Január 31., szerda

Emlékezzünk Modestára, a hajléktalan asszonyra, akit a római Termini-pályaudvaron hagytak meghalni 1983-ban. Azért nem segített rajta senki, mert piszkos volt. Vele együtt emlékezzünk minden elhunyt, fedél és segítség nélkül hagyott hajléktalanra.


Mk 6,1-6 Jézus Názáretben

1Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. 2Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: »Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? 3Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?« És megbotránkoztak benne. 4Jézus pedig azt mondta nekik: »Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonai között és a házában.« 5Nem is tudott egy csodát sem tenni ott, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét. 6És csodálkozott hitetlenségükön.
Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

 

Jézus visszatér „hazájába”, melyet egy ideje végleg elhagyott. Híre Galileától jóval távolabbra, még Jeruzsálembe is eljutott. Amikor visszatér a zsinagógába, ahol sok éven át hallgathatta a Szentírást és az Úristenhez imádkozott, a városlakók közül sokan siettek hozzá, hogy hallgassák. Minden jelenlévő csodálkozott szavain annak ellenére, hogy jól ismerték őt. Olyan - egyébként jogos - kérdést tettek fel neki, amelynek a hitre kellett volna vezetnie: „Honnét vette ezt?” A názáretiek azonban sajnos leragadtak jelenlétének szokásos problémája előtt: nem ilyennek képzelték el Isten küldöttjét; úgy gondolták, hogy egy prófétának rendkívülinek és csodásnak kell lennie. Jézus azonban úgy állt előttük, mint hétköznapi ember, aki szerény körülmények között él: „Nem az ács ez?”, mondogatták egymásnak. Az ácsokat nem tartották különösebb becsben. Jézus családja normális család volt, se nem gazdag, se nem szűkölködő. Nem tűnt úgy, hogy a názáretiek részéről különösebb megbecsülést élveznének: a názáretiek számára Jézus semmiben nem volt több vagy nagyobb náluk. Természetesen felismerték figyelemreméltó bölcsességét és kiemelkedő gyógyító képességeit, de a lényeget nem értették: nem fogadták el hatalmát életük és viselkedésük felett. Így fordult a csodálkozás hirtelen botrányba: De mi volt a megbotránkozások tárgya? Az, hogy egy olyan ember, akit mindenki jól ismert, tekintélyt gyakoroljon felettük, vagyis életük, szívük, érzéseik megváltoztatását kérje, s várja el tőlük. Ezt nem tudták elfogadni. Pedig éppen ez a hit logikája: elfogadni az evangélium hatalmát saját életünk felett. Aki úgy viselkedik, mint Názáret lakói, megakadályozza az Urat abban, hogy működjék. Márk leírja, hogy Názáretben Jézus nem tudott csodákat tenni - de nem azért, mert nem akart, hanem mert „nem tudott”. A csoda Isten válasza annak az embernek, aki kinyújtja felé kezét, és segítséget kér, de a názáretiek közül ezt senki sem tette - legfeljebb követelőztek. Az Úrral azonban úgy találkozhatunk, ha magunkhoz engedjük őt.
Imádság a szentekkel

Január 30., kedd

Gandhi halálának emléknapja, akit 1948-ban gyilkoltak meg. Vele együtt emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakmentesség nevében a béke munkásai.



Mk 5,21-43. Kislány, parancsolom, kelj föl!
21Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. 22Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, 23és így esedezett hozzá: »A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!« 24El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta.25Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, 26és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, 27amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. 28Azt gondolta: »Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.« 29Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. 30De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: »Ki érintette meg a ruhámat?« 31Tanítványai azt felelték neki: »Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?« 32Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. 33Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. 34Ő pedig ezt mondta neki: »Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.«35Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: »A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?« 36Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: »Ne félj, csak higgy!« 37Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. 38Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házához, ahol látta a tolongást, s a hevesen sírókat és jajgatókat. 39Bement, és azt mondta nekik: »Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.« 40De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. 41Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: »Talíta, kúmi!« – ami azt jelenti: »Kislány, mondom neked, kelj fel!« – 42A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt ugyanis. Mindenki nagyon csodálkozott. 43Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak a lánynak enni.


Jairus, egy kafarnaumi vallási vezető, odament Jézushoz, hogy lánya gyógyulását kérje. Bizonyára látta és hallotta Jézust a zsinagógában, ismeri és becsüli őt. Úgy gondolja, ő az egyetlen, aki megmentheti a leányát. Ezért egyszerű és őszinte könyörgéssel fordul hozzá. Ilyen tiszta a világ számtalan elkeseredett emberének a kiáltása, de ritkán találnak olyan emberre, aki meghallgatja őket. Az Úr meghallgatja Jairust és azonnal elindul vele a házába. Megérthetjük szavai igazságát: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7,7). Félrehúzódik a gyermek szüleivel, kézen fogja a kislányt, ahogy a feltámadás ikonján kézen fogja Ádámot, és visszaadja őt az életnek. Márk elbeszéli a vérfolyásos asszony gyógyulásának szép jelenetét is, amely a Jairus háza felé vezető úton történt meg. Egy szegény, alázatos szívű asszony egyszerű, sőt néma könyörgését írja le. Úgy tűnik, Jézusba vetett bizalma még ellenállhatatlanabb, mint Jairusé, aki ismert, híres ember volt Kafarnaumban. Ez a szegény, ismeretlen asszony, nem meri megszólítani sem Jézust, de Jairushoz hasonlóan ő is hiszi, hogy Jézus meg tudja gyógyítani. Azt gondolja, elég, ha csak megérinti ennek a jóságos embernek a ruháját. És így is történik. Senki nem vesz észre semmit. Csak Jézus és persze az asszony tudja, mi történt. Jézus észrevesz minden kérést, mert tudja, mire van szüksége annak az asszonynak, és minden egyes embernek. Mennyire nehezen értik meg ezzel szemben a tanítványok Jézusnak ezt a sokatmondó figyelmét! Vissza is kérdeznek: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?”. A tömegben, a zűrzavarban is úgy megy végbe minden gyógyulás, hogy az ember közvetlen kapcsolatba kerül Jézussal. Talán épp csak ruhája szegélyét érinti meg. Szükség van azonban arra, hogy az asszony Jézus szemébe nézzen és a mester azt mondja neki: „Menj békével, és maradj egészséges”.
Imádság az Úr anyjával, Máriával

Január 29., hétfő

Mk 5,1-20. Jézus meggyógyítja a gadarai megszállottat 

 
1Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. 2Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt 3és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. 4Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. 5Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát. 6Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, 7és nagy hangon kiáltotta: »Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Az Istenre kényszerítlek, ne gyötörj engem!« 8Ő ugyanis azt mondta neki: »Tisztátalan lélek, menj ki az emberből!« 9Ekkor megkérdezte tőle: »Mi a neved?« Az így válaszolt neki: »Légió a nevem, mert sokan vagyunk.« 10És könyörögve kérte őt, hogy ne űzze ki arról a vidékről.
11Volt ott a hegy körül a legelőn egy nagy disznócsorda. 12Az ördögök azt kérték tőle: »Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük.« 13Jézus megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. 14Akik legeltették őket, elfutottak, s hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. 15Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket. 16A szemtanúk pedig elbeszélték nekik, hogy mi történt az ördöngössel és a disznókkal. 17Ezért kérni kezdték őt, hogy távozzék el a határukból. 18Amikor beszállt a bárkába, az ember, aki megszállott volt, kérte őt, hogy vele mehessen. 19De Jézus nem engedte meg neki, hanem így szólt: »Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!« 20Az el is ment, és elkezdte hirdetni a Tízvárosban, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett vele. És mindenki csodálkozott. 
 
