádság az Egyházért

1Ne bizakodj igaztalan vagyonban,
és ne mondd: »Jut nekem elég a megélhetésre!«
mert mit sem ér az a megtorlás és kísértés idején.
2Ne kövesd szíved vágyait erőd érzetében,
3és ne mondd: »Be hatalmas vagyok!«
vagy: »Bármit is teszek, ki bír velem?«
mert Isten kemény bosszút áll.
4Ne mondd: »Vétkeztem, és mi bántódás ért engem?«
mert a Magasságbeli hosszantűrő megtorló!
5Ha bocsánatot nyertél is bűnödért, ne légy félelem nélkül,
és ne halmozz vétket vétekre;
6ne mondd: »Nagy az Úr irgalma,
és megbocsátja bűneim sokaságát«,
7mert könnyen hajlik irgalomra és haragra egyaránt,
s a bűnösökre haragja várakozik.
8Ne késlekedj megtérni az Úrhoz,

és ne halaszd azt napról napra,


Ebben a szakaszban egész sor tiltást találunk. Mindegyik úgy kezdődik: ne tedd ezt vagy azt. Gyakori módja ez annak, ahogy Isten igéje meg akarja szólítani az olvasót, különösen is a bölcseleti könyvekben. Ilyen jó néhány parancsolat is, amit Mózes öt könyvének törvényeket közlő szakaszaiban találunk. Sirák fia könyvének jelen szakasza egy korábban is elhangzott meghívással kezdődik, amely a gazdagságra vonatkozik: „Sose hagyatkozz a vagyonodra”. A 8. versnél már így jelenik meg ugyanez: „Ne hagyatkozz csalfán szerzett kincseidre”. A Biblia gyakran figyelmeztet minket arra, nehogy a vagyonba, gazdagságba vessük bizalmunkat. Maga Jézus is óva inti ettől tanítványait, s egészen addig megy, hogy a boldogságmondásoknál ezt közli: „Jaj nektek, gazdagok” (Lk 6,24). A gazdagságban való bizakodással egyenesen összefügg a gőg („elég vagyok magam magamnak”), ami arra késztet, hogy biztonságban érezzük s arrogáns módon mindenki fölött állónak higgyük magunkat: „Ne kérdezd hencegve: »Ki parancsol nekem?«” A túlzott magabiztosság rövidlátóvá és felületessé teszi a lelkiismeretünket, amely aztán a bűnt normális, súly és következmények nélküli dologként fogja fel: „Ne mondd: »Vétkeztem, és mi bántódás ért?«” Így még Isten bocsánata is magától értetődőnek, természetesnek értelmeződik, együttérzése pedig egyfajta ingyenes felhatalmazásnak. Van, hogy egészen megszokjuk a bűnt, annyit követünk el mi magunk is, és azt gondolva: ugyan, mégis mi történhet? A bűnnek azonban következményei vannak, és megtérést sürget: „Halogatás nélkül térj hát az Úrhoz, megtérésed napját ne halaszd későbbre”. A megtérést halogatni önbecsapás, de nagyon is elterjedt. Nincs mindig idő a megtérésre. Amikor Isten igéje megszólít bennünket, nem szabad halogatnunk, különben magunknak ártunk vele, és elutasítjuk a lehetőséget, melyet az Úr ajánl fel nekünk arra, hogy átformáljuk az életünket.

Imádság az Egyházért

Február 27., szerda

Sir 4,11–19 – A bölcsesség gyümölcsei

Imádság a szentekkel

11akkor engedelmes fia leszel a Fölségesnek,
s ő anyádnál is jobban megkönyörül rajtad!
12A bölcsesség életet lehel fiaiba,
oltalmába fogadja azokat, akik keresik,
s előttük jár az igazság útján.
13Akik szeretik, az életet szeretik,
akik virradatkor keresik, kegyelmet találnak nála.
14Akik megragadják, azoknak élet jut osztályrészül;
ahová belép, ott áldásban részesít Isten.
15Akik szolgálnak neki, a Szentnek szolgálnak,
akik szeretik őt, azokat Isten is szereti.
16Aki hallgat rá, népek fölött ítélkezik,
aki figyel rá, biztonságban lakik.
17Aki bízik benne, el is nyeri,
és utóda bizton birtokolja;
18mert kísértően jár el vele,
s előbb próbára teszi őt;
19félelembe, rettegésbe ejti és megkísérti,
fenyítése sanyarúságával sújtja őt,
amíg csak ki nem próbálja gondolkodását,

és meg nem bízik benne.

