November 30., csütörtök

Szent András apostol ünnepe

Mt 4, 18-22 Az első négy tanítvány elhívása

Imádságaz apostolokkal 

¹⁸Amint elhaladt a Galileai tenger mellett, látott két testvért: Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást, a testvérét, amint körhálót vetettek a tengerbe; halászok voltak ugyanis. ¹⁹Azt mondta nekik: »Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!« ²⁰Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt. ²¹Amikor onnan továbbment, látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. ²²Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.

Az egyház ma Szent András apostolra, az első meghívottra emlékezik. Ez az ünnep arra emlékeztet minket, hogy a keresztény elsősorban tanítvány, vagyis olyan ember, aki hallgatja és követi az Urat. A hamarosan kezdődő liturgikus év nem más, mint Jézus követésének éve, az evangélium hallgatásának éve, hogy növekedhessünk általa az Úr és a testvérek szeretetében. Ezért ennek a – János evangéliuma szerint első – tanítványnak a meghívása ma is példaértékű. András, Jónás fia és Simon Péter testvére Betszaidából származott és testvérével együtt halász volt. Jézus akkor hívta magához, amikor épp a hálókat javította, amiket azonnal otthagyott és követte a Mestert. A hagyomány szerint Szíriában, Kis-Ázsiában és Görögországban hirdette az evangéliumot, Petra városában halt meg keresztre feszítve, mint mestere. A keleti egyházak a konstantinápolyi egyház első püspökeként tisztelik. Márk evangéliuma az első négy meghívott tanítvány közé sorolja. A Jézussal való találkozás után ők mindannyian a követésére szegődtek. Az egyház, minden keresztény közösség, minden vallási tapasztalat mindig találkozással kezdődik. Itt azonban nem valami sietős köszönésről van szó, nem is szalontársalgásról. Milyen gyakran töltjük mi az időnket csevegéssel, pazaroljuk el hiábavaló fecsegéssel! Jézus egyszerű, világos meghívást intéz a tanítványokhoz: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” András és testvére, Simon, másik nevén Péter, hallgatnak a hívásra, elhagyják hálóikat és követik őt. Pedig miért kellene követni? Nehéz az Isten által kínált jövőről beszélni olyan embereknek, akik hozzánk hasonlóan Isten szavának és szeretetének analfabétái. A mester megtalálja azt az egyetlen módot, ahogyan érthetően elmagyarázhatja ezeknek a halászoknak az Isten szerinti jövőt, amellyel fellelkesítheti őket: „halászok maradtok, de emberhalászok”. Ezért a halászatért ott kell hagyniuk a megszokott bárkájukat; a víz helyett az emberek földjén kell járniuk, amely talán még a tó vizénél is ingatagabb és bizonytalanabb. Ez a tenger már nem vízből áll, hanem férfiakból és nőkből, emberek tömegéből, akik a tengerhez hasonlóan elnyelik és magukkal sodorják őket. András, másik három társával együtt, elfogadja Jézus meghívását. Nem te vagy az, aki döntesz, van valaki más, aki figyel, szeret és hív téged. Valójában Jézus az első emberhalász, ő hívja ezeket a szegény halászokat. Nem a mi dolgunk megítélni, méltók vagyunk-e a meghívásra vagy sem, illetve valaki más méltó-e rá. Az effajta ítélkezés a világ logikáján alapul. Az evangéliumi terv szerint a mi dolgunk csupán az, hogy meghalljuk a meghívást, elfogadjuk és válaszoljunk rá, ahogyan ez a négy férfi tette. Jézus követése nem a hősök és a kiválasztott lelkek döntése. Az első négy tanítvány egyszerű halászember volt: meghallgatták Jézust, bíztak benne és követték. Ebben rejlik a hit és az egész egyház titka.

Imádság az apostolokkal

November 29., szerda

ApCsel 28,17–22. Pál Rómában

Imádság a szentekkel

¹⁷Három nap múlva magához kérette a tekintélyesebb zsidókat. Amikor összejöttek, beszélt hozzájuk: „Testvérek! Semmit sem vétettem a nép vagy atyáink szokásai ellen, mégis megkötöztek Jeruzsálemben, és a rómaiak kezére adtak. ¹⁸Ezek kivizsgálták ügyemet, s szabadon akartak engedni, mert semmi okot nem találtak, amiért halálra ítéljenek. ¹⁹A zsidók azonban tiltakoztak, így kénytelen voltam a császárhoz föllebbezni, de nem azért, mintha népemet akarnám vádolni. ²⁰Azért kérettelek ide, hogy lássalak benneteket, és szóljak hozzátok. Ezt a bilincset Izrael reménysége miatt rakták rám.” ²¹Azok kijelentették: „Sem levelet nem kaptunk felőled Júdeából, sem idevetődő testvér nem hozott hírt vagy mondott rosszat rólad. ²²Tőled szeretnénk hallani, hogy milyen felfogást vallasz. Csak azt tudjuk erről a felekezetről, hogy mindenütt ellenzésre talál.”

Az Apostolok Cselekedetei elbeszélésének a végére értünk. Pál Rómában van. Bizonyos értelemben a jeruzsálemi anyaközösség Pállal és Péterrel átadja a római keresztény közösségnek a küldetést, hogy a föld végső határáig hirdesse a kereszténység üzenetét. Róma a két apostol jelenléte által az első lesz a keresztény egyházak között, amely – ahogy Szent Iréneusz mondja – „előljár a szeretetben”. Az Apostolok Cselekedeteinek lezárása röviden leírja az evangélium római átadását. Pál misszióját házi őrizetben, egy magánházban kezdte, amelyet valószínűleg a római keresztény közösség talált neki. Mivel élvezte a római hatóságok jóindulatát, meglátogathatták barátai, meglehet, egy katona mindig őrizte őt. Pál azonnal magához hívatta a zsidó közösség vezetőit (a „tekintélyesebbek zsidókat”). Ezzel akarta kimutatni békéltető szándékát. Nem beszél a zsidók cselvetéseiről, sem a császárhoz intézett fellebbezésének okairól. Meg akarja őket győzni arról, hogy mennyire ragaszkodik Izrael népéhez, és elmagyarázza, hogy „Izrael reménységének” ügye miatt van rabságban, vagyis a közös várakozás beteljesülése, a Szentírásban szereplő isteni ígéretek megvalósulása miatt. A zsidó vezetők válasza két szakaszban érkezik. Először biztosítják Pált afelől, hogy sem írásban, sem szóban nem kaptak rá nézve neheztelő információkat. Azután meg nemhogy ellenségesnek nem mutatkoznak tanításával szemben, hanem egyenesen nagy türelemről tesznek tanúságot iránta, sőt még némi érdeklődést is mutatnak tanítása iránt. Tudják, hogy prédikációja mindenhol ellenkezést vált ki, ezért szeretnék személyesen meghallgatni. Az Apostolok Cselekedeteinek szerzője egyértelműen hangsúlyozni akarja, hogy a birodalom fővárosában a keresztények és zsidók közötti kapcsolat korántsem olyan feszült, mint más városokban, ahol az apostol korábban megfordult. Az evangélista ebben a helyzetben nemcsak tudósítani akar az eseményekről, hanem érzékeltetni szeretné azok jelképes értelmét is.

