Június 30., szombat

A római egyház első szent vértanúinak emléknapja, akik a Néró-féle üldözés idején haltak mártírhalált.

Mt 24,4–13. A gyötrelmek kezdete az idők végén

A Szent Kereszt imádsága

4Jézus azt válaszolta nekik: »Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen titeket. 5Mert sokan fognak jönni az én nevemben és azt mondják: ‘Én vagyok a Krisztus’, és sokakat félre fognak vezetni. 6Harcokról és háborús hírekről fogtok majd hallani. Vigyázzatok majd, meg ne rémüljetek. Ennek be kell következni, de ez még nem a vég. (Dán 2,28) 7Mert nemzet nemzet ellen támad és ország ország ellen. Sokfelé éhínség lesz és földrengés. 8De mindez csak a fájdalmak kezdete lesz. 9Akkor majd gyötrelmeknek vetnek alá benneteket és megölnek titeket. Gyűlöletesek lesztek minden nemzet előtt az én nevemért. 10Sokan megbotránkoznak majd, elárulják és gyűlölni fogják egymást. 11Sok hamis próféta támad és sokakat félrevezetnek. 12Mivel megsokasodik a gonoszság, sokak szeretete kihűl majd. 13De aki kitart mindvégig, az üdvözül. 

A római egyház közvetlenül Péter és Pál ünnepe után első vértanúira emlékezik, vagyis azokra a keresztényekre, akiket 64-ben vetettek vadállatok elé vagy égettek meg elevenen. Ez az emléknap arra emlékeztet, hogy az egyház már a kezdetektől fogva mindenekelőtt a szent vértanúk tanúságtételének köszönhetően gyarapodott. II. János Pál az ősegyház vértanúira emlékezve a XX. század „új vértanúiról” is meg akart emlékezni: arról a hihetetlenül sok férfiról, nőről, akik a különböző keresztény hagyományok követői közül életüket áldozták a hitükért. A régi és a mai idők vértanúi mind arra emlékeztetnek minket, hogy az evangélium követésének drága ára van, mindig azt kívánja, hogy lemondjunk önmagunkról és életünket az Úrnak és másokért ajánljuk. A ma olvasott evangéliumi rész Jézus eszkatológikus, a végső dolgokról szóló beszédének a része. Figyelmezteti a tanítványokat, hogy legyenek éberek és tartsanak ki a hitben. Ma, ennek az évszázadnak a kezdetén minden eddiginél aktuálisabb az az intése, hogy óvakodjunk a hamis messiásoktól. Jézus szomorúan állapítja meg, hogy „sokakban kihűl a szeretet”. S valóban, ma kihűlt a szeretet az elesettek iránt, kihűlt a szeretet Afrika iránt, kihűlt az elkötelezett segítségnyújtás a szegényebb országok iránt. Ezzel párhuzamosan teret nyertek a népek közötti konfliktusok és a nemzetek közötti ellentétek. És nem ritka, hogy eltávolítják és kizárják, sőt akár gyűlölik és megölik azokat, akik az evangéliumról tanúságot téve a szeretetet és az egyetértést hirdetik. Jézus azonban arra buzdítja a tanítványokat, hogy ne lankadjanak a tanúságtételben, éppen ellenkezőleg: még odaadóbban munkálkodjanak azon, hogy az evangélium eljusson a föld végső határáig. A keresztények így tudják a legjobban és a leghatékonyabban szeretni a világot.

A Szent Kereszt imádsága

Június 29., péntek

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe, akik 70 körül haltak vértanúhalált Rómában. A katalán Boldog Raimundus Lullus (1235–1316) emléknapja, aki Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, és előmozdította a hívők közötti párbeszédet.

