MÁRCIUS 31., HÉTFŐ

 

Iz 65,17–21. Új eget és új földet teremtek

 

Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé senkinek. ¹⁸Örüljetek és ujjongjatok azon mindörökké, amit majd teremtek! Mert Jeruzsálemet „örömnek” teremtem és népét „ujjongásnak”. ¹⁹Örömöm telik majd Jeruzsálemben és ujjongani fogok népemen. Nem hallatszik többé benne sem sírás, sem jajkiáltás. ²⁰Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak néhány napig él; sem öreg ember, aki ne töltené be élete napjait. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg; s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít. 

 

Az izraeliták már egy ideje visszatértek Jeruzsálembe, ám nehezükre esik a szívükben is visszatérni az Úrhoz. Izajás szeretné fölrázni a népet a csüggedésből, amelybe a száműzetésből való visszatérés után belesüppedt, mintha számára már nem volna remény egy új, szép jövőre. Isten szava ismét felhangzik, fölébreszt a tespedésből és a csüggedésből. Az Úr közbelép, új látomást, új álmot, új erőt ajándékoz népének. Így újítja meg nagy tervét, mely arra irányul, hogy a föld népei egyetlen nagy családban egyesüljenek, és Jeruzsálem legyen mindnyájuk városa. Olyan város lesz, ahol „nem hallatszik többé (…) sem sírás, sem jajkiáltás. Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak néhány napig él; sem öreg ember, aki ne töltené be élete napjait (…) s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít”. Ez az álom ma is prófétai erővel szól: a népeknek le kell győzniük a kísértést, hogy saját szűk horizontjuk mögé zárkóznak. Sajnos továbbra is tanúi vagyunk a világ széttöredezésének: továbbra is szétdaraboljuk, s tesszük ezt mondhatni abban az illúzióban, hogy így mindenki megmentheti önmagát. Az individualizmus keserű illúziója ez, ami tönkreteszi a népek „mi”-jét, ami pedig Isten álma a világról. Itt az ideje, hogy újraélesszük az egyetemes látomást minden nép üdvösségéről.

Imádság a szegényekért

 

 

MÁRCIUS 30., NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA

 

A muszlimoknál ezzel a nappal ér véget a ramadán böjti hónapja (íd al-fitr).

 

Ter 5,9a.10–12; Zsolt 34 (33); 2Kor 5,17–21; Lk 15,1–3.11–32

A vámosok és a bűnösök mind jöttek, hogy hallgassák. ²A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük” – mondták. ³

Majd így folytatta: „Egy embernek volt két fia. 12A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. 13Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. 14Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. 15Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. 16Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. 17Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. 18Útra kelek, hazamegyek apámhoz, és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 19Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be.
   20Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. 21Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. 22Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. 23Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, 24hisz fiam halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
   25Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. 26Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. 27Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült – felelte. 28Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. 29De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. 30Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. – 31Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. 32S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.”

 

A Laetare-vasárnap (az örvendezés vasárnapja), arra hív bennünket, hogy rövid időre törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát. A lila szín, amely a bűnbánat idejét jelzi, most átadja helyét a rózsaszínnek, amely mintha a húsvét öröméből adna nekünk kóstolót. A liturgia által sugallt öröm bizonyára nem abból az állapotból fakad, amelyben a világ ma van. Valójában nehéz okot találni arra, hogy örüljünk világunk állapota miatt. A liturgia mégis arra buzdít bennünket, hogy örvendezzünk. Erre pedig az ad okot, hogy közeledik az Úr húsvétja, s vele a bizonyosság, hogy véglegesen legyőzi a bűnt és a halált. Jézushoz vámosok és a bűnösök jöttek, hogy hallgassák. Végre jött valaki, aki képes volt a szívükhöz szólni és egy új világ reményét közvetíteni nekik. Ezért gyűltek össze, hogy hallgassák őt: eleve megvetettként és kirekesztettként ők jövőjük reményét vélték felfedezni ebben a mesterben. Velük éles ellentétben álltak a farizeusok és az írástudók, akik bírálták Jézust irgalmas hozzáállása miatt, és így méltatlankodtak miatta: „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük”. Számukra megbotránkoztató dolog volt a bűnösökkel időzni, és főleg egy asztalnál enni velük. S habár a farizeusok számára botrány volt Jézus közelsége a bűnösökhöz, azoknak a bűnösöknek ez jó hír, evangélium volt.