Ebben a fejezetben a bölcsesség értékességének leírásával s az általa beérlelt gyümölcsökkel találkozunk, melyeket azok élvezhetnek, akik hűséggel keresik őket. A bölcsesség és Isten igéje kéz a kézben járnak Sirák fia könyvében. Előbbit keresni azt jelenti, utóbbira figyelünk. A szerző rögtön rámutat a bölcsesség titkára is: „Aki szereti, az az életet szereti”. Ezért kell keresnünk már a nap első óráitól, hogy aszerint, ne pedig a magunk feje szerint éljünk, ami mindegyikünk állandó kísértése, hiszen olyan könnyű saját bölcsességeinket megalkotni. Az igazi bölcsességet tisztelni, meghallgatni, ráhagyatkozni – ez az a meghívás, amit azért kapunk, hogy teljes életünk lehessen. Mennyire nagy szükség is van a bölcsességre, ami a keresés, meghallgatás gyümölcse, s ami abból a bizalomból születik, melyet bőkezű adományozójába vetünk. Szükségünk van rá ahhoz, hogy megértsük a kort, melyben élünk, s ahhoz is, hogy megismerjük önmagunkat. A szerző ugyanakkor tudja, hogy az Istentől származó bölcsesség megszerzése fáradozással jár. Nem tehetünk rá szert azonnal. Sőt, azt olvassuk, hogy a bölcsesség „kanyargós utakon vezeti először” birtoklóját, s hogy „hagyja, hogy félelem s rettegés szállja meg. Addig fegyelmezi, míg megbízhat benne.” Ez azt jelenti, hogy el kell fogadnunk a bölcsesség szerinti élet fáradalmait, s azt, hogy az ige, amely Istentől érkezik, nem mindig azonnal egyértelmű a számunkra, és hogy olyan fegyelmet kíván, amely bizony fáradságosnak is tűnhet. Ha azonban elfogadjuk ezeket a fáradalmakat, a bölcsesség megvidámítja és örömmel tölti meg az életet, segít kiszűrni a gonoszt és szégyelleni a bűnt. Van ugyanis olyan szégyen, ami valójában a helyes önismeret, a saját korlátok tudása, s ami ezért dicsőséget és kegyelmet hoz. Zárjuk szívünkbe ennek a gondolatmenetnek a gazdagságát, hogy mindannyian képesek legyünk vállalni azt a fáradságot, amit az Isten Igéjének iskolájában való előrejutásunk jelent.

Imádság a szentekkel

Február 26., kedd

Sir 2,1–11 – Az Úr szolgálata és félelme

Imádság az Úr anyjával, Máriával

1Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz,
légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben,
és készülj fel a megpróbáltatásra!
2Alázd meg szívedet és légy állhatatos,
hajtsd füledet a bölcs igék befogadására;
ne légy elhamarkodott a kísértés napján!
3Viseld el, ha Isten késni látszik;
ragaszkodj Istenhez és tűrj,
hogy végül is gyarapodjon életed!
4Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva,
tűrd el, szenvedve bár,
és viseld békével megaláztatásodat,
5mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára,
a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.
6Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli;
remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz,
maradj félelmében, és öregedjél meg benne!
7Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát;
el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!
8Akik félitek az Urat, higgyetek benne,
akkor nem marad el jutalmatok;
9akik félitek az Urat, bízzatok benne,
akkor gyönyörűségtekre lesz az ő irgalma;
10akik félitek az Urat, szeressétek őt,
akkor szívetek felderül!
11Nézzétek, fiaim, az előbbi nemzedékeket,
és véssétek eszetekbe:
senki sem vallott szégyent, aki bízott az Úrban!

Isten szolgálata felkészültséget tesz szükségessé – nem olyan dolog ez, ami rögtönzés útján is elképzelhető volna. Mint minden fontos dolog az életünkben, ez is különleges figyelmet követel. Ez az értelme annak, amit a Sirák fia könyve mondani akar nekünk, figyelmeztetve azokat, akik Isten szolgálatára szánják el magukat. Ez a szolgálat nem garantál nyugodt életet, sőt, a szerző kísértésről és próbatételekről beszél. Az élet megpróbáltatásai pedig különböző módokon jelennek meg, és gyakran elbátortalanítanak bennünket vagy eltávolítanak az Úrtól, hogy aztán inkább saját képességeinkben vagy emberi erőforrásainkban keressük a megoldásokat. A Szentírás azt kéri, Isten igéjének hallgatásában és az ő félelmében éljünk. „Mindent, ami rád szakad, tűrj el békességgel, maradj hűséges a megaláztatásban. Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában.” Ez nem azt jelenti, hogy Isten küldi a fájdalmas megpróbáltatásokat, hanem hogy úgy dönt, mellettünk marad az életben. Ez Jézus választása: minden emberi szenvedés mellett maradni, amit saját szenvedése által valósít meg. Ezért a megpróbáltatások idején az egyetlen feltétele annak, hogy ne bukjunk el az, ha az Úrra támaszkodunk: „Bízzál az Istenben: gondodat viseli, járj egyenes úton, és reménykedj benne”. Innen származik az Úr félelme, ami nem annyira félelem, hanem egyfajta odafigyelés az életre, amit Isten szeret és védelmez, hogy aztán Sirák fiával együtt mondhassuk: „Akik Istent félitek, jókat reméljetek, szüntelen örömet és irgalmasságot”. Az Úr félelme éppen ebben a bizalomban rejlik, amely arra vezet bennünket, hogy az élet legnehezebb pillanataiban rá bízzuk magunkat, s hogy abban a szeretetben éljünk, amely minden rossznál erősebb.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Február 25., hétfő

