Június 13., szombat

 

1Kir 19,19–21. Illés Elizeus vállára dobja köntösét

 

Miután találkozik Istennel a Hóreben, Illés elindul visszafelé, s útközben találkozik Elizeussal, az Úr által utódjául választott férfival, aki épp szánt a földeken. A próféták nem valamilyen különleges, behatárolható csoportból való emberek voltak. Elizeust szántás közben érte a meghívás. Illés próféta rádobja Elizeus vállára köntösét. Az egész hirtelen történik: azt sem tudjuk, ismerik-e egymást. Mindenesetre amint megkapja a köntöst, Elizeus „otthagyta az ökröket, és Illés után szaladt”. De mi is történt? Az a köntös egy egyszerű ruhadarab volt csupán. Elizeus megértette, hogy az Úr Lelke fordult felé, s hogy olyan örökséget kapott a vállára, amelyért ezután felelősséggel tartozik. Megértette, hogy nem ő választ, hanem őt választotta ki az Úr arra, hogy hirdesse igéjét. A próféta valójában nem magáról beszél, nem is magáért: ő ugyanis teljes egészében Istené. Ugyanez fog megtörténni később a Galileai-tenger partján, amikor Jézus elkezdi elhívni első tanítványait. Ők is azonnal otthagyják a hálóikat, és követik. A próféta küldetése, amely minden tanítványé is, előfeltételezi a meghallgatást és a követést. A feladat: köntösként magunkra venni Isten igéjét, és ahová csak küld az Úr, mindenütt hirdetni.

Előesti imádság

 

Június 12., péntek

 

Jézus Szentséges Szívének ünnepe

 

Mt 11,25–30. „…szelíd vagyok és alázatos szívű”

 

Ma az Egyház Jézus Szentséges Szívét ünnepli. Ez a liturgikus emléknap mindannyiunkat arra hív, hogy figyelmünket az Úr szeretetének misztériumára fordítsuk: egy húsból való szívre, nem kőszívre – amilyen oly sokszor a miénk. Jézus nyilvános élete ennek a szívnek az irgalmából és együttérzéséből indult ki. Máté evangéliuma írja, hogy Jézus, amikor Galilea városaiban és falvaiban járt, meghatódott a hozzá özönlő tömegek láttán, mert fáradtak és kimerültek voltak, mint a pásztor nélküli juhok. És elkezdte őket összegyűjteni és gondoskodni róluk. Máté evangélista az evangéliumban, amelyet nekünk is hirdettek, megmutatja, meddig terjed az Úr szeretete nyájának „kicsinyei”, vagyis a szegények és alázatosok iránt, akiket már Izajás próféta is bemutatott, amint együtt örülnek az Úrban: „A szelídek újra örülnek az Úrban, és a szegények ujjonganak Izrael Szentjében.” (Iz 29,19) Jézussal ez az öröm teljes mértékben megvalósul, mert az ő szeretete mindenki életét betölti. Azonban az, aki úgy véli, hogy színültig telve van bölcsességgel és nincs szüksége Isten vigaszára és támogatására, kizáródik ebből az örömből, nem azért, mert az Úr nem szereti ugyanolyan mértékben, hanem azért, mert bezárkózik önmagába és ellenáll az ő szeretetének. Isten megismerése ugyanis nem filozófia vagy tudomány, hanem elsősorban az, hogy úgy szeressünk, ahogy ő szeret, hogy szívünkbe fogadjuk az ő szívét, amely lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk és találkozzunk vele, törékeny vállainkra véve azt az igát, amelyet Jézus vett magára azzal, hogy hozzánk kötötte magát a szeretetével. Igen, igát jelent ez, mert egymáshoz köt bennünket, ugyanakkor ez a szabadságunk kulcsa is, mert megszabadít minket attól a rabszolgaságtól, hogy eltévedjünk az önző, magányos utakon, amelyek sehová sem vezetnek.

A Szent Kereszt imádsága

Június 11., csütörtök

 

Szent Barnabás apostol emléknapja, aki Pál társa volt Antiochiában és első apostoli útján.

 

ApCsel 11,21–26. Az antiochiai egyház megalapítása

 

Ma az Egyház Barnabásra emlékezik. Ciprusról származott, majd Jeruzsálemben élt, ahol elfogadta az evangéliumot, és példás tanítvány lett: eladta minden vagyonát, és a bevételt „az apostolok lába elé tette”. Az apostolok pedig Antiochiába küldték, ahol nemcsak zsidóknak, hanem pogányoknak is hirdették az evangéliumot. Itt jött létre először Jézus tanítványainak olyan közössége, amely nem csak zsidókból állt. Ebben a városban nevezték Jézus tanítványait először „keresztényeknek”. Barnabás, aki értesült Pál megtéréséről, meghívta őt Antiochiába, hogy mindenkinek tanúságot tehessen a Krisztussal való találkozásáról. Ezután elvitte őt Jeruzsálembe, hogy bemutassa a többi apostolnak, és hogy kiálljon amellett, hogy a pogányoknak anélkül hirdessék az igét, hogy alávetnék őket a körülmetélésnek. Pállal együtt vállalkozott az első nagy apostoli útra, és magukkal vitték Jánost, vagy másik nevén Márkot is, aki Barnabás unokaöccse volt, az Úr szenvedésének ifjú tanúja. Az evangélium hirdetésének feladata az Egyházban nem emberi tervezés gyümölcse, és nem is terjeszkedési vágyból fakad. Az Úr Lelke indítja minden idők apostolait és tanítványait arra, hogy bejárják a világ és az emberi szív útjait, hogy hirdessék a szeretet evangéliumát