A tanítványok bárkája nehéz átkelés után elérte a túlsó partot. Jézus és tanítványai most pogány vidéken járnak. Jézus most először lépi át annak a vidéknek a határát, ahol eddig járt. A mi életünkben sok határvonal van, a nacionalizmus határai, etnikai határok - az evangélium viszont egyetemességről beszél. Jézus számára, bár az általa bejárt világ kicsi, nincsenek határok. Valójában a határok nem annyira rajtunk kívül, mint inkább a saját gondolatainkban léteznek. Mi döntjük el, hol emelünk korlátot magunk és mások, egyik és a másik rész, vagy egyik és a másik nép között. Elsősorban tehát magunkban kell eltörölni a határokat. Jézus kezdettől fogva ezt tárja tanítványai elé. A megszállott, aki Jézus elé jön, azoknak a távolságoknak a jelképe, amelyek az emberek közt jönnek létre, s amelyek elválasztják őket egymástól. Ez az ember, akit rabszolgaságba hajtott a tisztátalan lelkek légiója, kénytelen a sírboltok közt élni, elkülönítve a város többi lakójától. Az a magány ez, amelybe mi magunk is zuhanunk, valahányszor a megosztottság falait felhúzzuk. Nem véletlen, hogy az ógörög „ördög” szó jelentése: „megosztottság”. A gonosz megoszt, elválaszt, távolságokat teremt, lerombolja a hidakat, falakat emel, azt akarja, hogy mindenki magáért éljen, hogy saját, külön kis egyéni teret rekesszen le magának, amely elkülönül a többiekétől. Emiatt a mi világunk individualista kultúrája épp az ellenkezője annak a népnek, amelyet Jézus az egységre akart elvezetni. Jézus kiszáll a bárkából, s a partra lépve megszabadítja ezt az ember a tisztátalan lelkek légiójától - mondhatnánk úgy is, az individualista kultúrától -, amely magányra kényszerítette és gyötörte őt. Az őt megszálló „tisztátalan lelkek” figyelemre méltóan nagy száma jelenti azt a sokrétű rabszolgaságot is, amelyet korunk városainak lakói szenvednek el, és a gonosz erejét is, amelytől nehéz egyedül megszabadulni. A gerazai megszállott, akit Jézus kivételével mindenki megvetett és távol tartott magától, megszabadul a gonosz lelkek rabszolgaságából, amelyek a tengerbe vesznek. S bár nem tartozik a Jézust követő tanítványok csoportjához, szabadulása után ez az ember mégis csodálatos feladatot kap: hogy hirdesse az evangéliumot és Isten irgalmasságát.

Imádság a szegényekért 
 

Január 28., vasárnap; évközi 4. vasárnap

2Törv 18,15-20; Zsolt 94(95); 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28


Júdea pusztaságából Galileába visszatérve Jézus Kafarnaumot választja lakóhelyéül. Nem Názáretben időzik, ahol harminc évet élt. Nem véletlenül választja a várost. Az emberek életének velejébe kíván eljutni, tanítványaival együtt elmerülni kora társadalmának életében. Másszóval vállalja a kihívást, hogy az evangélium erejét eljuttassa az emberi történelembe.
Sokatmondó útmutatás ez napjaink egyháza számára, mely arra kapott meghívást, hogy az evangéliumot egy olyan társadalomban élje és vallja meg, amely egy ideje már javarészt metropoliszokban él. Nem véletlen, hogy Ferenc pápa is gyakran hangsúlyozza, hogy az evangéliumnak a városokban való hirdetése központi fontosságú. Ahogy Jézus Kafarnaumban kezdte működését, úgy az egyháznak is meg kell újítania a nagyvárosokban való igehirdetését. Jézus egyedülálló módon a zsinagógában kezdi működését. Itt prédikál és gyógyít, megmutatva azt a változást hozó erőt, mely az evangélium hirdetésének sajátja. Később mondja majd, hogy Isten országa olyan, mint a kovász, mely megkeleszti a tésztát. Ugyanez igaz az evangéliumra is: kovászként kell átjárnia az egész várost.
Márk evangélista kiemeli, hogy Jézus úgy beszélt, mint akinek hatalma van, s hogy ennek milyen következményei voltak. Megjegyzi, hogy a zsinagógában „Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.” Vagyis senki nem tudott közömbös maradni tanítása iránt. Hallgatóit szinte kényszerítette a választásra: Jézust és az ő álmát követik, vagy bezárkóznak saját kis világukba. Az írástudók prédikációja, amely tele volt szabályokkal és parancsolatokkal, nem jutott el az emberek szívéig, s önmaguk vagy a az épp megjelenő irányzatok rabjai maradtak. Ha belegondolunk, mi is hasonló helyzetben élünk ma. Városaink elmerültek az értékek és az emberi magatartás mély válságában. Úgy tűnik, mindenütt az individualizmus uralkodott el, amely az embereket a bezárkózásra és csak önmagukkal való törődésre ösztönzi. Mintha mindenkinek megvolna a maga istene, a maga temploma, a maga írástudója, a maga hittérítője - így már-már sokistenhitű városokról beszélhetünk. A végén azonban egyetlen „isten” marad csak, maga az „én”. S vannak, akik már az új vallásról beszélnek, az „önimádatról”, mely az „én” kultusza, s melynek oltárán minden feláldozható, még a legdrágább dolgok is. Mikor azonban csak önmagunkra koncentrálunk, a korunk városaiban megállás nélkül szaporodó, megszámlálhatatlanul sok „tisztátalan lélek” prédájává válunk.
Ezek megkeserítik városaink életét, s nem engedik, hogy uralmukat bármi megzavarja. Az evangélium hirdetése ellen tiltakozva pedig így kiáltanak: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus!” Valóban, az evangélium hirdetése ellen azért tiltakoznak, hogy az ne tudja megzavarni az önmagunkra való koncentrálást, mely megosztja és megmérgezi városainkat. Az evangélium azonban meghatározó fontosságú, ha meg akarjuk menteni az embereket a félelemmel és erőszakkal teli élet rabszolgaságából. „Hallgass és menj ki belőle!” A keresztény közösségeknek és a tanítványoknak ki kell lépniük önmagukból és megszokásaikból, még a lelki élet terén is, hogy új küldetésbe fogjanak, s a városainkat igájukba hajtó sok-sok lélek kiűzését megkezdjék. Így erősödhet meg egy új kultúra, az irgalmasságé, a befogadó szereteté, a találkozásé, a kölcsönös segítségé. Ferenc pápa nem szűnik meg figyelmeztetni erre az összes tanítványt. Sürgető is, hogy az egész egyház, minden hívő és az egész keresztény közösség újra felfedezze önmagában a bátorságot az evangélium újbóli hirdetésére, méghozzá „sine glossa”, vagyis hozzáadott magyarázat nélkül, ahogy Assisi Szent Ferenc mondta. Csakis ez a hatalom az, amely „még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki” (Mk1,27).
Imádság az Úr napján

Január 27., szombat

A shoá emléknapja

Mk 4,35-41. A vihar lecsendesítése

 35Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: »Menjünk át a túlsó partra!« 36Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. 37Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. 38Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltették, s ezt mondták neki: »Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?« 39Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: »Csendesedj és némulj el!« Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. 40Azután hozzájuk fordult: »Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?« 41Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: »Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?«

