Április 25., szombat

 

Szent Márk emléknapja: Barnabással és Pállal, később Péterrel is osztozott az evangélium hirdetésében és a tanúságtételben; ő az első írott evangélium szerzője.

 

1Pt 5,1–14. Fiam, Márk

¹Akik közületek elöljárók, azokat, mint magam is elöljáró és Krisztus szenvedéseinek tanúja, s egyszer majd kinyilvánuló dicsőségének is részese, kérem: ²Legeltessétek Istennek rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, Isten (szándéka) szerint ne haszonlesésből, hanem buzgóságból. ³Ne zsarnokoskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei. ⁴Ha majd megjelenik a legfőbb pásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. ⁵Ugyanígy, ti fiatalok, engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.

Ellenállás a kísértésben.

✴⁶Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket. ⁷Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok. ⁸Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. ⁹Erősen álljatok neki ellen a hitben, hisz tudjátok, hogy testvéreiteket is ezek a szenvedések érik a világban. ¹⁰Minden kegyelem Istene pedig, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg benneteket, rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni. ¹¹Neki legyen dicsőség, és övé legyen az uralom örökkön-örökké! Ámen.

Befejezés.

¹²Szilvánusz által, akit hű testvérnek tartok, röviden írtam nektek, hogy buzdítsalak titeket és bizonyítsam, hogy ez az Isten kegyelme. Ebben tartsatok ki. ¹³Köszöntelek titeket, akik Babilonban, mint ti, kiválasztottak, fiammal, Márkkal együtt. ¹⁴Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával! Békesség nektek, akik Krisztusban éltek!

 

Márk, Barnabás unokaöccse fiatalkorától fogva rendszeresen látogatta Jézus tanítványainak azt a közösségét, amely anyja házában szokott egybegyűlni, ahogy ezt az Apostolok cselekedetei is megemlíti (12,12). A hagyomány szerint ő volt az az ifjú, aki Jézus szenvedésének éjszakáján úgy menekült el a letartóztatás elől, hogy az őt takaró leplet is hátrahagyta, mintha ezzel is arra emlékeztetne, hogy Jézus követéséhez mindenünket le kell vetkőznünk. A felnőtt Márkot Pál és Barnabás kíséretében találjuk első missziós útjukon. Ezt követően Péterrel egészen Rómáig jut. Péter apostol első levelének utolsó fejezetét átjárja az aggodalom és a szeretet Márk iránt, akit a fiának nevez. Vele együtt intézi a keresztényekhez ezeket a zárószavakat is a hívők alázatáról, akiknek segíteniük kell elöljáróikat a közösség szolgálatában. Arra buzdít mindenkit, hogy alázattal forduljanak mindenekelőtt Isten, majd egymás felé is. Az alázat teszi hasonlóvá a keresztényeket Jézushoz, aki mindenkinek a szolgája lett. Szép az a kép, amelyet az apostol szemünk elé idéz: magunkra ölteni az alázatosságot, mint valami ruhát, egymás kölcsönös szolgálatára. Az apostol előtt talán felsejlett az utolsó vacsorán végzett lábmosás jelenete. Az alázat határozza meg a tanítványt, és ez menti meg a gőgtől, amely minden bűn gyökere. A gonosz (a sátán), aki ott volt már az édenkertben, a gőg révén továbbra is minden embert megkörnyékez és kísérti, hogy rabszolgájává tegye. Az apostol arra buzdít, hogy álljunk ellen neki, és hozzáteszi, hogy a hitben legyőzhetjük őt. Péter apostol annak a jövőnek a képével zárja sorait, amely a tanítványokra vár: „…rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni.” Igen, a biztos alapon, azon a sziklán, amely nem más, mint Krisztus, a tanítványok már most megélhetik a feltámadottakra váró állapotot. Márk, aki evangéliuma révén Péter tanítását tolmácsolta, segít megmerítkeznünk annak az apostolnak a hitében, akit az Úr egyházának élére állított.

Imádság az apostolokkal

Április 24., péntek

 

Az örmény egyház ma emlékezik meg az első világháború idején történt népirtásról – örményül mec jeghern, a „nagy gonosztett” –, amelynek több mint egymillió örmény esett áldozatául.

