December 31., szerda

 

Hálaadás az Úrnak az elmúlt évért

 

1Jn 2,18–21. Elérkezett az utolsó óra, a döntés ideje

8Gyermekeim, itt az utolsó óra, és mint hallottátok, hogy eljön az antikrisztus, most sok antikrisztus támadt. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra.19Közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók. Mert ha közénk tartoztak volna, megmaradtak volna velünk. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá válnia annak, hogy nem mindenki közülünk való.20Titeket azonban fölkent a Szent, és ezt mindannyian tudjátok.21Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hisz ismeritek és (tudjátok), hogy az igazságból semmiféle hazugság nem származik. 

A naptári év végéhez érkeztünk. János első levele azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy „itt az utolsó óra”. Feleleveníthetjük az Egyház régi hagyományát, amely arra buzdít, hogy énekeljük a Te Deumot, a régi hálaadó éneket mindazokért a napokért, amelyeket az Úr adott nekünk. Jól tudjuk, hogy konvencionális dátumról van szó. Mégis jó arra emlékeznünk, hogy az idő nem egy jelentőség nélküli dimenzió az emberi létezés számára, és a napok nem tartanak örökké. A napok és az évek elmúlnak, és nekünk nem szabad ezeket elpazarolni, eltékozolni, hanem Isten jelenlétében kell őket megélni, Ő ugyanis küldetést adott nekünk, amit életünk napjaiban kell teljesítenünk. A történelem ugyanis nem egy üres burok, hanem üdvösségünk helyszíne, a hely, ahol kemény harc folyik a jó, a rossz, a szeretet szabadsága és a bűn szolgasága között. János apostol hangsúlyozza ezt a harcot, emlékeztetve a hamis próféták jelenlétére. Jézus az evangéliumokban többször is figyelmezteti tanítványait a „végidők”, az utolsó órák kapcsán. Márknál olvashatjuk: „Álkrisztusok és álpróféták lépnek fel, jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is félrevezessék.” (Mk 13,22) Amikor János azt mondja, hogy „itt az utolsó óra”, nem arra gondol, hogy elérkezett a történelem vége, hanem inkább arra, hogy elérkezett a döntés ideje, amikor véglegesen döntenünk kell Jézus és az evangélium mellett. Ez pedig minden keresztény nemzedékre érvényes. János szomorúsággal említi, hogy a hamis próféták (az antikrisztusok) „közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók”. Őket „nem kente föl a Szent”, nincs meg bennük Jézus Lelke, amely kiáradt a tanítványok szívébe. Ezért nem elegendő fizikailag a hívők közösségébe tartozni, lélekben is meg kell élni ezt a közösséget, belsőleg is részt kell venni életében. Ez valósul meg, amikor a birtokunkban van a „tudomány”, vagyis az evangélium bölcsessége. Az apostol arra buzdít, hogy maradjunk szilárdak az evangéliumban, és így közösségben maradunk az Atyával. Miközben véget ér ez az év, egy új kezdődik. Az Egyház arra hív bennünket, hogy köszönjük meg az Úrnak az eddig eltelt időt, és az új évben hagyjuk, hogy az ő szava vezessen bennünket: ez legyen lépéseink fénye.

Karácsonyi imádság

December 30., kedd

 

Laurindo (†1989) és Madora (†1991) emlékezete: a Sant’Egidio közösség két fiatal mozambiki tagja háborúban halt meg. Velük együtt emlékezünk meg minden fiatalról, akik a konfliktusok és az erőszak áldozatai lettek.

 

1Jn 2,12–17. Aki Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre

12Gyermekeim, írom nektek, hogy bűneitek bocsánatot nyertek az ő nevében.13Írom nektek, apák, hogy megismertétek azt, aki kezdet óta van. Írom nektek, ifjak, hogy legyőztétek a gonoszt.14Írtam nektek, kedves gyerekek, hogy megismertétek az Atyát. Írtam nektek, apák, hogy megismertétek azt, aki kezdet óta van. Írtam nektek, ifjak, hogy erősek vagytok, az Isten tanítása bennetek van, és legyőztétek a gonoszt.15Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete,16mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.17De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre. 

