Szeptember 30., hétfő

 

Szent Jeromos (†Betlehem, 420) egyháztanító emléknapja. Ő fordította latinra a Bibliát. Imádkozzunk, hogy a Szentírás szavát minden nyelven meghallják.

 

Lk 9,46–50. Ki a legnagyobb?

⁴⁶Azután felmerült köztük a kérdés, hogy ki a nagyobb közülük. ⁴⁷Jézus, aki ismerte szívük gondolatát, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, ⁴⁸és azt mondta nekik: »Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.«

 

A most olvasott szakaszban Lukács evangélista elárulja, hogy mi foglalkoztatta legjobban a tanítványokat: a kérdés, hogy ki foglalja el közülük az első helyet. Mondhatjuk, hogy a tanítványok – és velük együtt mi is – teljesen e világ gyermekei vagyunk, a versengés szellemiségének gyermekei, s ez az, ami meghatározza emberi kapcsolatainkat. Ez a szokás minden nemzedéket végigkísér. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az öröksége az első bűnnek; annak, hogy Ádám és Éva engedetlen volt Isten iránt. Az Istennek való engedetlenség továbbra is megosztottságot szül az emberek között, az pedig egymás elleni vádaskodást. Jézus azért jött, hogy véget vessen ennek a gondolkodásmódnak – „engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”, írja Pál apostol (Fil 2,8) –, és hogy az egymással való versengés helyett a testvériség és a szolgálat kapcsolatait hozza létre az emberek között. Hogy a tanítványok jobban megérthessék, mire gondol, odahív egy gyermeket, és maga mellé állítja, mintha csak önmagával azonosítaná: „Aki befogadja ezt a gyermeket a nevemben, engem fogad be. S aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az az igazán nagy.” A mennyek országában, tehát Jézus tanítványainak közösségében is az a nagy, aki kicsivé teszi magát, vagyis aki az evangélium gyermekévé válik, aki elismeri saját gyöngeségét, és egészen az Úrra bízza magát. Aki gyermeki bizalommal telve éli az életét, aki Isten gyermekének érzi magát, az tudja meghallgatni Isten Szavát, magáévá tenni Isten gondolatait, és felismerni azokat a dolgokat, amik Istentől valók.

Imádság a szegényekért

Szeptember 29., évközi 26. vasárnap

 

A három arkangyal, Mihály, Rafael és Gábriel ünnepe. Az etióp egyház, mely az elsők között alakult meg Afrikában, védőszentjeként tiszteli Mihályt.

 

Szám 11,25–29; Zsolt 18; Jak 5,1–6; Mk 9,38–43.45.47–48

 

„Bárcsak az egész népet prófétává tenné... az Úr!” Mi is tegyük ma magunkévá a Mózes szájából elhangzott invokációt. Ki a próféta? A próféta az, aki nem önmagáért beszél, hanem hagyja, hogy Isten Szava és Lelke vezesse. A próféta nem korlátozza magát jelenének szűk horizontjára, nem nyugszik bele az emberek önző és anyagias mentalitásába, hanem népként tekint rájuk, az olyan ember reménységével, aki nemcsak magára gondol, hanem Isten szemével nézi az életet és a világot. Akkor mind próféták voltak ebben az oly megosztott és szétszakított világban, így, igen, szükség van olyan prófétákra, akik azt keresik, ami egyesít, és félreteszik azt, ami szétválaszt. Jézus arra tanít minket, hogy másképp nézzünk a körülöttünk lévő világra, nyitott, előítéletektől mentes tekintettel, mely tele van szeretettel minden ember iránt. Amikor tehát a tanítványok rájöttek, hogy van valaki, aki Jézus nevében démonokat űz, de nem közülük való, meg akarták állítani. Jézus mást mond: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni. Aki nincs ellenünk, az velünk van.” A jó ragályos, és ez az egyetlen valódi erő, amely legyőzi a gonoszt. Márpedig a gonosz elleni harc fontos, szövetségeseket kíván, nem elszigetelődést. Aki Jézus nevét kimondja, prófétává válik, és nem a saját nevében tesz csodákat, hanem megmutatja, hogy a jó csak Istentől jöhet. Mindig emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy mindent, amit teszünk, azt valójában mindig és csakis az ő nevében tesszük, nem a sajátunkban; hogy mennyi figyelmesség, bölcsesség, okosság kell ahhoz, hogy viselhessük Jézus nevét, hogy keresztények lehessünk. Épp ezért Jézus igen keményen beszél arról, aki megbotránkoztat csak „egyet is e kicsik közül”, akik hisznek benne. A kicsinyek pedig hisznek benne, mert nincs senki más a világon, aki ne vetné el őket. Jézus ezért azt javasolja, hogy mindenki kezdje magával. A mások iránti szeretet mindig valaminek a „levágásával”, valamilyen lemondással jár. Ez természetesen nem valóságos csonkítást jelent, hanem viselkedésünk és szívünk megváltoztatását. Mi ugyanis általában csak magunkra figyelünk, kezünk a magunk érdekében serénykedik, lábunk a magunk ügyeiben jár. Legalább egyik szemünkkel tekintsünk másokra, és biztosan boldogabbak leszünk. Legalább egyik kezünkkel segítsünk azon, aki szenved, és ugyanazt az örömet tapasztaljuk meg, mint Jézus. Járjunk az evangélium útján, és Isten szeretetének tanúi leszünk. Akkor meg fogjuk érteni, amit Jézus mond: „Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt; ám aki értem és az evangéliumért elveszti életét, megmenti azt.”

