Június 3., szerda
Lwanga Szent Károly emléknapja, aki
tizenkét társával együtt mártírhalált szenvedett Ugandában 1886-ban.
2Tim 1,1–3.6–12. Timóteus megkapja a
szolgálat kegyelmét
Pál fogságból ír Timóteusnak, és már az első
soraiban emlékezteti őt arra, hogy milyen komolyan imádkozik érte. Ez egy
meglepő tulajdonság, mert az apostol az imádságnak köszönhetően a láncok
idejét, fogságát a szabadság idejeként éli meg. Az apostol példaként áll
Timóteus elé, és mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy az imádság maga is
tanúságtétel egy zavaros, kihívásokkal és nehézségekkel teli világban. Pál kéri
Timóteust: „éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán
van benned”. Ez a Szentlélek ajándéka, amelyet mindannyiunknak fel kell
élesztenünk, életben kell tartanunk magunkban, mert a mindennapi életben, ahol
a megszokások uralkodnak és gyakran beletörődünk a problémákba, ez az ajándék
elveszhet vagy elhalványodhat. Éppen úgy, mint a talentumokról szóló
példabeszédben a lusta szolga esetében, aki fél, de félelme egyszerre félelem
és önimádat. A lélek – emlékeztet Pál – nem a félénkség, a félelem lelke, nem a
szolgaság lelke, ahogy a rómaiaknak írja, hanem „az erő, a szeretet és a
bölcsesség” lelke. Az erő, a szeretet és a bölcsesség lelke kell, hogy
Timóteust arra ösztönözze, hogy ne féljen a megpróbáltatásoktól és a
tanúságtételtől: számára a tanúságtétel azt jelenti, hogy Pállal együtt szenved
az evangéliumért, vagyis ugyanazokat a láncokat viseli. A keresztények soha nem
érezhetik magukat idegennek mások szenvedéseitől. E láncokkal szembesülve nem
szégyellhetjük az evangéliumot, és tanúságot tehetünk azáltal, hogy
felelevenítjük azt az ajándékot, amelyet mindannyian kaptunk az imádságban, a
meghallgatásban és a szívünk megnyitásában azon „tanítások” iránt, amelyekről
az apostol beszél. Ezek Isten igéjének szívét képezik, amely mindig irányítja
lépteinket.
Imádság
a szentekkel