Márk evangéliuma továbbra is azt mutatja nekünk, hogyan jár Jézus az emberek útjain. Azzal a sürgető szándékkal jár közöttük, hogy mindenkinek beszéljen az evangéliumról. Ezért nem marad ott a talán biztonságosabbnak tűnő helyeken. Azt mondja tanítványainak: „Keljünk át a túlsó partra”. Márk evangéliumában a túlsó part a pogány világot jelképezi, azokat, akik az Izrael Istenébe vetett hittől távol élnek. A tanítványok maguktól nem mentek volna el oda, ahogyan mi is nehezen indulunk el azok felé, akikről azt gondoljuk, hogy távol vannak tőlünk, vagy nem alkalmasak Jézus evangéliumának befogadására. Mindannyiunkban ott van a jól ismert kísértés, hogy megmaradjunk megszokott kis világunkban. Jézus kezdettől fogva arra törekszik, hogy kitágítsa szívünket és elménket. Az egyetemesség iránti vágyat kommunikálja a tanítványoknak, amely a későbbi századok során különböző erővel jelent meg. Mai globalizált világunkban ez a sürgetés még inkább egyértelmű. Igaz ugyan, hogy az emberek közelebb kerültek egymáshoz, de ettől még nem viselkednek sem testvériesen, sem szolidárisan egymással. Elengedhetetlen, hogy „átkeljünk a túlsó partra”, méghozzá a szívek és az emberi kultúrák túlpartjára. El kell fogadnunk Jézus meghívását épp úgy, ahogyan azok az első apostolok tették. Márk ezt írja: „Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában.” Az átkelés során vihar tör ki, ami megszokott jelenség volt arrafelé. Könnyen olvashatjuk ezt a történetet úgy is, hogy az élet sok viharáról szól, melyek korunkban sújtják a népeket, s melyek sokak életét dúlják fel. Bizonyosan nem pszichés zaklatottságainkról van itt szó. Az apostolok kiáltásában halljuk annak a sok férfinak és nőnek a kiáltását, akiket magukkal sodornak a gonosz ellenséges hullámai. Ebben a kiáltásban gyakran benne van a tehetetlenség és a lemondás is, annak az embernek a beletörődése, akit maga alá gyűrt az élet vihara és azt hiszi, hogy az úr távol van, alszik, nem őrködik felette. A keresztény közösségeknek meg kell hallaniuk ezt a kiáltást, magukévá kell tenniük és át kell alakítaniuk az Úrhoz való könyörgéssé, hogy mint akkor, most is keljen fel, kiáltsa a szeleknek és parancsolja a tengernek: „Csendesedj! Némulj el!” Imádkozzunk, hogy a gonosz hatalma alatt súlyos gyötrelmeket megélő emberek elérhessék a túlsó partot, a béke partját, mi pedig Jézussal együtt átmehessünk a túlsó partra azokhoz, akik az evangéliumot és a szabadulást várják.

Előesti imádság

Január 26., péntek

Szent Timóteus és Szent Titusz emléknapja, akik Pál apostol munkatársai voltak; Timóteus Efezoszban, Titusz Krétán volt püspök.

2Tim 1,1-8 A hivatás kegyelme


1Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola 2Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! 3Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, amikor szüntelenül, éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. 4Ilyenkor – könnyeidre emlékezve – úgy szeretnélek látni, hadd teljek el örömmel. 5Eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit, amely előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és bizton tudom, tebenned is megvan. 6Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát, amely kézrátételem által benned van. 7Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. 8Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével.

Szent Pál megtérésének másnapján az egyház két közeli munkatársára, Timóteusra és Tituszra emlékezik. Az elsőt maga Pál keresztelte meg, és ő tette rá a kezét, erre maga az apostol emlékezteti ebben a levelében. Pál figyelmezteti Timóteust és az egész közösséget, akikhez a levél szól: személyesen Jézustól kapta küldetését, hogy minden embernek hirdesse az Istentől kapott élet ígéretét. Halála küszöbén állva (4,6-8) Pál szenvedélyes hangon ír „szeretett gyermekének”. A Filippieknek írt levélben így szól róla: „Nincs senkim ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly őszintén szívén viselné ügyeteket […] Róla azonban tudjátok, mennyire megbízható, hiszen, mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében” (Fil 2,20–22). Pál a börtönben is tovább szolgálja Istent, tiszta lelkiismerettel. Imádságában közösségeire és munkatársaira emlékezteti Istent: a rablánc nem szakítja el testvéreitől. Azt írja, szeretné viszontlátni Timóteust. A vele való találkozás örömmel és vigasszal töltené el szívét: „Siess, gyere mielőbb!” (2Tim 4,9). Az apostol vigasztalására azonban mindvégig Timóteus evangéliumhoz való hűsége szolgál. Ennek a hűségnek a gyökerei egyrészt családjában vannak, akik nagyon vallásosak, kezdve nagyanyjával, Loisszal és anyjával, Eunikével. A Timóteusra bízott szolgálat márcsak fiatal kora miatt sem egyszerű. Pál azonban emlékezteti "Isten kegyelmére", melyet az ő kézföltétele által kapott (vö.: 1Tim 4,14), s arra kéri, hogy ezt imádsággal, hűséggel és elkötelezettséggel élessze fel magában, hogy egyre tisztább fényű lánggal égjen benne, s egyre jobb erőforrás legyen a számára. Az egyház ma egy másik tanítványról is megemlékezik, a görög Tituszról, aki Pál pogányok közötti igehirdetésének értékes gyümölcse. Pál és Barnabás magukkal viszik őt, hogy bemutassák a jeruzsálemi közösségnek (ApCsel 15). Pál büszkén „közös hitben szeretett fiának” nevezi, és rábízza először a korinthusi, aztán a krétai közösséget, ahol ma is tisztelik emlékét. 
 
A Szent Kereszt imádsága

Január 25., csütörtök

Pál apostolnak a damaszkuszi úton történt megtérésére emlékezünk. Ananiás emléknapja is ez, aki Pált megkeresztelte, hirdette az evangéliumot, és mártírhalált halt. Ma zárul az imahét a keresztények egységéért. Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen az ázsiai és óceániai keresztény közösségekről.

ApCsel 9,1–22. Saul megtérése


1Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, 2és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül. 3De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. 4Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« 5Erre ő megkérdezte: »Ki vagy te, Uram?« Az így felelt: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl! 6De kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.« 7A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem. 8Saul pedig fölkelt a földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. 9Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit.
10Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: »Ananiás!« Ő pedig így felelt: »Itt vagyok, Uram!« 11Az Úr így folytatta: »Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, 12és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.« 13Ananiás azonban azt felelte: »Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. 14Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.« 15De az Úr azt mondta neki: »Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. 16Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.« 17Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: »Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.« 18Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, 19azután ételt vett magához és megerősödött.
Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. 20Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia. 21Mindazok pedig, akik hallgatták, csodálkoztak és megjegyezték: »Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz?« 22Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és bizonyította előttük, hogy Jézus a Krisztus.

Az egyház ma a tarzuszi Saul megtérésére emlékezik, arra az eseményre, amely egyedülálló módon határozta meg a kereszténység történetét. Saul, kezében a főpapi megbízólevéllel, a legnagyobb szigorral készül föllépni a damaszkuszi keresztények ellen. A városhoz közeledve váratlanul nagy fényesség veszi körül, megvakul, leesik a lováról, és egy hangot hall, amely kétszer is a nevén szólítja: „Saul, Saul!”. Nem lát semmit, csak a hangot hallja, amely őt hívja. Bizonyos helyzetekben sorsfordító, feledhetetlen élmény, amikor nevünkön szólítanak. Saul döbbenten kérdezi: „Ki vagy te, Uram?” Az így felel: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl”. Nem tudjuk, mi volt Pál első gondolata; nyilván eszébe juthatott, hogy halottat nem üldöz az ember; és akkor Jézus nyilvánvalóan él. Felkel, de nem lát semmit. A történtektől megdöbbent társai kézen fogva vezetik, úgy megy Damaszkuszba, ahogy Jézus hangja meghagyta neki. Mi történt Pállal? Nem az, amit általában gondolnak, hogy „áttért” egyik vallásról a másikra, hiszen a keresztények csoportja akkor még egy az egyben a zsidóságon belül létezett, senki nem tartotta másik vallásnak. Pál számára ennél sokkal mélyrehatóbb esemény volt ez, amely gyökerestül alakította át életét; valósággal újjászületett. Pál földre zuhanása így válik az egyik olyan emblematikus eseménnyé, amely minden ember történetének kérdést szegez; mintha csak azt üzenné: ha nem esünk el, nem érintjük a földet, nehezen értjük meg, mit jelent élni. Sajnos mindannyian hozzá vagyunk szokva, hogy szilárdan állunk a lábunkon, ragaszkodunk saját magunkhoz. Nemhogy a földre nem esünk, de még csak le sem tekintünk a földre, a többi ember szenvedésére. Valójában azonban mindannyian szegény, elesett emberek vagyunk. Csak szegénységünket fölismerve találunk vissza a bölcsesség útjára. A kevélység ugyanis romlásba visz, összeütközéshez és erőszakhoz vezet; az alázat viszont újjáalkot, megértőbbé, szolidárisabbá, emberibbé tesz. Pál esése jelzés mindenkinek, akár hívő, akár nem, mert mindenképpen emberibbé tesz – és ezzel nyitottá az üdvösségre. Pál, aki kiesett saját énjéből, befogadta az evangéliumot, és egyetemes emberré lett. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” – írja a korinthusi híveknek. S azzal elindult a föld végső határai felé. Tanítását mindenhol csodajelek kísérték, és akkor sem érte semmi baj, ha kígyót vett kezébe, mint Máltán. Pál ma is azt kéri tőlünk, hogy értsük meg újra, hogy a keresztény közösségek életében az evangelizáció feladata az első.