Az apostol ünnepélyes, hármas megszólítással fordul minden hívőhöz. „Gyermekeimnek” szólítja őket, mert az ő jóvoltából születtek a hitre, de „apáknak” is, mert az ő feladatuk, hogy az Egyház új hívekkel gazdagodjék, és „ifjaknak”, vagyis erőseknek, mert ha megőrzik magukban Isten szavát, akkor győzedelmeskednek a gonosz hatalma felett. Minden nemzedékhez szól tehát a meghívás, és minden egyes hívőhöz is, aki egyszerre „gyermek”, „apa” és „ifjú” a hitben. János arra buzdítja a híveket, hogy ne szeressék a világot és a világ dolgait, mert ha így tesznek, eltávolodnak Isten szeretetétől. Jánosnál a világ nem egyszerűen a teremtést jelenti, hanem a gonosz hatalmának alávetett földi valóságot (vö. Jn 12,31), amely következésképpen szemben áll Isten országával. Eszünkbe juthat erről a Jézus által körvonalazott ellentét: „Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6,24) A hívőnek vigyáznia kell, nehogy a gonosz hatalma, amely a bujaság által befészkelődik a szívbe, és elkerülhetetlenül gonosz tettekre vezet, magával sodorja. János példát is hoz: a test kívánsága „a szem kívánsága és az élet kevélysége” képében nyilvánul meg. Aki tehát hagyja, hogy ezek az ösztönök vezessék, eltávolodik Istentől, és magával sodorja a világ romlandósága. A világ azonban elmúlik, emlékeztet János, ahogyan Pál is írta a korintusiaknak: „mert ez a világ elmúlik” (1Kor 7,31). Aki azonban Isten akarata szerint cselekszik, az örökre megmarad, vagyis megmarad a szeretetben. A karácsonyi idő alkalmas arra, hogy növeljük a bennünk lévő gyermeket: Vele megmaradunk a szeretetben, és siettetjük Isten országának beteljesülését.

Karácsonyi imádság

 

December 29., hétfő

 

Szent Dávid próféta emléknapja: neki tulajdonítanak több zsoltárt – a zsidók és a keresztények imádsága ősidőktől fogva a zsoltárokból táplálkozik.

Canterburyi (Becket) Szent Tamás (†1170) emléknapja: az igazságosságnak és az Egyház méltóságának védelmezője volt.

 

1Jn 2,3–11. Aki szereti testvérét, megmarad a világosságban

 3Abból tudjuk meg, hogy megismertük, hogy megtartjuk a parancsait.4Aki azt mondja: „ismerem”, de a parancsait nem tartja meg, az hazudik, és nincs benne igazság.5De aki megtartja tanítását, abban Isten szeretete valóban tökéletes. Innen tudjuk, hogy őbenne vagyunk.6Aki azt állítja, hogy benne marad, annak úgy kell járnia, ahogyan ő járt.7Szeretteim, nem új parancsról írok nektek, hanem a régi parancsról, amelyet kezdettől tartotok. A régi parancs az a tanítás, amelyet hallottatok.8Másfelől mégis új parancsról írok nektek. Ez benne és bennetek igaz, hiszen már oszladozik a sötétség, és világít az igazi világosság.9Aki azt állítja, hogy a világosságban él, de gyűlöli testvérét, az még mindig a sötétségben van.10Aki szereti testvérét, megmarad a világosságban, s nem szolgál botrányul másoknak.11Aki azonban gyűlöli testvérét, az sötétségben van, a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította.

