Július 31., szerda

Mt 13,44–46. Példabeszéd a kincsről és a gyöngyről

44Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.
45Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. 46Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt.

Az olvasott evangélium sürgető meghívás arra, hogy befogadjuk a szívünkbe a mennyek

országának misztériumát. Az evangélium üzenete nagyon világos: semmi sem ér fel Isten

országával, és megéri mindent hátrahagyni érte. Ez felettébb okos választás. Hányszor

vagyunk hajlandók mindent, még a lelkünket is eladni, hogy birtokoljunk valamit, ami érdekel

minket, de a legtöbbször nem is éri meg! A kérdés az, hogy valóban érdekel-e bennünket az

Úr és az ő barátsága, és hogy képesek vagyunk-e megérteni, milyen örömteli, teljes élet tárul

elénk „váratlanul”, ahogyan az elé a földműves és kereskedő elé, akik ma nagy hatással

mutatják nekünk a követendő utat. Gyakran úgy gondoljuk, hogy az evangélium lemondást,

áldozatot követel, és hogy ez nehéz és nem túl személyes igény. Valójában az ellenkezőjéről

van szó: Isten gondviselése által megtalálni az életünkben a legdrágább dolgot, amiért

örömmel és sietve eladjuk mindenünket, amink van. Félünk, hogy elveszítjük a kincset, és

hogy megszerezzük, örömmel megteszünk bármit, mert pontosan ez az, amit kerestünk, és

amire szükségünk van. Ezt jelenti az öröm, amikor Jézus azt mondja, „kövess engem”, ez a

legdrágább kincs, amely teljes életet hoz nekünk, és mindent megad, amire szükségünk van.

Imádság a szentekkel

Július 30., kedd

Nunziára emlékezünk, a Nápolyban 1991-ben elhunyt szellemi fogyatékossággal élő

asszonyra; és vele együtt minden sorstársára, akik az Úrban szenderültek el.

Mt 13,36–43. Jézus megmagyarázza a konkolyról szóló példabeszédet

36Akkor elbocsátotta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: »Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!« 37Ő azt felelte nekik: »Aki a jó magot veti, az az Emberfia. 38A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. 39Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. 40Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: 41az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik gonoszságot cselekszenek, 42és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. 43Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!

A tanítványok hazaérve kérik Jézust, hogy magyarázza el a konkolyról szóló példázatot.

Vannak bensőséges percek Jézus és a tanítványok között, amikor könnyebb kérdéseket

feltenni, és őszintén beszélgetni. Ezek a pillanatok azokra hasonlítanak, amiket minden

közösség megél, mikor összegyűlik a közös imádságban. Jézus jelen van ott, ahol ketten vagy

hárman összegyűlnek az ő nevében. Isten szavának közös hallgatása nagy értékkel és különös

kegyelemmel bír, ami éppen Jézus jelenlétéből adódik. Itt a lényege ennek a baráti

kapcsolatnak, melyet különösképpen János hangsúlyoz, például amikor Jézus a következőket

mondja a tanítványoknak: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket (…) mert amit

hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) A Jézushoz fűződő barátság

lehetővé teszi, hogy az evangélium értelmének mélyére hatoljunk. Jézus elmagyarázza a

tanítványoknak, hogy a jó mag és a konkoly, melyekről a példázat szólt, együtt növekednek.

Az emberek történelme közös. Isten azért jött, hogy azt az ő országába vezesse. A konkoly,

vagyis a rossz jelen van a világban és a hívők szívében, ahogy a tanítványok közösségében is.

A jó és a rossz ott lakik minden népben, minden kultúrában, minden közösségben és minden

szívben. Az Úr azonban szíve mélyén végig reménykedik, hogy a konkoly is átalakulhat

búzává, és ez mindannyiunk felelőssége. Fontos, hogy a hívők igyekezzenek átalakítani az

őket körülvevő konkolyt.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

Július 29., hétfő

 

A betániai Mártára, Máriára és Lázárra emlékezünk, akik Jézus barátai voltak.

Imádkozzunk minden súlyos betegségben szenvedőért és a haldoklókért.

