Október 31., hétfő

 

Fil 2,1–4. Krisztus példája

 

Pál apostol Filippi keresztényeihez fordul, és lelki „erőforrásaikra” hivatkozik négy feltételes mondatában, amelyek a Krisztusban megélt testvéries élet szépségéről szólnak: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet”. Az apostol itt a filippiekhez intézett kérésének egyik központi témáját érinti: az egység és az életszentség csak úgy érhető el, ha mindannyian Jézus felé fordítjuk tekintetünket, és magunkba fogadjuk „ugyanazt a lelkületet”. Az az igazán keresztény ember, aki szívét Jézus érzéseihez, elméjét Jézus gondolataihoz, életét Jézus életéhez alakítja. A tanítvány mindenben a Mester nyomdokain halad, követi, hallgatja, és ez mindig így marad. Jézus kiüresítette önmagát, életét meghatározza a kenózis: ő, aki Isten volt, megalázta magát egészen a szolgaságig, elfogadta még a halált is, a kereszthalált, és végig hűséges maradt ahhoz a választásához, hogy szereti és így váltja meg a világot. Azt, hogy Jézus lealacsonyította önmagát, és szolgai alakot öltött, nem hamis alázatból tette. Sokkal inkább az emberek iránti hatalmas, túláradó, határtalan szeretetből. Ezért a szeretetért, amely mélyen lealacsonyította, Isten felmagasztalta Jézust, megszabadította a halál kötelékeitől, és befogadta őt a mennybe. Jézus nevében mindenki meglelheti az üdvösséget. Az apostol meghívása nagyon is konkrét: mint valami szabály, amely irányítja a hívő életét, mindenkire kiterjed, és arra ösztönöz, hogy másokat különbnek tartson magánál. Konkrét szabály ez, ami a boldogsághoz vezet: jobban megismerjük általa felebarátunkat, és ahhoz is hozzászoktat, hogy figyeljünk másokra, hogy senkit ne nézzünk le, ahogy gyakran tesszük. Amikor oly könnyen keressük a másik szemében a szálkát, és közben nem látjuk meg a sajátunkban a gerendát. Kövessük Jézust, aki a legnagyobb, mégis szolga lett, hogy naggyá tegyen minket. Mert az a nagyobb, aki naggyá tesz másokat.

Imádság a szegényekért

 

 

 

 

Október 30., évközi 31. vasárnap

Bölcs 11,22–12,2; Zsolt 145 (144); 2Tesz 1,11–2,2; Lk 19,1–10

 

Jézus arra tanít minket, hogy figyelmes szeretettel nézzünk magunk köré, amely nem ítélkezik, nem vesz semmit magától értetődőnek, és mindig talál okot a reményre. Zakeusról senki nem feltételezett semmi jót: gazdag ember volt, ma azt mondanánk, „megvalósította önmagát”, még ha nem is becsületes úton. Alacsony is volt, kis termetű, talán szűkkeblű is, akinek csak a saját dolgai jártak a fejében, a saját ügyeivel volt elfoglalva, gátlástalanul halmozta fel javait, bizonyára még lopott is. Jézus azonban az Isten fia, aki „minden létezőt” szeret, és semmit nem vet meg abból, amit teremtett. És Jézus akkor Isten-szemeit Zakeusra emelte, megvetés nélkül, csak szeretettel. „Ma a te házadban kell megszállnom.” Ez az örömhír Zakeusnak, ez az ő evangéliuma, és a miénk is, mert ezek a szavak azt juttatják eszünkbe, hogy nekünk is szükségünk lenne arra, hogy Jézus a mi házunkban, a mi szívünkben, a mi életünkben szálljon meg. Ezt mondja el nekünk az Úr minden vasárnap, amikor mi is felmászunk arra a fügefára, ami nem más, mint az Oltáriszentség liturgiája.