Jézus a most olvasott példabeszédben azt akarja megmutatni, hogy ő úgy cselekszik, mint a mennyei Atya. Végül is azért jött, hogy az Atya akaratát teljesítse. És ezt mi is megtapasztaltuk, ahogyan a legidősebb fiú keménységét is megtapasztalhatjuk. A példabeszéd azzal kezdődik, hogy a kisebbik fiú kéri a részét az örökségből. Miután megkapta, elhagyja a családot, és elmegy. Élete kezdetben csupa öröm, azután utoléri az éhínség, és a barátai is elhagyják. Egyedül marad, és nem talál más munkát, elszegődik kondásnak – ez az egyetlen lehetősége a túlélésre. Rájön, hogy a disznók is jobban élnek, mint ő: „Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki” – jegyzi meg szomorúan az evangélista. Élete romokban hever, keserűen emlékezik vissza arra az időre, amikor apja házában élt. Ám éppen az élet keserűsége ösztönzi arra, hogy összeszedje magát. Elérkezik számára a visszatérés ideje. Ez ránk is igaz: Isten vár, szinte türelmetlenül. Mikor még messze volt a fia, „eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta”. Még nem tudja, miért tér haza a fia, nem tudja, mit mond majd neki, de ez nem is számít. Az a fontos, hogy a fia hazatér. Elébe megy. Kimegy, hogy megmentse az elveszett fiút, ahogy Ferenc pápa is rámutatott. És amikor odaér hozzá, nem engedi, hogy bármit is mondjon, hanem magához öleli. A fiú szíve meglágyul, és ezzel együtt nyelve is megoldódik. Nem sok szó hagyja el ajkát. Úgy tűnik azonban, mintha apja nem hallaná meg még ezt a keveset sem, hanem inkább új ruhákba öltözteti, sarut ad a lábára, gyűrűt az ujjára, és elrendeli, hogy azonnal rendezzenek nagy ünnepséget. A visszatérés ideje különleges ünnepben csúcsosodik ki. Az idősebbik fiú azonban, mikor látja, mi történik, megkérdőjelezi apja döntéseit, egészen odáig menően, hogy nem hajlandó belépni az ünnepi terembe. Habár atyja házában lakott, mégis távol volt az ő szívétől. Tele volt büszkeséggel feltételezett előjogai miatt. És most kívül marad, egyedül. Nem tud örülni mások miatt, még öccse hazatérése miatt sem, aki „halott volt, és életre kelt”. Az idősebb fiúval ellentétben a „visszatérés idején” mi újra tudatára ébredhetünk Isten irántunk való végtelen irgalmasságának és szeretetének, mindeközben felfedezve a testvériség szépségét is.

Imádság az Úr napján

MÁRCIUS 29., SZOMBAT

 

Oz 6,1–6. Igyekezzünk megismerni az Urat

¹„Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz,
ő tépett meg, ő is gyógyít meg minket;
ő vert meg, ő köti be sebeinket.
²Két nap múlva életet ad,
harmadnapra feltámaszt,
hogy színe előtt éljünk.
³Ismerjük meg,
törekedjünk megismerni az Urat:
biztosan eljön, mint a hajnal,
megjön, mint a zápor,
mint a tavaszi eső, amely öntözi a földet.”
⁴Mit tegyek veled, Efraim?
Mit tegyek veled, Júda?
Hűséged, mint a reggeli felhő,
és mint a harmat, hamar tovatűnik.
⁵Ezért ostoroztam őket a próféták által,
ezért ölettem meg őket ajkam szózatával,
ítéletem elérkezik, mint a világosság.
⁶Mert nem az áldozat kell nekem,
hanem a szeretet, nem az égőáldozat,
hanem az Isten ismerete.

 

A megtérés és az Úrhoz történő visszatérés útja nem belőlünk születik, s nem is a személyes tökéletességre való törekvés eredménye. Már abban a döntésben is, hogy visszatérünk hozzá, ott van a bizonyosság, hogy az Úr az, aki megment, meggyógyít, megtart bennünket; ítélete megbocsátás és nem kárhoztatás. Ez a bizonyosság elkíséri azt, aki megbánja bűneit. Úgy tűnik, a próféta azt mutatja meg nekünk, hogy szükségünk van egy bejárandó út kijelölésére. A megbocsátás és a gyógyulás nem automatikusan bekövetkező esemény, megelőzi egy fejlődés, egy tudatos út, az önvizsgálaté, a döntéseké, az elhagyott szokásoké. Azt is mondhatnánk, hogy épp ez az, amire meghívást kaptunk a nagyböjt idején. A szöveg kétnapi várakozásról szól, s arról, hogy a harmadik napon felkerekedünk, és új útra lépünk. Az Egyház lelki hagyományában számos ilyen útmutatást találunk. A megtérés nem a pillanat műve, hanem egy napokon át kibontakozó, bejárandó út. A próféta így fogalmaz: „Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat: biztosan eljön, mint a hajnal, megjön, mint a zápor, mint a tavaszi eső, amely öntözi a földet.” Ez azt jelenti, hogy nem habozhatunk, nem vesztegethetjük az időnket, és nem halogathatjuk a döntést. Most van itt az alkalmas idő. Sürgetően szükség van a szívünk változására, mivel az evangéliumot hirdetni kell, mert a szegények várnak ránk, mert a világnak szüksége van a remény szavaira. Ilyenkor nem az számít, hogy nem vagyunk tökéletesek, hanem hogy érezzük a küldetést, a változás sürgető voltát magunkban és a világban. Ebben az értelemben a személyes megtérésnek van egy elkerülhetetlen közösségi, társadalmi dimenziója. Nem csupán azért tér meg az ember, hogy bebiztosítsa a saját üdvösségét, azért térünk meg az Úrhoz, hogy vele együtt járjuk a világ útjait, hirdessük az evangéliumot, és gyógyítsunk minden betegséget és gyengeséget.