Imádság az apostolokkal

Január 24., szerda

Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen az európai és az amerikai keresztény közösségekről.

Mk 4,1-20 Példabeszéd a magvetőről 


1Később ismét tanítani kezdett a tenger mellett. Nagy tömeg gyülekezett köré, ő pedig a bárkába szállva leült a tavon, a tömeg pedig a parton maradt.
2Példabeszédekben sok mindenre tanította őket: 3»Halljátok! Íme, kiment a magvető vetni. 4Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Jöttek az ég madarai és fölkapkodták. 5Egy másik köves helyre esett, ahol nem sok földje volt. Hamarosan kikelt, mert nem volt mélyen a földben, 6de mikor kisütött a nap, elfonnyadt, s mivel nem volt gyökere, elszáradt. 7Ismét másik a tövisek közé esett, és amikor felnőttek a tövisek, elfojtották, és nem hozott termést. 8A többi azonban jó földbe esett. Ezek felnőttek és gyarapodtak, végül termést hoztak, az egyik harmincszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik pedig százszorosat.« 9Majd ezt mondta: »Akinek van füle a hallásra, hallja meg.«
10Mikor egyedül maradt, a vele lévők és a tizenkettő megkérdezte őt a példabeszéd felől. 11Ezt mondta nekik:
»Nektek adatott, hogy ismerjétek az Isten országa titkát, azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példabeszédekben hangzik el, 12hogy nézvén nézzenek és ne lássanak, hallván halljanak és ne értsenek; nehogy megtérjenek és bűneik bocsánatot nyerjenek«. (Iz 6,9-10)
13Majd így folytatta: »Nem értitek ezt a példabeszédet? Hát hogyan értitek meg majd a többi példabeszédet? 14A magvető az igét veti. 15Akiknél az ige az útszélre esik, azok, amikor hallják azt, mindjárt jön a sátán, és elviszi az igét, amely a szívükbe hullott. 16Hasonlóképpen amelyek köves helyre hullanak, azok, amikor hallják az igét, mindjárt befogadják örömmel, 17de nem ver bennük gyökeret, hanem csak ideig-óráig tart. Amikor az ige miatt szorongatás és üldözés támad, hamar megbotránkoznak. 18Mások pedig, amelyek a tövisek közé hullanak, azok, akik az igét hallják, 19de a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét, így az terméketlen marad. 20A jó földbe vetett magok pedig azok, akik az igét meghallják, befogadják és termést hoznak, az egyik harmincszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik pedig százszorosat.«

Jézus már nem a kafarnaumi házban van, hanem a tó partján. Itt van elég tér, hogy fogadja az embereket, akik hallgatni akarják. Azon a napon valóban sok ember gyűlik köré. Jézus pedig „megint tanítani kezdett”. Az evangélista több példabeszédet is összegyűjt ebben a fejezetben. Jézus jellemzően példabeszédekben fordul a tömeghez. Nyelvezete nem elvont, inkább nagyon konkrét, a mindennapi élethez kötődik. Mindenki számára érthető, de éber figyelmet igényel, a szív érdeklődő odafordulását, hogy az ember mélységében megérthesse a bennük megjelenő képeket. Az elsőként elmondott példabeszéd az evangélium egyik legismertebb és legfontosabb szakasza. És nem véletlenül. Jézus már az első kimondott szóval érzékelteti ezt: „Halljátok!” Igen, a meghallgatásnak döntő jelentősége van, amikor az ember Jézus előtt áll. A Jézus által elmondott példabeszéd teljes egészében arra irányul, hogy megmutassa: az evangélium meghallgatása döntő fontosságú. A magvető ismert példázatát olvastuk. Jézus olyan fontosnak tartja ezt a példabeszédet, hogy azt mondja tanítványainak: ha ezt nem értik meg, a többit sem fogják megérteni. És a többi alkalomtól eltérően ezt meg is magyarázza. Jézus arról beszél, hogy Isten szavának magjait veti az emberek szívébe. Ami leginkább megdöbbentő ebben az elbeszélésben, az a magvető nagylelkűsége. Mindenfelé elveti a magokat, nagy mennyiségben, akkor is, ha kemény, nem jó földre talál. Nyilvánvaló ellentét van a magvető nagylelkűsége és a föld be nem fogadó mivolta között. A különböző földek azonban nem az emberek különböző csoportjait, kategóriáit jelentik, hanem mindannyiunk különböző pillanatait, mindazokat a módokat, ahogyan hallgatjuk az evangéliumot. Szívünk olykor olyan, mint az út széle, valóban kemény és áthatolhatatlan. Isten szavát megállás nélkül hirdetik nekünk, de mi nem engedjük, hogy belevésődjön a szívünkbe, és minden a szokott módon folytatunk tovább. Máskor viszont tele van a szívünk az önmagunk iránti aggodalommal, és bár meghallgatjuk, az evangélium mégis elveszik a töménytelen aggodalom közt, ahogyan a bogáncsok elfojtják a magot. Máskor figyelmesebbek vagyunk, s készen állunk Isten igéjének befogadására. Ilyenkor teremnek a szeretet, a jóság, az irgalom, a szolidaritás gyümölcsei. Az evangéliumot nyílt szívvel, készségesen, figyelmesen kell hallgatni. Ily módon a szívünk a felszántott földhöz válik hasonlóvá, amely készen áll a mag befogadására. A mag mindig egy kicsiny dolog, ahogyan az evangélium is, és készséges befogadásra van szüksége. Jézus ma is folyamatosan veti a magokat. Nagylelkűen. Boldognak mondanak bennünket, ha befogadjuk és növesztjük őket. A gyümölcsök számunkra és a világ számára is értékesek lesznek.
Imádság a szentekkel

Január 23., kedd

Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen az afrikai keresztény közösségekről.

Mk 3,31-35 Jézus új családja 

 
31Ekkor az anyja és a testvérei odajöttek, és kint megállva üzentek neki, és hívták őt. 32A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: »Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!« 33Ő így felelt nekik: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« 34Aztán végighordozva tekintetét a körülötte ülőkön, így szólt: »Íme, az én anyám és testvéreim. 35Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.«