Sir 1,1–10 – A bölcsesség eredete

Imádság a szegényekért

1Minden bölcsesség az Úrtól, Istentől van,
és vele volt mindig, öröktől fogva.
2A tenger fövenyét, az esőcseppeket, az örökkévalóság napjait
ki tudná megszámlálni?
Az ég magasságát, a föld szélességét, az óceán mélységét
ki tudná megmérni?
3Isten mindent megelőző bölcsességét
ki tudná megvizsgálni?
4Mindennél előbb teremtette a bölcsességet,
s a bölcs értelem öröktől fogva van.
5A bölcsesség forrása Isten igéje a magasságban,
útjai öröktől fogva való parancsok.
6Kinek tárták föl a bölcsesség gyökerét,
és ki ismerte meg fortélyait?
7Ki előtt tárult fel,
ki előtt nyilvánult meg a bölcsesség tanulsága,
és ki értette meg sokféle útját?
8Egy a fölséges, mindenható Teremtő,
a hatalmas király, a szerfölött félelmetes:
Isten, aki trónján ül és országol.
9Ő teremtette azt a Szentlélek által,
ő az, aki látta, számba vette s megmérte,
10és kiöntötte minden művére,
minden testre az ő adománya szerint,
és adta azoknak, akik szeretik őt.

Sirák fiának könyve, amely talán az Ószövetség utolsóként megírt része, a bölcsesség egyszerű leírásával kezdődik. A szerző mindenekelőtt tisztázza, hogy a bölcsesség kezdetektől fogva Istentől származik. Egyenes összefüggést állít fel a bölcsesség és Isten szava között: a mennyei Isten igéje a bölcsesség forrása. Isten igéje valóban a bölcsesség forrása, „világosság utamon”, ahogy a 119. zsoltár mondja (105. vers). Ilyen értelemben ez a könyv olyan, mint nagyszerű tanítás, amely segít bennünket az élet számos vetületéről elmélkedni. Persze vannak benne olyan szakaszok, amelyek korának kultúráját bírálják, de minden egyes oldalát olvasva arra kapunk meghívást, hogy fölfedezzük a bölcsesség erejét, amely az élet kultúrájává, világfelfogássá válik. Az a hit, amely nem segít megértenünk a történelmet, félő, hogy terméketlen és elégtelen marad a rá váró kihívások előtt. Sirák fia végső soron egy olyan időszakban – a hellenisztikus korban – ír, amit a maga módján szintén globalizált kultúra jellemzett. Elemzései és bölcsessége a hívő embernek azokat az erőfeszítéseit jeleníti meg, amelyek révén kapaszkodót keres magának a létezés mély redői és a teremtett világ törvényei között. Az Úr nem akar kizárni bennünket a bölcsességből, sőt nagylelkűen adományoz nekünk belőle, hogy fölfedezhessük és megoszthassuk: „kiárasztotta minden műveire. Bőkezűen juttat belőle minden testnek, ajándékul adja azoknak, akik őt szeretik.” Élnünk kell ezzel a nagylelkű felajánlással, hogy az Istentől származó bölcsesség segíthessen a történelem és a teremtett világ redői közé férkőznünk, hogy jobban megismerjük és közvetíthessük Isten bölcsességét mindenkinek. Ehhez be kell fogadnunk, keresnünk és kutatnunk kell a bölcsességet. Ez az a feladat, amely ránk, emberekre vár, amikor Isten igéjének ajándékával találkozunk. Hogy soha ne hagyjunk fel a történések hátterében a történelem értelmének és irányultságának keresésével, s így befolyásolhassuk annak menetét.