Jn 11,19–27. Márta, Mária és Lázár

19Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. 20Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, eléje ment, Mária pedig otthon maradt. 21Márta akkor így szólt Jézushoz: »Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. 22De most is tudom, hogy bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked.« 23Jézus azt felelte neki: »Testvéred fel fog támadni.« 24Márta így szólt hozzá: »Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.« 25Jézus azt mondta neki: »Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, 26és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?« 27Márta azt felelte neki: »Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.«

Az Egyház ma Mártára, Máriára és testvérükre, Lázárra emlékezik. Jézus barátai ők, és a

nevükkel többször találkozhatunk az evangéliumokban. Azt is mondhatnánk, hogy mivel

befogadták Jézust a házukba, példát adnak számunkra is. János evangéliuma egy drámai

pillanatban mutatja meg ezt a családot: Lázár, aki súlyos beteg volt, meghalt. Jézus elmegy

hozzájuk tanítványaival együtt. Márta az, aki elé siet, fogadja őt, Mária viszont otthon marad.

„Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg

testvérem.” Szemrehányásnak tűnhetnek ezek a szavak, pedig a hitről is tanúskodnak. Márta

ugyanis tudja, hogy Jézus jelenléte az életet jelenti. Lázár nővérének e szavai ahhoz a sok

beteghez, idős emberhez vezetnek minket, akiket magukra hagytak és akik nem jutnak orvosi

ellátáshoz. Márta kérése ezért arra emlékeztet minket, hogy Jézus soha nincs távol a szenvedő

ember életétől. Odalép a beteghez, ahogy barátjához, Lázárhoz, és minket is hív, hogy

kövessük őt. Minden tanítványnak olyan emberi érzéseket kell a szívében ápolnia, amelyek

segítenek szolidáris, testvéries és ezáltal emberséges társadalmat felépíteni. Ehhez a szív

megtérésére van szükség, vagyis arra, hogy ugyanolyan érzéseket tápláljunk, mint Jézus Lázár

iránt. Jézust barátja halála a könnyekig megrendítette, és kérte, hogy vezessék a sírjához.

Mártához így szólt: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is,

élni fog. (…) Hiszed ezt?” Ma is ezt kérdezi Jézus, hogy meggyújtsa a remény lángját

bennünk. Márta így válaszol: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a

világba jön.” Tegyünk mi is magunkévá ezt a hitvallást.

Imádság a szegényekért

JÚLIUS 28., ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP

 A nagyszülők és az idősek világnapja

 

2Kir 4,42–44; Zsolt 145 (144); Ef 4,1–6; Jn 6,1–15

¹Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. ²Nagy sokaság követte őt, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken művelt. ³Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. ⁴Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. ⁵Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: »Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?« ⁶Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. ⁷Fülöp azt felelte neki: »Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.« ⁸A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: ⁹»Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?« ¹⁰Jézus erre azt mondta: »Telepítsétek le az embereket!« Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát; a férfiak szám szerint mintegy ötezren voltak. ¹¹Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. ¹²Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« ¹³Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg.
¹⁴Az emberek pedig, látva a csodajelet, amelyet művelt, azt mondták: »Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!« ¹⁵Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

 

Jézus „körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá”, írja János evangélista. Jellemző az Úrra, hogy nem magára tekint, hanem a fáradt és kimerült tömegre, mint pásztor nélküli juhokra. Jézus mindannyiunk számára példa, hogy megtanuljuk legalább egy kicsit felemelni a tekintetünket magunkról és a problémáinkról, hogy képesek legyünk egy kicsit másokat is meglátni.

Az a tömeg azért tódult Jézushoz, mert szüksége volt rá. Amíg nem fedezzük fel újra mi magunk is, hogy szükségünk van rá, addig nehéz úgy viselkednünk, mint az a tömeg. Azok a férfiak és nők még enni is elfelejtettek, hogy Jézust hallgassák! És Jézusnak megesett rajtuk a szíve. Mert ő volt az, nem a tanítványok, aki felismerte, hogy a tömegnek szüksége van kenyérre. Jézus magához hívja Fülöpöt, és megkérdezi tőle: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?”