János első levele kísér bennünket ezekben a karácsony utáni napokban, mintegy elénk tárva a Jézus születésének csodájából fakadó szeretet szavait. Csak ez a szeretet, Isten szeretete tudja megértetni velünk a megszületett Gyermek misztériumának szépségét és erejét. Szorosan összefügg ez a szabadulás vágyával, amely mélyen gyökerezik minden ember szívében. Olyan vágy ez, amely nyugtalanít bennünket. Ez a nyugtalanság pedig az első lépés ahhoz, hogy kilépjünk önmagunkból, saját önzésünkből. János apostol megmutatja az Úr megismerésének egyszerű útját. Nem jól megtervezett erőfeszítésekre van szükség, hanem egyszerűen arra, hogy megtartsuk parancsait. Aki meghallgatja és gyakorlatra váltja szavát, az benne marad Istenben, arról el lehet mondani, hogy „Isten szeretete valóban tökéletes” benne. Nem mi vagyunk tökéletesek a képességeink révén, hanem a nekünk ajándékozott szeretet tökéletes. Aki befogadja ezt a szeretetet, az maga is a tökéletesség útján jár, mert magának Istennek a szeretete vezeti. Az apostol hangsúlyozza, hogy a szeretet új és egyben régi parancs. Az evangélium lényege. Isten Jézusban testet öltött szeretete gyökeres fordulat az emberi történelemben. Jézussal új távlat, új látásmód lehetősége nyílt meg az emberiség előtt, feltűnt „az igazi világosság”, amely eloszlatja a világot elborító sötétséget. Isten szeretetének fénye ez, amely arra vezet, hogy mindenkit szeressünk, kivétel nélkül, még az ellenségeinket is. Aki nem fogadja be, nem éli meg ezt a szeretetet, az „a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította”.

Karácsonyi imádság

 

December 28., a Szent Család vasárnapja

 

Az aprószentek emléknapja: imádkozzunk mindazokért, akik erőszak áldozataként halnak meg, az anyaméhtől az időskorig.

 

Sir 3,2–6.12–14; Zsolt 128 (127); Kol 3,12–21; Mt 2,13–15.19–23

3Azután, hogy elmentek, megjelent Józsefnek álmában az Úr angyala, s ezt mondta neki: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni.”14Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba.15Ott maradt Heródes haláláig. Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr: „Egyiptomból hívtam az én fiamat.” 

✴19Amikor Heródes meghalt, megjelent Egyiptomban álmában Józsefnek az Úr angyala,20és így szólt hozzá: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére, mert meghaltak, akik a gyermek életére törtek!”21Erre fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment.22De amikor meghallotta, hogy Archelausz uralkodik Júdeában apja, Heródes után, félt odamenni, ezért egy álmában kapott utasításra Galilea tartományba költözött.23Odaérve Názáret városában telepedett le. Így teljesedett a próféták jövendölése: „Názáretinek fogják hívni.” 

A karácsonyt követő első vasárnapon az angyal hozzánk is úgy szól, ahogyan Józsefhez: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját.” Igen! Most azonnal magunkkal kell vinnünk a Gyermeket, be kell fogadnunk szívünkbe, életünkbe, gondolatainkba. Hiszen a karácsony éppen ezt jelenti: magunkkal vinni a Gyermeket. A mai szentmise a názáreti szent családot állítja elénk. Isten Igéje pedig sok gondolatot ébresztenek a különleges családnak a története kapcsán. Az első: a gyerekeknek szükségük van anyára és apára, és ez Jézusra is igaz volt. Ez egy olyan dimenzió, amelyet néha alábecsülnek, sőt el is felejtenek az emberek. A szülőkben is előtérbe kerülhet az önérdek, anélkül, hogy figyelembe vennék, hogy a kicsiknek szükségük van apára és anyára. A kisgyermekek nem tudnak testileg és lelkileg egészségesen felnőni a szüleik nélkül. Azt is mondhatjuk, hogy a család néha nem elég. És ez igaz. Különösen akkor, ha hiányzik az anyai és apai szeretet. A karácsony most visszatér, hogy mindenkinek, minden családnak azt mondja: fogadják be Jézust, fogadják be a gyermekeket. Amikor ma az egyházi liturgia azt kívánja tőlünk, hogy szemléljük ezen a napon Máriát és Józsefet Jézussal, azt hangsúlyozza, hogy mennyire nagy szükségük van a gyermekeknek a családra, különösen is életük első éveiben. Jézussal is ugyanígy volt ez.