Előesti imádság

MÁRCIUS 28., PÉNTEK

 

Oz 14,2–10. A visszatérés ideje

²Izrael, térj vissza az Úrhoz, a te Istenedhez,
hisz bűnöd miatt buktál el!
³Hozzatok szavakat magatokkal,
és térjetek vissza az Úrhoz!
Mondjátok neki:
„Végy el minden gonoszságot,
hogy elnyerjük a jót,
és ajkunk gyümölcsét hozhassuk áldozatul.
⁴Asszíria nem segít rajtunk,
lóra sem szállunk többé.
Nem mondjuk kezünk alkotásának ezután:
Te vagy a mi Istenünk!
Mert az árva csak nálad talál irgalmat.”
⁵Meggyógyítom hűtlenségüket,
s szívemből szeretni fogom őket,
elfordul tőlük haragom.
⁶Izraelhez olyan leszek, mint a harmat;
virul majd, mint a liliom,
gyökeret ereszt, mint a nyárfa.
⁷Hajtásai messze ágaznak,
pompás lesz, mint az olajfa,
s illatos, mint a Libanon.
⁸Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak,
búzát termelnek, és gondozzák a szőlőt,
amelynek olyan híre lesz,
mint a helboni bornak.
⁹Mi köze Efraimnak
ezentúl a bálványokhoz?
Én hallgatom meg, én viselek rá gondot.
Olyan leszek, mint a zöldellő ciprus;
tőlem származik gyümölcsöd.
Végső intelem¹⁰Aki bölcs, értse meg ezeket!
Aki értelmes, lássa be ezt mind!
Mert egyenesek az Úr útjai,
azokon járnak az igazak,
de a gonoszok elbuknak rajtuk.

 

A nagyböjt a visszatérés ideje. Megerősíti ezt Ozeás könyvének most olvasott szakasza is, amelyben a próféta így buzdítja Izraelt: „Izrael, térj vissza az Úrhoz, a te Istenedhez, hisz bűnöd miatt buktál el!” Ez egy igazán alkalmas időszak arra, hogy önmagunkba nézzünk, és ismét belássuk, milyen nagy Isten irgalma, és mennyire meghatározó az Ő Igéje az életünkre nézve. A Szentírást hallgatva újra belátjuk bűneinket, és megtanuljuk, hogyan forduljunk az Úrhoz. A próféta így buzdítja a népet: „Hozzatok szavakat magatokkal, és térjetek vissza az Úrhoz!” Úgy is mondhatnánk, hogy megmutatja, hogyan lehet visszatérni az Úrhoz: az ember elméjében és szívében helyet kell készíteni az Igének, amelyet maga Isten intéz hozzánk. A bűn ugyanis akkor kezdi meg szövetséget romboló útját, amikor felhagyunk Isten igéjének hallgatásával, hogy más szavakra, más jelzésekre figyeljünk. Ozeás világossá teszi ezt az izraeliták számára, amikor szájukba adja a szavakat, amelyeket Istennek kell mondaniuk: „Asszíria nem segít rajtunk, lóra sem szállunk többé. Nem mondjuk kezünk alkotásának ezután: Te vagy a mi Istenünk!” Az Istenhez való visszatérés, amelyet a próféta és ez az idő tőlünk kér, éppen azt jelenti, hogy térjünk vissza, hogy közel legyünk az Úrhoz, és hallgassunk rá. És megismétli nekünk: „Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket, elfordul tőlük haragom.” Úgy tűnik, az Úr egyszerűen megelégszik a mi szeretetteljes közelségünkkel. Mondhatnánk, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy meginduljon irántunk, és barátságával töltsön el bennünket.

A Szent Kereszt imádsága

 

MÁRCIUS 27., CSÜTÖRTÖK

 

Emlékezzünk Ferenc pápa 2020-ban, a világjárvány idején a Szent Péter téren elmondott imádságára. Imádkozzunk a koronavírus- és minden járvány áldozataiért.

 

Jer 7,23–28. A hűséget nélkülöző vallásgyakorlat

Hanem ilyen parancsot adtam nekik: Hallgassatok a szavamra, és én Istenetek leszek, ti meg az én népem lesztek; járjatok azon az úton, amelyet én jelölök ki nektek, és akkor jól megy majd sorotok. ²⁴De nem fogadtak szót, és nem figyeltek rám, hanem saját gonosz szívük szándékait követték; a hátukat fordították felém, nem az arcukat. ²⁵Attól a naptól fogva, hogy atyáitok kijöttek Egyiptom földjéről, mind a mai napig egyfolytában küldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat; napról napra küldtem őket. ²⁶De nem hallgattak rám, és nem figyeltek szavamra; sőt még jobban megkeményítették nyakukat, gonoszabbak voltak, mint atyáik. ²⁷És ha ezt elmondod is nekik: nem fognak rád hallgatni; hívhatod őket, úgysem felelnek. ²⁸Ezt mondd hát nekik: Ez az a nemzet, amely nem akar az Úrnak, az ő Istenének szavára hallgatni, sem a fegyelmet nem vállalja. Nincs bennük hűség, eltűnt a szájukból.

 

Jeremiás szinte szó szerint átveszi a Második Törvénykönyv parancsát: „Hallgassatok a szavamra!” Sajnos könnyű nem hallgatni rá, ahogyan gyakran megtörtént Izrael népével, és megtörténik velünk is. Olyankor történik ez, amikor magunkra koncentrálunk, a saját számításainkkal, a saját nyugalmunkkal, a saját jólétünkkel vagyunk elfoglalva, vagy amikor csak a saját meggyőződéseinkben, szokásainkban, hagyományainkban – köztük vallási hagyományainkban – bízunk, és ezért nem az Úrra, az ő szavára hagyatkozunk. Az Úr azonban szüntelenül küldi a prófétáit, hogy felrázzák az izraelitákat süketségükből és keményszívűségükből. Isten jól tudja, milyen gyengék vagyunk, mégsem törődik bele, és szüntelenül meg akarja változtatni a szívünket, ki akarja tágítani az elménket, azt akarja, hogy ismerjük az ő gondolatait, és részt vegyünk műve megvalósításában. Azt kéri a prófétától, hogy világosan beszéljen a néphez, semmit sem titkolva: „Ez az a nemzet, amely nem akar az Úrnak, az ő Istenének szavára hallgatni, sem a fegyelmet nem vállalja. Nincs bennük hűség, eltűnt a szájukból.” Az Úr kitartóan küldi a prófétáit, mint az evangéliumi példabeszéd magvetője, aki szüntelenül megy, és magokat vet mindenütt, abban a reményben, hogy nemcsak gyökeret eresztenek, hanem gyümölcsöt is teremnek.