Jézus nem szokott senkit visszaküldeni, még azokat sem, akik nem kérnek, pedig rászorulnak. Ő olvas a szívünkben, és előre megadja nekünk, amire szükségünk van. Végül is így van ez (vagy így kellene lennie) minden jó apa és anya esetében. Isten pedig mindig jó, a szófogadatlan és a jó gyermekekkel egyaránt. Nem áll ellen gyermekei szükségének. Ez történik ebben az evangéliumi jelenetben. Anélkül, hogy a tanítványok megértenék, sőt minden észszerűség ellenére megparancsolja nekik, hogy ültessék le az embereket a fűre. „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet” – énekli a 23. zsoltár. Amikor mindenki leült, kezébe veszi a kenyeret, és miután hálát adott Istennek, szétosztja közöttük. A szinoptikus evangéliumokkal ellentétben, ahol ez a tanítványok dolga, itt maga Jézus osztja szét a kenyeret. Ő a jó pásztor, aki vezeti, gondozza és táplálja a nyáját. Személyesen és bőségesen táplálja: „…tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.”

Öt árpakenyér elég volt ötezer ember jóllakatására. Ehhez elég volt az Úr kezébe adni őket; ezek a kezek nem tartanak meg maguknak semmit, megszokták, hogy nagylelkűen széttáruljanak. A csoda egy fiú szívéből indult, aki öt árpakenyerét a rendelkezésére bocsátotta. A csoda folytatódhat, ha ahhoz a fiúhoz hasonlóan mi is az Úr kezébe adjuk azt a keveset, amink van, de azt szívesen és nagylelkűen tesszük. A tömeg olyan csodálattal tekintett Jézusra, hogy királlyá akarták kikiáltani. Ő azonban elmenekült előlük, és visszavonult a hegyre. Jézus nem akarta kisebbíteni a kenyér fontosságát, azt akarta hangsúlyozni, hogy az igazi kenyérrel kell táplálkozni: ez pedig a vele való barátság.

Imádság az Úr napján

JÚLIUS 27., SZOMBAT

 Mt 13,24–30. A konkoly

Más példabeszédet is mondott nekik: »Hasonlít a mennyek országa egy emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe. ²⁵Amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. ²⁶Amikor kisarjadt a gabona és kalászba szökkent, előtűnt a konkoly is. ²⁷Odamentek a szolgák a gazdához és azt mondták neki: ‘Uram! Ugye, te jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan van hát benne a konkoly?’ ²⁸Azt felelte nekik: ‘Ellenséges ember cselekedte ezt.’ A szolgák erre megkérdezték tőle: ‘Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?’ ²⁹Ő azonban azt felelte: ‘Nem, nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. ³⁰Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba.’«

 

A konkolyról szóló példabeszéd talán a legvilágosabb evangéliumi szavak közé tartozott a történelem bizonyos időszakaiban, amikor főleg a vallásos emberek az igazság jogait a leginkább veszélyeztetve látták, és szükségét érezték, hogy megvédjék azokat. Elmondható, hogy a keresztények által vívott vallásháborúk hosszú története során főként ebben a szentírási szövegben találtak olyan pontot, amelynél megállva elmélkedni kezdtek, újragondoltak sok mindent, és kételyeket fogalmaztak meg. A gazda ugyanis egészen egyedülálló magatartást tanúsít. Rájön, hogy az ellenség ott vetett konkolyt, ahová ő korábban jó magot vetett. Mondhatnánk, hogy ebből a példabeszédből ered a keresztény türelem története, mert gyökerestül irtja ki a manicheizmus gonosz – nagyon gonosz – gyomnövényét, mely az embereket jókra és rosszakra, igazakra és hazugokra osztja. Az evangéliumi szavak nemcsak a fenntartások nélküli türelemre hívnak, hanem az ellenség tiszteletére is: még akkor is, ha nem csak személyes ellenségről, hanem a legszentebb, legigazabb ügyeknek, Isten, az igazságosság, a nemzet vagy a szabadság ügyének az ellenségéről van szó. Beszélni kell azonban az ellenség titkáról is: míg mindenki alszik, ő a vetésben elszórja a gyomok magjait, melyek elfojtják a jó magokat. A gonosz misztériuma ez, amelyre semmiképpen sem válaszolhatunk másik rosszal, egyedül a remény erejével, azzal, hogy megóvjuk a magot, amíg az termést nem hoz. Ez a remény erősebb, mint a megosztottság, amellyel mindig számolni kell. A kihívás számunkra az, hogy nagyobb figyelemmel virrasszunk, ne aludjunk el, hogy az ördög ne vethessen még több konkolyt a búzaszemek közé. A gazda döntése igen távol áll a mi logikánktól és a megszokott reakcióinktól: a béke új kultúráját alapozza meg. Manapság, amikor egyre gyakoribbak a tragikus konfliktusok, ez az evangéliumi szakasz a találkozásra és a párbeszédre hív. Ez a hozzáállás nem a gyöngeség vagy a belenyugvás jele. Minden embernek lehetőséget ad, hogy szíve mélyén megtalálja Istennek és az ő igazságának lenyomatát, és megváltoztassa az életét.