Márk evangélista leírása szerint Jézus továbbra is nagy tömeggel körülvett házban időzik. Miközben beszél, megérkeznek a rokonai Máriával együtt. Az evangélista nem mondja meg, miért jönnek. Ám nem nehéz elképzelni, hogy aggódtak, amiért Jézus túlzásba viszi a dolgokat, vagy mert megtudták, hogy a farizeusok szemmel tartják, annyira, hogy még Jeruzsálemből is oda küldtek emiatt néhány embert. Mindenesetre látni akarták, beszélni akartak vele. Talán fáradtak voltak az utazás miatt – Názáretből érkeztek –, ezért nem várták meg, hogy Jézus befejezze beszédét, és küldtek hozzá valakit, hogy szóljon neki az érkezésükről. Nagy volt a tömeg és ők „kint maradtak”. Ez a megjegyzés nem csak a térbeli elhelyezkedésükre utal. Ezek a rokonok „kívül” voltak, vagyis nem azok között, akik az Jézus prédikációját hallgatták. Már ebből a megállapításból is következtethetünk arra, hogy nem a vérségi kötelék, és nem egy rituális szokás által válik valaki Jézus családjának igazi tagjává. Jézus azért jött, hogy új családot alkosson, és ennek csak az válik részévé, aki a házon belül van, vagyis aki személyesen hallgatja Isten szavát. Amikor valaki szólt neki, hogy anyja és testvérei kint vannak, egyetlen tömör megállapítással Jézus megmutatja, ki a tagja ennek az új családnak, az egyháznak: ennek a családnak a tagjai azok, akik hallgatják az evangéliumot. Ebből a meghallgatásból születik meg a keresztény közösség, Isten szavára épül fel a ház. Az evangélium a szikla, amely minden közösséget és az egész egyházat megtartja. És – ne feledjük – ez nem akármilyen közösség. A család ismertető jegyeit hordozza. Az egyháznak úgy kell élnie, mint egy családnak, vagyis olyan kötelékekkel, amelyek a család intézményére jellemzőek. A tagoknak a családra jellemző testvéri kapcsolatokat kell megélniük, kezdve az Atyával, aki a mennyekben van, s akinek megszólítására Jézus javasolja az „abbà” szót, s azután magával Jézussal és az össze többi testvérrel. Vigyáznunk kell: ne essünk abba a kísértésbe, hogy azért tartjuk magunkat családtagoknak, mert megtartunk néhány előírást és időnként jót cselekszünk. A Jézussal való kapcsolat olyan, mint ami a családtagokhoz köt bennünket: tele van viszonzást nem váró szeretettel és közös reménységgel. Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy figyelmesen és készségesen hallgatjuk Jézus szavait és bevonjuk őt az életünkbe. Ahhoz, hogy tanítványok legyünk, nem elég a keresztények csoportjához tartoznunk, mint azok a „rokonok”, akik kapcsolatban érezték magukat Jézussal. Mindennap be kell lépnünk a közösség „belsejébe”, és hallgatnunk kell az ott hirdetett evangéliumot. Nem válhatunk egyszer és mindenkorra tanítványokká! Mindennap szükségünk van rá, hogy Jézussal legyünk és hallgassuk szavát. Ha így élünk, Jézus felénk is fordítja szeretettel teli tekintetét és halljuk majd, amint így szól: „Ezek az anyám és testvéreim!” Annak a boldogsága ez, hogy a tanítványai vagyunk. Nem azért, mert különleges érdemeink vannak, hanem csupán azért, mert hallgatjuk szavát és igyekszünk tettekre váltani azt.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Január 22., hétfő

Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen a protestáns egyházakról és egyházi közösségekről (evangélikus, református, metodista, baptista, pünkösdi).

Mk 3,22-30. A sátán elpusztul

22Az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. 23Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik: »Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? 24Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. 25És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn. 26Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van. 27Senki nem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát. 28Bizony, mondom nektek, hogy minden vétket és káromlást, amellyel káromkodnak, megbocsátanak az emberek fiainak; 29de aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha, hanem örök vétek fogja terhelni.« 30Mert azt mondták: »Tisztátalan lélek van benne.«
Ezt az evangéliumi szakaszt két olyan vers előzi meg, amelyből kiderül, milyen lesújtó véleménnyel voltak Jézusról a rokonai. Családtagjai szerint Jézus őrült, elment az esze, túloz; az írástudók szerint megszállta a gonosz. A második vád természetesen sokkal súlyosabb az elsőnél, mert Jézust Isten ellenségének a táborába sorolja. Azt gondolják róla, hogy a gonosz erők sugallatára cselekszik. Van egy dolog azonban, amit sem a rokonai, sem az írástudók nem értenek: vajon miért követi olyan sok ember Jézust? S valahányszor hallgatják, mind boldogok, tele vannak örömmel és reménnyel. Éppen ez az, ami zavarja az írástudókat, a farizeusokat, és még magukat a rokonokat is. A jó mindig irigységet szül, felborítja a kétes eredetű egyensúlyt, vagy egyszerűen csak kérdőre von, nyugtalanít, szembenézésre késztet. Az épp szolgálatban levő farizeusok, s a családtagok sem viselik el, hogy Jézus, az evangélium felborítsa a saját önzésük által felállított egyensúlyt, nem fogadják el, hogy az élet kikerül az irányításuk alól. Ezért igyekeznek mindenáron lejáratni, ráadásul sok ember előtt. Azt akarják, hogy senki ne menjen hozzá. Hányszor próbálják meg ma is lejáratni az egyház, vagy egyes hívő emberek tekintélyét hazugsággal, oktalan vádaskodással? Jézus visszavág az írástudóknak, s az önmagával meghasonlott ház példájával teszi nevetségessé őket. Arra hív, hogy ne saját erőnkben bízzunk, ne legyünk mindig biztosak magunkban, mert fennáll a veszély, hogy alábecsüljük a gonosz erejét és összeroskadunk alatta. Csak Jézus képes megkötözni az erős embert (a gonoszt), tehát ő az, akiből nem űzhet gúnyt a gonosz. A szegények, a betegek, a bűnösök megértették ezt, ezért keresték őt, bíztak együttérzésében és erejében. Fontos lecke ez nekünk is, akik oly gyakran hisszük, hogy magunk megoldunk mindent és képtelenek vagyunk Isten segítségét kérni.

Imádság a szegényekért

Január 21., vasárnap; évközi 3. vasárnap

Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen az anglikán egyházról.

Jón 3,1-5.10; Zsolt. 24.; 1Kor 7,29-31; Mk 1,14-20


A most olvasott evangéliumi szakasz Jézus első találkozásait írja le. Egy azóta is folyamatosan élő testvériség kezdete ez, melynek változtatni képes ereje épp olyan mértékű, amilyen intenzitással megélik. Nem egy múltbéli dologról van tehát szó. Ma is lehetséges módja a kereszténység megélésének. A kereszténység találkozásokon múlik, a Jézussal és a másokkal való találkozásokon. Jézusnak azonban különleges találkozási módjai vannak. Tulajdonképpen ma is az utcákat rója, de mindig ugyanúgy. Jézus nem osztogat parancsokat, mint egy tábornok, mégis úgy beszél, mint akinek hatalma van. Az evangélium nem erkölcsi kódex, bár megtanít rá, mi az, ami valóban számít, és segít, hogy önmagunkat is a szeretet mértékével mérhessük. Nem olyan könyv, amelyet egyszeri elolvasás után félre lehet tenni: ellenkezőleg, minél gyakrabban nyitjuk ki, annál jobban értjük. Az evangélium annyit jelent, mint örömhír. Mennyi rossz hírt hallunk, amelyek szorongást, félelmet keltenek bennünk! Az evangélium a legjobb hír, amely eljuthat hozzánk: Isten – a szeretet, az élet misztériuma, a létezés értelme – szól; hozzád fordul; azt akarja, hogy kövesd; örül annak, hogy vele vagy; és szüksége van rád. Az evangéliumnak szüksége van rád.
A mi helyzetünk hasonló Simon és testvére, András helyzetéhez, akik az evangéliumi jelentben a szokásos munkájukat végzik. Éppen a hálóikat javítják, amikor hozzájuk lép Jézus és hívja őket: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.” Kicsit később ugyanez történik a másik testvérpárral, Jakabbal és Jánossal, akik szintén a halászatban elfáradva kapják a meghívást. Mind a négyen hátrahagyják hálóikat. Ez a döntés teszi tanítvánnyá Jézus első követőit, és senki számára sincs más út, csak ez, amelyet Márk mutat nekünk. De miért is kövessük ezt a fiatal tanítót? Miért hagyjuk el mindennapi gondjainkat? Az evangéliumból nem úgy ismerjük meg Jézust, mint aki programját elővezetve kér bennünket a csatlakozásra. Nem azért áll meg mellettük, hogy meggyőzze őket. Csak ennyit mond: „Kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.” Azt kéri tőlük, hogy ne maguknak fogjanak halat, hanem másoknak; ne tékozolják el a szívüket, egyetlen életüket azzal, hogy magukért fáradoznak, hanem segítsenek neki, hogy szeretetét a többi emberrel is megismertethesse. Segítségüket kéri ahhoz, hogy sok embert húzhasson ki a világ, a magány háborgó, sokszor félelmetes tengeréből, hogy elérje őket a barátság hálójával.
Minden embernek szüksége van arra, hogy szeressék. Az evangélium nem kéri, hogy bármit is feláldozzunk életünkből. Sőt! Segít, hogy elhagyjuk, ami nem válik javunkra, vagyis a gőgöt, az énközpontúságot és a rövidlátó önszeretetet. Cserébe százannyit ad: fivéreket, nővéreket, anyákat és apákat. Az az első négy tanítvány megérezte a meghívásuk erejét és szépségét, és Azonnal otthagyták a hálóikat. Siettek, hisz az idő rövid. Ez ránk is igaz: nem élünk örökké. A szeretet rögtön célba akar érni, nem hagyja ki a lehetőségeket. Azok az emberek bizonyára nem értettek mindent, ahogy egyébként mi sem. Mégis úgy döntöttek, hogy komolyan fogják venni a barátság szavát. Az egyházatyák mondják: „Értsd meg, kicsiben magad vagy a világegyetem. Nem akarod magadat kicsinynek és nyomorultnak érezni? Hallgass egy más hangra...” Ez a hang Jézus evangéliuma, amely belép szívünk univerzumába, hogy kitartó szelídsége által megnyissa, és amely mindvégig hív bennünket, még akkor is, amikor minden elsötétül körülöttünk, s ezt mondja újra meg újra: „Kövess engem!”.