Imádság az Egyházért

MÁRCIUS 26., SZERDA

 

MTörv 4,1.5–9. Gyakorlatra váltani az Úr törvényeit

 

Mózes törvénykönyvének szerzője, miután felidézett néhány eseményt Izrael pusztai vándorlásának történetéből, azt szeretné elérni, hogy a nép a tudatára ébredjen, mi a hivatása a világban. Ezt azzal kezdi, hogy emlékezteti Izrael egész népét legfontosabb feladatára: az Úr hallgatására. „Halld, Izrael” – szól Mózes a zsidókhoz. Ez nem egyszerű erkölcsi buzdítás. Izrael népe számára Isten hallgatása a szövetség elidegeníthetetlen része. Isten leszáll az égből, hogy beszéljen az izraelitákhoz, saját népévé tegye őket. A szövetség biztosítéka éppen ez, hogy Isten úgy döntött, mindig beszél a népéhez, mely olyan mértékben marad az ő népe, amilyen mértékben hallgatja az Urat. Isten pedig, miután megszabadította Egyiptomból, továbbra is vezeti a népét szavával, és győztessé teszi a népek között. A Tóra, a Törvény alkotja Izrael bölcsességének kincsét, ez teszi Isten tanúságtevőjévé az emberek között. Minden izraelitának gondoskodnia kell arról, hogy átadja a hitnek ezt a bölcsességét az egymást követő nemzedékeknek, hogy az üdvösség története lelkesítse őket. A Második Törvénykönyv e szakasza vezérfonalként kíséri végig Izrael útját, középpontjában pedig egy olyan kijelentés áll, amit Mózes kérdés formájában fogalmaz meg: „Hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, amikor csak hozzá folyamodunk?” Ám a Törvény megtartása, akkor éppúgy, mint a mi korunkban, csak úgy lehetséges, ha szabadon adott válaszként fogalmazódik meg Isten felé, aki szeretetében kiválasztott minket, és szeretné, ha hozzá kötődnénk az egész világra vonatkozó üdvözítő tervében.

Imádság a szentekkel

 

 

 

MÁRCIUS 25., KEDD, URUNK SZÜLETÉSÉNEK HÍRÜLADÁSA (GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY)

 

Boldog Omeljan Kovcs (†1944) ukrán görögkatolikus pap emlékezete: a majdaneki koncentrációs táborban gyilkolták meg, mert az üldözött zsidók védelmére kelt.

 

Lk 1,26–38. Az angyali üdvözlet

A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába ²⁷egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. ²⁸Az angyal belépett hozzá és megszólította: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.” ²⁹E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. ³⁰Az angyal ezt mondta neki: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. ³¹Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. ³²Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, ³³és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” ³⁴Mária megkérdezte az angyalt: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” ³⁵Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. ³⁶Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, ³⁷mert Istennél semmi sem lehetetlen.” ³⁸Mária így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Erre az angyal eltávozott.

 

Az Egyház liturgiája ezzel a különleges ünneppel arra a napra akar emlékeztetni minket, amikor az Úr elküldte angyalát Názáretbe, hogy hírül adja Máriának: ő lesz Jézus édesanyja. Kapcsolat van a mai ünnep és a húsvét misztériuma között, amelynek ünneplésére most készülünk. Már az angyali üdvözletben is jelen van az Atya szeretete, aki annyira szereti az embereket, hogy elküldte Fiát, hogy megváltsa őket. Mondhatnánk, hogy Isten szeretetének története van, amely ebben az igehirdetésben újrakezdődik. Isten nemcsak hogy nem felejtette el az emberiséget, hanem elküldi saját Fiát, annak a názáreti lánynak az „igenje” által. Mária egy fiatal lány, mint bármelyik. És mégis, az Úr tekintete megpihent rajta, és ő lett az első, aki felajánlotta életét az Atya szeretete álmának szolgálatára. Ezen az ünnepen, amikor az Úr szeretetének nagyságát szemléljük, mi is csodálattal gondolunk annak a galileai kislánynak az „igen”-jére. Mária elfogadta az Atya meghívását, és ezután soha nem fordult el ettől a szeretettől: teljes mértékben elfogadta a meghívást, hogy egy nagyobb terv szolgálója legyen. Ez nem volt sem könnyű, sem magától értetődő dolog. Amikor az angyal azt mondta neki, hogy telve van kegyelemmel, Mária zavarba jött. Nem tartotta különösebben nagyra önmagát. Úgy érezte, hogy Isten előtt ő senki és semmi. Az angyal azonban megnyugtatta: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz (…) és Jézusnak fogod elnevezni.” Nem tudhatjuk, milyen gondolatai támadtak Máriának abban a pillanatban. Mondhatott volna nemet, megmaradhatott volna addigi, nyugodt életében, de ő igennel válaszolt. Így aztán egész élete átalakult, és vele együtt az emberiség élete és történelme.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Március 24., hétfő

 

Szent Óscar Arnulfo Romero érsek, vértanú emléknapja: 1980-ban az eucharisztia bemutatása közben, az oltárnál ölték meg.

A Fosse Ardeatine-i mészárlás emlékezete: 1944-ben ezen a napon gyilkoltak meg a nácik háromszázharmincöt embert Rómában.