Előesti imádság

JÚLIUS 26., PÉNTEK

 

Szent Joachim és Anna, az Úr nagyszülei ünnepnapján emlékezzünk minden olyan idős emberre, akik szeretettel nyilvánítják ki hitüket a fiatalabbaknak.

A Rómában 1992-ben pszichés betegségben elhunyt Maria emléknapja; vele együtt az összes pszichés betegre emlékezünk.

 

Mt 13,10–17. Miért beszélt Jézus példabeszédekben?

Odamentek hozzá a tanítványok és megkérdezték tőle: »Miért példabeszédekben szólsz hozzájuk?« ¹¹Ő ezt válaszolta nekik: »Mert nektek megadatott, hogy megismerjétek a mennyek országának titkait, nekik viszont nem adatik meg. ¹²Akinek ugyanis van, annak még adnak és bővelkedni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. ¹³Azért szólok hozzájuk példabeszédekben, mert néznek, de nem látnak, s hallgatnak, de nem hallanak és nem értenek.

¹⁴Beteljesedik rajtuk Izajás jövendölése, aki azt mondta:
‘Hallván hallotok majd, de nem értetek,
és nézvén néztek, de nem láttok.

¹⁵Mert elhízott a szíve e népnek,
a fülükkel nehezen hallanak,
a szemüket pedig behunyták,
nehogy lássanak a szemükkel,
halljanak a fülükkel,
értsenek a szívükkel;
nehogy megtérjenek, s meggyógyítsam őket’.

¹⁶A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. ¹⁷Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta.

 

Ezzel a példázattal Jézus bemutatja az evangélium hirdetésének új módját, nevezetesen a példabeszédeken keresztül történő igehirdetést. A példabeszédekben a fogalmak a mindennapi életből vett képekkel és eseményekkel fonódnak össze, amelyeket minden hallgató jól megért. Az evangéliumnak mindenhová el kellett jutnia. Bárki meghallgathatta, és az segíthetett rajta. Az apostolok, akiket lenyűgözött Jézusnak ez a választása, egyenesen megkérdezik tőle: „Miért beszélsz nekik példabeszédekben?” Isten országának hirdetését, ami az evangéliumi igehirdetés lényege, világosan, de nem félreérthetően kellett közvetíteni. A zsidók számára a Messiásnak politikai eszközökkel és bizonyos esetekben erőszakkal kellett megalapítania az országot, ahogyan azt a zelóták hirdették. Jézus nem akarta, hogy félreértsék. Ezért olyan nyelvezetet választott, amely a szívekig hatol. Aki szomjazott a szeretetre, az többet kapott belőle. Aki nem szomjazik a szeretetre, az még jobban kiszárad. Így érthetjük Jézus szavait: akinek van, annak még adnak, akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. A példabeszédek használata magával ragadja a hallgatókat, és lefegyverzi a farizeusokat. Isten végül úgy döntött, hogy „országának titkát” a kicsinyeknek és a gyengéknek tárja fel. Ők országának várományosai. Ezért mondja a tanítványoknak: „A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall.” Ők, akárcsak a gyengék, megkapják azt a kegyelmet, hogy megérinthetik, hallhatják és szemükkel láthatják Jézust. Ő Isten példabeszéde közöttünk.