Imádság a szentekkel

November 28., kedd

Apostolok Cselekedetei 28,11-16. A hajóút Rómába

Imádság az Úr anyjával, Máriával 

¹¹Három hónap múlva továbbindultunk egy alexandriai hajón, amely a szigeten telelt, és amelynek a Dioszkurok voltak a jelvénye. ¹²Szirakuzába érve három napig ott vesztegeltünk. ¹³Onnét a part mellett hajózva eljutottunk Régiumba. Mivel másnap déli szél fújt, a következő nap Puteoliba futottunk be. ¹⁴Itt testvéreket találtunk, s kérésüknek engedve egy hétig ott maradtunk, aztán Róma felé vettük az irányt. ¹⁵A testvérek, mihelyt hírt hallottak rólunk, elénk siettek egészen a Forum Appii és a Tres Tabernae tájáig. Amikor Pál meglátta őket, hálát adott az Istennek, és bizalommal telt el.¹⁶Amikor megérkeztünk Rómába, Pál engedélyt kapott, hogy saját szállást vegyen egy katona őrizete alatt.

Három hónappal később a csoport újra útnak indult és Siracusában kötött ki. Három napot töltöttek ott, és Pál találkozott a városban már egy ideje létrejött kis keresztény közösséggel. Reggioig haladtak tovább, majd onnan Pozzuoliba hajóztak, ahol az apostol egy másik kis közösséggel találkozott. Innen mentek Rómába, talán a via Appián. Ezen a ponton az elbeszélés megható epizóddal folytatódik: a római keresztények egy csoportja, amint tudomást szerezett Pál érkezéséről, elébe ment egészen a Forum Appii-ig (kb. 70 km-re van Rómától), mások pedig a Tres Tabernae (50 km-re Rómától) tájáig. Pál ezekben a pillanatokban talán visszaemlékezett Jézus szavaira, amiket Jeruzsálemben mondott neki: „Légy bátor! - mondta. - Mert ahogy tanúságot tettél rólam Jeruzsálemben, úgy kell tanúságot tenned Rómában is.” (23,11) El lehet képzelni a Rómába érkezés jelenetét: Pál rabként, bilinccsel a csuklóján érkezik meg a birodalom fővárosába, és az Apostolok Cselekedetei mégis azt írja, hogy annyi sok testvér láttán megvigasztalódott és köszönetet mondott Istennek. Régi álma volt, hogy eljusson a birodalom fővárosába, és sokat imádkozott azért, hogy ez valóra váljon, ahogy a római keresztényekhez írt levelében meg is írja: „szüntelenül azért könyörgök, hogy egyszer Isten segítségével eljuthassak már hozzátok (...) hitetekről ugyanis az egész világon dicsérettel szólnak.” Jeruzsálemből, a Feltámadás városából, Athénen, a kultúra fővárosán át Rómába, a birodalom szívébe, az akkori világ politikai központjába érkezik. Az Apostolok Cselekedetei, mely e két város között játszódik, bizonyos értelemben azt írja le, hogy milyen utat járt be az evangélium Jeruzsálemtől Rómáig, és innen az egész világba.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

November 27., hétfő

Apcsel 28, 1-10. Pál partot ér Máltán

Imádság a szegényekért 

 

¹Megmenekülésünk után tudtuk meg, hogy a szigetet Máltának hívják. ²A barbárok nem csekély emberséget tanúsítottak irántunk: tüzeket raktak, és gondoskodtak mindannyiunkról a ránk szakadt esőben és hidegben. ³Amikor azonban Pál összeszedett egy csomó rőzsét és rárakta a tűzre, egy vipera mászott elő a melegtől, és rávetette magát a kezére. ⁴A barbárok meglátták a kezén lógó állatot, és azt mondogatták egymásnak: »Ez az ember bizonyosan gyilkos, mert kimenekült ugyan a tengerből, de a bosszú nem hagyja életben.« ⁵De ő lerázta a kígyót a tűzbe, és nem lett semmi baja. ⁶Pedig azok azt hitték, hogy felpuffad, nyomban lerogy és meghal. Vártak is erre jó ideig, s amikor látták, hogy semmi baj sem érte, mást gondoltak: azt mondták, hogy isten.
⁷Azon a vidéken a sziget Publiusz nevű főemberének voltak birtokai. Ez befogadott minket, és három napig jól tartott bennünket. ⁸Publiusz apja éppen akkor lázban és vérhasban gyötrődve feküdt. Pál bement hozzá, imádkozott, aztán rátette a kezét, és meggyógyította. ⁹Ez után az eset után a szigetről minden beteg eljött hozzá, és mind meggyógyult. ¹⁰Ezek nagy tisztelettel vettek körül minket, s amikor hajóra szálltunk, elhalmoztak bennünket a szükséges dolgokkal. 

