Június 5., péntek

 

Szent Bonifác vértanú püspök (†754) emlékezete, aki a mai Németország területén hirdette az evangéliumot, fríz missziós útja során ölték meg.

 

2Tim 3,10–17 Figyeljünk a végső idők veszélyeire

 

Pál az utolsó idők eljövetelére figyelmeztet és arra, hogy az emberi viselkedés általános hanyatlása következtében a végső időkben nehéz pillanatok várnak majd ránk (vö. 1Tim 4,1–5). Néhány sorban drámai képet fest az emberiség erkölcsi romlásáról, amelynek oka az evangéliumtól való eltávolodás: „Az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek. Inkább az élvezetet keresik, mint az Istent; a jámborságnak a látszatát még megtartják, de a lényeget megtagadják.” Ez a leírás mintha a mi világunkat tükrözné. Pál figyelmeztetése nekünk is szól: „Kerüld az ilyen embereket.” Nemet kell mondanunk a világban jelen lévő önzésre és erőszakra, valamint a hamis tanítókra, akik elválasztanak minket Istentől és testvéreinktől, és a gonosz cinkosaivá tesznek minket. Pál, saját tapasztalatai alapján, olyan példákat említ, amelyek tönkretesznek minden közösséget. Ha az ember maga akar a középpontban lenni, és maga köré akarja gyűjteni a többieket, óhatatlanul elszakad a közösségtől. És ugyanaz történik vele, mint ami Jannesz és Jambresz egyiptomi mágusokkal történt (az Ószövetség nem említi őket; Pál valószínűleg valamely zsidó hagyományból merítette őket), akik ellenszegültek Mózesnek, de tévedésükre fény derült. Isten személyesen őrködik házanépén, ahogyan Jézus is ígérte tanítványainak: „...én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Timóteusnak, hűen Pál tanításához, szembe kell szállnia velük. A mi erőnk kizárólag az Írások hűséges olvasásából ered. Az Isten által sugalmazott Írások újfajta bölcsesség élő és tiszta forrásai: jól használhatók „a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre”. A Szentírás hűséges és állhatatos hallgatása neveli a hívő embert olyanná, amilyennek maga Isten elgondolta. Azért kaptuk, „hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen”.

            A Szent Kereszt imádsága

 

 

Június 4., csütörtök

 

 

2Tim 2,8–15. Az apostol szenvedésének értelme

 

Pál – csakúgy, mint előző levelében – biztatja Timóteust, hogy legyen „Krisztus Jézus hű katonája”, ahogyan ő maga – aki tanítója és példaképe Timóteusnak – is az. Ugyanakkor tudatában kell lennie, hogy az evangélium hirdetése szégyennel és kényelmetlenséggel is járhat. Azzal, hogy elfogadja a szenvedést, tanúságot tehet arról, hogy Jézus Krisztus tanítványa. Mindenekelőtt szívébe kell fogadnia a halottak közül feltámadt Jézus Krisztus misztériumát. Jézus feltámadása a keresztény hit központi titka, ezért a tanítvány életében is központi helyet kell elfoglalnia. Ez az evangélium, amelyet Pál hirdetett, és ezért szenved most láncra verve a börtönben, „mint valami gonosztevő”. De, teszi hozzá Pál, „az Isten szava nincs megbilincselve”. Erősebb a láncoknál és magánál a halálnál is. Nincs olyan emberi erő, amely föl tudná tartóztatni. Sőt, az üldöztetés megerősíti és megsokszorozza a hitet.  Pál már első fogsága idején így ír: „Azok közül, akik az Úrban testvéreim, sokan fölbuzdulnak bilincseimen, és egyre bátrabban terjesztik az Isten szavát.” (Fil 1,14) Pál tudja, hogy „szenvedése” az apostoli hivatás része. Ez minden kor tanítványaira igaz: Jézus tanítványai ezt az utat hivatottak követni. A vértanúság, avagy a Jézusért hozott életáldozat szerves része az evangéliumnak. Ezért mondhatja Pál: „...ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele”. Aki életét adja Krisztusért, az dicsőségének is társörököse lesz.

 

Imádság az Egyházért

Június 3., szerda

 

Június 3., szerda

Lwanga Szent Károly emléknapja, aki tizenkét társával együtt mártírhalált szenvedett Ugandában 1886-ban.

 

2Tim 1,1–3.6–12. Timóteus megkapja a szolgálat kegyelmét

 