Imádság a szegényekért

Február 24., évközi 7. vasárnap

1 Sám 26,2.7–9.12–13.22–23; Zsolt 102; 1Kor 15,45–49; Lk 6,27–38

Imádság az Úr napján

A boldogságmondások utáni részt olvastuk az evangéliumból. Jézus parancsoló hangnemben ezt mondja: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” Ezek a szavak még ma is idegenül csengenek az átlagember fülében. Hogyan is lehetséges szeretni az ellenséget, és jót tenni azokkal, akik gyűlölnek bennünket? Ha van valami, ami biztosra vehető a világban, az épp a barátok és ellenségek közti megosztottság: előbbieknek kedvezünk (azért is, mert tőlük ennek viszonzását várjuk), utóbbiakat legjobb esetben is ignoráljuk. Mindez ugyanúgy igaz az egyes emberek, mint a különböző csoportok vagy népek esetében is. Jézus azonban nem áll meg ezen a ponton, hanem hozzáteszi: „Ha arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is.” Ekkor már nehéz megállni, hogy hozzá ne fűzzük: „ez is egyike az Evangélium megvalósíthatatlan elvárásainak!” Teljességgel lehetetlennek tűnik ugyanis, hogy gyakorlatra váltsuk. Mindannyian tapasztaljuk, mennyire nehéz megbocsátani annak, aki megsértett bennünket. S még ennél is nehezebb megbocsátani annak, aki ellenségünkként határozza meg magát! Ez az evangéliumi szakasz nemcsak azt kéri, hogy bocsássuk meg a sértéseket, hanem egészen odáig megy, hogy azt követeli tőlünk, szeressük az ellenségeinket – s ettől túlságosan is életidegennek tűnik. Kétségtelen, hogy más, mint amit a világban megszoktunk, de nem életidegen. Mi több, ezek a szavak talán soha nem voltak annyira aktuálisak, mint korunkban. Ritka az olyan társadalom, amelynek akkora szüksége lenne rájuk, mint a mienknek. Ez ugyanis a versengés vastörvényére alapult és alapul ma is: csak az ér valamit, aki képes versengeni. A versengéssel azonban elkerülhetetlenül velejár a szembenállás a másikkal, akit versenytársként, sőt ellenségként fogunk fel. Az evangélium ezt az ellenség-logikát a gyökerénél szeretné elvágni. Borzalmas logika ez, amely minden erőszak és háború hátterében meghúzódik. Jézus szavai ezért egyáltalán nem mondhatók embertől idegennek. Sokkal inkább emberidegen az az életmód, amelyet mi folytatunk, hiszen a szembenállás logikáján alapszik. Szemünk láttára jelennek meg annak a viselkedésmódnak a keserű gyümölcsei, melynek jegyében nem fordítjuk oda a másik arcunkat és nem szeretjük az ellenségeinket. Jézusnál hiányzik egy alapvető kategória, amely mindegyikünknél megvan: az az elgondolás, hogy mindenáron le kell győznünk az összes többi embert. Ő senkit nem akar legyőzni, nem tart számon egyetlen ellenséget sem, és soha nem fogadta el a versengés kultúráját. Mi megszállottjai vagyunk a győzelemnek. Mennyi élet lett már kioltva a versengés oltárán! Jézus számára nem létezik ellenség, s ezért a győzelem elgondolása sem. Kit kellene legyőznie? Jézus nem utál és nem vet meg senkit. Az irgalmasság az egyetlen hatalmas törvény a számára: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”. Az ebből következő törvény pedig mély bölcsességet hordoz: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak”. Ez a Jézus által felkínált világ titka: egy kevésbé erőszakos és frusztráló világot ajánl nekünk, mint amihez hozzászoktunk, amiben élünk.

Imádság az Úr napján

Február 23., szombat

Szent Polikárp püspök emléknapja, aki János apostol tanítványa volt, vértanúhalált halt (155)

Zsid 11,1–7 – A hívők példás hite

Előesti imádság

1A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk.

Az ősatyák hite: 11,1-12,3

2A régiek erről tettek tanúságot.
3A hit által ismerjük meg, hogy a világot Isten igéje alkotta, s a nem látható dolgokból lett mindaz, ami látható.
4Mivel hitt, azért mutatott be Ábel nemesebb áldozatot Istennek, mint Káin, így bizonyságot nyert arról, hogy igaz, mert Isten tanúságot tett az ő ajándékai mellett; s hite által még holta után is beszél.
(Ter 4,4) 5Mivel hitt, azért ragadtatott el Hénok, hogy halált ne lásson; nem találták, mert Isten elragadta őt. Elragadtatása előtt ugyanis bizonyságot nyert, hogy Istennek tetsző volt. 6Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket.
(Ter 5,24G) 7Mivel hitt, azért épített Noé isteni félelemmel bárkát családja megmentésére, miután kinyilatkoztatást kapott a még nem látható dolgokról,; s hite által elítélte a világot, és az igazságosság örököse lett, amely hitből fakad.
(Ter 6,13-22)