Mt 16,13–19. Péter kiválasztása

Az apostolok imádsága

Ma ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékezetük végigkíséri az egyház kétezer éves történetét. A hagyomány szerint Péter és Pál ugyanazon a napon halt mártírhalált, 67. vagy 68. június 29-én. Egyiküket keresztre feszítették a Vatikán-dombon, másikukat pedig lefejezték a Via Ostiense mellett. Az egyház oszlopainak is hívjuk őket, különösen a római egyházban, amely nemcsak szentként tiszteli, hanem büszkén tekinti saját lelkisége alapjának is őket. A keleti egyházzal pedig együtt énekelhetjük: „Dicsőség Péternek és Pálnak, az egyház két nagy csillagának, akik a hit mennyboltján ragyognak.” Nemcsak Róma egén ragyognak, hanem azoknak a híveknek a szívében is, akik megtartják igehirdetésüket, és szívükben őrzik tanúságukat arról a hitről, amelyért vérüket ontották. E két vértanú hitére épül a római egyház, és erre a hitre támaszkodik a mi szegény, törékeny, gyenge hitünk is.

Péter és Pál egymástól nagyon különböző emberek voltak, előbbi „egyszerű galileai halász”, utóbbi „mester és tudós”, ahogy a mai liturgia prefációjában énekeljük. Különbözött egymástól hitük története is. Pétert Jézus hívta el, amikor épp a hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Mihelyt az a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre hívta, hogy embereket halásszon és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és követte őt”. Később a tizenkettő között találjuk. A heves természetű és határozott ember típusát testesíti meg, de elég egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Az igazi Péter az a gyenge Péter, aki engedi, hogy megérintse Isten Lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia”, ahogy az evangéliumban hallhattuk. Az Úr pedig ebből a gyengeségből alkotta meg a „sziklát”, hogy megerősítse a testvéreket.

Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik, sőt, az ő lábához tették le ruháikat. Ádáz küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még arra is engedélyt kért, hogy üldözhesse. A damaszkuszi úton azonban az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. A földre sújtva, a porból az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét: az ő szeméből nem könnyek törtek elő, hanem zárva maradt. Nem látott. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az örömhír, amelyet Ananiás hirdetett, megnyitotta a szívét és a szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az igét, és sok közösséget alapított. „Az Úr mellém állt – írja Timóteusnak – és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából.” (2Tim 4,17–18)

Az egyház kezdettől fogva tudatosan együtt emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Ők ketten alapították meg Krisztus egyetlen egyházát, egymástól oly különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Az egyház hite és élete, vagyis a mi hitünk valamiképpen magán viseli kettejük jellemvonásait. Hitünknek egyszerre kell táplálkoznia mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter alázatos, szilárd hitéből, és Pál nagylelkű, egyetemes szívéből. Péter és Pál apostol ma leül közénk, és biztat, hogy ne zárkózzunk magunkba, ne csak saját – még akár vallási – gondjainkkal törődjünk, hanem érezzük a sürgető szükségét testvéreink hitbéli megerősítésének; menjünk az emberek közé, és hirdessük az evangéliumot mindazoknak, akik még nem fogadták életükbe.

Az apostolok imádsága

Június 28., csütörtök

Szent Iréneusz lyoni püspök és vértanú (130–202) emléknapja: Anatóliából érkezett Franciaországba, hogy hirdesse az evangéliumot.

Mt 7,21–29. A sziklára és a homokra épített ház

Imádság az egyházért

21Nem mindenki, aki azt mondja nekem: ‘Uram, Uram!’, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. 22Sokan mondják majd nekem azon a napon: ‘Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?’23Akkor majd kijelentem nekik: ‘Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!’
(Zsolt 6,9G)

A sziklára épített ház

24Mert mindenki, aki hallgatja e szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. 25Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták.
26Mindaz pedig, aki hallgatja e szavaimat, de nem váltja tettekre azokat, hasonlít a balga emberhez, aki a házát homokra építette. 27Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és nagy lett a romlása..«

A Hegyi Beszéd hatása

28Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a szavakat, a néptömegek le voltak nyűgözve a tanításától,29mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő írástudóik.