A Szent Kereszt imádsága

 

JÚLIUS 25., CSÜTÖRTÖK

 

Szent Jakab apostolnak, Zebedeus fiának emléknapja: az apostolok közül ő szenvedett először mártírhalált; sírját a spanyolországi Santiago de Compostelában tisztelik.

 

Mt 20,20–28. Jakab, Zebedeus fia

Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. ²¹Jézus megkérdezte: »Mit kívánsz?« Az így válaszolt: »Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.« ²²Jézus ezt válaszolta: »Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?« Azt felelték neki: »Tudunk!« ²³Ő erre azt mondta nekik: »A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.«

Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. ²⁵Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: »Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. ²⁶Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, ²⁷és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. ²⁸Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«

 

 Ma az Egyház Jakab apostolra emlékezik. Jézus a Galileai-tenger partján találkozott vele, és elhívta, hogy kövesse őt testvérével, Jánossal együtt. Azzal, hogy azonnal elfogadta Jézus meghívását, hogy kövesse őt, Jakab – akit „idősebbnek” neveztek, hogy megkülönböztessék a másik azonos nevű apostoltól – megkezdte tanítványi útját. A többiekhez hasonlóan ő sem értette mindig az Úrnak az életére vonatkozó szeretettervét, és a többiekhez hasonlóan ő is engedett a kísértésnek, hogy helyet, szerepet kérjen magának. Valójában a tanítványsághoz az kell, hogy a Mesterre hallgassunk, és nem az, hogy megpróbáljuk elrendezni a saját helyzetünket. A két fiú édesanyjának kérése, hogy helyet kapjanak Jézus jobbján és balján, nem volt naivitás a részéről. És a többiek féltékeny reakciója sem váratott sokáig magára. Jézus türelmesen helyreigazítja, és tovább beszél mindannyiukhoz. Jakab pedig, aki talán meg sem értette teljesen Jézus válaszát, tovább követi és hallgatja őt, elfogadja a Mester helyreigazítását, majd túlbuzgóságból tüzet akar küldeni az égből, hogy elpusztítsa azokat a szamaritánusokat, akik nem akarták befogadni Jézust. De miután találkozott a feltámadt Jézussal, és befogadta a szívébe a Szentlelket, Jakab az evangélium tanújává lett, egészen a vértanúságig. A hagyomány szerint ő volt az első apostol, aki vértanúságot szenvedett. Azon a napon Jakab megízlelte azt a kelyhet, amelyet Jézus is kiivott. Az ő élete olyan lett, mint a Mesteré: másokért élte. Ezt kérte tőle az ő Ura. És azzal, hogy a végsőkig engedelmeskedett, Jakab teljesítette a küldetést, amelyet Jézus bízott rá.

Az apostolok imádsága

JÚLIUS 24., SZERDA

 

Mt 13,1–9. Példabeszéd a magvetőről

¹Azon a napon Jézus kiment a házból és leült a tenger mellett. ²Nagy tömeg gyűlt össze körülötte. Ezért beszállt egy bárkába, leült, az egész tömeg pedig a parton állt.
³Sok mindent elmondott nekik példabeszédekben: »Íme, kiment a magvető vetni. ⁴Amint vetette a magot, némelyik mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és fölszedegették. ⁵Más magok köves helyre estek, ahol nem volt sok földjük. Hamar kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. ⁶De amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak. ⁷Néhány másik a tövisek közé esett. A tövisek felnőttek és elfojtották őket. ⁸Végül más magok a jó földbe hullottak. Ezek termést hoztak, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik harmincszorosat. ⁹Akinek van füle, hallja meg!«

 