A levél a hit hosszú történetén kalauzolja végig az olvasót, a legkorábbi időktől kezdődően, hogy ő is e történet résztvevőjének érezze magát. A hosszú felsorolás segít, hogy az olvasó befogadhassa ennek a történetnek a gazdagságát, és soha ne akarjon elszakadni tőle. A hit – a szerző meghatározása szerint – nem elvont gyakorlat, hanem „a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka.” A hit annak bizonyossága, hogy már mostantól egy jobb haza birtokosai vagyunk, és oda igyekszünk. Sőt, a hit által oly mértékben birtokoljuk azt, amiben remélünk, hogy az már önmagában is bizonyítékul szolgál arra, amit nem láthatunk. Egyébként pedig „a hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett” (11,2) – jegyzi meg a szerző. A látható dolgokat, a teremtett világot és ennek a világnak a történéseit Isten Igéje alkotta, amely ugyan láthatatlan, mégis teremtő erővel bír. A hívek történetét a hit indította el, kezdve Ábelével, aki értékesebb áldozatot ajánlott fel Istennek, mint Káin. Ezek után Hénoch következik, majd Noé, s eljutunk Ábrahámig, akinek történeténél a levél hosszabban elidőzik. Ábrahám nem más, mint a hittel teli ember, sőt, minden hívő atyja, aki készségesen engedelmeskedett Isten hívó szavának, elhagyta szülőföldjét, hogy elmenjen arra a földre, amelyet Isten neki ígért. Nem vakon döntött róla, hanem Isten Igéjére alapozva. Lehet-e ennél jobb alap, amely biztos jövőt kínál azoknak, akik ráhagyatkoznak? Amikor Ábrahám odaért, nem telepedett le, mert „várta a szilárd alapokon nyugvó várost” (11,10). Ábrahám hitéből „annyian származnak, mint az égen a csillag, vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye”, tehát mindazok a hívők, akik Istenre bízzák magukat, és várnak arra a hazára, amelyet megígért nekik, s amelyet már most megízlelhetnek. Ők ugyanis valamennyien „hitben hunytak el, de anélkül, hogy az ígéret teljesedését megérték volna; csak messziről látták és üdvözölték, elismerve, hogy vándorok és jövevények a földön” (11,14). Számukra az Úr szilárd alapokon nyugvó várost készített. Mindannyian „vándorok és jövevények” vagyunk, mert mind „az égből alászállt várost”, a mennyei Jeruzsálemet várjuk (Jel 21). A keresztények ezért, ahogy a Diognétoszhoz írott levélben olvassuk: „Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra”.

Előesti imádság

Február 22., péntek

Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepe

Mt 16,13–19 – Péter hitvallása

Imádság az apostolokkal

13Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« 14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.« 15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« 16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« 17Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. 18Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.« 

Péter székfoglalásának mai ünnepe régi hagyományt idéz fel, amely szerint február 22-én vette kezdetét Péter püspöki tevékenysége Rómában. A liturgia arra hív, hogy emlékezzünk meg Péter szolgálatáról, és ünnepeljük meg. Hangsúlyozza egyrészt, hogy a római egyház apostoli alapra épült, másrészt pedig hogy Péter a szeretetszolgálatban kap vezető szerepet, vagyis olyan egyedülálló karizmát kap, amely utódaiban tovább él. A most olvasott evangélium három szimbólumot sorakoztat fel: a sziklát, a kulcsokat és az oldás-kötés hatalmát. Arra utal ezzel, hogy Péter az Isten kiválasztottainak egész népére vonatkozó hivatást kapott. Jól tudjuk, milyen üdvös az Egyház számára a Róma püspöke által gyakorolt, egyesítő erejű küldetés. Napjainkban azonban ez még fontosabb, mint valaha. A globalizált világban – amely hajlamos a megosztottságra – a pápa egyedülálló kincset képvisel, amelyet őrizni, védeni kell, és meg kell mutatni mindenkinek. Nem a világ hatalmaskodó módján, hanem a mindenkit, de különösen a leggyengébbeket szolgáló szeretet révén. Az elsőség forrása tehát nem „a test és a vér”, nem egyéni, emberi képességekből ered: Isten Szentlelke ajándékozza azt az Egyháznak, amint az világosan kitűnik az evangéliumi olvasmányból. Különösen is ékesszóló Ferenc pápa tanúságtétele ebben a zavaros és bizonytalan korban. A sziklát maga Jézus mutatja meg, amikor egy félreeső helyen gyűjti egybe a tanítványokat. Megkérdi tőlük, mit gondolnak az emberek róla, de nem csupán kíváncsiságból, ami szintén érthető lenne. Jézus jól tudta, hogy az emberek nagyon várják a Messiást, bár úgy gondolnak rá, mint politikai és katonai szempontból erős személyre, aki majd megmenti Izrael népét a rómaiak rabigájából. Ez a várakozás azonban idegen volt Jézus küldetésétől, amelynek célja az volt, hogy végérvényesen megszabadítsa az embert a bűn és a gonosz szolgaságából. Jézus meghallgatta a tanítványok első válaszait, aztán közvetlenül a szívükhöz szólt: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” Szüksége van rá, hogy a tanítványok összhangban legyenek vele, úgy érezzenek, ahogyan ő érez. Péter ragadja meg a szót, és mindegyikük nevében válaszol, megvallja hitét. Jézus pedig azonnal boldognak nevezi őt. Péter és vele együtt a tanítványok szerény csoportja azok közé a „kicsinyek” közé tartozik, akiknek az Atya kinyilatkoztatja a világ teremtésétől kezdve rejtett dolgokat. Simon, aki ugyanolyan, mint a többi ember, húsból és vérből való, a Jézussal való találkozásban új feladatot, új hivatást kap: legyen kőszikla, vagyis sok ember támasza, hatalommal arra, hogy új baráti kötelékeket hozzon létre és eloldozza a szolgaság megannyi kötelékét.