 

Megmenekülvén a hajótöréstől Pál ismételten megtapasztalja Isten védelmét. Az Úr azt mondta neki: „Megmentelek téged!” A máltaiak nagyon vendégszeretően bántak a hajótöröttekkel, nem ijedtek meg tőlük, mint ahogy ma azt gyakran teszik az emberek a partot érő menekültekkel: gyanakodva néznek rájuk és sokszor kitoloncolják őket. A máltaiak, akiket barbároknak neveztek, különleges emberséggel fogadták be ezeket a hajótörötteket, tüzet gyújtottak nekik, hogy megmeneküljenek. Ez történet különös erővel bír korunkban, ami sajnos drámai események szemtanúja. Rengetegen ember fullad a tengerbe de még többen szemlélik ezeket az eseményeket rideg szemekkel, pedig nekik kellene megérteniük azoknak a tragédiáját, akik arra kényszerülnek, hogy egy jobb élet reményében elhagyják otthonaikat, családjukat. A máltaiak viselkedése egészen más volt. Nagyon megdöbbentek, amikor azt látták, hogy Pál annak ellenére sértetlen maradt, hogy fagyűjtés közben megmarta a kígyó. Jézus, amikor elküldte a tanítványokat, hogy minden teremtménynek hirdessék az evangéliumot, ezt mondta: „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16, 17-18) És pontosan úgy történt, ahogy Jézus mondta. Pál nem csak hogy megmenekült a gonosztól, hanem ő maga is sok beteget meggyógyított Máltán. Mint befogadott hajótörött így bőségesen viszonozta a máltaiak vendégszeretetét. A befogadás az írásokban egy folyamatos tanúságtétel és az Úr által mindig viszonzásra talál.

Imádság a szegényekért

November 26., vasárnap, Krisztus Király ünnepe

Ez 34,11–12. 15–17; Zsolt 22; 1 Kor 15,20–26. 28; Jel 1,8.25; Mt 25,31–46

Imádság az Úr napján

Ezen a vasárnapon az evangélium Jézust az idők végén, az utolsó ítélet pillanatában állítja elénk. A jelenet nagyszabású: Jézus a királyi trónon, „és vele minden angyal”. Előtte összegyűlnek „mind a nemzetek”, keresztények és nem keresztények, hívők és nem hívők, ennek vagy annak a nemzetnek a tagjai, akik Krisztus előtt, és akik utána éltek. Minden nép ott van. Nincs köztük különbség, csak egyetlen dologban, amit majd az Emberfia fog megítélni, aki mint a világmindenség bírája jön majd el. Egyetlen különbség, amelyre talán nem is fordítottunk figyelmet a földön. A bíró azonban nem beszél mellé, ő látja, és mindenkinek megmutatja a különbséget, különösképpen az egyes embereknek.

Az evangélium azt írja, hogy Jézus különválasztja egymástól az embereket, ahogyan a pásztor is elválasztja egymástól a juhokat és a kosokat. Az előbbieket jobbra küldi, az utóbbiakat balra. Nem arról van szó, hogy egyik népet elkülöníti a másiktól, hanem arról, hogy az egyes népeken belül tesz különbséget az emberek között, akárcsak a hívők és nem hívők esetében: mindkét csoporton belül különbséget tesz. Sőt az egyes embereken belül is! Megeshet, hogy lényünk egy része Krisztus baljára, másik része a jobbjára kerül.

A szétválasztás nem ideológiai vagy kulturális szempontok, esetleg vallási különbségek alapján történik. Az a döntő, hogy milyen volt a kapcsolatunk a szegényekkel. Életünknek az a szakasza fog bennünket üdvözíteni, amikor az Úr látta, hogy enni adtunk az éhezőknek, inni adtunk a szomjazóknak, felruháztuk a mezíteleneket, meglátogattuk a bebörtönzötteket. A többit, ami balra kerül, megégetik és elpusztítják. Jézus felfedi magát, és azt mondja: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom”. A bíró és az őt faggatók közt zajló párbeszéd rávilágít erre a zavarba ejtő szempontra. A világmindenség bírája, akit mindenki, jók és gonoszak, hívők és nem hívők Királynak és Úrnak ismernek el, magára ölti a kellemetlenkedő hajléktalan arcát. Ott van a szenilis öregemberben, az eltorzult gyerekben, abban a sok bevándorlóban, akiket visszaküldenek (akár a halálba is), mert itt nem tudunk kellő segítséget nyújtani nekik. A felsorolást bárki tudja folytatni, elég kicsit körbenézni városaink utcáin. A szegénység hatféle megjelenési formájának monoton ismétlése néhány versen belül mintha arra utalna, hogy visszatérő jelenségről van szó. Ez pedig azt jelenti, a döntő találkozás köztünk és Isten között nem heroikus, különleges tettek keretében valósul meg, hanem az elesettekkel és a szegényekkel való mindennapi, banális találkozásokon keresztül. Az evangélium szerint az üdvösség feltétele a szegények irányában megnyilvánuló szeretet és figyelem gyakorlása. S nem számít, hogy tudod vagy nem tudod, hogy bennük Jézus van jelen.

Még két utolsó, rövid gondolat: Mindenekelőtt ki kell emelni azt az objektív tényt, hogy Jézus azonos a szegényekkel. Ők magukon viselik Krisztus szentségét. Mégpedig nem azért, mert jók és tisztességesek, hanem pusztán szegénységük okán. Távol áll az evangéliumi érzékenységtől az a rendszeresen ismétlődő elvárás, hogy a szegények legyenek tisztességesek, ne „nyomuljanak”, ha azt akarják, hogy segítsünk nekik. Ez csupán remek kifogás fösvénységünkre. A második megjegyzés a nem hívőkkel van kapcsolatban: egyértelmű, hogy akik a Király jobbjára kerülnek, nem mint hívők kerülnek oda. Ezek egyértelműen azt mondják, hogy nem ismerték fel Jézust azokban a szegényekben, akiknek segítettek. Ez azonban nem számít. Az együttérzés és a segítségnyújtás a fontos, vagy ha úgy tetszik, az Úr érzéseivel áthatott szív, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Biztos, hogy a szegények megsegítése dönt az üdvösségünkről. Az egyes emberek üdvösségéről, de az egész társadaloméról is, mostantól fogva.