Ebben az evangéliumi szakaszban Jézust a Galileai-tó partján látjuk, ahol bárkába kell szállnia, hogy onnan beszéljen a hatalmas tömeghez, amely miatta gyűlt össze. Fontos példabeszédet mond nekik, amit, és ez igen ritka az evangéliumokban, ő maga magyaráz meg. Alapgondolata világos: a hívő az evangélium meghallgatásából táplálkozik, nem saját elgondolásaiból. Kimegy a magvető vetni, és széles karmozdulatokkal veti a magot. Úgy tűnik, nem törődik a talaj kiválasztásával, mivel sok mag félrehull. Csak azok hoznak termést, amelyek jó talajba hullanak. Jézus, bár nem mondja ki, a magvetőhöz hasonlítja magát. Rá, csakis rá jellemző, semmiképp sem ránk, ez a nagylelkűség, ahogyan a magot veti. Ez a magvető egyáltalán nem számítgató. Úgy látszik, nem csak a felszántott, jó földbe szórja a magokat, hanem az útra, a köves talajba, mindenfelé, abban a reményben, hogy kihajt. Egyetlen kis területet sem hagy ki. A föld az emberiség, minden ember, beleértve minket is. A földek különbözőségében nem nehéz fölismernünk a társadalom és az egyes emberek összetettségét. Jézus mindazonáltal nem akarja az embereket két csoportra osztani a jó és rossz földek mintájára. A közösségekben és mindannyiunkban ott van az evangélium által említett földek változatossága. Egyik nap talán kövesebbek vagyunk, a másikon kevésbé; valamikor befogadjuk az evangéliumot, aztán engedünk a kísértésnek; megint máskor meghallgatjuk, és termést is hozunk. Egy dolog azonban mindenki számára biztos: a vetésnek szüksége van arra, hogy a magvető kimenjen a földekre, megforgassa a rögöket, eltávolítsa a köveket, kitépje a keserű gyomokat, és bőségesen elvesse a magot. A talajnak, akár köves, akár jó, lényegében nem számít, be kell fogadnia a magot, vagyis Isten Igéjét. És az mindig ajándék.

Imádság a szentekkel

JÚLIUS 23., KEDD

 

Szent Antalra (†1073) és Szent Teodózra (†1074), a kijevi barlangmonostor alapítóira, a keleti szláv szerzetesség atyjaira emlékezünk.

Az ukrán keresztények emléknapja

 

Mt 12,46–50. Íme az én anyám és testvéreim

Miközben beszélt a tömegekhez, íme, anyja és testvérei megálltak kint és kérték, hogy beszélhessenek vele. ⁴⁷Valaki szólt neki: »Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled.« ⁴⁸Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« ⁴⁹Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: »Íme, az én anyám és testvéreim. ⁵⁰Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nővérem és anyám.«

 

A szinoptikusok mind írnak erről az eseményről, ami mutatja, milyen fontos az első keresztény közösség számára. Jézus a tömeghez beszél még, amikor anyja és testvérei megérkeznek, és találkozni szeretnének vele. Az őt körülvevő nagy tömeg miatt viszont nem tudják megközelíteni. Az evangélista megjegyzi, hogy a rokonok „kint” vannak, tehát nem azok között, akik őt hallgatják. Ez a megjegyzés nem csak a fizikai térre vonatkozik. Az evangélista hangsúlyozza, hogy a hit nem a vérségi köteléken múlik, hanem az Isten szavának meghallgatásán. Jézus arra, hogy anyja és testvérei „kint” várnak rá, úgy válaszol: azok az ő anyja és testvérei, akik hallgatják őt, akik „bent” vannak, hogy meghallgassák az evangélium üzenetét. Jézus világosan rá akar mutatni az igazi családjára, mely tanítványaiból és azokból áll, akik megbíznak benne, a szegényekből, akik rábízzák magukat. Az Isten szava a szívekbe kiáradt Lélek működésén keresztül tökéletesíti és újjáteremti a „természetes” kapcsolatokat. Isten szavának hallgatásából új család születik, mely sokkal nagyobb és szilárdabb a természetesnél. A testvéri kapcsolatok, amelyeket Jézus hoz létre, nem személyünkre és világi hovatartozásunkra épülnek, hanem Isten szavának meghallgatására. A keresztény közösség, mely az evangélium körül gyűlik össze, áldás az egész társadalom, különösen az egyedülállók, a szegények, az elhagyatottak, a szomorkodók, az üldözöttek számára. És főleg az utóbbiak számára a tanítványok közössége gyakran valóban az egyetlen család, ami befogadja és védelmezi őket.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Július 22., hétfő

 

Szent Mária Magdolna ünnepe: hírét vitte a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt.

