2Tim
2,8–15. Az apostol szenvedésének értelme
Pál – csakúgy, mint előző levelében – biztatja
Timóteust, hogy legyen „Krisztus Jézus hű katonája”, ahogyan ő maga – aki
tanítója és példaképe Timóteusnak – is az. Ugyanakkor tudatában kell lennie,
hogy az evangélium hirdetése szégyennel és kényelmetlenséggel is járhat. Azzal,
hogy elfogadja a szenvedést, tanúságot tehet arról, hogy Jézus Krisztus
tanítványa. Mindenekelőtt szívébe kell fogadnia a halottak közül feltámadt
Jézus Krisztus misztériumát. Jézus feltámadása a keresztény hit központi titka,
ezért a tanítvány életében is központi helyet kell elfoglalnia. Ez az
evangélium, amelyet Pál hirdetett, és ezért szenved most láncra verve a
börtönben, „mint valami gonosztevő”. De, teszi hozzá Pál, „az Isten szava nincs
megbilincselve”. Erősebb a láncoknál és magánál a halálnál is. Nincs olyan
emberi erő, amely föl tudná tartóztatni. Sőt, az üldöztetés megerősíti és
megsokszorozza a hitet. Pál már első
fogsága idején így ír: „Azok közül, akik az Úrban testvéreim, sokan
fölbuzdulnak bilincseimen, és egyre bátrabban terjesztik az Isten szavát.” (Fil
1,14) Pál tudja, hogy „szenvedése” az apostoli hivatás része. Ez minden kor
tanítványaira igaz: Jézus tanítványai ezt az utat hivatottak követni. A
vértanúság, avagy a Jézusért hozott életáldozat szerves része az evangéliumnak.
Ezért mondhatja Pál: „...ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele,
uralkodni is fogunk vele”. Aki életét adja Krisztusért, az dicsőségének is
társörököse lesz.
Imádság az Egyházért