Van azonban egy második megfontolandó szempont is. Máriának és Józsefnek is szüksége volt Jézusra. Nélküle létre sem jött volna ez a család. Ez a tény közvetlenül kapcsolódik Isten misztériumához, amelynek középpontjában a teremtő dimenzió áll. A Hiszekegyben ugyanis azt mondjuk, hogy a Szentháromság misztériumában a Fiú „született, de nem teremtmény”. A szeretet misztériumában ott van a teremtés misztériuma is. Mária és József példás figyelemmel gondoskodnak Jézusról. Megmentik őt Heródes kegyetlenségétől, segítik a felnövekedésben, keresik, amikor eltűnik. Hallgatnak rá, amikor hatalommal beszél hozzájuk. Jézus marad a család középpontja és a szeretet mestere. Aki magával viszi Jézust, megtanul szeretni; és ellenkezőleg, aki az önszeretetnek engedi át magát, gonosz lesz, és elidegeníti azokat, akik közel állnak hozzá, sőt – sajnos – akár fel is emészti őket. A názáreti család marad mindenkor az az ikon, amelyre fel kell néznünk, hogy családjaink szilárdabbak legyenek a szeretetben, és erősebbek egy igazságos és békés világ építésében.

Karácsonyi imádság

 

December 27., szombat

 

Szent János apostol és evangélista ünnepe: ő volt a tanítvány, akit kedvelt Jézus, és aki a kereszt alatt Máriát saját anyjaként fogadta magához.

Boldog Salkaházi Sára vértanúságának emléknapja, akit 1944-ben ezen a napon lőttek a Dunába, mert üldözött asszonyok és lányok életét mentette.

 

Jn 20,2–8. János és Péter az üres sírhoz fut

 2Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.”3Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett.4Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz.5Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be.6Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba, és ő is látta az otthagyott gyolcsot7meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen.8Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta, és hitt.

János egyike annak a négy tanítványnak, akiket Jézus elsőként hívott magához. A hagyomány úgy tartja, hogy János az a tanítvány, „akit kedvelt Jézus”. Az utolsó vacsorán egyedül ő hajthatta fejét Jézus keblére, majd Péterrel és Jakabbal együtt elkísérte őt az Olajfák hegyére, amikor halálfélelemmel küzdött. A többi tanítványhoz hasonlóan azonban ő is elmenekült, és magára hagyta Jézust, de aztán rögtön visszatért, és nyomdokaiban járva követte egészen a keresztig, ahol elfogadta a meghívást, hogy magához vegye Jézus anyját, Máriát. Ebben az evangéliumi részben húsvét napjának hajnalán találkozunk vele, amikor Péterrel együtt a sír felé fut. Fiatalabb volt Péternél, ezért hamarabb ért oda, látta a leplet a földön, de nem ment be, hanem megvárta a nála idősebb Pétert. Az egyházatyák így kommentálják ezt: a szeretet gyorsabban fut, és előbb ér oda. Mindazonáltal János képes volt megvárni, hogy testvére megérkezzen, és együtt menjenek be a sírboltba. Az ember soha nem fut egyedül. Jézus tanítványai számára a „mi”, vagyis a közösség mindig többet ér, mint az „én”. Jézus ezt nyilvános működése idején megtanította nekik, amikor mindenhová kettesével küldte őket. Ketten léptek be a sírba. S amint János belépett: „Látta, és hitt.” Megértette, hogy Jézus testét nem lophatták el (hiszen ott voltak a leplek, ahová letették őket), és hitt. A negyedik evangélium és a levelei által őrzött tanúságtételének középpontjában az Isten és a testvérek szeretetének hirdetése áll mint a Mester üzenetének lényege.

Karácsonyi imádság

December 26., péntek

 

Szent István diakónus, az első vértanú emléknapja

 

Mt 10,17–22. A tanítványok üldöztetése

 

