Március 31., nagyszerda

 

Mt 26,14–25 – Jaj az árulónak!

Júdás árulásának elbeszélése mindig fájdalommal és zaklatottsággal tölti el az embert. Harminc ezüstért képes eladni Mesterét: ez egy rabszolga megváltásának az ára volt. Mennyi keserűség van a most hallgatott részt bevezető szavakban: „egy a tizenkettő közül”! Igen, a legjobb barátok egyike. Pedig Jézus kiválasztotta őt, szerette, gondját viselte, megvédte az ellenfelek támadásaitól. Most viszont ő lesz az, aki eladja nekik. Júdás hagyta, hogy fokozatosan elcsábítsa a gazdagság ígérete, és hogy növekedjék a távolság közte és a Mester között, egészen az árulásig. Jézus egyébként világosan megmondta: „Nem lehet Istent és a Mammont szolgálni” (Mt 6,24). Júdás végül a Mammont választotta, és elindult ezen az úton. Csakhogy a történetnek egészen más a végkifejlete, mint előzőleg gondolta. Gyötrődése talán már akkor elkezdődött, mikor az foglalkoztatta, hogy megtalálja a módot és időt „Jézus átadására”. Már közel volt a húsvét, az átvonulás ideje, a bárányvacsora ideje, amikor az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásra emlékeztek. Jézus jól tudta, mi vár rá: „Közel az időm” – mondja. Megkéri tanítványait, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát, a bárányt, ezzel is megmutatva, hogy nem Júdás „adta át” őt a főpapoknak, hanem Jézus adta magát halálra az emberek iránti szeretetből. Aznap este szeretetet kért, és ez a kérés ma is visszhangzik minden tanítvány és minden ember fülében: Jézus szenvedése nem ért véget. A szeretet kérése pedig mindenekelőtt a szegények, gyöngék, magányosok, elítéltek ajkáról hangzik el, azokéról, akiknek az élete a gonoszság martaléka. Mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy távol tartsuk magunktól az árulás ösztönét, mely mindenki szívében ott rejtőzik. Azon az estén, hogy lelke szándékát a többiek elől elrejtse, Júdás maga is meg merészelte kérdezni: „Csak nem én vagyok az, mester?” Gondoljunk saját árulásainkra – nem azért, hogy súlyuk alatt összeroppanjunk, hanem hogy még szorosabban kötődjünk Jézushoz, aki ma is vállán hordozza a világ bűneit. A mieinket is.

Nagyheti imádság

Március 30., nagykedd

 

Korunk mártírjaira, az újvértanúkra emlékezünk.

Jn 13,21–33.36–38 – Az árulás megjövendölése

Jézus jól tudja, hogy immár közel az óra. Tudja, hogy Júdás őt elárulni készül. Szívében kimondhatatlan szomorúsággal ezt mondja nekik: „egyikőtök elárul.” Nem elég fizikailag Jézus közelében maradni, ami igazán számít, az a szív közelsége és az ő megváltó tervének befogadása. Élhetünk a tanítványok közösségében, követhetjük a hívő ember életének ritmusát, de ha szívünk nem kapcsolódik szorosan Isten szavához, ha nem gyakoroljuk konkrétan a legszegényebbek iránti szeretetet, ha a testvérek között nem valósul meg az egység, akkor a szívünk lassacskán eltávolodik. Mindaz, ami korábban Jézus iránti szeretet volt, saját magunk és dolgaink imádatává válik. És természetes módon csúszunk le innen az árulásig. A jó és a rossz, a szeretet és a bizalmatlanság közötti harc a szívünkben zajlik. Nem lehetséges kompromisszumot kötni. Júdás megtette. Ezekben a napokban Jézus nem annyira azt kéri, hogy szolgáljuk őt, inkább hogy maradjunk a közelében, kísérjük el, ne hagyjuk egyedül. Ha valamire, akkor arra int bennünket, hogy maradjunk figyelmesek, ne legyünk kisszerűek. Ezt próbálja megértetni a tanítványokkal is. Ők azonban, kezdve Péterrel, nem értik. Túlságosan is el vannak foglalva önmagukkal, hogy engedjék, ezek a szavak megérintsék szívüket. Az árulás pedig épp az olyan szívből fakad, mely képtelen a meghallgatásra. Ha félretesszük az evangéliumot, saját szavaink, saját gondolataink, saját érzéseink kerülnek előtérbe, melyek tele vannak kettősséggel. És akkor arra is képesek leszünk, hogy eláruljuk Jézust. Mindannyiunknak virrasztani kell. Péter és a többi tanítvány is vele maradtak azon az estén, megvallva hűségüket mindhalálig – és néhány nap elteltével előbb magára hagyták, majd megtagadták őt. Ne önmagunkban bízzunk, hanem hagyatkozzunk mindennap az Úr szeretetére és védelmező gondoskodására.