Imádság az Úr napján

November 25., szombat

Apcsel 27, 27-44 Hajótörés és kiszabadulás

Előesti imádság 

²⁷Amikor már a tizennegyedik éjszaka is beállt, amióta az Adrián hajóztunk, éjféltájban a hajósok azt gyanították, hogy valamiféle föld tűnik fel előttük. ²⁸Erre lebocsátották a mélységmérőt, és húsz ölet mértek. Majd kicsit továbbhaladva onnan már tizenöt ölet mértek. ²⁹Ezért attól tartva, hogy sziklás helyekbe ütközünk, leeresztettek négy vasmacskát a hajó faráról, és aggódva várták, hogy kivilágosodjon. ³⁰Közben a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Azzal az ürüggyel, hogy a hajó orráról horgonyokat vetnek ki, leeresztették a csónakot. ³¹Ekkor Pál azt mondta a századosnak és a katonáknak: »Ha ezek nem maradnak a hajón, ti nem menekülhettek meg.« ³²Erre a katonák elvágták a csónak köteleit és hagyták kiesni. ³³Amikor világosodni kezdett, Pál kérte mindnyájukat, hogy vegyenek magukhoz eledelt. Ezt mondta nekik: »Ma tizennegyedik napja, hogy vártok, étlen vagytok, és semmit sem vesztek magatokhoz. ³⁴Azért arra kérlek titeket, vegyetek táplálékot magatokhoz, ez a javatokra lesz. Egyikteknek sem vész el egy haja szála sem a fejéről.« ³⁵Miután ezt elmondta, fogta a kenyeret, s mindnyájuk szeme láttára hálát adott Istennek. Aztán megtörte azt, és elkezdett enni. ³⁶Erre mindnyájan megnyugodtak, és ők is vettek magukhoz eledelt. ³⁷Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. ³⁸Amikor jóllaktak az étellel, úgy könnyítettek a hajón, hogy a gabonát a tengerbe dobták. ³⁹Bár ekkorra megvirradt már, a szárazföldet nem ismerték fel, de észrevettek egy öblöt, amelynek lejtős partja volt. Azt gondolták, hogy erre futtatják ki a hajót, ha tudják. ⁴⁰Miután a horgonyokat eloldották és a tengerbe dobták, meglazították a kormányrudak köteleit is, majd felvonták a vezérvitorlát a szél fújásának az irányában, így igyekeztek a part felé. ⁴¹Amikor végül egy földnyelvhez jutottak, ráhajtották erre a hajót. A hajóorr megakadt ugyan, és mozdulatlan maradt, de a hátsó rész kezdett szétesni a hullámverés ereje miatt. ⁴²A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valamelyik kiússzon és megszökjön. ⁴³A százados azonban meg akarta menteni Pált, ezért megtiltotta, hogy ezt megtegyék. Megparancsolta tehát, hogy azok bocsátkozzanak le elsőként, akik úszni tudnak. Jussanak ki és menjenek ki a szárazra. ⁴⁴A többieket pedig kivitték, kit deszkákon, kit a hajó roncsain. Így történt azután, hogy minden ember kimenekült a partra.

Pál a Rómába menő, viharban hánykolódó hajón meghiúsítja a legénység szökési tervét; megakadályozza, hogy a menekülésre kész foglyokat a római katonák megöljék. Pál mindnyájukat a máltai kikötéshez vezet és megmenti őket. Mondhatni, hogy az apostol csak külsőleg fogoly, valójában ő menti meg az egész legénységet, akik fogva tartják őt. Minden hívőnek, minden keresztény közösségnek az a feladata, hogy segítsen a biztonságot jelentő kikötőbe révbe érni. A hívő ember és a közösség Jézushoz hasonlóan nem élhet magának. Az Egyház ezért nem foglalkozhat csupán belső problémáival, hőn áhítozva tisztaságára és nem a városának, a világnak gondjaival törődve. Pál elsősorban nem arra gondolt, hogy ő fogoly és ki kell szabadulnia. A hullámokon hánykódó hajón Pál mindenkiért imádkozott, mindenkit éberen figyelt és azért dolgozott, hogy épségben partot érjenek. Az Egyház és minden hívő véget nem érő missziója: imádkozni és fáradozni azért, hogy mindenki méltó életet élhessen. Hihetetlen aktualitása van a hajón tevékenykedő apostol példájának egy olyan társadalomban, amelyben férfiak és nők az egyéni érdekeikért gyakran egymással küzdenek. Szükség van rá, hogy valaki imádkozzon és mindenki megváltásáért fáradozzon.

Előesti imádság

November 24., péntek

Apostolok cselekedetei 27,1-26. Indulás Rómába

 Szent Kereszt imádsága

 

¹Miután a határozat úgy szólt, hogy hajón elviszik őt Itáliába, Pált a többi fogollyal együtt átadták az Auguszta-zászlóalj Júliusz nevű századosának. ²Felszálltunk tehát egy adramittiumi hajóra, s útnak indultunk, megkezdve a hajózást az ázsiai helységek felé. A Tesszalonikiből való makedóniai Arisztarchosz is velünk tartott. ³Másnap elérkeztünk Szidonba. Júliusz emberségesen bánt Pállal. Megengedte neki, hogy felkeresse barátait, s gondoskodjék magáról. ⁴Amikor onnan elindultunk, Ciprus alá hajóztunk, mert a szelek éppen szembe fújtak. ⁵Áthajózva Cilícia és Pamfília tengerén, elérkeztünk a líkiai Mírába. ⁶Mivel a százados talált ott egy Itáliába induló alexandriai hajót, arra szállított át minket. ⁷Miután hajónk több napon át lassan haladt előre, nagy nehezen eljutottunk Knídosz elé, de mert a szél gátolt bennünket, Szalmóné táján áthajóztunk Kréta alá. ⁸Nagy nehezen haladtunk mellette, s elérkeztünk egy Jókikötő nevű helyhez Lászea város közelében. ⁹Mivel az idő igen előre haladt, és a hajózás nem volt már biztonságos, hisz a böjt is elmúlt már, Pál figyelmeztette őket ¹⁰ezekkel a szavakkal: »Férfiak, látom, hogy a hajózás nemcsak a rakománynak és a hajónak, hanem az életünknek is gyötrelmére és nagy kárára kezd lenni.« ¹¹A százados azonban inkább hitt a kormányosnak és a kapitánynak, mint Pál szavainak. ¹²S mivel a kikötő sem volt alkalmas a telelésre, a többség megállapodott abban a tervben, hogy elhajóznak onnan. Ha csak lehetséges, elérik Főnixet, és ott telelnek a krétai kikötőben, amely a délnyugati és északnyugati szélirányra tekint. ¹³Mivel a déli szél gyengén fújt, és úgy gondolták, hogy kitarthatnak szándékuk mellett, felszedték hát a horgonyt, és tovább haladtak szorosan Kréta mellett. ¹⁴De röviddel ezután rájuk tört onnan az Északkeletinek nevezett orkán. ¹⁵Mivel elkapta a hajót, és nem tudtunk a szél ellen haladni, elsodródtunk, átengedve a hajót a szélrohamoknak. ¹⁶Amikor elszáguldottunk egy Kauda nevű kis sziget alatt, alig tudtuk megmenteni a csónakot. ¹⁷Mikor végre sikerült azt felhúzni, védőintézkedéseket alkalmaztak: átkötötték a hajót, és mivel attól tartottak, hogy a Szirtiszhez csapódnak, lebocsátották a lassítót, és így haladtak tovább. ¹⁸A hatalmas vihar úgy hányt-vetett bennünket, hogy másnap kidobálták a rakományt. ¹⁹Harmadnap pedig a hajó felszereléseit dobálták ki saját kezükkel. ²⁰S mert több napon át sem a nap, sem a csillagok nem tűntek fel, és a rémséges vihar folyton dühöngött, odalett már minden reményünk, hogy megmenekülünk. ²¹Mikor már sokat éheztek, Pál közéjük állt, és így szólt: »Férfiak, rám kellett volna hallgatnotok, nem kellett volna elindulni Kréta alól, s nem szenvednénk ezt a vesződséget és kárt. ²²De most is arra biztatlak titeket, legyen a lelketek bizakodó, mert egy ember sem fog közületek elveszni, egyedül a hajó. ²³Ezen az éjszakán ugyanis megállt mellettem Isten angyala – én az övé vagyok és neki szolgálok –, ²⁴s azt mondta: ‘Ne félj, Pál! A császár elé kell állnod; íme, Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled hajóznak!’ ²⁵Azért férfiak, legyetek bizakodó lelkűek, mert én elhiszem Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondta. ²⁶Ki kell vetődnünk valamelyik szigetre.«