 

ApCsel 9,1–20. Pál megtérése

¹Saul még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, ²s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt az utat követik, megkötözve Jeruzsálembe hurcolhassa őket. ³Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül. ⁴Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” ⁵Erre megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az folytatta: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. ⁶De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” ⁷Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit. ⁸Saul feltápászkodott a földről, kinyitotta a szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba, kézen fogva. ⁹Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. ¹⁰Damaszkuszban volt egy Ananiás nevű tanítvány. Az Úr egy látomásban megszólította: „Ananiás!” „Itt vagyok, Uram!” – felelte. ¹¹S az Úr folytatta: „Kelj fel, és siess az Egyenes utcába. Keresd meg Júdás házában a tarzuszi Sault. Nézd: imádkozik; ¹²és látomásban lát egy Ananiás nevű férfit, ahogy belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy visszanyerje látását.” ¹³Ananiás tiltakozott: „Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben. ¹⁴Ide pedig megbízatása van a főpapoktól, hogy bilincsbe verjen mindenkit, aki segítségül hívja a nevedet.” ¹⁵Az Úr azonban ezt válaszolta neki: „Menj csak, mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között. ¹⁶Megmutatom majd neki, mennyit kell nevemért szenvednie.” ¹⁷Ananiás elment, betért a házba, és e szavakkal tette rá kezét: „Saul testvér, Urunk Jézus küldött, aki megjelent neked idejövet az úton, hogy visszakapd szemed világát, és eltelj a Szentlélekkel.” ¹⁸Azon nyomban valami hályogféle vált le szeméről, és visszanyerte látását. Felállt, megkeresztelkedett, ¹⁹majd evett, és erőre kapott.

Saul első ténykedése.

Néhány napig ottmaradt Damaszkuszban a tanítványokkal, ✴²⁰és máris tanította a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia.

 

Pál megtérése az Újszövetség egyik legismertebb epizódja. Lukács, mintha hangsúlyozni akarná ennek fontosságát, háromszor is elbeszéli, hogyan tért meg Pál, és hogyan tette őt maga Jézus az evangélium apostolává. Saul – így hívták eredetileg – „még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait”. A főpap ajánlóleveleivel a kezében Damaszkusz felé tart, hogy fellépjen a keresztények ellen. Ahogy a városhoz közeledik, hirtelen fényár ragyogja körül; megvakul, a földön találja magát. Hangot hall, amely kétszer szólítja a nevén: „Saul, Saul”. Nem lát senkit, csak a hangot hallja, amely szólítja. Ami Saullal történt, valójában minden hívőt érint: ha nem esünk földre a büszkeségünk, önelégültségünk magas lováról, és nem fedezzük fel gyengeségünket, akkor nehéz lesz megértenünk, mit jelent a keresztény hit. A leendő apostolt – aki a porba zuhan, és vakon még járni sem tud – kézen fogva kell Damaszkuszba vezetni. Aki ma Damaszkuszba érkezik a Tamás-kapun át, szinte azonnal a via recta (Egyenes utca), az óváros főutcájának elején találja magát. Ez az az utca, amelyről az Apostolok cselekedetei beszél; ősi hagyomány szerint éppen ezen a környéken volt Ananiás háza, ahová Pált vitték, miután megérkezett a városba. A szerző beszámol Ananiás kezdeti félelméről, majd megdöbbenéséről, amikor meghallja a hírt Pál érkezéséről, akit a fiatal keresztény közösség esküdt ellenségének tart. Ám a Szentlélek indítására amint meglátja Sault, ő megy oda hozzá, és így szólítja meg: „Saul testvér”. Ananiás számára a tarzuszi Saul már nem ellenség, hanem testvér. Ez a testvériség nevében történt találkozás ereje. Igen, ha másokat testvéreinkként fogadunk, a találkozás rendkívüli változást hozhat. Az ölelés utat talál az üldöző szívéhez, hozzájárul bűnbánatához, és végül látásának visszanyeréséhez. A damaszkuszi keresztények számára ő is testvérré lett.

A Szent Kereszt imádsága

Április 23., csütörtök

 

Szent Adalbertnek (†997), Prága püspökének emléknapja, aki Kelet-Poroszországban szenvedett mártírhalált, ahol az evangélium hirdetése miatt tartózkodott; Rómában is élt, ahol a Tiberis-szigeten, a Szent Bertalan-bazilikában tisztelik emlékét.

 