Imádság az Úr napján

Január 20., szombat

Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk meg különösen az ősi keleti egyházakról (szír-ortodox, kopt, örmény, etióp, malabári szír) és az asszír egyházról.

Márk 3,20-21. Azt mondták róla, hogy megzavarodott
 
20Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. 21Mikor hozzátartozói ezt meghallották, elmentek, hogy erővel hazavigyék őt, mert azt mondták: »Megháborodott.« 
 
Jézus visszatér a kafarnaumi házba. Szokás szerint nagy tömeg gyűlik össze körülötte. Olyan nagy a tömeg, és olyan tolakodó, hogy még enni sem marad ideje. A szükséget szenvedők ilyen tömege előtt Jézus szíve megindul, és nem nyugszik. Ez az evangéliumi jelenet óhatatlanul kérdőre von bennünket az életünket sokszor irányító lustaságunkról. Hányszor előfordul, hogy a saját igényeink kielégítésére szőtt terveink magukkal ragadnak minket, és egyáltalán nem törődünk vele, hogy másoknak szükségük van-e segítségre! Az nem lehet, hogy mindig csak saját magunk szabjuk meg napjaink menetét, csak mi döntsük el, mivel törődünk. Az Úr testvéreket bízott ránk, szegényeket, betegeket, akik iránt felelősséggel tartozunk. S ha életünket az övéhez szabjuk, minket is olyan bírálatok érnek majd, amilyenekkel családtagjai illették Jézust: „Túlzásba viszed! Nem törődhetsz mindig csak másokkal!” - és így tovább. Nem ritkán éri az embert az álságos jótékonykodás vádja. Jézus jól ismerte ezeket a vádakat. Ám soha nem szűnt meg engedelmeskedni az Atya akaratának. Tizenkét éves volt, amikor ezt mondta Máriának és Józsefnek, akik aggódva keresték: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Rokonai már azt gondolják róla, „megzavarodott", megőrült, és igyekeznek visszatéríteni a normális élethez, a hétköznapok közönyösségéhez. Az evangélium olyan, mint a tűz, amely megéget és mozgásra késztet. A szeretet ereje az, ami kivezet önmagunkból, saját kis terveink világából, hogy magunkévá tegyük Jézus terveit.

Előesti imádság

Január 19., péntek

Imádság az egyházak egységéért. Emlékezzünk különösen az ortodox egyházakra.

Márk 3,13-19. A tizenkét apostol kiválasztása

13Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. 14Létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket igét hirdetni. 15Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket. 16Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; 17ezenkívül Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, Jakab testvérét, akiket Boanérgesznek, azaz mennydörgés fiainak nevezett el; 18és Andrást; Fülöpöt, Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont, 19és az iskarióti Júdást, aki elárulta őt. 
 
Miután a tóparton találkozott a tömeggel, Jézus felmegy a hegyre. Szinte biztos, hogy a nyolc boldogság hegyéről van szó, hiszen a tizenkettő kiválasztását – a többi evangélista elbeszélésében – a hegyi beszéd követi. A hegy inkább az imádság helye, az Istennel való találkozás helye, nem pedig az emberek közötti küldetésé. Ahogyan Márk írja, Jézus „magához hívta azokat, akiket akart”. Ő az, aki kiválasztja és hívja az embert. Miután elfogadták meghívását, Jézus magával viszi őket a hegyre. Tizenketten vannak, ahány törzs van Izraelben. Nyilvánvaló, hogy gazdag jelentéssel teli gesztusról van szó: ő egész Izrael pásztora. Végre Isten egész népe rátalált az egységre, egyetlen pásztora körül. Jézusból eredt a tizenkettő közötti egység, elhívta és egyesítette őket a küldetésben, saját küldetésében. Az Úr Jézus egyesíti őket testvérként, nem más. A keresztény közösség létrejöttének értelme egyedül Jézus, nem pedig a nemzeti hovatartozás, a közös érdeklődés, a kulturális vagy vérségi kötelék, sem pedig az, hogy ugyanolyan a társadalmi helyzetük vagy ugyanazokhoz a csoportokhoz tartoznak. Egyedül az egyesíti őket, hogy mindannyian az egyetlen mester tanítványai. Ám Jézus mellett lenni nem azt jelenti, hogy bezárkózunk egy elit-csoportba, amely csak a saját életével törődik. Jézus oda „rendelte” őket, vagyis egységet hozott létre közöttük, hogy „elküldje őket hirdetni az igét. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzhessék az ördögöket.” Maga Jézus is éppen ezt tette, hirdette Isten országát és kiűzte a démonokat (Mk 1,27.39). A tizenkét apostolra épülő egyház hivatása, hogy évszázadokon keresztül, az egész világon újra és újra véghezvigye ugyanazokat a cselekedeteket. A keresztény közösség nem névtelen emberekből áll, akiknek nincs kapcsolatuk egymással, nem ismerik egymást. Az Úr egyesével nevükön szólította a tizenkettőt. Így született meg ez az első közösség, a tizenkét apostol közössége. Ugyanígy születik ma is minden keresztény közösség. Mindenkinek megvan a maga neve, története. És mindenki megkapta a küldetést, hogy hirdesse az evangéliumot és gyógyítsa a betegeket. A küldetés előfeltétele, hogy az apostol mindenekelőtt „vele legyen”. Úgy is mondhatnánk, hogy az apostol elsősorban tanítvány, vagyis olyan ember, aki Jézussal van, hallgatja és követi őt. A tanítványok apostoli küldetésének alapja, hogy szoros kapcsolatban vannak Jézus életével és szavaival. Ha Jézussal vannak, elmennek vele a tömegekhez, újra és újra véghezviszik az ő cselekedeteit: prédikálnak és gyógyítanak. Nem véletlen, hogy János evangéliumában Jézus így szól hozzájuk: „…nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Jézus az, aki cselekszik egyházán keresztül. Annak pedig egyre inkább Urához hasonlóvá kell alakulnia. 
 
A Szent Kereszt imádsága

Január 18., csütörtök

Kezdődik az imahét a keresztények egységéért. Emlékezzünk különösen a katolikus egyházra.