Karácsony második napján a liturgia az első mártírra, Szent Istvánra emlékezik. Az Egyház úgy tekint rá, mint tulajdon Fiát megváltásunkért a földre elküldő Atya szeretetének első gyümölcsére. A vértanúk emlékezete segít, hogy elgondolkodjunk Isten Fia megtestesülésének gyümölcsein: ezek juttatják el az embereket a szeretet országába. A mai evangélium Jézusnak a tizenkettőhöz intézett kijelentését állítja elénk: „…úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” Amikor a tanítványok meghallották ezeket a szavakat, nyugtalankodni kezdtek. Jézus azonban megerősítette őket, mondván, hogy velük lesz mindennap, a világ végéig. István az első tanúságtevő, az első, aki Mesterét követve életét adta az evangéliumért. István Pállal együtt Gamáliel iskolájába járt, majd az apostolok tanítványaihoz csatlakozott, és később a szeretetszolgálatért felelős hét diakónus közé választották, s ott mindenekelőtt az özvegyek megsegítésével foglalkozott. „Kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” – olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben. Nem hallgathatott az evangéliumról, amely megváltoztatta az egész életét. Nem adta föl akkor sem, amikor ellenállásba ütközött és támadások érték. István a hit erejével tanúskodott tovább az evangéliumról, egészen vére ontásáig. Mesterének példája nyomán megkövezése közben arra kérte Istent, vegye magához lelkét és bocsásson meg üldözőinek. Ő lett a kereszténység történetének első vértanúja, ő vezeti azok seregét, akik bárhol és bármely korban életük feláldozása árán is tanúskodtak, s tanúskodnak ma is az evangéliumról. Ma is sokan vannak, akik bárányok a farkasok között: az első vértanú, István mellett így Boldog Floribert-ről is megemlékezünk. Ő is láthatta, „hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján”. Ma a mennyben vannak, és „színről színre látják” Istent, minket pedig megerősítenek abban, hogy „hősiesség” nélkül nem lehet Jézus tanítványának lenni.

Karácsonyi imádság

 

December 25., csütörtök, Urunk születése

Iz 9,1–6; Zsolt 96 (95); Tit 2,11–14; Lk 2,1–14

 

A karácsonyi evangélium József és Mária utazásáról számol be, amely fölfelé vezetett. Nekünk is „föl” kellene mennünk Betlehembe, hogy találkozzunk a Megváltóval. Ott pedig nekünk is azt mondhatja ma az angyal, amit egykor a pásztoroknak mondott: „Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Abból a jászolból indul el az üdvösség új története, ami egy alázatos és megvetett kicsiny csoporttal, a pásztorokkal veszi kezdetét, akik viszont örömmel fogadják a Gyermeket. A karácsony azt kéri tőlünk, fogadjuk be a Gyermeket, aki a „béke fejedelme”. Ugyan fegyvertelen, mégis „messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége” –- ahogyan Izajás próféta megírta. Abban a Gyermekben megtestesül mindaz a sok-sok gyermek, akik sírnak a háborúk és az erőszak miatt, s arra kér bennünket, hogy hallgassuk meg mindazok véget nem érő panaszát, akiknek nincs már bizodalmuk a jövőben. Abban a Gyermekben összpontosul a megújult, testvéri szeretettel átitatott és a gonoszság mélyéből megmentett, új testvériséget létrehozó világ álma. Ahogyan Pál apostol írja Titusznak: „Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára”. Igen, ezen az éjszakán – egy embertelen világ éjszakájában – ismét megjelenik a karácsony titka, hogy még erőteljesebben hirdessük az evangélium üzenetét a szegényeknek; hogy az eljövendő béke próféciája még kézzelfoghatóbbá váljon.

Fogadjuk be a karácsony misztériumát! Ne féljünk újjászületni a Gyermekkel! Ne féljünk hagyni, hogy Ő vezessen bennünket. Tőlünk mindössze annyit kér ezen a karácsonyon, hogy szülessünk újjá vele, hogy a szeretetéből élhessünk. Ugyanazt kéri tőlünk, amit egykor a pásztoroktól is, akik, miután látták a gyermeket, „hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik”. Eszükbe sem jutott, hogy megvessék. Örömmel befogadták, és rögtön beszélni kezdtek róla: Amikor meglátták őket, hírül adták nekik azt, amit a gyermek felől hallottak.” (Lk2, 17 – Káldi-Neovulgáta fordítás) Befogadták, és emberek pásztorai lettek. Tudatlanok voltak, de új, bölcs szavakat kaptak, hogy továbbadhassák a karácsony örömét, s így velük vette kezdetét az új történet, amely évszázadokon átívelve egészen napjainkig tart. Sokan várják az örömhírt, hogy újjászülethessenek egy derűsebb életre; sokan várják a közösséget, hogy együtt álmodhassanak a békéről; kopogtatnak az ajtajain, hogy segítséget kérjenek; kinyújtják a kezüket, hogy valaki kézen fogja és elkísérje őket. Az a Gyermek válasz a világunkban jelen lévő szeretetvágyra.