E szavakkal zárul a hegyi beszéd, Jézus első nagy beszéde Máté evangéliumában. Az elején kemény szavakat hallunk: csak az lesz méltó a mennyek országára, „aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”, és nem az, aki csak emlegeti az Úr nevét. Aranyszájú Szent János, kora keresztényeit feddve, amiért csak passzívan vettek részt a vasárnapi liturgián anélkül, hogy hatására bármiben is változtattak volna az életükön, ezt mondta: „Azt gondoljátok talán, hogy a vallási buzgalom csak abból áll, hogy rendszeresen eljöttök az isteni liturgia megünneplésére? Ez semmit sem számít, ha nem terem gyümölcsöt: ha semmit nem szüretelünk belőle, jobb, ha otthon maradunk!” Majd ezt a hasonlatot fűzte hozzá: „Az egyház olyan, mint egy kelmefestő műhely: ha mindig anélkül távoztok onnan, hogy legalább egy új színárnyalatot kaptatok volna, mire jó, ha állandóan idejártok?” Az evangélium több helyen is tisztázza, hogy mit jelent beteljesíteni az Atya akaratát. Egyszer Jézus így fogalmazza meg: „Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6,39) Az Atya akarata mindannyiunk üdvössége. Jézus ezért jött. A mi hivatásunk pedig az, hogy vele együtt váltsuk valóra ezt az álmot. A tanítványok számára ez azt jelenti, hogy tettekre kell váltaniuk, ami az evangéliumban áll, vagyis ahogy maga Jézus mondja: „aki hallgatja szavamat és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát”, ellenben „aki nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette”. A példázat folytatódik: szakadt az eső, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a két háznak; ezek az élet viharai, amelyeket mindannyian átélünk. Egy szó, mint száz, az első, sziklára épített ház kitartott; a második, amelyet homokra építettek, összedőlt. Két hatásos képet alkalmaz Jézus, az evangélium hallgatóit a házépítőkhöz hasonlítja. Ezt a tanítást azért kaptuk, hogy az életünket szilárd, tartós alapra építhessük. A tanítványnak tehát mindennap táplálkoznia kell ezekből a szavakból, hogy az életét ne saját magára, a saját önhittségére vagy a saját meggyőződésére alapozza (mert az olyan, mint a homok, nem tartós, folyton változó), hanem az evangélium szavára. Ez maga Isten szava, tehát ugyanazzal a hatalommal lép föl, mint az Atya. Jézus tehát hatalommal tanít, nem úgy, mint az írástudók. A Mennyei Atya hatalmával.

Imádság az egyházért

Június 27., szerda

Mt 7,15–20. Gyümölcseikről ismeritek fel őket

Imádság a szentekkel

15Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok.16A gyümölcseikről ismeritek fel őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? 17Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. 18A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. 19Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. 20Tehát a gyümölcseikről ismeritek fel őket.

Jézus óva int, nehogy hamis próféták hálójába kerüljünk, vagyis ne engedjünk egy látszólag könnyebb és azonnali sikerrel kecsegtető élet csábításának, ami valójában mohó farkasként elrabolja az életünket. A farkasok, mint ismeretes, a bárányok halálos ellenségei. De Jézus újabb vonással gazdagítja ezt a képet: ezek a farkasok nem saját, vad külsejükben jelennek meg, hanem báránynak álcázzák magukat, szelíd vonásokat öltve vegyülnek a bárányok közé, hogy annál könnyebben marcangolhassák szét és pusztítsák el a nyájat. Esélyt sem hagyva a menekülésre. Jézus a farizeusokra céloz. Óva inti tanítványait attól, hogy tetteikben kövessék őket. Farizeusságról is beszélhetünk, azaz a hit külsődleges megéléséről, vagyis hogy alkalmazkodunk a világ egocentrikus mentalitásához, ami sokszor a keresztényeket is gyakran individualizmusra csábítja. Az effajta kereszténységben azután ritka a könyörület; a szeretetet önmagunkra korlátozzuk; elvész a szenvedély, hogy megváltoztassuk a világot; a mások iránti felelősségvállalást saját érdekeink nyomják el, a békés és igazságos világról szőtt álmot pedig elfojtja a beletörődés és a köldöknézegetés. Az embereket könnyen magához vonzza az úgynevezett „normális”, valójában rezignált élet. De ne felejtsük el, hogy a kísértések – egytől egyig – mindig hízelgőnek és észszerűnek tűnnek. Ezért hálóznak be oly könnyen. De hogyan ismerhetjük fel a báránybőrbe bújt farkasokat? Jézus rámutat egy csalhatatlan ismérvükre: „gyümölcseikről ismeritek fel őket”. Hamis prófécia minden olyan gondolat és sugalmazás, amely elszegényíti a szívet és az életet, hogy ne teremhessen jó gyümölcsöt sem saját maga, sem pedig mások számára. A jó gyümölcsöt és rossz gyümölcsöt termő fa példája figyelmeztet a lét és a tett közötti egységre. E két összetartozó dimenzió szétválasztásában éli ki magát a farizeusi lélek. Pál apostol felsorolja azokat a tetteket, amelyek a „test” szerinti életből születnek: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás”. Rögtön ezután felsorolja a Lélek gyümölcseit: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”. És ezzel zárja sorait: „Ha a Lélek szerint élünk, viselkedjünk is a Léleknek megfelelően.” (Gal 5, 20–25)