Lakoma, amire az Úr terít meg, hogy megszálljon a szívünkben. Mindannyian kicsit Zakeusok vagyunk, és Jézus mindannyiunkhoz szól: „Ma a te házadban kell megszállnom.” Jézus semmit nem ró fel Zakeusnak: „elnéző volt az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak”. Nem ítélkezik felette, elmegy hozzá, és kéri, hogy vacsorázzanak együtt, kéri, hogy ossza meg vele az életét úgy, ahogy van, a bűneivel együtt, mert meg akar neki bocsátani. Lehet, hogy Isten még arra vár, hogy beengedjük a szívünkbe, és velünk vacsorázhasson. A vele való találkozás örömében pedig nem nehéz „vagyonunk felét a szegényeknek adni, és ha valakit valamiben megcsaltunk, négyannyit adni helyette”. A dolgokhoz, a gazdagsághoz való ragaszkodás annak a bizonyítéka, hogy még nem fogadtuk be Istent a házunkba.

Az evangéliumban hallunk egy gazdag emberről, aki szomorúan távozott Jézustól, mert nem akart megválni a javaitól. Zakeus ellenben „boldogan” fogadja Jézust. Annak öröme ez, aki rádöbben, hogy az életben az igazi kincs a szeretet, és Zakeussal együtt tudja mondani: „vagyonom felét a szegényeknek adom”. Zakeus mértéket szab az életében. Felméri saját helyzetét, és úgy dönt, hogy onnan indítja el a változást. Mindennap, amikor eljön az Úr, hogy velünk legyen, mindenkinek választania kell, és meg kell találnia a saját mértékét, hogy megváltozzon, és az Úr szemével nézzen a világra és az emberekre.

Imádság az Úr napján

Október 29., szombat

 

Fil 1,18b–26. Az evangélium mindenekelőtt

 

A filippi keresztény közösséget Pál 50 körül alapította, tagjai jobbára szegény, de nagylelkű emberek voltak. Az apostolt nagyon megörvendezteti, hogy milyen élénk a lelki életük. Az imént olvasott szakasz előtt (Fil 1,12–17) az apostol azt írja a filippi keresztényeknek, hogy rabsága (valószínűleg börtönben vagy házi őrizetben van Rómában) nem akadályozza meg abban, hogy hirdesse az evangéliumot. Nem arról beszél, milyen nehézségekkel jár számára a börtönlét. Az evangélium szenvedélyes szeretete az evangélium hirdetésének különleges alkalmává tette a rabságot. Az apostol az egész életét Jézus evangéliuma szolgálatának szentelte. Egyéni sorsát, életét és halálát a háttérbe szorítja: az evangélium hirdetése számít. Nagy lecke ez számunkra, akiket gyakran elnyom a lustaság, leragadunk szűk látóhatáraink között. Az apostol szeretné megértetni a filippi keresztényekkel, hogy mi Jézus tanítványainak a feladata: az evangéliumot hirdetni, mindig, megállás nélkül, szenvedéllyel. Ez alapvető, visszautasíthatatlan feladatuk, melyről ezt írja: „Ha Krisztust hirdetik bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök, és a jövőben is örülni fogok neki.” Az evangélium hirdetése ugyanis azt jelenti, hogy szavainkon és életünkön keresztül mutatjuk meg Isten szeretetét, mely az Úr Jézusban mutatkozott meg végérvényesen. A Filippieknek írt levelet olvasva mindannyiunknak el kellene tudnunk mondani: „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” Az Úrtól az élet ajándékát kapjuk, az Úrért és az evangéliumért kell hogy éljünk, mert csak így válhatunk támasszá a világ és a többi ember számára.

Előesti imádság

Október 28., péntek

 

A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol emléknapja

                      

Lk 6,12–19. A tizenkettő kiválasztása

 