 

2Kir 5,1–15a. Naamán meggyógyítása

 1Námán, Szíria királyának hadvezére, nagy és tekintélyes ember volt ura előtt, mert általa adott az Úr győzelmet Szíriának. Vitéz és gazdag ember volt, de poklos. 2Egyszer azonban portyázni mentek a szíriaiak, s foglyul ejtettek Izrael földjéről egy kislányt. Ez Námán feleségének szolgálatába jutott 3és azt mondta asszonyának: „Bárcsak lett volna az én uram annál a prófétánál, aki Szamariában van. Biztosan meggyógyította volna a poklosságtól, amelyben van.” 4Námán erre bement urához s elbeszélte neki: „Így s így szólt az az Izrael földjéről való lány.”

   5Azt mondta erre neki Szíria királya: „Eredj el s én majd küldök egy levelet Izrael királyának.” Az, miután elment és magával vitt tíz talentum ezüstöt, hatezer aranyat s tíz váltóruhát, *6elvitte a levelet Izrael királyának. Ezek a szavak voltak benne: „Ha e levelet megkapod, tudd, hogy hozzád küldtem szolgámat, Námánt, hogy meggyógyítsd poklosságából.” 7Amikor Izrael királya elolvasta a levelet, megszaggatta ruháját s azt mondta: „Isten vagyok-e én, hogy ölni s életet adni tudjak, hogy ez hozzám küld, hogy meggyógyítsak valakit poklosságából? Észrevehetitek s láthatjátok, hogy csak ürügyet keres ellenem.”
   8Amikor ezt Elizeus, az Isten embere meghallotta, azt tudniillik, hogy Izrael királya megszaggatta ruháját, elküldött hozzá ezzel az üzenettel: „Miért szaggattad meg ruháidat? Jöjjön hozzám, s tudja meg, hogy van próféta Izraelben.”
   9Odament tehát Námán, lovaival és szekereivel együtt, és megállt Elizeus házának ajtaja előtt. 10Ekkor Elizeus követet küldött ki hozzá ezzel az üzenettel: „Menj s fürödj meg hétszer a Jordánban, s akkor tested visszanyeri egészségét s megtisztulsz.” 11Megharagudott erre Námán, elment, és ezt mondta: „Azt hittem, hogy ki fog jönni hozzám, megáll, segítségül hívja az Úrnak, Istenének nevét, megérinti kezével a poklosság helyét s meggyógyít. 12Hát nem jobbak-e az Abána és a Fárfár, Damaszkusz folyói, Izrael valamennyi vizénél arra, hogy bennük megfürödjem és megtisztuljak?” Amikor azonban megfordult s bosszankodva elment, 13eléje járultak szolgái s így szóltak hozzá: „Apám, ha nagy dolgot mondott volna is neked a próféta, bizonyára meg kellett volna tenned. Mennyivel inkább, hogy most csak azt mondta neked: »Fürödj meg és megtisztulsz.«”
   14Lement és megfürdött hétszer a Jordánban az Isten emberének szava szerint. Ismét olyan lett a teste, mint egy kisgyermeké, és megtisztult.
   15Erre visszatért az Isten emberéhez egész kíséretével együtt. Bement, megállt előtte, és azt mondta: „Most már tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csak Izraelben. 

Naamán (ami a héberben isteni vagy gyermeki „gyönyörűséget”, „kedvességet” jelent) „nagy ember”, az Úr védelmét is élvezi az arámiak fölött aratott győzelme okán. Csakhogy leprás. Sem emberi kiválóságai, sem társadalmi helyzete, sem hatalma nem törölhetik el gyengeségét. Van viszont a házában élő foglyok között egy Izrael földjéről származó leány. Ez a leány azt tanácsolja Naamán feleségének, hogy menjenek el Elizeus prófétához, mert ő ki tudja gyógyítani a leprából. Ennek a zsidó „kicsi lánynak” a hite indítja el a gyógyulás útján az arámi „nagy embert”. Íme, újabb bizonyság arra, hogy a hit erősebb az emberi hatalomnál. Izrael királya megharagszik, amikor elolvassa a levelet, amelyben Naamán gyógyulást kér tőle, nem érti, mi történik, amint az gyakran megesik a hívőkkel, amikor leragadnak az események felszínénél, és nem veszik maguknak a fáradságot, hogy a Szentírás fényében szemléljék az emberi történéseket. Elizeus azonban, aki figyel Isten szavára és azokra a jelekre, amelyeket az Úr küldött, értesülvén a történtekről, jóváteszi a király hibáját, hírvivőt indít Naamánhoz azzal az üzenettel, hogy menjen, és fürödjék meg hétszer a Jordánban. Ennek végeztével meg fog gyógyulni. Naamán az egyszerű tanács hallatán döbbenten és dühösen reagál. Azt hiszi, hogy csak egy közönséges gyógyító szertartásról van szó, nem pedig egy mélyen vallásos cselekedetről: a prófétának való engedelmesség egyet jelent az Istennek való engedelmességgel. Ez az egyszerű, csak félig-meddig tudatos engedelmesség is elég volt ahhoz, hogy legyőzze a rosszat. A merítkezés végeztével ugyanis „a teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyerek teste”. Naamánnak nemcsak a teste gyógyult meg, hanem a szíve is. Megértette, hogy a próféta szavaiban Isten volt jelen, és megvallotta Izrael Istenébe vetett hitét: „Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész világon, csak Izraelben.”