Az apostol Rómába vezető útja különösen fontos helyet foglal el az Apostolok Cselekedeteinek elbeszéléseiben. Nem pusztán egy nagyszerű és különleges élettörténet végéről van szó, mint inkább az isteni és nem az emberi terv beteljesüléséről. Az egyház, mely első lépéseit a birodalom perifériáján található szent városban, Jeruzsálemben tette meg, most Rómába, a fővárosba, a pogány világ központjába érkezik. Rómába érve „beteljesült”, jóllehet kezdetleges állapotában a küldetés, miszerint az evangéliumot minden népnek hirdetni kell. Eljutni a birodalom központjába azt jelentette, hogy innen kiindulva minden néphez el lehet érni. Pál tudatában van ennek a tervnek és minden nehézséget vállal, hogy eljusson Rómába. Ugyanaz az elszántság vezeti, mint Jézust Jeruzsálem felé. Az 59-es vagy a 60-as év nyarának derekán járhatunk, amikor Fesztusz római helytartó úgy dönt, hogy elindítja Pált Róma felé. Hajóra szállítják más foglyokkal együtt, és egy Juliusz nevű százados alatt álló zászló- aljra bízzák. Hozzájuk csatlakozott Lukács és Arisztarchusz is. Az elbeszélés újra „mi”-re vált, ami bizonyítja, hogy Lukács szemtanú és éles szemű megfigyelő. Cezareából indul a hajó, és október vége felé Krétán köt ki. Ekkor Pál azt javasolja, hogy töltsék itt a telet, és így elkerülhetik a viharos, háborgó tengert. Ám a kormányos látva, hogy a kikötő nem alkalmas a téli tartózkodásra, és mivel éppen akkor gyenge déli szél fúj, nem hallgat az apostol tanácsára, és úgy dönt, mindenképpen továbbmennek. Néhány mérfölddel később viharba keverednek, és csak hajszálon múlik, hogy nem futnak zátonyra. A hajó teljesen ki van téve a vihar játékának. Mindannyian félnek. Pál – és ez a kép emelkedik ki az elbeszélésből – az Úrhoz imádkozik, és mindannyiukért könyörög. Az Úr angyala megszólítja: „Ne félj, Pál! Neked a császár elé kell állnod! Nézd, neked ajándékoz az Isten mindenkit, aki veled hajózik.” Az apostol vigasztalást kap az Úrtól az imádságban. A legénységhez fordul „Istennek a nevében, akinek szolgálok”, és buzdítja őket, hogy ne féljenek. Pál ismét megmutatja, hogy mi az egyház és a hívők feladata a világ irányában.