Karácsonyi imádság

December 24., szerda

2Sám 7,1–5.8b–12.14a.16. Dávid királysága örökre fennmarad

 1Amikor már a házában lakott a király, és az Úr nyugalmat adott neki körös-körül minden ellenségétől,2a király így szólt Nátán prófétához: „Nézd, magam cédrusfából készült házban lakom, az Úr ládája meg sátorban lakik.”3Erre Nátán azt mondta a királynak: „Vigyél véghez mindent, ami szándékodban van, mert veled van az Úr.”4Még akkor éjszaka történt, hogy az Úr szózatot intézett Nátánhoz:5„Menj, és mondd meg szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyemül?

Elhoztalak a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy.9Veled voltam minden vállalkozásodban, és minden ellenségedet megsemmisítettem előtted. Nagy nevet szerzek neked, olyat, mint a föld nagyjaié.10S meghatározok népemnek, Izraelnek egy helyet, és oda telepítem. Ezen a helyen fog majd lakni, és nem hányódik többé ide-oda. A gonoszok nem szorongatják, mint eddig,11attól az időtől kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Megszabadítom minden ellenségétől. Az Úr naggyá tesz, s házat épít neked az Úr.12Ha aztán napjaid betelnek és megtérsz atyáidhoz, megtartom utánad magvadból származó utódodat, és megszilárdítom királyságát.

14Az atyja leszek, ő meg a fiam lesz. 

Sámuel könyvének most olvasott szakaszában az üdvtörténet egy meghatározó pontját szemlélhetjük: a Dávidnak tett ígéretet utódjáról és királyságáról. Az elbeszélés egy összehasonlítással indul: Dávid összeveti saját hajlékát, szépséges cédruspalotáját az Isten jelenlétét jelképező frigyládával, amely még mindig egy sátorban lakozik. Dávid ezért úgy dönt, hogy templomot épít az Úrnak. A templom hiányát egyébként úgy tekintették, mint ami vallási értelemben is egyértelműen jelzi Izrael alsóbbrendűségét a szomszédos népekhez képest. Nátán próféta lelkesedéssel fogadja, amikor Dávid beszámol neki döntéséről. Csakhogy Isten még azon az éjszakán lehűti a lelkesedését. A próféta első reakciója a saját spontán válasza, míg a második Isten kifejezett szándékáról tanúskodik. A próféta nem beszélhet magától, hanem csak Isten sugalmazása szerint. Isten pedig arra kéri, figyelmeztesse Dávidot, hogy amint az elmúlt korokban sem kérte, hogy templomot emeljenek neki, úgy most sem kéri. Az Úr azt akarja: a próféta emlékeztesse Dávidot, hogy Ő, az Isten vezette népét és magát Dávidot is minden vállalkozásában, anélkül, hogy állandó hajléka lett volna neki, az ég és föld Urának, ahol lakhat. Nincs szüksége falakra. Azok inkább Izraelnek kellenek, hogy ne feledkezzen el az Úrról. Ezért Isten maga épít hajlékot Izraelnek. Nátán itt Salamonra utal, aki majd megépíti a templomot. Szavai azonban ennél is tovább mutatnak. Az Úr biztosítja Dávidot arról, hogy megtartja utódait, királyi házat jövendöl neki, amely örökre fennmarad. A jövendölés Jézus Krisztusban éri el beteljesedését, ahogy az angyal hírül adja Máriának: „Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” (Lk 1,32–33)

Imádság a szentekkel

December 23., kedd

Mal 3,1–4.23–24. Az Úr hírnöke

1Nézzétek, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat. Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregek Ura.2De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja.3Leül, mint az ezüstolvasztó és -tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.4Júda és Jeruzsálem áldozata tetszeni fog akkor az Úrnak, éppúgy, mint a régmúlt időkben, mint az első években.23Nézzétek, elküldöm nektek Illés prófétát, mielőtt elérkeznék az én nagy és félelmetes napom.24Ő újra fiaik felé fordítja az apák szívét, és apáik felé a fiaik szívét, nehogy elmenjek és átokkal sújtsam a földet. 