Imádság a szentekkel

Június 26., kedd

Mt 7,6.12– 14. Az aranyszabály

Imádság az Úr anyjával Máriával

6Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket.

7Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. 8Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. 9Vagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? 10Vagy ha halat kér, talán kígyót ad neki? 11Ha tehát ti, akik gonoszok vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább fog a ti Atyátok, aki a mennyekben van, jó dolgokat adni azoknak, akik kérik őt?

12Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.

Jézus arra buzdít, hogy ne bagatelizáljuk el az evangéliumot, ne vegyük könnyű szívvel a megtérésre való felszólítását, sőt tartsuk ezt mindig szem előtt a saját életünk és mások élete szempontjából is. Ebből következik az a felszólítás, hogy ne pazaroljuk el szélnek vetve – a kutyák és disznók elé dobva – kincseinket. Az evangélium valóban kincs, amit nem szabad szétszórni, amit akkor tennénk, ha nem lennénk tekintettel mindazokra, akiknek részesülniük kell tanításában. Ez persze nem azt jelenti, hogy az evangéliumot csak néhány kiválasztottnak kell hirdetnünk, miközben a többieket kizárjuk. Az evangélium mindenkié. Ám bölcsen kell hirdetni; úgy, hogy utat találhasson a hallgatóság szívébe. Ezért az evangélium hirdetésekor minden részletre ügyelni kell, hiszen ez a kincs az üdvösség záloga. Az evangélista idézi Jézus másik mondását is: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” Így lehet a gyakorlatban megvalósítani a törvényt és a próféták tanítását. Ezt az útmutatást hívjuk „aranyszabálynak”, és szinte minden nagy vallás tanításában megtalálható. Abból a bölcsességből merít e szabály, amely a magasságból száll alá, és elér minden ember szívéhez. Máté megfogalmazása azt hangsúlyozza, hogy mit kell tennünk, és ezzel nyomatékosítja, hogy nem elég távol tartani magunkat a rossztól, meg is kell tennünk a jót. És ha az aranyszabályt Jézus életének távlatából szemléljük, akkor a mások iránt érzett határtalan szeretet egyedülálló ízét is megérezzük benne. Jézus úgy adta nekünk szeretetét, hogy semmilyen viszonzást nem kívánt. Azt is mondhatnánk, hogy ez az a szűk kapu, ami az üdvösségre nyílik. Jézus arra figyelmeztet, hogy sokan lépnek be az önszeretet széles kapuján. A felebaráti szeretet szűk kapuja az kölcsönösen önzetlen szeretet útjára enged utat. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy azért szűk ez a kapu, mert egymáshoz szorít bennünket a szeretetben.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Június 25., hétfő

 Mt 7,1–5. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! 

Imádság a szegényekért 

 ¹Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. ²Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. ³Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? ⁴Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? ⁵Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor fogsz majd látni, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!