A Szent Kereszt imádsága

November 23., csütörtök

Apostolok Cselekedetei 26,1-32. Pál beszéde Agrippa király előtt

Imádság az egyházért 

¹Agrippa erre azt mondta Pálnak: »Megengedjük, hogy szólj a magad érdekében.« Ekkor Pál kitárta kezét, és elkezdte előadni védekezését: ²»Boldognak tartom magam, Agrippa király, hogy jelenlétedben védekezem ma mindaz ellen, amivel a zsidók vádolnak. ³Főként pedig azért, mert te ismered a zsidóknál levő összes szokást és vitás kérdést. Azért kérlek, hallgass meg türelmesen. ⁴A zsidók mindnyájan ismerik ugyanis életemet ifjúságomtól kezdve, amely elejétől fogva népem körében folyt le Jeruzsálemben. ⁵Tudják rólam korábbról, kezdettől fogva – ha hajlandók lennének tanúskodni –, hogy vallásunknak legszigorúbb felekezete szerint éltem, mint farizeus. ⁶Most mégis itt állok, ítélkezésnek alávetve, mert reménykedem abban az ígéretben, amelyet Isten tett atyáinknak, ⁷s amelyre tizenkét törzsünk éjjel-nappal szolgálva reméli, hogy eljut. E reménység miatt vádolnak engem a zsidók, király. ⁸Mi hihetetlent találtok abban, hogy Isten a halottakat feltámasztja?
⁹Korábban magam is azt tartottam, hogy nagy ellenségként kell eljárnom a Názáreti Jézus neve ellen, ¹⁰s ezt meg is tettem Jeruzsálemben. A szentek közül sokat zárattam börtönökbe, miután a főpapoktól felhatalmazást nyertem. Amikor pedig megölték őket, a hozzájárulásomat adtam. ¹¹Zsinagógáról zsinagógára járva sok esetben megkínoztam őket, így akartam őket káromlásra kényszeríteni. S aztán, egyre jobban dühöngve ellenük, idegen városokban is üldöztem őket. ¹²Amikor ilyen szándékkal a főpapok felhatalmazásával és engedélyével Damaszkuszba mentem, ¹³útközben egyszer déltájban azt láttam, király, hogy az égből a nap fényénél ragyogóbb világosság ragyogott körül engem, s azokat, akik velem voltak. ¹⁴Mindannyian leestünk a földre, s ekkor szózatot hallottam, amely héber nyelven így szólt hozzám: ‘Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugdalóznod!’ ¹⁵Erre megkérdeztem: ‘Ki vagy, Uram?’ Az Úr ekkor így szólt: ‘Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. ¹⁶De kelj fel, és állj lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgájává és tanújává tegyelek azoknak a dolgoknak, amiket láttál, és amelyek végett még meg fogok jelenni neked. ¹⁷Ezért kimentelek téged a népből és a pogányok közül, akik közé most küldlek, ¹⁸hogy megnyisd szemüket, s hogy a sötétségből a világosságra, és a sátán hatalmából Istenhez térjenek, s így elnyerjék a bűnök bocsánatát, és az örökrészt a szentek között a bennem való hit által.’ ¹⁹Mindezek következtében, Agrippa király, nem kételkedtem a mennyei látomásban. ²⁰Először a Damaszkuszban levőknek, aztán Jeruzsálemben és Júdea egész tartományában, végül a pogányoknak hirdettem, hogy tartsanak bűnbánatot, és térjenek Istenhez, végezzék a bűnbánat méltó cselekedeteit. ²¹Emiatt fogtak el a zsidók, amikor a templomban voltam, és meg akartak ölni. ²²De Isten oltalma megsegített, és a mai napig helytálltam mint tanú, kicsi és nagy előtt. Nem mondok semmit sem azokon kívül, amikről Mózes és a próféták beszéltek, mint eljövendő dolgokról: ²³hogy Krisztus szenvedni fog, első lesz a halottak föltámadásában, és világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.«
²⁴Mikor ezeket szólva előadta védekezését, Fesztusz jó hangosan azt mondta: »Esztelen vagy Pál, a sok tudomány esztelenségbe kerget téged!« ²⁵Pál pedig: »Nem vagyok én esztelen, kegyelmes Fesztusz, hanem az igazság és a józanság szavait mondom. ²⁶A király ugyanis, akihez éppen ezért bátran beszélek, tud ezekről. Úgy gondolom, ezek közül semmi sem ismeretlen előtte, hiszen ezekből semmi sem történt holmi zugban. ²⁷Agrippa király, hiszel a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel!« ²⁸Erre Agrippa így szólt Pálhoz: »Kevésen múlik, hogy meggyőzz, és keresztény legyek.« ²⁹Pál pedig: »Kérem Istentől, akár kicsi, akár nagy áron, hogy nemcsak te, hanem azok is mindnyájan, akik ma hallanak, olyanok legyenek, amilyen én is vagyok, leszámítva ezeket a köteleket.« ³⁰Erre a király, a helytartó, Bereniké és akik mellettük ültek, felkeltek. ³¹Távozás közben így beszélgettek egymással: »Ez az ember semmit sem tett, ami halált vagy bilincseket érdemelne.« ³²Agrippa pedig azt mondta Fesztusznak: »Ezt az embert el lehetett volna bocsátani, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.«

Pál még mindig Cezareában van Agrippa király előtt, és itt most utoljára hosszú beszédet mond saját védelmére. A jóindulat elnyerését célzó bevezető után elmondja, hogy korábban annyira tiszteletben tartotta a zsidó törvényeket, hogy a keresztényeket üldözte a feltámadott Jézusba vetett hitük miatt. Ám amikor Damaszkusz felé tartott, hogy bebörtönöztessen néhány keresztényt, hatalmas megrázkódtatás érte: a földre esett és megjelent előtte Jézus. Azóta nemcsak nem üldözi már a keresztényeket, hanem annak az evangéliumnak a hirdetőjévé vált, amely ellen korábban harcolt, és ami miatt többször is halállal fenyegették, majd bíróság elé vezették. Pál folytatja beszédét, de a jó Fesztusz római helytartó türelmetlenkedni kezd és félbeszakítja: „Elment az eszed, Pál!” Újra elhangzik az őrület, az egzaltált-ság vádja, illetve a túlzásé, mellyel Pünkösd napján is illették az apostolokat: „Teleitták magukat édes borral.” Jézusra is ráfogták, hogy őrült. Az evangélium őrültségnek tűnik, ez igaz. Nem nagyobb őrültség azonban a világ számára normális háborúkat, erőszakot, pusztulást okozni és igazságtalanságokat fenntartani? Az átlagos mentalitás számára a béke, az irgalom, a megbocsátás, a szeretet evangéliuma őrültség. Pál udvariasan válaszol és megjegyzi, hogy az élet szempontjából sorsdöntő kérdésekről van szó. Agrippa királyhoz fordul, aki zsidó lévén jobban megértheti őt. A király rájön, hogy amennyiben egyetért Pállal, úgy tűnne, hogy elismeri a kereszténységet, mint az írások beteljesülését, és ezt nem teheti. Ügyes megjegyzéssel kitér: „Kis híja, hogy rá nem veszel: legyek keresztény.” A vita ezen a ponton véget ér, Pál felett Rómában kell ítéletet mondani. A hallgatóság meg van győződve arról, hogy egy olyan álmodozó, mint Pál, sosem lenne képes halált vagy börtönt érdemlő dolgot tenni. Ártatlan, mégis fogoly marad. 