Imádság az apostolokkal

Február 21., csütörtök

Damiani Szent Péter (†1072) emléknapja – szerzetesi hivatásához hűen szerette az Egyház egészét, és életét az Egyház reformjára áldozta; emlékezzünk a világon minden táján élő szerzetesekre

Ter 9,1–13 – Noé megáldása és a vele kötött szövetség

Imádság az Egyházért

1Ezután Isten megáldotta Noét és fiait, és azt mondta nekik: »Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet! 2Féljen és rettegjen titeket a föld minden állata, az ég minden madara, és minden, ami mozog a földön; a tenger minden halát is kezetekbe adtam! 3Minden, ami mozog és él, eledelül szolgáljon nektek: mint a zöld növényzetet, íme, ezeket is mind odaadtam nektek, 4csak a húst a vérével ne egyétek. 5A ti életetek vérét is számon kérem minden állattól és az embertől: számon kérem az ember életét az embertől, a testvérétől. 6Aki embervért ont,
ember ontsa ki annak vérét,
mert az ember
Isten képére alkottatott. 7Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok: járjatok-keljetek a földön, és uralkodjatok rajta!« 8Majd ezt mondta Isten Noénak, s vele fiainak: 9»Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, 10és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. 11Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet.« 12Azután Isten azt mondta: »Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet megkötök velem és veletek, és minden élőlénnyel, amely veletek van, örök időkre: 13szivárványomat a felhőkbe helyezem, s az lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között.

A Teremtés könyvének ez a fejezete zárja le az özönvíz történetét. Isten három cselekedetet visz végbe, és jelet hagy a teremtett világban való jelenlétéről: áldást ad, elutasítja az erőszakot, megszenteli a szövetséget, és jelként az égi szivárványt hagyja hátra. Isten áldása az Úr abbéli akaratát jelzi, hogy a közösség egységében akar élni az emberekkel. Életet és bőséget jelent ez az áldás. Ha az ember elfogadja, élni fog, ha nem, átok sújtja őt, amely nem más, mint az Úr által felajánlott élet elutasítása. Ezért kell az életet megőrizni és védelmezni mindenáron az erőszaktól, amely el akarja törölni. Sose feledjük, hogy az özönvíz oka a gonoszsággal megtelt föld volt, ahogy a hatodik fejezetben olvassuk: „Elhatároztam, hogy elpusztítok minden lényt a földön, mivel a föld az emberek miatt megtelt gonoszsággal” (6,13). Kezdetektől ez történt, mikor Káin megölte Ábelt, ezzel veszélyeztetve az egész emberi történelmet és az együttélés lehetőségét. Hogy megértsük, miért utasítja el Isten mélyen az erőszakot, az ember teremtéséhez kell visszamennünk: „Isten megteremtette az embert, saját képmására”. Ebből származik a szövetség, amelyet az Úr hoz létre Noéval. Isten egy szeretetpaktummal kötelezi el magát minden élőlény irányában. Mind az ő védelme alá kerülnek, az ő szeretetének szárnyai alá, amely mindenki életéért van. Az Első Testamentumban (az Ószövetség történeteiben – a ford.) az Úr más alkalmakkor is megújítja szövetségét, mert az emberek s az ő választott népe gyakran semmissé teszik. Ezzel fejezi ki Isten az ő hűségét és abbéli szándékát, hogy barátságába fogadjon bennünket. Végül pedig ennek a szövetségnek a jele nem más, mint amit ma szivárványnak nevezünk. A héber megfogalmazásban ez „felhők feletti íj”. A szöveg tehát az „íj” szót használja, ami a háború jelképe. Isten az erőszak történetét a béke történetévé alakítja át. A szivárvány pedig ebbéli szándékának s a föld életéről szőtt álmának jele.

Imádság az Egyházért

Február 20., szerda

Ter 8,6–13.20–22 – Az özönvíz vége

Imádság a szentekkel

6Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; 7az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. 8Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén. 9De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. – Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába. 10Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. 11Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, 12de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá. 13Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe. 

20Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. 21Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: »Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem. 22Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.«