Márk 3,7-12. A tömeg Jézust keresi
 7Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, 8Jeruzsálemből, Idúmeából. Sőt a Jordánon túlról, valamint Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. 9Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. 10Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. 11A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: 12»Te vagy az Isten Fia.« Ő azonban keményen rájuk parancsolt, hogy ne fedjék fel kilétét. 
 
Jézus a farizeusok ellenségessége láttán elhagyja Kafarnaumot, a zsinagógát, hogy elmenjen a tömeghez, aki hallgatni szeretné szavát. Bármely városba, bármely vidékre megy, Jézust mindig tömeg veszi körül, köréje sereglenek az emberek. Sokan jönnek, minden vidékről, ahogyan ez a szakasz is mondja. Tolakodóak, mint minden tömeg, ahogyan a mai, sokszor rossz irányba sodródó tömegek is. Kézzelfogható módon van szükségük valakire, aki megérti és megsegíti őket. Ezért egyre jobban nyomulnak előre: közel akarnak kerülni hozzá, meg akarják érinteni, minden fájdalmukat, minden reményüket rá akarják zúdítani erre a jóságos emberre. Hiszen ki máshoz mehettek volna, aki nem utasítja vissza őket? Jól tudják, hogy Jézusban egy jóságos és együttérző embert találnak, aki nem fogja elutasítani őket. Az, hogy Jézus ilyen könnyen elérhető, nem akadályozza meg abban, hogy szolgálatát végbevigye. Úgy dönt, hogy bárkába száll, hogy egy kicsit távolabbra kerüljön tőlük és láthasson mindenkit. Aztán pedig újra beszélni kezd a tömeghez. Megdöbbentő ereje van ennek a jelenetnek. A bárka új szószékké válik Jézus számára. Nem nehéz meglátni benne az egyház képét. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: hol tudják a mai, az akkorinál még nagyobb tömegek „megérinteni” Jézust? A sok szükséget szenvedő ember ki előtt teheti le fájdalmait és reményeit, aki meggyógyítja, megvigasztalja? Mai keresztény közösségeinknek nem olyanoknak kellene-e lenniük, mint Jézus teste, amelyet a szegények és a gyengék elérhetnek, megérinthetnek? Oly nagy szüksége van a világnak egy ilyen egyházra! Ma még inkább, mint tegnap. Úgy tűnik, egyre magasabbak azok a falak, amelyeket a jólétben élő emberek és nemzetek emelnek azért, hogy a szegény tömegek, különösen a világ déli részéről érkező tömegek nehogy átlépjék határaikat. Pedig itt egyáltalán nem fenyeget invázió. Ezeket a falakat azok a „gonosz lelkek” akarják felépíttetni, amelyekről az evangélista beszél, amelyek meg akarják akadályozni, hogy Jézus szava eljusson hallgatóinak szívéhez. Az evangélium megmutatja nekünk, hogy Jézus ereje mennyivel nagyobb ezeknek a lelkeknek az erejénél. Az Úr ugyanezt az erőt adja tanítványainak is, hogy bárhol a világban betölthessék küldetését és szabadulást hozzanak.

Imádság az egyházért

Január 17., szerda

Remete Szent Antal apát emléknapja. Követte az Urat az egyiptomi sivatagban és sok szerzetes atyja lett. A zsidóság és a kereszténység viszonyán való elmélkedés napja.

Márk 3,1-6. Jézus meggyógyítja a béna kezű embert 
1Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. 2Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. 3Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: »Állj középre.« 4Aztán megkérdezte tőlük: »Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni?« Azok csak hallgattak. 5Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: »Nyújtsd ki a kezedet!« Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. 6A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt.
Szombat van, és Jézus szokása szerint a zsinagógába megy imádkozni. Találkozik itt egy emberrel, akinek béna a keze. Egy apokrif evangélium ezt az imádságot adja ennek az embernek a szájába: „Kőműves voltam, két kezem munkájával kerestem a kenyeremet. Jézus, ó kérlek, gyógyíts meg, hogy ne kelljen szégyenszemre koldulással megszereznem a kenyeret.” Eszünkbe jut róla az a sok munkás, akiket munkahelyi baleset ért, és ez egész életükre rányomja a bélyegét. Olyan seb ez, amely mindenkitől azt kéri, hogy figyelmesebb legyen, s mindent megtegyen azért, hogy a munkahely ne a sebesülés, olykor a halál színtere legyen. Jézus szíve azonnal megesik ezen az emberen, amint meglátja. Ez történik minden alkalommal, amikor betegekkel és gyengékkel találkozik. A farizeusok, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy ez az ember beteg, most megérzik, hogy valami történni fog. Jézus soha nem marad érzéketlen az emberek fájdalma láttán. Jól tudja, hogy az Atya akaratát kell betöltenie, s ezért odafordul a beteg felé és azt parancsolja neki: „Nyújtsd ki a kezed!” Az pedig engedelmeskedik Jézus szavának és kinyújtja a kezét. Meggyógyult. Az evangéliumnak való engedelmesség mindig gyógyulást hoz magával, visszaadja azt, amit bűnünk vagy gyengeségünk miatt elvesztettünk. Jézus pedig azért jött, hogy egyetlen ember se maradjon a gonoszság rabja, hanem mindenki részese legyen Isten hatalmas tervének, az élet teljességének. Ez az ember meggyógyul, újra rendes életet élhet. Nem azért gyógyulunk meg, hogy aztán saját magunk foglyai maradunk (a lebénult kéz azt is jelképezi, hogy csak saját magunkat szolgálja a kezünk), hanem hogy másokat kezdjünk szolgálni, hogy mindenki közös javáért tevékenykedjünk. Ez a kéz azért gyógyul meg, hogy aztán „segítő kezet nyújtson” azoknak, akik szükséget szenvednek. Jézus ezért nem szegi meg a szombat törvényét, hiába vádolják ezzel a farizeusok. Ezzel a gyógyulással az igazi „szombat”, vagyis Isten napja belép az emberek életébe: ebben az emberben a teremtés eljut a teljes beteljesedésig. Valahányszor Isten irgalma és üdvössége megérinti az emberek életét, beteljesül Isten „szombatja”: a szeretet és az élet teljességének ünnepe.

Imádság a szentekkel

Január 16., kedd

Mk 2,23-28. A szombat van az emberért 


 
23Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. 24A farizeusok azt mondták neki: »Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad.« 25Ő így felelt nekik: »Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? (1 Sám 21,2-7) 26Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott a vele lévőknek is?« 27Aztán hozzátette: »A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. 28Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.« 
 
A böjtről való vita után Márk evangélista a szombat kapcsán támadt nézeteltérést beszéli el. A farizeusok látják, hogy Jézus tanítványai egy szombati napon a vetésen keresztül mennek, és közben tépdesik a kalászt, hogy megegyék, megszegve ezzel a pihenőnap törvényét. Máté evangéliumának megfelelő része elmondja azt is, miért tették: a tanítványok „megéheztek” (Mt 12,1). A farizeusok azonnal megvádolják a Mestert, mert megengedi tanítványainak, hogy megszegjék a törvényt. Jézus azonban megvédi őket és Dávid példáját hozza fel, akivel hasonló dolog történt: az életére törő Saul elől menekülőben bement a templomba és társaival együtt megette a szent kenyeret, amelyből csak a papok ehettek (1Sám 21,2-7). Jézus hozzáteszi: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért.” Ezzel a kijelentésével azt akarja megmutatni, mi az a törvényben, ami valóban számít: nem a formális előírások megtartása, hanem az ember üdvössége. Az ember és az ember szabadulása állnak a Szentírás középpontjában. Hiszen az Úr az ember iránti szeretetből teremtette a világot és küldte el saját Fiát, hogy megmentse a bűntől és a haláltól. Ezért a hívő ember feladata nem annyira a szabályok betartása, hanem az, hogy válaszoljon Isten szeretetére és szeretettel forduljon mások felé. Ez az evangéliumi történet megmutatja, mennyire szívén viseli Jézus az ember megváltását. Ezért jött le a földre, ahogy János evangélista is írja: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16). Ezért van az, hogy az Ember fia a szombat ura is: megmenteni jött, nem ítélkezni. Mindegyikünktől azt kéri, hogy kövessük ezen az úton, az üdvözítő szeretet útján. 