Imádság az Egyházért

November 22., szerda

ApCsel 25,13–27. Pál Agrippa király előtt

Imádság a szentekkel

¹³Néhány nap múlva Agrippa király és Bereniké lejöttek Cézáreába, hogy Fesztuszt üdvözöljék. ¹⁴Mikor már több napja ott időztek, Fesztusz említést tett a királynak Pálról: »Félix itt hagyott egy fogoly férfit, ¹⁵akinek dolgában a zsidók főpapjai és vénei hozzám fordultak, amikor Jeruzsálemben voltam, és követelték az elítélését. ¹⁶Azt feleltem nekik: A rómaiaknak nem szokásuk, hogy elítéljenek valakit, amíg a vádlottat nem szembesítették vádlóival, és lehetőséget nem adtak neki az önvédelemre, hogy a bűntettek alól tisztázza magát. ¹⁷Amikor ennek következtében minden késedelem nélkül idegyűltek, másnap az ítélőszékbe ültem, és elővezettettem azt a férfit. ¹⁸A vádlók előálltak, de nem hozakodtak elő semmi olyasmivel, amiből én gonoszat gyanítottam volna, ¹⁹csak holmi vitás kérdéseik voltak ellene a vallásuk dolgában, és valami meghalt Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él. ²⁰Mivel pedig én nem igazodom el az efféle kérdésben, azt mondtam, hogy akar-e felmenni Jeruzsálembe, hogy ezek ott ítélkezzenek felette. ²¹Pál azonban fellebbezett, hogy a császár ítélkezzen fölötte, őrizetben tartottam, amíg el nem küldöm a császárhoz.« ²²Erre Agrippa azt mondta Fesztusznak: »Magam szeretném meghallgatni ezt az embert.« »Holnap – válaszolta – majd meghallod.«
²³A következő napon Agrippa és Bereniké nagy pompával eljöttek, és bementek a tárgyalóterembe az ezredesekkel és a város előkelő polgáraival. Fesztusz parancsára elővezették Pált. ²⁴Ekkor Fesztusz így szólt: »Agrippa király, és ti férfiak mindnyájan, akik velünk itt jelen vagytok! Íme, látjátok őt, aki miatt a zsidók egész sokasága megkeresett engem Jeruzsálemben, követelőzve és lármázva, hogy nem szabad tovább élnie. ²⁵Én azonban úgy találtam, hogy nem követett el semmit sem, ami miatt halált érdemelne. Mivel ő a császárhoz fellebbezett, úgy határoztam, hogy odaküldöm. Nincsen semmi, ami bizonyosat írhatnék róla uramnak. Ezért hoztam őt elétek, kiváltképpen teeléd, Agrippa király, hogy a kihallgatás megtörténte után tudjak mit írni. ²⁷Mert nem látom ésszerűnek, hogy elküldjem a foglyot, és ne jelentsem az ellene emelt vádakat.«

Lukács evangélista ide iktatja be annak a találkozásnak a történetét, amely Pál és II. Agrippa király, valamint nővére, Berniké között zajlik le, amikor ez utóbbiak Cezáreába érkeznek Fesztuszt meglátogatni. Fesztusz összefoglalja Agrippa számára Pál perét. A helytartó éles ésszel rögtön megragadja a probléma lényegét: a vádlott, Pál, azt állítja, hogy egy bizonyos Jézus, akit a zsidók halottnak hisznek, valójában él. Meg kell hagyni, hogy valóban ez az apostol igehirdetésének lényege, amint ez számos leveléből kiderül. Pál evangéliumának tartóoszlopa Jézus halála és feltámadása. Ha hiszünk benne, hogy Jézus feltámadt a halálból, azt jelenti, hogy legyőzte a gonoszt és annak legsúlyosabb következményét, a halált. Ezért nevezik őt „Krisztus”-nak, Isten küldöttének és „Úr”-nak. Minden alkalommal, amikor kimondjuk: „Urunk, Jézus Krisztus”, megvalljuk, hogy a názáreti Jézust Isten küldte el erre a földre, és őt itt Úrrá tette, vagyis olyanná, aki uralkodik a rossz és a halál felett. Ennek kijelentése teljesen új volt: Jézus feltámadása által az emberek élete már nem zárul le a földi látóhatáron, hanem megnyílik egy új, váratlan és elgondolhatatlanul szélesebb horizontra. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet Isten az emberiség számára adhatott. Ez annyira igaz, hogy ezért nagyszombaton az egyház „szerencsés vétekként” énekel Ádám vétkéről, amiért az lehetővé tette a Megváltó eljövetelét. Hogy továbbadja ezt a reménységet, Jézus Krisztus evangéliumának lényegét, Pál mindenféle nehézséggel és veszéllyel nézett szembe, most pedig egy hosszú per vár rá. Ott találjuk őt az első olyan tanítványok között, akik az életüket adták azért, hogy tanúságot tegyenek az Úr feltámadásáról. Sok más ember lépett a nyomukba az évszázadok során. Az elmúlt évszázadban keresztények milliói fizettek az életükkel a Gulagon és a koncentrációs táborokban ugyanezért a hitért. Mi pedig az ő vérüknek köszönhetően ma talán nagyobb reménységgel tekinthetünk jövőnk felé, hiszen az a szeretet, amely odáig megy, hogy életét adja, olyan szent energia, amely továbbra is megtart minket.

Imádság a szentekkel

November 21., kedd

A Boldogságos Szűz Mária bemutatása a templomban – emléknap. Ez a jeruzsálemi eredetű és Keleten is megtartott ünnep egyszerre emlékezik a régi templomra és arra, hogy Mária felajánlotta életét az Úrnak.

Mk 3,31-35. Jézus valódi családja

Imádság Urunk édesanyjával, Máriával 

³¹Amikor anyja és rokonai odaértek, kint maradtak, beküldtek érte és hívatták. ³²Sokan ültek körülötte, szóltak neki: „Anyád és testvéreid kint vannak, és keresnek.” ³³Így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” ³⁴Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! ³⁵Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.”