ApCsel 8,26–40. Fülöp megkeresztel egy etióp tisztségviselőt

²⁶Az Úr angyala így szólt Fülöphöz: „Kelj útra, és menj délre, a Jeruzsálemből Gázába vezető, elhagyott útra.” ²⁷Fölkerekedett hát, és elment oda. Egy etiópiai férfi, Kandákénak, az etiópiai királynénak magas rangú udvari tisztje és főkincstárosa épp Jeruzsálemben járt imádkozni. ²⁸Visszatérőben kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. ²⁹A Lélek indítást adott Fülöpnek: „Menj, és szegődj a kocsi mellé!” ³⁰Fülöp odasietett, és meghallotta, hogy Izajás prófétát olvassa. Megkérdezte: „Érted, amit olvasol?” ³¹„Hogyan érthetném – felelte –, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Aztán arra kérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. ³²Az Írásnak ezt a helyét olvasta: Mint a juhot, úgy vitték leölni. Ahogy a bárány sem ad hangot nyírója előtt, ő sem nyitotta szóra ajkát. ³³A megaláztatásban vétetett el róla az ítélet. Ki sorolhatja fel nemzedékét? Mert élete elvétetett a földről. ³⁴Az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Mondd, kiről mondja ezt a próféta, magáról vagy valaki másról?” ³⁵Fülöp elkezdte a magyarázatot, és az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. ³⁶Amint továbbhaladtak az úton, egy tóhoz értek. Az udvari tiszt megszólalt: „Nézd, itt a víz, mi akadálya van hát, hogy megkeresztelkedjem?” ^{37 38}Ezzel megállíttatta a kocsit, aztán mindketten, Fülöp is, az udvari tiszt is bementek a vízbe, és Fülöp megkeresztelte. ³⁹Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, az udvari tiszt nem is látta többé, de azért boldogan folytatta útját. ⁴⁰Fülöp egyszerre Asdódban találta magát, s útközben hirdette az evangéliumot minden városban, míg meg nem érkezett Cezáreába. 

A Gáza felé vezető úton, dél felé – a ma háborús erőszak sújtotta földön – egy zarándok utazik Jeruzsálemből Etiópiába. Művelt tisztviselő, aki kocsiján ülve Izajást olvassa. Fülöp a Szentlélek indíttatására odalép hozzá, és megkérdezi, hogy érti-e, amit olvas. „Hogyan érthetném – felelte –, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Ez a válasz különös figyelmet érdemel. Megmutatja a hithez vezető szokásos utat. Senki sem adhatja meg saját magának a hitet, és senki sem értheti meg a Szentírást a közösség segítsége nélkül, anélkül, hogy – ahogy Szent Ágoston mondta – az Anyaszentegyház ölében ülne. Az etióp, aki meg akarja érteni, amit olvas, megkéri Fülöpöt, hogy üljön mellé, és segítsen neki a szöveg megértésében. Valami hasonló történt a két emmauszi tanítvánnyal is: ők is, miközben szomorúan tértek vissza falujukba, egy idegen segítségére szorultak, hogy megértsék a Szentírást. Mindnyájunknak szükségünk van valakire, aki mellettünk áll, és segít megérteni az evangéliumot. Igen, mindnyájunknak fel kell vennünk életünk kocsijára valakit, aki elkísér minket, és segít megérteni a Szentírást, vagyis azt, hogy Isten igéje hogyan alkalmazható a mindennapi életünkre. Senki sem lehet „önellátó” a hitben. Az etióp elfogadja Fülöp segítségét, és egész úton hallgatja őt. Egy bizonyos ponton a zarándok megállítja a kocsit, és kéri a keresztséget. Immár értette az olvasott szakaszt, de nem elvont módon. Megértette, hogy a próféta neki is szól. Ezért akar megkeresztelkedni, hogy az Írások számára is beteljesedjenek. Ha meg tudjuk állítani életünk kocsiját, képesek vagyunk segítséget kérni, hogy „belépjünk” az evangélium lapjaira, mi is érezni fogjuk az erőt, hogy nagyobb lendülettel és tisztábban látva folytassuk utunkat. Ezért kell hagyni, hogy Isten igéje napról napra vezessen minket.

Imádság az Egyházért

Április 22., szerda

 

Emlékezzünk Gregoriosz Johanna Ibrahim szír ortodox és Bulosz (Pál) Jazigi görög ortodox aleppói metropolitákra, akiket 2013. április 22-én raboltak el Szíriában. Velük együtt emlékezünk Paolo Dall’Oglio atyára, és imádkozunk mindenkiért, aki emberrablók fogságába esett.

 

ApCsel 8,1b–8. Megkezdődik az első közösség üldöztetése és küldetése

 

A jeruzsálemi üldözés. Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen. Az apostolok kivételével mindnyájan elszéledtek Júdea és Szamária tájékára.

²Istvánnak az istenfélő emberek megadták a végtisztességet, s nagyon megsiratták. ³Saul ellenben csak úgy tajtékzott az egyház ellen, sorra járta a házakat, elhurcolta a férfiakat és nőket, és börtönbe vetette őket.

A szamáriaiak megtérése.

✴⁴Azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetődtek, mindenütt hirdették az evangéliumot. ⁵Így Fülöp Szamária városába került, s ott hirdette Krisztust. ⁶A nép hallva és látva a csodákat, amelyeket tett, egyöntetűen figyelemmel hallgatta. ⁷Mert sok megszállottból – hangosan kiáltozva – kiment a tisztátalan lélek, és sok béna meg sánta meggyógyult. ⁸Így nagy volt az öröm ebben a városban.