 

Jn 20,1.11–18. Az üres sír

 

¹Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól.

¹¹Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, behajolt a sírboltba. ¹²Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. ¹³Azok megkérdezték tőle: »Asszony, miért sírsz?« Ő azt felelte nekik: »Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!« ¹⁴Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. ¹⁵Jézus megkérdezte tőle: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!« ¹⁶Ekkor Jézus megszólította őt: »Mária!« Erre ő megfordult, és héberül így szólt: »Rabbóní!«, ami azt jelenti: Mester. ¹⁷Jézus így szólt hozzá: »Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.« ¹⁸Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: »Láttam az Urat!«, és hogy ezeket mondta neki.

 

Ezen a napon Mária Magdolnára emlékezünk. A Magdalából származó Máriával Jézus a nyilvános szereplése kezdetén találkozik Galileában; hét ördögtől szabadítja meg. Az evangélium azt írja, Mária az üres sír mellett áll, és sírdogál. Nem könnyű ott maradni egy sír mellett, egy hatalmas szenvedés mellett. De ilyen erős az a szeretet, amely Magdalai Máriát Mesteréhez köti. „Asszony, miért sírsz?” – kérdik az angyalok, majd ugyanígy Jézus is. Mária könnyei nagy szeretetről, a halál elleni lázadásról árulkodnak, és arról, hogy nincs igazi feltámadás, ha valaki nem megy keresztül ezeken a könnyeken és ezen a kérdésen: „Miért sírsz?” A Magdalai Máriához intézett kérdés ma is sok sír és fájdalmas helyszín előtt hangzik el: kezdve a háború által sújtott helyektől, Ukrajnában és máshol a világban, azok fájdalmáig, akik egyedül érzik magukat az élet nehézségeivel és gondjaival szemben. Mit keresel? Oly sokan keresnek békét, jövőt, barátokat, értelmet az életüknek. Jézus mindez maga volt Mária számára. És Mária Magdolna, akit az Egyház az apostolok apostolának nevez, számunkra a tanítvány és az apostol példája lesz. Tanítvány, mert megtanulta „Mesterétől” (így nevezi Jézust) a soha nem lankadó könyörületet, és mert az üres sír előtti könnyei Jézusnak a Lázár sírja előtt hullatott könnyeit idézik. Apostol, mert a feltámadt Jézussal való találkozásban Mária Magdolna segít nekünk ma átmenetként, húsvétként átélni a Getszemáni-majortól a feltámadás kertjéig tartó szomorúságot, amely örömre változik. Erre az átalakulásra van szüksége a világnak. Erről beszél az a sok remény nélkül maradt hely, amelyről mégsem feledkezünk el, éppen azért, mert Magdalai Máriához hasonlóan arra vagyunk hivatottak, hogy elvigyük a reményt oda, ahol nincs belőle, mert mi is tanítványai vagyunk az Úr senkiről meg nem feledkező szeretetének.

Imádság a szegényekért

Július 21., évközi 16. vasárnap

 

Jer 23,1–6; Zsolt 23 (22); Ef 2,13–18; Mk 6,30–34

 

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit!” Ez a buzdítás összecseng a mostani időszakkal, amikor sokan készülnek a pihenésre, vagy talán még inkább a csendre, hogy komolyan visszatérjenek a belső élethez. A vasárnapi liturgia „félre”, azaz a hétköznapi elfoglaltságainktól, legyen az akár a nyaralás, eltérő helyre vezet bennünket, hogy beszélgessünk az Úrral, hogy igaz szót halljunk az életünkről, hogy tápláljon minket egy olyan barátság, amely szilárd marad, hogy olyan erőt kapjunk, amely képes megtartani bennünket. Ez történik az evangéliumi történetben, amikor Jézus és a tanítványok beszállnak a bárkába, hogy átkeljenek a túlsó partra. Az átkelés a két part között a vasárnapi szentmiséhez hasonlítható. Összeköt minket a tenger két partjával, amely mindig tele van rászoruló emberekkel.