Végére érünk lassan azoknak a fejezeteknek, amelyekben a Biblia az özönvíz történetét mondja el, mely az emberiséget ért első nagy csapás volt azután, amit Ábel meggyilkolásával Káin okozott. Megfigyelhetjük, milyen türelmesen vár Noé, aki biztos akar lenni abban, hogy az özönvíz egészen visszavonult a föld felszínéről, s így az állatok és az emberek már elhagyhatják a fedélzetet annak veszélye nélkül, hogy a vízbe vesznének. Ennek az embernek a várakozása, aki korábban meghallotta Isten igéjét, mintha üzenni akarna a galamb elengedésének hármas gesztusával, mely csőrében az olajággal idővel a béke szimbólumává vált, s melyet szintén biztonságban akart tudni. A béke türelmet és várakozást kíván tőlünk, amely azonban nem ernyedt és beletörődő, hanem hozzáértő mestereket kíván, akik képesek úgymond előkészíteni a talajt a megvalósulásához. Végül Noé is kiszáll a bárkából családjával, s mindazokkal az élőlényekkel együtt, amelyeket megmentett a víztől. Elsőként is „oltárt épített az Úrnak” a hála jeléül, a megmenekülésért és a földön újra megvalósult békéért. Ebben a gesztusban újra megvalósul az az egység az Úrral, amit az emberiség megtört az erőszakkal, s amit majd végleg szentesít az Isten és Noé közt megújítandó szövetség. Létezik a teremtett világnak egy olyan egysége, amelyet helyre kell állítani, az az emberi és átfogó ökológia, amelyről Ferenc pápa is beszél a Laudato si’ kezdetű enciklikájában. Maga az Úr is ünnepélyesen elkötelezi magát Noé előtt, hogy a földi életet mindenkor megőrzi, de az ő elköteleződése abból a megfontolásból származik, amelynek nekünk is mindenkor tudatában kell lennünk: „az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra”. Ez nem egyfajta pesszimista kép az emberről, hanem figyelmeztetés, amelyet nem téveszthetünk szem elől, amelynek tudatában kell lennünk, mert a gonosz erős, és észrevétlenül képes beszivárogni a szívünkbe és a gondolatainkba. Ez a tudatosság segít, hogy beismerjük önnön törékenységünket, és hogy abban az erőben bízzunk, amely Istentől származik.

Imádság a szentekkel

Február 19., kedd

Ter 6,5–8;7,1–5.10 – Az emberek gonoszsága fájdalommal tölti el Istent

Imádság az Úr anyjával, Máriával

5Amikor azonban az Úr látta, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata folyton gonoszra irányul, 6megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és mélyen bánkódva szívében 7így szólt: »Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az embert és a jószágot, a csúszómászót és az égi madarat, mert bánom, hogy alkottam őket!« 8Noé azonban kegyelmet talált az Úr előtt.

1Azt mondta erre az Úr Noénak: »Menj be a bárkába, te és egész házad népe, mert téged találtalak igaznak előttem ebben a nemzedékben. 2Minden tiszta állatból végy hetet-hetet, hímet és nőstényt, a nem tiszta állatokból pedig kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, 3az ég madaraiból is hetet-hetet, hímet és nőstényt, hogy a magja megmaradjon az egész föld színén. 4Mert még hét nap, azután esőt hullatok a földre negyven napon és negyven éjen át, s eltörlök a föld színéről minden lényt, amelyet alkottam!« 5Meg is tette Noé mindazt, amit az Úr megparancsolt neki. 

0Amikor aztán eltelt a hét nap, elárasztották az özön vizei a földet.

A bibliai szerzők tisztában vannak azzal, hogy a rossz nem Isten, hanem az ember műve. A gyűlölet, a bosszú és a gőgösség érzéseinek bölcsője nem más, mint az emberi szív legmélye. S már a Teremtés könyvének első fejezeteiből egyértelműen kitűnik, mennyire átjárja az erőszakosság az emberi történelmet, szembefordítva az embereket egymással. Az élet minden területét megmérgezi az emberek gonoszsága, annyira, hogy „megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön, és bánkódott szívében”. Még a Teremtő szíve is megszakad, látva az emberek és népek közt egyre terjedő erőszakosságot. Az erőszak káoszba löki vissza a teremtést. Ez az özönvíz magyarázata. Nem Isten büntetéséről van tehát szó. Az özönvíz csupán következménye annak az emberek közt elharapódzó erőszaknak, amely visszafordítja magát a teremtést azzal, hogy a zűrzavar állapotába taszítja. Ez a történet a mi korunkban is érvényes. Elég, ha a számtalan ma is zajló háborúra és azok drámai következményeire gondolunk, ahogy az is, ha a teremtett világ vagy az emberi természet ellen elkövetett erőszakot és annak következményeit tekintjük, vagy a kicsinyek és idősek életével való visszaélést. A Szentírás ezen szakasza tehát a világ mai helyzetének néhány vonását is felvázolja, amelyben az erőszak immár az élet meghatározó, szokványos eleme lett, s feledésbe merült, hogy az erőszak csak erőszakot szül. Az istenhívők, ahogy Noé is, arra kaptak meghívást, hogy Istennel járják útjukat, és őt hallgassák, hogy képesek legyenek legyőzni a gonoszt, és eltávolodni a romboló erőszaktól. Minden tanítvány, minden kicsiny keresztény közösség arra kapott meghívást, hogy bárka legyen a világ viharos tengerén, hogy felépülést és menekvést nyújtson sokaknak, különösen is a gyengéknek és a szegényeknek, akik vigaszt és békét kérnek. A hívőknek s a keresztényeknek még inkább feladatuk, hogy menedéket nyújtsanak az erőszak elől, kiutat az ellenségeskedés és a rombolás káoszából. A bárkában újra feláll az az egység, amelyért Isten a férfit és a nőt teremtette, az emberiségnek az az egységessége, amelynek az Egyház az eszköze és szentsége kell hogy legyen, ahogy a II. vatikáni zsinat mondja. Ha azt szeretnénk, hogy mindenki élete derűs legyen, nincs más választásunk, mint hogy újraépítsük ezt az egységet, amelyért Jézus maga is imádkozott, mielőtt halálra adták.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Február 18., hétfő