 

István megkövezése fontos állomás az első keresztény közösség történetében. Megkezdődött a keresztény vértanúság története, ahogyan Jézus maga is mondta magáról: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) Néhány évszázaddal később egy keresztény bölcs, Tertullianus a fokozódó keresztényüldözés láttán így fogalmazott: „A mártírok vére a keresztények magvetése.” István megkövezése ugyanis nem csupán az ő elpusztítását célozta, hanem a keresztény igehirdetés megakadályozását is: heves üldözést váltott ki a názáreti Jézus első követőivel szemben. Lukács írja, hogy néhányan Jeruzsálemben maradhattak, míg sokaknak Antiochiába kell menekülniük. Drámai időszak volt az első keresztény közösség életében. Az üldözés azonban elősegítette, hogy a tanítványok más helyekre is eljussanak. Mondhatnánk, hogy Isten igéje az üldöztetés, az ellenségeskedés miatt is elindult a világ útjain. Valóban, az Úr irányítja a történelmet, és a rosszból is ki tudja hozni a jót. Fülöp, a hét diakónus egyike, nagy hatékonysággal hirdette az evangéliumot. Szavait, ahogyan az Úr maga is megígérte a tanítványoknak, csodás jelek kísérték: meggyógyította a betegeket, kiűzte a gonosz lelkeket az emberek szívéből, vigasztalta a szenvedőket, kibékítette az egymást gyűlölőket, békét hozott mindenkinek. Sokan özönlöttek hozzá. Fülöp pedig továbbra is ugyanazt a reményteljes és ünnepi hangulatot keltette az emberekben, mint Jézus, amikor köztük járt. Az evangélium megszabadít a szomorúságtól és a temérdek rabságtól, amelyek megszomorítják az életet. Az öröm az evangélium lényegéhez tartozik. Lukács ezúttal sem mulasztja el ezt kifejezetten megjegyezni: „nagy volt az öröm ebben a városban”. Olyan tanúságtétel ez, amelynek arra kell ösztönöznie keresztény közösségeinket, hogy újra felfedezzék, megéljék és kifejezzék ezt a dimenziót, amely központi jelentőségű az apostoli Egyház tanúságtételében.

Imádság a szentekkel

 

Április 21., kedd

 

Canterburyi Szent Anzelm (†1109) emléknapja: bencés szerzetes, Canterbury érseke volt, aki az Egyház iránti szeretetből viselte a száműzetést.

Emlékezzünk Ferenc pápára (†2025), aki egy éve költözött az Atya házába.

 

ApCsel 7,51–8,1a. Istvánt megkövezik

⁵¹Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. ✴⁵²Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ⁵³ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg.” ✴⁵⁴Amikor ezt hallották, haragra gyulladtak, és fogukat vicsorgatták ellene. ⁵⁵Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. ⁵⁶Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” ⁵⁷Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, ⁵⁸kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. ⁵⁹Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” ⁶⁰Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Ezekkel a szavakkal elszenderült.  És Saul helyeselte meggyilkolását.

István megkövezésével kezdődik a keresztény vértanúk története. Ő Jézus nyomában jár mindhalálig. Lukács idézi utolsó szavait, amelyek hasonlók azokhoz, amelyeket Jézus mondott a kereszten: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”, majd, miközben a kövektől sújtva térdre rogy, tovább imádkozik: „Uram, ne ródd föl nekik bűnül!” A megkövezett István meghal. István az első (a protomártír) abban a nagyon hosszú sorban, amely a 20. században éri el csúcspontját az Egyház történetében. Vértanú az, aki nem alkuszik meg a világ önző mentalitásával; ezért erőszakkal űzik ki onnan. Így történt Jézussal is: nem születhetett meg Betlehemben, majd idegenbe kellett menekülnie; Názáretbe ment, és a szakadék szélére vitték, hogy letaszítsák onnan; végül Jeruzsálemben a város falain kívülre hurcolták, hogy keresztre feszítsék. A mártír az evangélium szeretetének tanúja, egészen vére ontásáig. István, Jézus példáját követve, eljut a szeretet csúcsára, ahol minden ellenségeskedés megszűnik. Ahogy Jézus számára, úgy számára sem létezik ellenség; sőt, imádkozik üldözőiért, hogy magukba szálljanak, és megtérjenek. A világ számára könnyű és természetes, hogy gyűlölje valódi vagy vélt ellenségeit. Pedig a világnak arra van szüksége, hogy megszabaduljon a hatalmas mennyiségű erőszaktól és gyűlölettől, helyette megbocsátással és szeretettel teljen meg. A Megfeszített váltja meg a világot, nem a keresztre feszítők. Mi pedig hozzátehetjük, hogy a sok mártír minden korban megmentette és újra megmenti a világot a pusztulástól. Pál, aki tanúja volt István vértanúságának, és helyeselte azt, sőt folytatta a keresztények üldözését, talán az első, akinek szívét megérinti István imája.

Imádság az Úr anyjával, Máriával