Imádság az Úr napján

Szeptember 28., szombat

A Csehországban mártírként tisztelt Szent Vencel (911–935) emléknapja

William Quijano emléknapja: a salvadori Sant’Egidio közösség fiatal tagja volt, akit 2009-ben a maras (fiatalkorúak bűnbandáinak elnevezése) gyilkolt meg.

 

Lk 9,43b–45. Jézus másodszor jövendöl szenvedéséről

Mivel mindannyian csodálkoztak azon, amit tett, ő így szólt tanítványaihoz: ⁴⁴»Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfiát az emberek kezébe adják.« ⁴⁵Ők azonban nem értették ezt a beszédet. El volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják, de nem merték őt kérdezni e beszéd felől.

 

Azzal, hogy azt mondja: „Véssétek jól emlékezetetekbe…”, mintha erővel akarná megkeményíteni a tanítványok elméjét, hogy megértsék, valójában ki ő. Erőteljesen figyelmezteti őket, hogy ne hagyják megtéveszteni magukat mindazoktól, akik csodálják őt, mert megalázó és fájdalmas halál vár rá. Az, hogy valakit „az emberek kezére adnak”, a Biblia nyelvén egyet jelentett az Istentől elhagyott ember fájdalmas és kegyetlen sorsával, aki az emberek hatalmába és ítélete alá kerül. És valóban így is fog történni. Az evangélista hangsúlyozza, hogy a tanítványok a világos megfogalmazás ellenére sem értik, miről van szó. Ezt a megjegyzést vonatkoztathatjuk magunkra is. Az akkori tanítványokhoz hasonlóan mi is gyakran távol kerülünk Jézus gondolataitól, aggodalmaitól és főleg a saját küldetéséről vallott felfogásától. Nem az emberi erő és hatalom valósítja meg az üdvösséget, csakis a mindenki felé nyitott szeretet, amely odáig jut, hogy akár az ellenségéért is odaadja a saját életét. Az evangélista leírja, hogy a tanítványok továbbra sem értik Jézus szavait: „el volt előlük rejtve, hogy ne értsék meg”. Csendben maradnak, nem kérnek további magyarázatot. Ez kemény és bizalmatlan magatartás. Nem fogadják el, hogy nem értik, és inkább sötétségben maradnak. Jézus mégsem hagyja el őket. Tovább tanítja őket abban a reményben, hogy lassanként meg fogják érteni az evangéliumot.

Előesti imádság

 

Szeptember 27., péntek

Lk 9,18–22. Isten Fölkentje vagy

¹⁸Történt egyszer, hogy amikor egyedül imádkozott, és a tanítványok is vele voltak, megkérdezte őket: »Kinek tart engem a tömeg?« ¹⁹Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig azt tartják, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki.« ²⁰Azután megkérdezte tőlük: »Hát ti kinek tartotok engem?« Simon Péter válaszolt: »Az Isten Krisztusának.« ²¹Ő pedig rájuk parancsolt, és meghagyta, hogy ezt senkinek se mondják el, és így szólt: ²²»Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.«

 