Malakiás könyvének utolsó sorai Jézus eljövetelére irányítják figyelmünket, aki majd beteljesíti a Törvény és a próféták igéit. Malakiás próféta bonyolult korszakban élt, amikor Izrael hite vita tárgyát képezte a gyorsan és váratlan irányba változó világban. Mit tehet egy kicsiny, függetlenségétől és autonómiájától megfosztott nép a terjeszkedő, elnyomó, nagy népekkel szemben, amelyek a kis népeket fenyegetik, s ráadásul veszélybe sodorják Izrael hitének tisztaságát is? A hívők mindig felteszik ezt a kérdést az olyan korszakokban, amelyekben sok változás történik. Talán meg kell adnunk magunkat, alkalmazkodnunk kell, be kell hódolnunk a domináns kultúrának? Bele kell törődnünk a gonosz erejébe? A hatalmasok erejének logikájába? Az előző fejezetben Malakiás utolsó szavai annak a népnek a kérdését idézik, amely igaznak hitte magát, és úgy érezte, Isten mégis távol van a fáradalmaitól és a problémáitól: „Hol van hát az igazság Istene?” Az Úr azonban nem hagyta magára népét, nem feledkezett meg róla. Éppen ellenkezőleg, túláradó irgalmasságában előre megígérte, hogy közbe fog lépni: „…elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat. Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregek Ura.” Isten hírnökei, szavának prófétái ma sem hiányoznak. Ők azok, akik segítenek nekünk előkészíteni az Úr útját. Hittel és nyitott szívvel kell meghallgatnunk, amikor az evangéliumot hirdetik és befogadnunk azt, hiszen az evangélium hirdetése mindenkor elvezet bennünket az Úrral való találkozáshoz. Mi több, késedelem nélkül válaszol kereső szavunkra és imádságunkra. Ma és holnap legyen intenzívebb az imádságunk: ez segít majd, hogy készen álljunk a nemsokára megszülető Gyermek befogadására.

Imádság az Úr anyjával, Máriával

December 22., hétfő

 

1Sám 1,24–28. Hanna hálaéneke

24Mihelyt elválasztotta, fölvitte magával, egy hároméves marhával, egy efa liszttel és egy tömlő borral egyetemben, és Silóban belépett az Úr templomába; a fiú meg nagyon kicsi volt.25Amikor a marhát feláldozták, a fiú anyja odament Élihez. Megszólította:26„Engedd meg, uram! Amint igaz, hogy élsz, uram, az az asszony vagyok, aki itt álltam melletted, és imádkoztam az Úrhoz.27Ezért a fiúért imádkoztam. S lám, az Úr teljesítette kérésemet, amellyel hozzá fordultam.28Ezért én is átengedem (fiamat) az Úrnak, egész életére átengedem az Úrnak.” És ott leborultak az Úr előtt. 

Sámuel könyvének most olvasott részlete azután következik, hogy Hanna imádsága, amelyben fiúgyermeket kér az Úrtól, meghallgatásra talált. Hazatérve ugyanis „Elkana együtt volt feleségével, Hannával, és az Úr megemlékezett róla”. Az idősödő asszony szívből jövő imája arra sarkallja az Urat, hogy fordítsa felé a tekintetét. Egyértelmű utalás ez a közelgő karácsony misztériumára. Hanna imádságában jelen van a szegények és gyengék hosszú sorának, az egész megváltást szomjazó emberiségnek a könyörgése. Az Úr meghallgatja azoknak az imáját, akik hittel fordulnak hozzá. Hanna meghallgatást talál, és megkapja Istentől a gyermeket, akit kért. Sámuelnek nevezi el, ami annyit tesz: „az Úrtól könyörögtem ki”. Sámuel valóban az imádság gyermeke, Hanna pedig drága ajándékként vigyáz rá. Amikor elválasztotta a gyermeket, vele együtt felment Silóba, és mindjárt felkereste Élit. Így akarta beteljesíteni az Úrnak tett fogadalmát. Hanna tudatában volt annak, hogy Isten milyen rendkívüli irgalmasságot cselekedett vele, és nem feledkezett meg a kapott jótéteményekről. Nem tartja meg magának a fiút, hanem – ahogy ígérte – az Úr kezébe adja. Megtapasztalta Jahve hatalmát, és biztos volt abban, hogy fia erősebb és biztosabb kezekben lesz az Úrnál, mint az ő kezében. Isten iránta való hűségét ő is hűséggel viszonozta. Ez az asszony a hívő ember példájaként áll Izrael előtt, és előttünk is. Benne annak a szövetségnek a jelentése mutatkozik meg, amelyet Isten kötött Izraellel. Hannával együtt mi is tudjuk, hogy Izrael új élete Isten hatalmából születik, ebből a megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan hatalomból, amely mégis erős és konkrét. A meglepő a dologban az, hogy ezt a hatalmat az alázatos Hanna kitartó imádsága hívja életre, eszközli ki. Ennek az idősödő asszonynak nem voltak különleges képességei, sem különleges elvárásai, de kitartott az imádságban, befogadta Isten áldását, és méhének gyümölcsét az Úr szolgálatába ajánlotta.