A mai ünnep a jeruzsálemi templom mellett felépült Santa Maria Nuova-templom 453-as felszenteléséhez kötődik. Mária, a „Theotokosz” (Isten Anyja), az igazi templom, az egyetlen, Istennek örömet okozó áldozat felajánlásának helye. Ez az emléknap a Jakab apokrif protoevangéliumából származó hagyományt szentesíti, amely szerint az ifjú Máriát Istennek szentelik. Ez a kegyes hagyomány arra hívja fel a figyelmünket, hogy sürgősen Isten elé vigyük azt a sok-sok mai tinédzsert, akiket sokszor nemcsak a szép dolgoktól, hanem magától az élettől is megfosztanak. Mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük a kicsinyeket, mert ha megmentjük őket attól a társadalomtól, mely az önzés és a hiúság iskolájában nevelné fel őket, az evangélium iskolájában nevelkedhetnek. A Márk evangéliumából vett jelenet felhívja a figyelmünket arra, hogy sürgősen térjünk be Jézus iskolájába. Ebben a jelenetben látszólag keményen bánik Jézus édesanyjával. Valójában azonban azt az utat mutatja meg, amelyen Mária kezdettől fogva járt. Az elbeszélés szerint Jézus egy házban tartózkodik, és sokan gyűlnek köréje, hogy meghallgassák. Amikor anyja és rokonai odaértek, hívatták őt. A rokonok „kint maradtak” – írja az evangélista, és ezzel nem csak térbeli helyzetükre utal. Csak azok az ő igazi családja – mondja Jézus –, akik „bent vannak”, és a szavait hallgatják. A keresztény közösség mindig az Isten szavának meghallgatásából születik, és ennek a Szónak a hallgatásából él. És mindannyiunknak résen kell lennünk, hogy ne essünk abba a kísértésbe, hogy Jézus „rokonainak” tartsuk magunkat, vagyis hogy úgy gondoljuk, nincs már szükségünk arra, hogy köréje gyűljünk, és hallgassuk őt. Mintha „természetes” és magától értetődő lenne az, hogy hozzá tartozunk. Az üdvösséghez tehát nem elegendő a keresztények csoportjához tartozni. Mindennap be kell lépnünk a közösségen „belülre”, hogy meghallgassuk az evangéliumot, amit az egyház közvetít számunkra. Nem lehetünk egyszer s mindenkorra tanítványok! Mindennap hallgatnunk kell az evangéliumot, és be kell fogadnunk a szívünkbe. A templomba elvitt Mária példája értékes útmutatás minden keresztény közösség számára arról, hogy az egység és a szeretet iskolájává kell lennie. Döntő fontosságú a keresztény családok számára is, hogy elköteleződjenek a hit átadása mellett, a gyermekeik kiskoruktól kezdve, „bölcsességben, korban és kedvességben” nőjenek fel, ahogy Jézus.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

November 20., hétfő

Ap.csel 25, 1-12 Pál Fesztusz helytartó előtt

Imádság a szegényekért 

25 ¹Amikor Fesztusz megérkezett a tartományba, három nap múlva felment Cézáreából Jeruzsálembe. ²A főpapok és a zsidók főemberei eléje járultak, és Pál ellen kérelmet terjesztettek elő. ³Azt a kegyet kérték az ő kárára, hogy hozassa fel őt Jeruzsálembe. Azt a cselt tervelték ki ugyanis, hogy útközben megölik. ⁴Fesztusz azonban azt válaszolta, hogy Pált Cézáreában őrizteti, maga pedig hamarosan elutazik. ⁵»Akik tehát közületek hatalommal vannak felruházva – mondta –, jöjjenek le velem, és emeljenek vádat ellene, ha valami gonoszság van abban a férfiban.« ⁶Még vagy nyolc-tíz napig tartózkodott köztük, aztán lement Cézáreába. Másnap törvényt ült, s elővezettette Pált. ⁷Amikor odahozták őt, a zsidók, akik lejöttek Jeruzsálemből, körülállták, és sok, súlyos vádat hoztak fel ellene. Bizonyítani azonban nem tudták, ⁸mert Pál előadta a védekezését: »Én sem a zsidók törvénye, sem a templom, sem a császár ellen nem vétettem semmit.« ⁹De Fesztusz kedvében akart járni a zsidóknak, azért ezt válaszolta Pálnak: »Akarsz-e Jeruzsálembe felmenni, hogy ezek ott ítéljenek meg téged az én jelenlétemben?« ¹⁰Pál azonban azt mondta: »A császár ítélőszéke előtt állok, ott kell ítélni felettem. A zsidók ellen semmit sem vétettem, amint magad is igen jól tudod. ¹¹Mert ha ártottam volna, vagy valami halálra méltó dolgot tettem, kész vagyok meghalni; ha azonban semmi alapja sincs mindannak, amivel ezek vádolnak, senki sem szolgáltathat ki engem nekik. A császárhoz fellebbezek!« ¹²Erre Fesztusz értekezett tanácsosaival, és így szólt: »A császárhoz fellebbeztél, a császárhoz fogsz menni.«

Fesztusznak Pál így szól, hogy a zsidók ellen semmit sem vétettem, amint magad is igen jól tudod. Pál a vádlott azt állítja, hogy egy bizonyos Jézus, akit a zsidók halottnak hisznek, valójában él. El kell mondani, hogy valóban ez az apostol igehirdetésének lényege, amint ez számos leveléből kiderül. Pál evangéliumának tartóoszlopa Jézus halála és feltámadása. Ha hiszünk benne, hogy Jézus feltámadt a halálból, azt jelenti, hogy legyőzte a gonoszt és annak legfontosabb következményét, a halált. Ezért nevezik őt „Krisztus”-nak, Isten küldöttének és „Úr”-nak. Minden alkalommal, amikor kimondjuk: „Urunk, Jézus Krisztus”, ezzel megvalljuk, hogy a názáreti Jézust Isten küldte el erre a földre, és őt itt Úrrá tette, vagyis olyanná, aki uralkodik a rossz és a halál felett. Ennek kijelentése teljesen új volt: Jézus feltámadása által az emberek élete már nem zárul le a földi látóhatáron, hanem megnyílik egy új, elgondolhatatlanul szélesebb horizontra. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet Isten az emberiség számára adhatott. Ez annyira igaz, hogy ezért nagyszombaton az egyház „szerencsés vétekről” énekel, vagyis Ádámnak a vétkéről, amely lehetővé tette a Megváltó eljövetelét. Pál, azért, hogy továbbadja ezt a reménységet, Jézus Krisztus evangéliumának lényegét, mindenféle nehézséggel és veszéllyel nézett szembe, most pedig egy hosszú per vár rá. Ott találjuk őt az első olyan tanítványok között, akik az életüket adták azért, hogy tanúságot tegyenek az Úr feltámadásáról. Sok más ember lépett a nyomukba az évszázadok során. Az elmúlt évszázadban keresztények milliói fizettek az életükkel a Gulagon és a koncentrációs táborokban ugyanezért a hitért, és ezzel meggátolták, hogy a világ még mélyebbre süllyedjen. Az új évezred kezdetét szintén jelentős mértékben jellemzi a keresztény vértanúk sokasága. Ezek a testvéreink előttünk járnak, hogy rámutassanak számunkra Krisztus szeretetének értékére és erejére, amely elvezet addig, hogy odaadjuk életünket az Úrért és testvéreinkért.

Imádság a szegényekért