2Pt 3,11b–15a.17–18.
Az evangélium hirdetése abban
áll, hogy Jézus szavait és cselekedeteit felidézzük és nemzedékről nemzedékre
továbbadjuk, hogy megérintsék a hallgatók szívét és életükben változást
idézzenek elő. Pál emlékeztet rá, hogy az evangélium „Isten ereje” (Róm 1,16).
Valóban, az evangéliumban jelen van és hat az Úr hatalma. Ezért az evangélium
befogadása nem egyszerűen a múltban történt események felidézését jelenti,
hanem inkább az azokban a szavakban rejlő üdvösség erejének befogadását: aki
hallgatja őket, azt a Szentlélek ereje arra ösztönzi, hogy megváltoztassa a
szívét, és a világ életének átalakulásáért munkálkodjon. A pásztornak és minden
hívőnek éreznie kell a felelősséget, hogy az evangélium hirdetésével „éberen
tartsa” testvéreit. Az apostol különösen sürgetőnek érzi ezt a felelősséget,
annál is inkább, mert látja, hogy napjai végéhez közeledik. Valószínűleg a
halálos fenyegetések egyre nyilvánvalóbbá váltak, és nem akarta megfosztani a
keresztényeket attól a tanúságtételtől, amely olyan radikálisan megváltoztatta
az életét, hogy galileai halászból Isten misztériumának tanújává tette.
Valójában nekünk is kevés időnk maradt az evangélium hirdetésére. Ez azt
jelenti, hogy nem halogathatjuk tovább ennek közlését, mert ez az egyetlen szó,
amely megmenthet minket és a világot a barbárságtól, amelybe egyre mélyebbre
süllyed. Péter ezekkel a szavakkal arra emlékeztet minket, hogy fokozzuk az
evangélium hirdetését, tetteinkkel és szavainkkal tanúságot téve annak
igazságáról.
Imádság
az Úr anyjával, Máriával