Imádság a szegényekért

Március 23., nagyböjt 3. vasárnapja

 

Kiv 3,1–8a.13–15; Zsolt 103 (102); 1Kor 10,1–6.10–12; Jn 13,1–9

 

„Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam (...) panaszát (...) Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam.” Maga Isten szállt le a mennyből, hogy megszabadítsa népét. Elhívta Mózest, hogy közölje vele döntését, és hogy bevonja őt a szabadítás akciójába. Ez a kezdeményezés közvetlenül Istentől származott, aki azonban Mózes munkáját használta fel. A találkozásra akkor került sor, amikor Mózes épp a Hóreb lejtőin járt. Isten egy csipkebokorból szólt hozzá, amely égett, de anélkül, hogy elhamvadt volna.

A Mózes által hallott Ige még ma is visszhangzik, miközben a világot annyi háború és igazságtalanság sújtja. Az Úr látja a népek szenvedését, hallja a gyermekek sírását, az öregek panaszát, az asszonyok kiáltását. Az Ige visszatér, és a keresztények arra kaptak meghívást, hogy meghallgassák, ahogyan a Hóreben is történt, amikor az Úr azt mondta Mózesnek: „Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld!” Mózes pedig (legyen mindannyiunk tanítója ezért!) nem csak saruját vette le, hanem arcát is eltakarta: nem lehet Isten színe előtt állni, ha az ember lábbal tiporja az Igét. Mózes, aki tisztában volt saját kicsinységével, először egy ellenvetéssel reagál az Úr szavára: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” Bölcs szavaknak tűnnek, valójában azonban inkább hasonlítanak az elutasítás szavaira. Az Úr megnyugtatja: „Veled leszek.” Ebben a kifejezésben benne van maga Isten neve, ahogyan Jézus teljes mértékben meg fog nyilvánulni az Emmanuel, az „Isten velünk” megtestesítésével. Az Úr arra kér bennünket, hogy ne fáradjunk bele a testvériség építésébe ebben a gonoszság által elnyomott világban. Ő továbbra is úgy dönt, hogy felhasznál bennünket a megváltás művének véghez vitelére. Két drámai esemény emléke, a Poncius Pilátus által végrehajtott mészárlás, amely sok ember életébe került, és Siloám tornyának összeomlása (vö. Lk 13,1–5) megköveteli a hívőktől, hogy visszatérjenek az Úrhoz, hogy az ő akarata szerint cselekedjenek, és megmentsék az embereket a gonosz erőszakosságától. A fügefa megátkozásáról szóló történet pedig azt mutatja, hogy mennyire sürgős, hogy közbenjárjunk az Úrnál, hogy legyen türelmes az emberekkel, és szabadítsa meg a világot a gonosztól. A gazda és a szőlőműves közötti párbeszéd mintha Ábrahám és az Úr párbeszédének visszhangja lenne, amikor Ábrahám meg akarta menteni a várost. Az ima Istent is visszakozásra készteti a döntéseitől. Ezért van értelme a mi imádságunknak is ebben a nagyböjti, s ebben a háborús időszakban. A hittel és kitartással végzett ima annak tudatában emelkedik az ég felé, hogy – ahogy a 102. zsoltár énekli – „Az Úr irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban” (Zsolt 102,8).

Imádság az Úr napján

Március 22., szombat

 

Mik 7,14–15.18–20. Isten csodatettei az ő szeretetében nyilvánulnak meg

14Legeltesd botoddal népedet,
örökséged nyáját,
mely magányosan lakik az erdőségben,
a kertek közepén.
Legeljék Básánt és Gileádot,
mint a hajdankor napjaiban.

   15Mint azon a napon, amelyen kivonultál Egyiptom földjéről,

csodálatos dolgokat mutatok majd neki.
16Látják majd ezt a nemzetek,
és szégyent vallanak minden hatalmukkal.
Kezüket szájukra teszik,
és fülük megsiketül.
17Nyalják majd a port, mint a kígyók,
mint a föld csúszómászói;
reszketve bújnak elő palotáikból,
Istenünktől reszketnek, és félnek téged.
18Melyik isten hasonló hozzád,
aki megbocsátod a gonoszságot,
és elengeded örökrészed maradékainak bűnét?
Nem folytatja tovább haragját,
mert az irgalmasságot szereti.
19Ismét irgalmaz Ő majd nekünk;
leveszi rólunk gonoszságainkat,
s a tenger mélyére veti minden bűnünket.
20Hűséget tanúsítasz majd Jákob iránt,
irgalmasságot Ábrahám iránt,
amint megesküdtél atyáinknak

a hajdankor napjaiban. 

Mikeás próféta úgy beszél Istenről, mint pásztorról, aki nyáját, Izraelt vigyázza. Tudja, hogy az Úr gondot viselt rá az Egyiptomból való kivonulástól kezdve, amikor megszabadította népét a fáraó rabszolgaságából. A pásztor képével a figyelmes és elővigyázatos gondoskodást idézi meg, a nyáj egységének megóvását, nehogy szétszaladjon, a juhok életének védelmét, akár saját élete árán is. És fohászkodik a Pásztorhoz, hogy lépjen ismét közbe népéért. Kétféleképpen kell megmutatkoznia az isteni beavatkozásnak. Az első a megbocsátás: „Melyik isten olyan, mint te, aki elveszed a gonoszságot, és megbocsátod a vétkeket?” A második a hűség a szeretetben: „Irgalmazz nekünk még ez egyszer, tipord össze vétkeinket, vesd a tenger mélyére minden bűnünket!” Az Úr valóban jó pásztor, aki gondoskodik népéről, először is megbocsát neki. Az Úr bűnbocsánata pedig minden másnál jobban árulkodik arról, ki Izrael Istene, és milyen távol áll minden bálványtól. A pásztor alakját Jézus használja később: ő maga is a juhait jól ismerő pásztorként jellemzi majd magát, aki nevén szólítja a rábízottakat, és az akolba tereli őket. Ha pedig akad köztük egy, amelyik eltéved, otthagyja a többit, hogy elmenjen azt az egyet megkeresni. Kérjük az Urat, hogy képesek legyünk meghallani, amikor jó pásztorként szól hozzánk, s hogy egyetlen nagy nyája lehessünk azáltal, hogy csak őt követjük, és csak az ő irgalmasságából tanulva igyekszünk élni.