Jézus arra figyelmezteti a tanítványokat, hogy ne ítélkezzenek, ha nem akarják, hogy fölöttük is ítéletet mondjanak. Az ítélkezés kifejezés itt „elítélni” értelemben áll. A kijelentés súlyos és nagy felelőséget ruház ránk: Isten ugyanúgy ítél meg bennünket, ahogyan mi ítélünk meg másokat. Aki nagylelkű és könyörületes ítéletre vár, maga is nagylelkűen és könyörületesen kell, hogy megítélje testvéreit. És ez fordítva is igaz: aki érzéketlenül vagy egyenesen rosszindulatúan mond ítéletet, ugyanilyen elbánásra számíthat. Jézus valójában leszáll az emberi lélek mélyére, hogy kiirtsa onnan a szívós, nehezen kitéphető hajlamot: saját magunkkal szemben mindig elnézőek vagyunk, másokkal ellenben kemények. Mindannyian készek vagyunk észrevenni a szálkát a többiek szemében, miközben igencsak elnéző módon megtűrjük a „gerendát” a sajátunkban. Ítélkezési hajlamunk olyan szívből fakad, amely nem lát. Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy ne ítélkezzenek, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne is törődjünk másokkal. Később majd beszél a testvéri figyelmeztetésről. De már most elmondhatjuk, hogy az evangélium mindannyiunkat arra hív, hogy szeretettel és testvéri aggodalommal figyeljünk oda a többiekre. Ebben az értelemben a mások iránti szeretet figyelmet és helyes megítélést kíván. De Jézus kizárja az olyan ítélkezést, amely végérvényesen és könyörtelenül elítéli és megbélyegzi a másikat. Jézus azt várja a tanítványtól, hogy segítse, és ha szükséges, figyelmeztesse a többieket. A valódi testvéri szeretetből és nem közönyből fakadó figyelmeztetés ezzel szemben abból a bizalomból táplálkozik, amellyel az Úr ajándékoz meg bennünket belső utunk és lelki növekedésünk során. 

Imádság a szegényekért

Június 24., évközi 12. vasárnap

A nyugati és a keleti egyház Keresztelő Szent János születését ünnepli, aki „a legnagyobb azok közül, akiket asszony szült”, és aki előkészítette az Úr útját.

Jób 38,1.8–11; Zsolt 107; 2Kor 5,14–17; Mk 4,35–40

„Keljünk át a túlsó partra!” – így szól Jézus parancsa a tanítványokhoz a mai vasárnap evangéliumának elején, és az egész evangéliumi szakasz kifejezett tárgya az a kísértés, hogy megálljunk és önmagunkba, azaz megszokott szűk látókörünkbe zárkózzunk. Elindulni és átmenni a túlsó partra azonban csak akkor lehetséges, ha engedelmeskedünk Jézus parancsának. Ezt teszik a tanítványok, amikor engedelmeskedve Jézus szólításának, bárkába szállnak, hogy átkeljenek a túlsó partra. Ám nem sokkal később kitör a vihar, amint az gyakori a Genezáreti-tavon. A bárka a viharban hánykolódik, Jézus pedig alszik. Az apostolok egyre jobban aggódnak, majd erőt vesz rajtuk a riadalom, míg Jézus továbbra is békésen alszik. Mintha Jézusnak sem ők, sem az életük, sem a családjaik nem számítanának. A rémület egyre nő, míg végül felébresztik Jézust, és szemrehányást tesznek neki: „Nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Kétségbeesett kiáltás ez, de kihallhatjuk belőle a Mesterbe vetett bizalmat is. Kicsit talán nyers, de van benne remény. Olykor a mi imádságunk is olyan, mint kétségbeesett kiáltás, amivel az Urat szeretnénk felébreszteni. Hányunkat ér utol a vihar és nem kapaszkodhatunk másba, csak egy segélykiáltásba, miközben úgy tűnik, az Úr alszik? Ez a kiáltás sok hasonló emberi sorsot idéz, olykor egész népekét, akiket halálra gyötörnek. Jézus alvása talán arra is utal, hogy tökéletes az Atyába vetett bizalma, akiről tudja, hogy nem hagy el senkit. Magunkkal vinni az Urat annyit jelent, hogy a belé vetett bizalommal és jóságos hatalmának tudatában szállunk hajóra.