A Santa Maria in Trastevere bazilikában ma a békéért imádkoznak

Ter 4,1–15.25 – Káin és Ábel

Imádság a békéért

1Az ember aztán megismerte feleségét, Évát. Az fogant, megszülte Káint, és így szólt: »Embert kaptam Istentől!« 2Majd ismét szült: az öccsét, Ábelt. Ábel juhpásztor volt, Káin pedig földműves. 3Történt pedig számos nap múltán, hogy Káin ajándékot mutatott be az Úrnak a föld gyümölcséből. 4Ábel is áldozott nyája elsőszülötteiből és azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és ajándékaira, 5de Káinra és ajándékaira nem tekintett. Nagy haragra gerjedt erre Káin, és lehorgasztotta a fejét. 6Ám az Úr azt mondta neki: »Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? 7Nemde ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, legott az ajtóban leselkedik a bűn! Kíván téged, de te uralkodj rajta!« 8Mindazonáltal Káin azt mondta Ábelnek, a testvérének: »Menjünk ki!« Amikor kint voltak a mezőn, Káin rátámadt testvérére, Ábelre, és megölte. 9Azt mondta ekkor az Úr Káinnak: »Hol van Ábel, a testvéred?« Ő így felelt: »Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?« 10Azt mondta erre neki: »Mit műveltél? Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről. 11Ezért légy átkozott e földön, amely megnyitotta száját, s befogadta öcséd vérét kezedből! 12Ha műveled, ne adja meg neked gyümölcsét! Kóbor bujdosó légy a földön!« 13Azt mondta erre Káin az Úrnak: »Nagyobb az én gonoszságom, hogysem viselhetném. 14Íme, ma kivetsz engem e föld színéről, el kell takarodnom színed elől, s kóbor bujdosó lesz belőlem a földön: így bárki megölhet, aki rám talál!« 15Azt mondta erre az Úr neki: »Korántsem lesz úgy, sőt bárki, aki megöli Káint, hétszeresen bűnhődik!« Jelt is tett az Úr Káinra, hogy meg ne ölje senki sem, aki rátalál. 

25Ádám megismerte még a feleségét, s az fiút szült, és elnevezte Szetnek, mondván: »Másik magzatot adott nekem Isten Ábel helyett, akit megölt Káin!« 

Az emberiség történetét elejétől a testvérgyilkos harc bélyegzi meg. Ez Káin és Ábel története. Káin erős ember, Ábel pedig, a testvére, szinte névtelen valaki. Ábel neve ugyanis héberül annyit tesz: „lehelet”, „semmi”. Az ő neve és létezése is abban nyilvánul meg, hogy egy másik ember „testvére”, Káiné. Egy ember sem létezhet anélkül, hogy elfogadná, van testvére is, vele él, s úgy képezi le világát, hogy elfogadja a benne rejlő másságot. Emberi mivoltunk felismerése és megvalósulása nem lehetséges mások nélkül. Ábel pásztor volt, nomád életvitelű ember, nem pedig földműves, mint Káin. Káin bűne abból sarjad, hogy elutasítja Ábel másságát. Ebből fakad testvére iránti irigysége, az a neheztelés, amely hamarosan az erőszakos halálhoz vezet. A héber szövegben Káin a testvére ellen fordul, de anélkül, hogy egyetlen szót is szólna. Mikor az irigység, a harag kialakul az emberben, mikor neheztelés alakul ki benne, többé nem képes beszélni, nem akar beszélni. Az ellenségeskedés pedig addig mélyül, hogy a végén a másik meggyilkolásához vezet. Káin az egyetlen akar lenni: ehhez a másikat, a fivért el kell söpörnie. Isten azonban ismét közbelép. Megkeresi Káint, s megkérdi tőle: „Hol van a testvéred…?” Olyan kérdés ez, amely minden ember szívének mélyéig ereszti gyökereit. Nem élhetünk egyedül. Arra lettünk teremtve, hogy együtt legyünk. Isten hangja ezért mindig a testvérről feltett kérdés. Mondhatni, Istené minden olyan férfi és nő kiáltása, akik segítséget és támogatást kérnek, akik szeretetért könyörögnek. „Hol van a testvéred?” – olyan kérdés ez, amelyet Isten ma is újra meg újra föltesz annak a világnak, amely megbotránkozás nélkül fogadja el az erőszakot, s amely elkerülhetetlen tényként gondol a háborúra, s az élet normális dimenziójaként a megosztottságra. Igen, a sok ártatlan férfi és nő vérének hangja – csakúgy, mint Ábelé – eljut egészen Istenig. Isten pedig visszafordítja hozzánk, és emlékeztet minket, hogy mindannyian egymás fivérei és nővérei vagyunk. Minden emberölés testvérgyilkosság is, minden háború testvérek közötti harc is.

Imádság a békéért