Előesti imádság

Március 21., péntek

Ter 37,3–4,12–13.17b–28. József és testvérei

 3Izrael ráadásul minden fiánál jobban szerette Józsefet, mert öregségében nemzette, ezért készíttetett neki egy tarka köntöst. 4Amikor testvérei látták, hogy apjuk őt minden fiánál jobban szereti, meggyűlölték, és egy jó szót sem tudtak szólni hozzá.
 12Amikor testvérei egyszer apjuk nyájait legeltetve Szichemben tartózkodtak, 13Izrael azt mondta Józsefnek: „Testvéreid Szichemben legeltetik a juhokat. Gyere, hadd küldjelek el hozzájuk!” Ő azt felelte: »Menjünk Dótainba!«” József elment tehát a testvérei után, és Dótainban meg is találta őket.
   *18Amikor messziről meglátták, mielőtt még odaért volna hozzájuk, arra gondoltak, hogy megölik. 19Így szóltak ugyanis egymáshoz: „Itt jön az álomlátó! 20Gyertek, öljük meg, dobjuk egy régi vízverembe, és mondjuk azt, hogy fenevad tépte szét. Akkor majd meglátjuk, mit használnak neki az álmai!”
   21Amikor azonban Rúben meghallotta ezt, azon volt, hogy kiszabadítsa a kezükből, ezért így szólt: 22„Ne vegyétek el az életét! Ne ontsatok vért, inkább dobjátok ebbe a pusztai vízverembe, és őrizzétek meg tisztán a kezeteket!” Ezt csak azért mondta, mert ki akarta szabadítani a kezükből, és visszaadni atyjának. 23Így tehát, amikor odaért testvéreihez, azok tüstént lehúzták róla a tarka, bokáig érő köntöst, 24őt pedig beledobták a régi vízverembe, amelyben nem volt víz.

   *25Amikor aztán leültek enni, és föltekintve látták, hogy izmaelita vándorkereskedők jönnek arrafelé Gileádból, és fűszert, gyantát és mirhazsengét visznek tevéiken Egyiptomba. 26Júda ekkor azt mondta a testvéreinek: „Mi hasznunk, ha megöljük testvérünket, és a vérét eltitkoljuk? 27Jobb lesz, ha eladjuk az izmaelitáknak, és nem szennyezzük be a kezünket. Hiszen testünk és vérünk ő!” Testvérei hallgattak szavára, *28és amikor odaértek a midiánita kereskedők, kihúzták a vízveremből, és eladták az izmaelitáknak húsz ezüstért. Azok elvitték Egyiptomba. 

A Teremtés könyvének ez a részlete Józsefnek, Jákob és legkedvesebb felesége, Ráchel fiának a történetét beszéli el, amikor fivérei, akiket elfog az irigység Józsefnek a családban betöltött szerepe miatt, igyekeznek megszabadulni tőle. Ebben az emblematikus történetben megláthatjuk benne, az irigységből elítélt igaz emberben Jézus alakját, akit irigységből ítéltek el igazságtalanul a papok, az írástudók és a farizeusok, a rómaiak és Jeruzsálem lakóinak cinkos segítségével. Ruben, József legidősebb fivére ráveszi testvéreit, hogy ne öljék meg őt, hanem adják el az arra járó kereskedőknek. Ezek pedig, miután megvásárolták, elviszik Egyiptom földjére, ahol azonban kiváló szervezőképessége révén József az egyiptomi társadalom legfelső szintjére jut el, és a fáraó egyik legközelebbi tisztviselője lesz. Tudjuk, hogy József nem fog bosszút állni testvérein. Éppen ellenkezőleg, az éhínség idején ő lesz a megmentője testvéreinek és édesapjának, ám előbb újraszövi a testvéri kapcsolatot, amelyet fivérei tönkretettek. József története segít számunkra megérteni, ami Jézussal történt, aki megment bennünket a bűntől és a haláltól, ahogy József is a testvéreit. A megváltás akkor kezdődik, amikor kimozdulunk a magány szomorú állapotából, hogy újra a testvérek családjának tagjává legyünk, a kapcsolatok olyan új szövedékében, amely nem a vérségi köteléken alapul, hanem a szeretet lelkén, amit ő maga ad nekünk. Így leszünk részesei az ő látomásának, nagy álmának a világról, hogy a föld minden népe egyetlen nagy családot alkosson, amelynek Isten az Atyja, és ahol ő maga az elsőszülött közülünk.