Az Egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, amelyik az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint Szamáriában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány szerint ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Az olvasott evangéliumi szakasz nem a feladataik közti különbséget hangsúlyozza, hanem azt a legfontosabb tényt, hogy mindannyian Jézus mellett vannak. Egyáltalán nem illik a helyzethez, hogy arról vitatkoznak, ki közülük a legelső. Sajnos ez a keresztény közösségen belül is gyakran előfordul. Persze nem az, hogy ki lehet az első a szolgálatban, hanem inkább az, hogy ki jelenjen meg nyilvánosan, és legyen a főszereplő. Az egyetlen elsőbbség, amire rá kell találnunk: a szeretet és az ebből következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Az evangélista hangsúlyozza a névsorolvasást. Jézus mindenkit a nevén szólít, Simont és Júdást is. Közvetlen, név szerinti hívása teszi őket tanítványokká, majd apostolokká, akik az evangélium hirdetését kapták küldetésül. Ebből a közös elhívásból születik meg köztük a testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy a kölcsönös szeretet az, ami miatt mások fölismerik, hogy az ő tanítványai. A név a bibliai gondolkodásban nemcsak hasznos eszköz arra, hogy meg lehessen szólítani valakit, sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, életéről, szívéről.

Imádság az apostolokkal

Október 27., csütörtök

Október 27., csütörtök

Megemlékezünk arról a történelmi jelentőségű találkozóról, amikor II. János Pál pápa 1986-ban Assisibe hívta a keresztény felekezetek és a nagy világvallások vezetőit, hogy együtt imádkozzanak a békéért.

Dominique Green afroamerikai fiatalember emlékezete: 2004-ben kivégezték. Imádkozzunk a halálraítéltekért és a halálbüntetés eltörléséért.

 

Ef 6,10–20. A hitbeli élet mint harc és imádság

 

Pál a levél végén ismét minden hívő előtt kijelenti, hogy a keresztény élet küzdelem. Ez a harc nehéz és kemény, mert az ellenséges hatalmak fenyegetők és alattomosak: a gonosznak sok arca lehet, számos alakban, eseményben, történelmi helyzetben megmutatkozhat. Pál „ennek a sötét világnak kormányzóiról” és az „égi magasságoknak gonosz szellemeiről” beszél, akik alattomosan, de annál erősebben uralkodnak az emberek fölött. Éppen ezért van szükség „Isten fegyverzetére”, vagyis arra, hogy úgy harcoljunk, ahogyan ő, olyan eszközökkel, melyek tőle származnak. Az apostol arra buzdít, hogy övezzük fel magunkat az igazsággal – vagyis ismerjük alaposan az evangéliumot –, és öltsük magunkra „a megigazulás páncélját”, vagyis fogadjuk el Istentől a megigazulást. A leírás a harci sarukkal folytatódik, amiket felöltve készen állunk az indulásra: arra, hogy mindenkinek hirdessük a béke evangéliumát, amit Jézus a keresztfán megszerzett. A pajzs, mely a katona egész testét védi, az Úrba vetett hit, ahogyan írva van: „Az Úr az én erőm és védőpajzsom, szívem benne bízott” (Zsolt 28,7). A sisak az üdvösség bizonyosságára utal. Végezetül a keresztény megkapja Istentől a Lélek kardját, vagyis Isten szavát. Ez a kard az ítélet erejével bír, mindenhová behatol, teremtő ereje van, de rombolni is képes. A hívő ember igazi fegyvere. Gondoljunk „az igazságról szóló tanításra, üdvösségünk evangéliumára”, ami hathatós segítséget nyújt nekünk a harcban, az ellenség legyőzésében, de ott van akkor is, amikor Isten országát kell fölépíteni az emberek között a szeretet erejével. A gonosz elleni harc másik fontos eszköze az imádság, mindenekelőtt a kitartó imádság. Pál így fogalmaz: „könyörögve és imákat mondva”, hogy ezzel is hangsúlyozza az állhatatosság fontosságát. A „szentekért” mondott ima megóvja és megtartja a közösséget, éberré teszi őket, és erőt ad nekik az evangélium továbbadásához. Pál arra kéri az efezusiakat, hogy érte is imádkozzanak: „hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát”, vagyis Isten irántunk való szeretetének nagyságát. A levél áldással zárul: „Békesség és hitből jövő szeretet az Atyaistentől és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól!” A végső üdvözlet hosszú és ünnepélyes: a békésséget összekapcsolja a szeretettel; egyik sem létezhet a másik nélkül. A keresztények ma is ebből a kettőből meríthetnek erőt.

Imádság az Egyházért