Nagyheti imádság

Március 29., nagyhétfő

 

Az evangéliumért meghalt vértanúkra emlékezünk.

Jn 12,1–11 – Jézust megkenik olajjal Betániában

A virágvasárnappal beléptünk a nagyhétbe. János evangéliuma a szenvedéstörténet elbeszélését a betániai vacsorával kezdi, Márta, Mária és Lázár házában. Ez a család nagyon kedves volt Jézus számára. Hat nap volt már csak hátra húsvétig, és Jézus ismét együtt vacsorázott barátaival. Lázár is ott volt, akinek Jézus nem sokkal korábban adta vissza az életet. A vacsora alatt Mária fölkel, Jézus lábához térdel, és megkeni olajjal, aztán megtörli a hajával. A ház megtelik a finom illattal. Ez a gesztus lehet a szeretetteli hála jelképe, amiért az életet ajándékozta a fivérének. Mindenesetre a szeretet gesztusa ez, mely az ingyenesség illatát árasztja. Mária egyáltalán nem számol azzal, hogy esetleg „pazarol”. Számára egyedül a próféta iránt érzett szeretet a fontos, aki visszaadta neki testvérét, és aki ilyen gyengéd szeretettel viseltetett a házuk iránt. Júdás nem így gondolkodik erről. Az ő szemében ez a szeretetteljes gesztus csupán hasztalan pazarlás. „Júdás érdeklődése” – amint az evangélista meg is jegyzi – valójában a pénzre irányul, nem a szegényekre. Egészen pontosan pedig a megtérülésre összpontosít. A saját tulajdon iránti sóvárgás elvakította őt. Jézus azonnal válaszol Júdásnak, azt mondja: „Hagyd békén! Hadd tegye.” Hagyja, hogy Mária folytassa szeretetből fakadó cselekedetét: ez az olaj előrevetíti a másik olajat, amivel temetése előtt kenik majd meg. Aztán hozzáfűzi: „Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.” Nem sokkal ezután kezdődik keresztútja, mely haláláig vezet. Mária az egyetlen, aki megértette, hogy Jézusra a halál vár, ezért most szeretetre, közelségre van szüksége, mint minden halálba indulónak. Ez az asszony hagyta, hogy magával ragadja Jézus szeretete. Arra tanít minket, hogyan maradjunk ezekben a napokban a rendkívüli Mester közelében, és hogyan legyünk a szegények mellett, akik az ő teste.

Nagyheti imádság

Március 28., virágvasárnap

 

Iz 50,4–7; Zsolt 22 (21); Fil 2,6–11; Mk 14,1–15,47

Ezen a napon kezdődik a nagyhét, a passió hete. Szent hét, mert középpontjában az Úr áll. Passió, mert Jézust, ezt a szenvedélyes szeretettel és irgalommal teli embert szemléljük. Ő az, akiről Pál apostol írja a filippieknek: „Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Hogyan lehetne semlegesnek maradni azzal szemben, amit látunk és hallunk? Jézus szenvedése, akár az emberek gyengesége és fájdalma, nem színházi előadás, amit a távolból figyelhetünk. Passiója szeretetből vállalt szenvedés. Jézus nem törvénnyel alakít át minket, hanem hatalmas szeretetével. Ezen a héten valójában ő az az ember, akit védeni, óvni, szeretni kell. Nem elég, ha az ember nem csinál semmi rosszat. Nem elég, ha nem piszkos a kezünk, döntenünk kell: szeretjük ezt az embert. Aki nem a szeretetet választja, végül a gonosz cinkosává válik.

Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe. Az emberek mintha megéreznék ezt, és köpenyüket eléje terítik, ahogy a keleti szokás megköveteli az uralkodó érkezésekor. Jézus lába elé terítik az ültetvényekről összeszedett zöld olajfaágakat, mintha szőnyeget terítenének elébe. A „hozsanna” kiáltás (héberül annyit tesz: Segíts!) kifejezésre juttatja, hogy az emberek érzik: megváltásra van szükségük. Jézus úgy lép be Jeruzsálembe, mint az egyetlen, aki meg tud szabadítani sokféle rabságunkból, aki képes bennünket az emberibb és együttérzőbb élethez vezetni. Ám arca nem egy hatalmas, erős ember arca, sokkal inkább egy szelíd, alázatos emberé.