A Szent Kereszt imádsága

 

Március 20., csütörtök

 

Jer 17,5–10. Az ember ne bízzon a másik emberben

5Így szól az Úr:

„Átkozott az az ember, aki emberben bízik
és halandóra támaszkodik,
az Úrtól pedig elfordul a szíve!
6Olyan lesz, mint egy cserje a pusztában:
ha valami jó jön, semmit nem lát belőle;
kiaszott vidéken lakik a sivatagban,
szikes és lakhatatlan földön.
7Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik,
és az Úr lesz bizodalma!
8Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa,
mely egészen a folyóig ereszti gyökereit:
nem fél, ha jön a hőség,
lombja dúsan zöldell,
száraz esztendőben sem aggódik,
és nem szűnik meg gyümölcsöt teremni.
*Bölcs mondások9Csalárdabb a szív mindennél, és gyógyíthatatlan;
ki ismeri azt?
10Én, az Úr, kikutatom a szívet,
megvizsgálom a veséket,
hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint,
cselekedeteinek gyümölcse szerint.

Jeremiás próféta korábban azzal vádolta Izraelt, hogy elhagyta Urát, és Egyiptomhoz és Asszíriához fordult segítségért, mert abban bízott, hogy tőlük támaszt és védelmet kaphat. A Nílus és az Eufrátesz vizeinek bősége arra ösztökélte a zsidó népet, hogy ehhez a két nagyhatalomhoz forduljon, ám ez keserű csalódást okoz: „Átkozott az az ember, aki emberben bízik (...) Olyan lesz, mint a cserje a pusztában (...), a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön.” Ezzel a képpel a próféta megmutatja, mennyire ostoba dolog az emberi hatalomba vetni bizalmunkat. Olyan lecke ez, amit jól tennénk, ha napjainkban is észben tartanánk. Egyedül az Úr képes megvédeni ezt a kicsiny népet, ő képes növekedést adni számára, szabadon a hatalmasok mohóságától. A próféta ezért így szól: „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye.” Az ilyen ember – folytatja Jeremiás az első zsoltár tanítását idézve – „Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti”. A próféta azt akarja ezzel a képpel hallgatóságának tudtára adni, hogy feltétlenül meg kell maradniuk az Úr és a szövetség iránti hűségben. Jeremiás zárásként a szívről szól, az érzelmek mélyének helyéről, ahol megérleljük a döntést, hogy örökre az Úrhoz kötjük magunkat.

Imádság az Egyházért

 

Március 19., szerda

 

Szent Józsefnek, Mária jegyesének ünnepe, aki alázatosan „magához vette a gyermeket”.

Ferenc pápa beiktatásának évfordulója

 

Mt 1,16.18–21.24. József törvényes apja lesz Jézusnak

16Jákob pedig nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte.
  
   Jézus születése18Jézus Krisztus születése pedig így történt:
   Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek. Mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy méhében fogant a Szentlélektől.
   19József pedig, a férje, igaz ember lévén nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. 20Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert aki őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. 21Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”

   24József fölkelt álmából és úgy tett, ahogy az Úr angyala megparancsolta neki: magához vette feleségét, 25de nem ismerte meg őt, amíg az meg nem szülte a fiút; és a Jézus nevet adta neki. 

Az Egyház ma Szent Józsefet, Mária jegyesét ünnepli. Dávid házának leszármazottjaként az a feladata, hogy Jézust Dávid családjához kösse, egyesítse benne a pátriárkák alakját, akiknek álmában gyakran nyilatkoztatta ki magát Isten, és hogy bejárja a kis Jézussal az Egyiptomból való kivonulás útját egészen az ígéret földjéig, és így teljes egészében beillessze Izrael történetébe, hogy ő lehessen a megígért örökös. József, aki a csend embere volt, napról napra jobban megértette az Úr akaratát, és engedelmeskedett neki. Egy ősi legenda szerint nagy békességben halt meg, a Jézustól kapott békében. A nyugati hagyományban ezért már nagyon régtől kezdve őt hívják segítségül a jó halál ajándékát kérve. A keleti egyházak Dáviddal és az Úr testvérével, Jakabbal együtt emlékeznek rá a karácsonyt követő napokban. Alakja Jézus gyermekkorához kötődik, és arra a hozzáállásra és magatartásra hívja fel figyelmünket, amelyet minden hívőnek feltétlenül el kell sajátítania: hallgatta az Urat, különösen azokban a pillanatokban, amikor úgy tűnt, a nehézségek kerekednek felül. Máté evangéliuma elbeszéli, hogyan lett részese József Jézus születése misztériumának. Az evangélista mintha hangsúlyozni akarná, hogy Jézus fogantatása mennyire rendhagyó volt. Józsefről beszél, és arról a kétszeresen is súlyos drámáról, amelyet át kellett élnie. Megcsalt férjként hivatalosan el kellett volna válnia (Mária pedig ezzel házasságtörő asszonnyá lett volna, akit a rokonok és a falu minden lakója elutasított és kiközösített volna). Természetesen Máriának is eszébe jutottak ezek a lehetséges következmények, amikor meghallgatta az angyal üzenetét. Mindezek ellenére engedelmeskedett. József a maga részéről úgy döntött, titokban elbocsátja ifjú menyasszonyát. Istennek van azonban egy mindenen túlmutató terve, amelyet az angyal kinyilatkoztat neki. József meghallgatja, és megérti, ami körülötte és benne történik. Így válik az evangélium tanítványává. Az angyal ezzel folytatja: „akit Jézusnak nevezel el”. Józsefnek fel kell ismernie és ki kell mondania, ki ez a fiúgyermek. Ezért válik a hívő ember képmásává. Képes meghallgatni az Urat, és magával vinni Jézust. Ha hallgatjuk az evangéliumot, mi is magunkkal tudjuk vinni Jézust mint mindennapjaink és egész életünk barátját.

Imádság a szentekkel