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Január 15., hétfő

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában ma a békéért imádkoznak.
A csodatévő Fekete Krisztus ünnepe (Esquipulas, Guatemala). Közép-Amerikában mindenütt tisztelet övezi.


Mk 2,18-22. Az új bor új tömlőbe való

18János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Odajöttek néhányan, és megkérdezték Jézustól: »Miért böjtölnek János és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?« 19Jézus így felelt: »Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. 20Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt: akkor majd böjtölnek, azon a napon. 21Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot, mert elszakítja az ép részt is, és a szakadás még nagyobb lesz. 22Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, különben a bor szétszakítja a tömlőket, és kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőkbe való.« 
 
Az evangélista János és a farizeusok tanítványairól beszél, akik magukat igaznak tartó emberek módjára felhatalmazva érzik magukat arra, hogy megkérdezzék Jézustól: tanítványai miért nem tartják be azt a böjtöt, amely bár nem kötelező, felemeli a lelket. Bírálatuk valójában inkább a mesterre vonatkozik, mintsem a tanítványokra. Jézus példabeszédeken keresztül mondja el nekik, hogy nem a külsődleges vallásgyakorlat teszi tisztává és ragyogóvá az emberek életét. Az az ember tiszta, aki úgy fogadja a messiást, mint vőlegényt – folytatta. Jézus ezzel egyértelműen azt akarta mondani, hogy ő maga a vőlegény, akire várnak. S miközben épp a vőlegényt várják, hogy aztán együtt ünnepeljenek, a barátok nem böjtölhetnek. Nem lenne szép dolog a vőlegénnyel szemben, aki bizonyára nem azt szeretné, hogy a böjt szomorúságában várják, hanem azt, hogy ünnepelve fogadják. Jézus mindenesetre arra is figyelmeztet, hogy a vőlegény barátai életében is lesznek majd nehéz pillanatok, főleg akkor, amikor a vőlegényt elveszik tőlük. Innentől kezdve, még ha rejtve is, Jézus előre hirdeti szenvedését és halálát. Akkor lesz az, hogy elérkeznek a böjt, illetve inkább a szenvedés pillanatai. És így is történt, attól kezdve egészen napjainkig tanítványok hosszú sora szenvedett üldöztetést hitéért, s tartott ki abban mégis, még ha vérét kellett is ontania. Jézus két kép segítségével világít rá arra, hogy a tanítványi lélek nem egyeztethető össze a merev, külsődleges vallásgyakorlattal vagy aszkézissel, mert ha nincs benne szeretet, ez nem változtatja meg az ember szívét. A régi ruha és a régi tömlő olyan, mint a külsődleges vallásosság, amely nem változtatja meg sem az ember szívét, sem a viselkedését. Az evangélium az, ami megújít bennünket, nem pedig a látszat-cselekvések. Milyen sok hiba fakad abból, hogy a külsőségek határozzák meg az életünket! Az evangélium az új bor, amely megújítja az őt befogadó szíveket. A saját magával, saját jó cselekedeteivel eltelt szív olyan, mint a régi tömlő: nem képes magába fogadni azt az újat, amit az evangélium hozott. Az evangélium új ruhája a szeretet szálaival szőtt új ruha, amelynek semmi köze sincs saját önzésünk régi, kopott szövetdarabkájához. A tanítványok megértették, hogy az üdvösség nem abban van, ha dicsőítjük magunkat cselekedeteink miatt, hanem abban, hogy mindenek fölött szeretjük Jézust, ahogy a menyasszony szereti vőlegényét. 
 
Imádság a békéért

Január 14., vasárnap; évközi 2. vasárnap

1Sám 3,3b-10.19; Zsolt 39; 1Kor 6,13c-15a.17-20; Jn 1,35-42



János evangélista a Jordán partjára vezet el bennünket, ahol János továbbra is keresztel. De mit is jelent a számunkra a Jordán partján állni? Azt, hogy a karácsonyt nem zsugorítjuk egyetlen, immár távoli eseményre, egy halvány érzés szintjére, amitől az élet még megy tovább a szokott módon. A hívő ott marad, ahova az Úr helyezte őt, s várja az Isten országát, az új világot, melyet az Úr jött el meghirdetni. A tanítvány nem megy el, nem szökik messzire, mert tudja, hogy Isten országa ott jelenik majd meg, ahol ő él. János ezért továbbra is várja Isten országát, s igyekszik átformálni saját szívét azzal, hogy odafigyel Isten jeleire. S miközben továbbra is a Jordán partján áll, épp akkor látja meg az ott elhaladó Jézust. Tekintetét rá szegezi. Felismeri és rámutat, hogy mások is lássák: „Nézzétek, az Isten báránya”.
A próféta rámutat a szelídre, aki emberségével valóságossá teszi Isten képmását; a bárányra, aki hagyja magát a mészárszékre vinni, hogy legyőzze a gonoszt. Andrásnak és Jánosnak Keresztelő János mutatja meg az Urat, akire igazán szükségük van, aki értelmet adhat életüknek. Követni kezdik, bár csak távolról. Jézus egyszer csak hátrafordul és megkérdezi tőlük: „Mit akartok?” Most is Isten kezdeményez. Jézus fordul meg, és „néz rá” a két tanítványra. János evangélista a „látni” ige köré szervezi a jelenetet, ezzel közvetlen, spontán kapcsolatot hoz létre a szereplők között: „Látni” annyi, mint leszállni a másik szívének mélyébe, és közben hagyni, hogy a saját szívünket fürkésszék. „Látni” annyi, mint megérteni és megértve lenni.
A két tanítvány szívében pedig ott élt a vágy, hogy új életet találjanak a maguk és mások számára. S így válaszolnak: „Rabbi, hol lakol?” Keresésük célja olyan „mester”, akit követhetnek, és egy „otthon”, ahol lakhatnak. Ez a kérdés ma is különleges erővel fakad az emberek ajkáról. Ritkán lehet az életet ismerő „mesterekkel” találkozni, nehéz találni valakit, aki igazán szeret. Egyre gyakoribb viszont, hogy az emberek gyökértelennek érzik magukat, nincs körülöttük igazi közösség, amely befogadná és kísérné őket. Városaink berendezkedése, ha lehetetlenné nem is, de nehézzé teszi a szolidaritást, a közösségi életet.
Pedig egyedül senki sem üdvözül. Mindnyájunknak segítségre van szükségünk: Sámuelnek Éli pap segített, Andrásnak Keresztelő János, Péternek a testvére, András. Nekünk is szükségünk van egy papra, egy fivérre, egy nővérre, valakire, aki segít, és elkísér vallásos és emberi életünk útján. A két tanítvány kérésére így válaszol Jézus: „Gyertek, nézzétek meg!” Az ifjú názáreti próféta nem fecsérli az időt magyarázatokra, nem valami hittételt akar közölni, hanem magát az életet. Ezért rögtön konkrét élettapasztalatot kínál, másszóval barátságot, amelyet érinteni és látni is lehet. A Jézussal való találkozás újfajta testvériséget teremt Péter és András között. „Megtaláltuk a Messiást!” – mondja örömmel András. Ő is úgy kezd beszélni, mint János: rámutatva Jézusra. A szót tovább kell adni, különben elvész. Nem azért gyújtanak világosságot, hogy véka alá rejtsék. Ha egyszer megleljük, azt mondatja velünk: megtaláltam a jövőt, az értelmet, a reményt, amit kerestem, sokkal többet annál, mint amire vágytam! Taníts meg, Urunk, hogy szenvedélyesen hirdessük reménységedet mindazoknak, akik keresik a jövőt, az üdvösséget! Köszönetet mondunk neked azért, hogy továbbra is megajándékozol bennünket azzal, hogy mellettünk vagy.

Imádság az Úr napján
Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)