A túlsó partra érve újra ott várja a tömeg Jézust. Talán az emberek látták, merre megy a bárka, és megsejtették, hol fog kikötni. Előrementek, és előbb odaértek. Amint kiszáll a bárkából, Jézust újra körülveszi a tömeg. Keresztelő Jánost nemrég ölték meg, és nem maradt más próféta. Ritka volt Isten szava. Igaz, a templom tömve volt emberekkel, és a zsinagógák zsúfolásig megteltek; olyannyira, hogy sokan azt mondták, a vallás győzött. Mégis az emberek, mindenekelőtt a szegények és a gyengék, nem tudták, hogy kiben bízzanak, kiben reménykedjenek, melyik ajtón kopogtassanak. Az evangéliumi szakasz utolsó szavaiban ott visszhangzik a teljes ószövetségi hagyomány a vezetőkről, akik magukra hagyják népüket. Jeremiás próféta hangos szóval kiált: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm nyáját!” Maga az Úr veszi gondjába népét: „Magam gyűjtöm össze nyájam maradékát mindazokból az országokból, ahová elűztem őket; visszahozom őket legelőikre. Mindennek a titka az Úr népe iránti együttérzésében van elrejtve. Ez az együttérzés hajtotta Jézust, amikor elküldte a tizenkettőt, hogy hirdessék az evangéliumot és szolgálják a szegényeket. Ez sarkallja őt arra, hogy amint kiszállt a bárkából, rögtön újrakezdje munkáját. Ez az, amit mindenkori tanítványaitól is kér.

Imádság az Úr napján

Július 20., szombat

 

Illés prófétára emlékezünk, aki elragadtatott az égbe, és Elizeusra hagyta köntösét.

 

Mt 12,14–21. Jézus Isten szolgája

¹⁴A farizeusok pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogy hogyan veszítsék el őt.
¹⁵Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnan. Nagy tömeg követte őt, és ő mindegyiküket meggyógyította, ¹⁶de szigorúan meghagyta nekik, hogy ne fedjék fel kilétét, ¹⁷hogy beteljesedjék az ige, amit Izajás próféta mondott:

¹⁸»Íme, a szolgám, akit választottam,
a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta.
Ráadom a Lelkemet,
és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek.

¹⁹Nem vitázik és nem kiált,
senki sem hallja a tereken a hangját.

²⁰A megroppant nádszálat nem töri össze,
a pislákoló mécsbelet nem oltja el,
míg győzelemre nem viszi az ítéletet.

²¹Az ő nevében bíznak a nemzetek.«.

Miután Jézus meggyógyított egy béna kezű embert szombaton, a farizeusok tervet készítenek a megölésére. Ez a gonosz határtalan irigysége a jóval szemben. Jézus felismeri ezt, és visszavonul egy félreeső helyre. Nem azért, hogy ott nyugodtan legyen egymagában, sőt, meggyógyít minden beteget, akit hozzá visznek. Ő azonban nem akar megjelenni. Nem azért jött az emberek közé, hogy dicsérjék és csodálják. Izajás prófétától idéz hosszan: úgy mutatkozik meg az emberek előtt mint szolga, jóságos, alázatos és szelíd szolga, nem úgy mint erős és hatalmas ember, aki a világ nagyjaihoz hasonló (Iz 42,1–4). Jézus és így a keresztények valódi identitása olyan, amely elől az emberek menekülnek, amelyet helytelennek, sikertelennek tartanak. A legnagyobb mégis szolgává teszi magát, mert az emberi életnek csak így lesz értelme és jövője. Csak akkor találjuk meg önmagunkat, ha megtanulunk adni, ha megtanulunk másokra is gondolni, ha nem félünk szeretni. Ez az alázat útja. Ez nem önmagunk eldobása. Éppen ellenkezőleg. A szolgálat hasznossá és jobbá tesz minket, erősebbé tesz gyengeségünk közepette, segít fölfedezni a szépet, amely mindig ott rejtőzik felebarátainkban

Előesti imádság