Péter hitvallása fordulópontot jelez az evangéliumi elbeszélésekben: előkészíti Jézus jeruzsálemi útját. Lukács nem nevezi meg pontosan a helyet, ahol a jelenet játszódik (Márk és Máté Fülöp Cezáreájába helyezi), de azt közli, hogy előzőleg Jézus magában imádkozott, amely jelenet gyakran ismétlődik a harmadik evangéliumban. Az evangélista mintha azt a pillanatot örökítené meg, amikor a keresztény közösség közös imára gyűlik össze. A közös imádság felülmúlhatatlan pillanat a Jézussal való bensőséges találkozás megélésére. Ez alkalommal Jézus megkérdezi tanítványaitól, kinek tartják őt az emberek. Ezt a kis csoportot saját családjának érezte ugyanis, azokat az embereket látta bennük, akik konkrétan megvalósították az ő tanítását. Ezért mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy ők mit gondolnak róla. Természetesen nem felszínes kíváncsiságról van szó, azt szeretné tudni, hogy a hitük mit mond. Péter mindnyájuk nevében válaszol: „Az Isten Fölkentje vagy” – vallja meg ünnepélyesen hitét. Valójában Péter az első, aki a többiek nevében megvallja az igazi hitet. Azért áll ő előttünk, hogy mindannyian ugyanezekkel a szavakkal válaszoljunk a kérdésre, amelyet Jézus újra és újra feltesz nekünk: „Hát te mit mondasz, ki vagyok én?” Nem elvont kérdés ez, amilyennel egy katekizmus szövegében találkozhatunk. Jézus maga kéri az elménktől és a szívünktől, hogy úgy értsük meg és szeressük őt mint Megváltónkat, vagyis azt a személyt, aki megszabadít bennünket bűneinktől és a haláltól. Jézus nem azért tiltja meg az apostoloknak, hogy beszéljenek erről, mert el akar rejtőzni. Éppen ellenkezőleg, nem akarja, hogy félreértsék a küldetését. Épp ezért jobb, ha fokozatosan ismerteti meg azt velük. Rögtön kiderül, mennyire nehéz igazán megérteni küldetését, amikor hozzáteszi, hogy milyen sors vár rá Jeruzsálemben. A szinoptikusok párhuzamos szakaszaiból tudjuk, hogy Péter elutasítóan reagál Jézus e kijelentéseire. Jézus üzenete mindenesetre egyértelmű: a feltámadáshoz elengedhetetlenül szükséges a kereszt is. Ez Jézus, az Egyház és a mindenkori hívők életének titka. A jó győzelme a gonosz felett mindig a kereszt által valósul meg.

A Szent Kereszt imádsága

 

Szeptember 26., csütörtök

 

Szent Kozma és Damján (†303 körül) szíriai mártírok emlékezete: a hagyomány orvosként tartja számon őket, akik ingyen gyógyították a betegeket. Emlékezzünk meg mindazokról, akik a betegek gyógyításának és ápolásának szentelik életüket.

 

Lk 9,7–9. Heródes Antipász azon töpreng, kicsoda Jézus

⁷Heródes negyedes fejedelem hallott mindenről, ami történt, és zavarban volt, mivel egyesek azt mondták: ⁸»János támadt fel a halálból«, némelyek pedig, hogy »Illés jelent meg«, mások meg: »a régi próféták közül támadt fel valamelyik«. ⁹Ekkor Heródes azt mondta: »Jánost lefejeztettem; kicsoda tehát ez, akiről ilyeneket hallok?« És látni akarta őt.

 

A Mester híre eljutott Heródes Antipász udvarába is, aki korábban lefejeztette Keresztelő Jánost. Heródes a szorongás és a félelem keltette pszichés nyomás hatására úgy dönt, találkozni próbál Jézussal. Nem olyan ember vágyakozásáról van szó, aki szeretné meghallgatni és megérteni az új tanítást. Heródes ekkor még nem tudja, de elérkezik majd a pillanat, amikor találkozik az ifjú prófétával. Ez majd csak a per napján következik be, amikor Pilátus fogolyként küldi őt elébe. Heródes egészen más okból vágyik a Jézussal való találkozásra, mint Zakeus, aki felmászott a fára, vagy a két görög, akik ebbéli szándékukkal felkeresték Fülöpöt és Andrást. Ezek meg akarták érteni a fiatal próféta szavait és tetteit, ezért maguk indultak el hozzá, s keresték fel őt. Heródes viszont arra vár, hogy Jézus keresse fel őt. Az Úrral azonban csak akkor találkozhatunk, ha „kilépünk” saját magunkból, feladjuk büszkeségünket, és kiszabadulunk lelki útvesztőinkből. A Jézussal való találkozás személyes, közvetlen és egyszerű, ahogy számos evangéliumi jelenet tanúsítja.

Imádság az Egyházért