A dicsőséges bevonulás után hat nap telik el, és a keresztre feszített, legyőzött ember arca lesz. Ez a virágvasárnap ellentmondása: egyszerre éljük meg Jézus dicsőségét és szenvedését. Jézus királyi méltósággal vonul be a szent városba, ám az egyetlen korona, amit az elkövetkező órákban a fejére tesznek, a töviskorona lesz. Azok az olajfaágak, melyek ma az ünnep jelei, pár nap elteltével a halálfélelemtől vércseppeket verejtékező Jézus tanúi lesznek majd a kertben, ahová visszavonul imádkozni.

Jézus nem menekül el. Magára veszi a keresztet, és fölviszi a Golgotára, ahol megfeszítik. A halál, ami legtöbbek szemében kudarcnak látszott, valójában diadal volt: az Úrnak szentelt élet logikus beteljesülése. Igazán csak Isten élhetett és halhatott meg ily módon, önmagáról megfeledkezve, önmagát egészen odaajándékozva másoknak. Egy pogány katona veszi ezt észre. Márk evangélista írja: „Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: »Ez az ember valóban az Isten Fia volt«” (Mk 15,39).

Ki érti meg Jézust? A gyermekek. Ők fogadják, amikor belép Jeruzsálembe: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3) – mondta Jézus. Ez történik Péterrel. Sírva fakad, akár egy gyermek, és kezdi megérteni önmagát. Mi is olyanok vagyunk, mint ő. Sírjunk, mint a gyermekek, és könyörögjünk bűneink bocsánatáért. Rendüljünk meg a sok szegény ember láttán, akik keresztjeikkel Jézus szenvedésére és keresztútjára emlékeztetnek minket. Döntsünk úgy, hogy nem menekülünk tovább, és már nemcsak távolról követjük Jézust, hanem a közelében leszünk, és szeretni is fogjuk. Vegyük kézbe az evangéliumot, és szegődjük Jézus társául. Imádkozzunk bizalommal. A kezünkben tartott olajág a béke jele: emlékeztet rá, hogy az Úr békét akar, békét ajándékoz. Ez az olajág elkísér otthonainkba, hogy emlékeztessen rá, mennyire szeret minket Isten. Ő a mi békénk, mert neki nincsenek ellenségei, és nem önmagát menti meg. A szeretet legyőzi a rosszat. Meg akarjuk tanulni ezt a szeretetet? Akarunk a béke emberei lenni, mint Jézus? A szenvedés, a passió az öröm útja. Járjuk végig Jézussal, hogy vele együtt feltámadjunk.

Imádság az Úr napján

Március 27., szombat

 

A zsidók a húsvét (pészah) idejének kezdetét ünneplik.

Jn 11,45–57 – A főtanács úgy dönt, Jézusnak meg kell halnia

Ez az evangéliumi szakasz Lázár feltámasztása után következik, és mintegy előkészít minket a nagyhétre, Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának megünneplésére. A főpapok megértették, hogy Lázár feltámasztása olyan rendkívüli esemény, ami Jézus mozgalmának megállíthatatlan növekedéséhez vezethet. A főpapok úgy döntenek, megölik Jézust. Kaifás veszi magához a szót a főtanács plénuma előtt, és ünnepélyesen kijelenti: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” Tudtán kívül ugyan, de ezzel megmagyarázta Jézus misztériumának legigazabb, legmélyebb értelmét; Jézusét, aki valóban a világ egyetlen igazi Üdvözítője, aki az életét adja, hogy „Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse”. Jézus halála tényleg ledönti majd a népeket elválasztó falakat, és a történelem új irányt, új lendületet vehet, a nemzetek egysége felé. Nem csak „Izrael fiai” menekülnek meg, hanem Isten minden gyermeke. Egészen különös, hogy éppen azon a gyűlésen nyílt meg mindenki számára az üdvösség, ahol Jézus haláláról döntöttek. A döntés egy hosszú szembenállást zárt le, mely most érte el tetőpontját. Jézus visszavonul, ezúttal Efraimba megy tanítványaival. Az imádság és az elmélkedés ideje volt ez. Növekedniük kellett a közösségben, meg kellett szilárdítani a barátság és a testvériség kötelékeit, és a tanítványoknak mindenekelőtt növekedniük kellett a Mesterük iránti hitükben. Jézus jól tudta, mennyire fontos, főleg abban a pillanatban, hogy összegyűjtse a tanítványokat, és megszilárdítsa hitüket. Próbált elrejtőzni, hogy ne verődjön köré tömeg, hiszen ekkorra már mindenütt fölismerték. De az emberek vágytak rá, hogy találkozzanak, beszéljenek vele, megérintsék, olyannyira, hogy a húsvétra érkező zarándokok közül sokan azért mentek a templomba, hogy láthassák Jézust. A sokaságnak ez a vágya minket is arra hív, hogy jelen napokban ne szakadjunk el a különleges Mestertől, aki „csupa jót tett”.

Előesti imádság