Imádság az apostolokkal

Június 10., szerda

 

1Kir 18,20–39. Illés összecsap Baál prófétáival a Kármelen

 

Acháb király végre találkozik Illéssel, és azzal vádolja, hogy pusztulásba viszi Izraelt. Ám Illés arra figyelmezteti a királyt, hogy ő az, aki Istentől eltávolodott, és egész népét hitehagyásra csábította. Ez a valódi oka a rettenetes csapásnak, amely az egész népet sújtja. A helyzet súlyossága arra indítja Illést, hogy nyíltan szembeszálljon Baál papjaival. És éppen a Kármel hegyét választja, ahol elpusztították az oltárt, amit még Dávid emelt az Úr tiszteletére, és aminek helyére Acháb egy másik, Baálnak szentelt oltárt állíttatott. Illés azt akarja, hogy a nép újra Istent válassza egyetlen uraként, és kilábaljon a vallási bizonytalanságból, hiszen nem lehet Baált és az Urat egyszerre szolgálni; a szívet nem lehet megosztani. Illés helyre akarja állítani a szövetséget, és az egész néphez fordulva ezt kérdi: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni?”; vagyis: „Meddig akartok még két urat szolgálni?” A Második Törvénykönyvben az Úr így int: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4–5). Baál néma és tehetetlen. Az Úr szól hozzánk, és erős. Baál prófétái hiába ismétlik könyörgéseiket „egyre emeltebb hangon”. Illés kigúnyolja őket, és mint új Mózes emelkedik föléjük: „Ábrahám, Izsák és Izrael Istenéhez” imádkozik, és helyreállítja a szövetséget. Mózeshez hasonlóan tizenkét sziklából építi föl az oltárt, mely Izrael egységének jelképe. Kármel hegyén, Illés közvetítésével Izrael népe visszanyeri szívét, és ismét az Úr felé fordítja, aki egykor megmentette őt az egyiptomi fogságból, most pedig e világ megannyi bálványától.

Imádság a szentekkel

 

 

Június 9., kedd

 

1Kir 17,7–16. A careftai özvegy fiának feltámasztása

 

A szegény özvegyasszony és Illés története nehéz időkről, éhínségről, szűkölködésről és törékeny, kiszolgáltatott életekről szól. Gondoljunk csak a sok idős ember életére, akiknek most hőségben és magányban kell élniük. Gondoljunk az anyákra és feleségekre, akiknek gyermekei háborúba mennek és meghalnak, és sajnos látjuk, hogy a háború valóban minden szegénység anyja. Illés a remény prófétája: az Isten által neki átadott jövendölést, amely az éhínség végéről szólt, és amely Izraelre és a világra egyaránt vonatkozott, nem a hatalmasságokkal osztja meg, hanem Isten szava szerint egy özvegyet és egy árvát választ, hogy megmutassa az irgalom erejét. A maroknyi liszttel és a csepp olajjal kapcsolatban, amelyek ezt az anyát és fiát még egy napig életben tarthatták volna, a próféta megígéri, hogy ez a kevés sem növekedni, sem csökkenni nem fog, ha megosztják. Ez az igazságos mérték, amely lehetővé teszi az életet, annak jelévé válik, hogy a valódi létezés hogyan születik meg abból, amit megosztanak, biztosítva mindenki teljes és bőséges életét. Illés kérése azonban valóban túlzónak tűnik, kihívásnak. A nehéz helyzetben egy kis kenyeret és vizet kér. Illés tudja, hogy nemcsak az éhség készteti a beszédre, hanem Isten maga akarja, hogy átadjon egy üzenetet, amely abban a sötét, halálos helyzetben a remény és a megváltás fénye lesz. A segítségkérés mindig olyan értékes, mint egy ima, emlékezteti az asszonyt, hogy szegénysége ellenére is értékes, és segíthet másoknak élni. Ezért az özvegy nem utasítja vissza a segítséget, hanem – éppen úgy, mint az evangélium özvegye, aki a templom kincstárába dobja mindazt, amije van – ő is utolsó erőforrásait fordítja Isten prófétájára, az ő küldöttére. Az a szegény özvegyasszony valójában rámutat arra, hogy minden ember szíve őrzi a gonosz és az éhínség megszűnésének titkát, ha képes bízni Isten szavában, és megosztani javait; inkább a közjót, mint a saját javát szem előtt tartva, és felfedezni, hogy ebben a megosztásban kimeríthetetlen kegyelem és irgalom rejlik.

Imádság az Úr anyjával, Máriával