Kiáltásunkra felébred, feláll a bárkában és parancsol a szélnek és a viharos tengernek. A szél azonnal elül, s nagy nyugalom lesz. Isten legyőzi az ellenséges hatalmakat, melyek akadályozni próbálják az átkelésben. Az jelenet különös megjegyzéssel zárul. A tanítványokat nagy félelem fogta el, és azt kérdezték egymástól: „Ki ez hát?”. Márk szövegében inkább félelemről van szó, mint ámulatról. Ez a félelem, amely hasonló ahhoz, mint amit az imént a viharban éreztek, mégis sorsdöntőbb, meghatározóbb, a lélek mélyéig hatol. Arról a szent félelemről van szó, amelyet Isten jelenlétében érez az ember. Annak félelme ez, aki kicsinek és szegénynek érzi magát az élet megváltójával szemben; annak félelme, akit, bár gyenge és bűnös, mégis befogadott az, akit ő megbántott, és aki felülmúlja őt a szeretetben; attól való félelem ez, hogy eltékozoljuk az egyetlen igazi kincset, amelyet kaptunk: a szeretetet. Félelem, hogy nem tudjuk kihasználni Isten közelségét mindennapi életünkben. Félelem, hogy elveszítjük az „álmot” egy új világról, melyet Jézus már elkezdett bennünk és velünk. Pontosan ez a szent félelem a jel, amelyből megértjük, hogy már a másik parton vagyunk. 

Imádság az Úr napján

Június 23., szombat

Mt 6,24–34. Ne aggódjatok a holnap miatt

Előesti imádság

24Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat megveti. 

25Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? 26Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél?27Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? 28És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak;29mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. 30Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? 31Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ 32Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. 33Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.34Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.

„Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is” – mondja Jézus tanítványainak. Ez a figyelmeztetés mindenkinek szól. Jézus megszemélyesíti a gazdagságot (a „mamonasz” az arámi, gazdagságot jelentő „mamona” görögösen átírt alakja). A gazdagság valóban úgy viselkedik, mint egy kényúr, akinek hatalma elől nincs menekvés. Igazi diktátor, bár arca, és természetesen lelke sincs. Korlátlan zsarnok, aki elveszi a lelkét annak, aki aláveti magát neki. Ő áll az emberek életét ma is megkeserítő konfliktusok, rendellenességek, gyűlölködés és háborúk hátterében. De Isten a szeretet, aki szabad választ vár az emberektől. Jézus pontosan tudja, hogy ha Istenhez kötődünk, mindenki, még a legszegényebbek is növekedni fognak szeretetben, igazságban és a szabadságért, illetve a haladásért való küzdelemben. Ezért nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a gazdagságnak, az evangéliumnak és a pénznek. A szív nem viseli el a megosztottságot. Az Úr ugyanolyan kizárólagos szeretetet vár el tanítványaitól, ahogyan ő szereti őket. A mi Istenünk féltékeny, de nem önmagáért; minket félt, nem akarja elfogadni, hogy a gonosz elemésszen minket. Ezért, ahogy alászállott, hogy Izrael népét kiszabadítsa a fáraó rabságából, úgy még nagyobb szeretettel küldte el Fiát, hogy megszabadítson bennünket a bűntől és a haláltól. Istenre bízni magunkat azzal jár, hogy megszabadulunk a dolgok fogságából, tudva, hogy ő nem enged bármiben is hiányt szenvednünk. Az aggodalmaskodás, „hogy mit esztek vagy mit isztok,… testetek miatt, hogy mibe öltöztök”, gyakran beszivárog az életünkbe, és rabul ejt bennünket. A munkával, a méltányos és megérdemelt fizetéssel kapcsolatos jogos igény gyakran csap át saját magunkért, vagy szeretteinkért való szorongásba. Isten nem semmittevésre hív bennünket. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” – írja Pál apostol. De teljes mértékben meg kell bíznunk az Úristenben, aki ismeri az életünket, és jót akar nekünk. Az Úr igazi Atya, aki gondját viseli gyermekeinek, és gondoskodik szükségleteikről. Ha ennek ellenére mégis sokan élelem és ruha nélkül maradnak, az annak köszönhető, hogy vannak, akik nem Isten országát és az ő igazságát keresik, hanem a saját hasznukat. Jézus azt mondja: a tanítványok igazi feladata, hogy keressék Isten országát, vagyis adják tovább az evangéliumot, építsék a közösséget, és szolgálják a szegényeket. Azt a tanítványt, aki ezt az „igazságot”, Isten országának igazságát keresi, az Úr megtartja és megoltalmazza egész életében.

Előesti imádság