Imádság a szegényekért

December 21., advent 4. vasárnapja

 

Iz 7,10–14; Zsolt 24 (23); Róm 1,1–7; Mt 1,18–24

18Jézus Krisztus születésének ez a története: Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől.19Férje, József igaz ember volt, nem akarta a nyilvánosság előtt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el.20Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt hozzá: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van!21Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”22Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott:23Íme, a szűz fogan és fiat szül,Emmánuel lesz a neve.Ez azt jelenti: Velünk az Isten.

24József erre fölébredt álmából és úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta. Magához vette feleségét,25de nem ismerte meg, míg világra nem hozta fiát, akinek a Jézus nevet adta. 

A mai szentmise egészen a karácsony küszöbéig kísér minket, és elénk hozza Józsefet, aki jó ember, ács egy kis galileai faluban. A kor társadalma számára nem volt fontos sem ő, sem a faluja, sem Galilea. Éppen ellenkezőleg, ez a terület a periférián helyezkedett el, és ezért nem is volt jó híre, annál is kevésbé, mert a vallás terén nem volt teljesen stabil vidék. József a munkásemberek egyszerű életét élte, és a jövőjét tervezte. Hétköznapi jövőt álmodott, családot, tisztességes munkát. Eljegyzett egy helyi leányt, Máriát, és nyugodtan várta, hogy tervei végleges formát öltve megvalósuljanak. Egy nap azonban valami megzavarta ezt az álmát. Mária titokzatos módon teherbe esett. Mi történt? Lehetett volna házasságtörésről beszélni és megvádolni Máriát. A korabeli törvény úgy rendelkezett, hogy a nőt ilyen esetben nyilvánosan el kell bocsátani. József úgy döntött, titokban küldi el, hogy ne tegye ki ennek a fájdalomnak és megszégyenítésnek. Fiatal kora ellenére kifinomultan érzékeny volt. Mindenesetre az álma összetört. Nem maradt más hátra, mint hogy elgondolkodjon keserű sorsán. El tudjuk képzelni belső drámáját, kétségbeesett gondolatait. Mondhatni, nem tudott belenyugodni, mert nagyon tisztelte fiatal menyasszonyát. Isten azonban nem hagyta magára Józsefet. Miközben keserű kérdések kavarogtak lelkében és talán elvesztette a reményt a jövőt illetően, álmot látott: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van! Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”

Ez a karácsony evangéliuma. Úgy is mondhatjuk, hogy a karácsony álma: egy gyermek az egész világot megváltja bűneitől, egy gyermek az egész világot megszabadítja mindenféle szolgaságtól. József felébredt, és úgy tett, ahogy az angyal parancsolta neki: magához vette Máriát, még ha nem is tőle volt várandós. Ez az egyszerű, alázatos ács ma itt áll előttünk, és arra buzdít, hogy hallgassuk az evangéliumot és fogadjuk be az álmot, amelyet az angyal szavai hordoznak. József nem tartozik az evangélium főszereplői közé. Mégis része volt annak az éjszakának a nagyságában, örömében: magához vette Máriát és a Gyermeket. Karácsonykor nagyban kell álmodni. Nem elég igaznak lenni. Szükség van Isten álmára is. Bár kicsinyek és hétköznapiak vagyunk, mi magunk is részt vehetünk abban a rendkívüli szeretet-tervben, amelyet Isten készített az embereknek. Józseffel együtt közeledünk a szenteste felé, hogy befogadjuk az Urat és vele járjunk az emberek útjain.

Imádság az Úr napján