Pál fogságból ír Timóteusnak, és már az első soraiban emlékezteti őt arra, hogy milyen komolyan imádkozik érte. Ez egy meglepő tulajdonság, mert az apostol az imádságnak köszönhetően a láncok idejét, fogságát a szabadság idejeként éli meg. Az apostol példaként áll Timóteus elé, és mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy az imádság maga is tanúságtétel egy zavaros, kihívásokkal és nehézségekkel teli világban. Pál kéri Timóteust: „éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned”. Ez a Szentlélek ajándéka, amelyet mindannyiunknak fel kell élesztenünk, életben kell tartanunk magunkban, mert a mindennapi életben, ahol a megszokások uralkodnak és gyakran beletörődünk a problémákba, ez az ajándék elveszhet vagy elhalványodhat. Éppen úgy, mint a talentumokról szóló példabeszédben a lusta szolga esetében, aki fél, de félelme egyszerre félelem és önimádat. A lélek – emlékeztet Pál – nem a félénkség, a félelem lelke, nem a szolgaság lelke, ahogy a rómaiaknak írja, hanem „az erő, a szeretet és a bölcsesség” lelke. Az erő, a szeretet és a bölcsesség lelke kell, hogy Timóteust arra ösztönözze, hogy ne féljen a megpróbáltatásoktól és a tanúságtételtől: számára a tanúságtétel azt jelenti, hogy Pállal együtt szenved az evangéliumért, vagyis ugyanazokat a láncokat viseli. A keresztények soha nem érezhetik magukat idegennek mások szenvedéseitől. E láncokkal szembesülve nem szégyellhetjük az evangéliumot, és tanúságot tehetünk azáltal, hogy felelevenítjük azt az ajándékot, amelyet mindannyian kaptunk az imádságban, a meghallgatásban és a szívünk megnyitásában azon „tanítások” iránt, amelyekről az apostol beszél. Ezek Isten igéjének szívét képezik, amely mindig irányítja lépteinket.

            Imádság a szentekkel

 

 

Június 2., kedd

 

2Pt 3,11b–15a.17–18.

 

Az evangélium hirdetése abban áll, hogy Jézus szavait és cselekedeteit felidézzük és nemzedékről nemzedékre továbbadjuk, hogy megérintsék a hallgatók szívét és életükben változást idézzenek elő. Pál emlékeztet rá, hogy az evangélium „Isten ereje” (Róm 1,16). Valóban, az evangéliumban jelen van és hat az Úr hatalma. Ezért az evangélium befogadása nem egyszerűen a múltban történt események felidézését jelenti, hanem inkább az azokban a szavakban rejlő üdvösség erejének befogadását: aki hallgatja őket, azt a Szentlélek ereje arra ösztönzi, hogy megváltoztassa a szívét, és a világ életének átalakulásáért munkálkodjon. A pásztornak és minden hívőnek éreznie kell a felelősséget, hogy az evangélium hirdetésével „éberen tartsa” testvéreit. Az apostol különösen sürgetőnek érzi ezt a felelősséget, annál is inkább, mert látja, hogy napjai végéhez közeledik. Valószínűleg a halálos fenyegetések egyre nyilvánvalóbbá váltak, és nem akarta megfosztani a keresztényeket attól a tanúságtételtől, amely olyan radikálisan megváltoztatta az életét, hogy galileai halászból Isten misztériumának tanújává tette. Valójában nekünk is kevés időnk maradt az evangélium hirdetésére. Ez azt jelenti, hogy nem halogathatjuk tovább ennek közlését, mert ez az egyetlen szó, amely megmenthet minket és a világot a barbárságtól, amelybe egyre mélyebbre süllyed. Péter ezekkel a szavakkal arra emlékeztet minket, hogy fokozzuk az evangélium hirdetését, tetteinkkel és szavainkkal tanúságot téve annak igazságáról.

            Imádság az Úr anyjával, Máriával

 

Június 1., hétfő

 

A Santa Maria in Trastevere-bazilikában a betegekért imádkoznak.

 

2Pt 1,2–7. Isten mindent megad nekünk ahhoz, hogy szentek legyünk

 

Péter apostol tudja, hogy az igazi tekintély az, ha egyszerre vagyunk Jézus „szolgái” és „apostolai”: apostolként az Úrtól kapott megbízatást, és mindenben tőle függ, szolgaként pedig arra akarja felhívni a figyelmet, hogy küldetése a tanítványok közösségének szolgálata. Szavaiból kitűnik aggodalma, mert néhány hamis tanító megmérgezi a keresztény közösség életét. Érzi lelkipásztori felelősségét, és a közösség tagjaihoz fordul, hogy újra előtérbe helyezze a Jézusba vetett hit központi szerepét, és óva intse őket azoktól, akik el akarják tántorítani őket az evangéliumtól, amely az egyetlen út „annak megismeréséhez, aki elhívott minket”. Az evangéliumi szó az új élet és a keresztények új magatartásának forrása. Az apostol egyfajta lelki utat javasol a hívőnek, hogy növekedjen Jézus ismeretében és szeretetében. Figyelmeztet, hogy a hitből, azaz az evangéliumhoz való ragaszkodásból fakad a keresztények egész élete, amelynek csúcspontja a szeretet, az az új parancs, amelyet Jézus tanítványainak adott. Ezért így ír a hívőknek: „…minden igyekezetetekkel legyetek rajta, hogy hitetek megteremje az erényt, az erény a tudást, a tudás az önuralmat, az önuralom a jóban való kitartást, a jóban való kitartás a vallásos érzületet, a vallásos érzület a testvériességet, a testvériesség pedig a szeretetet”. Minden csak a „szeretetben” teljesedik be és valósul meg, ami több, mint testvéri szeretet, mert Isten önzetlen szeretetének megélését követeli meg. A keresztény tehát olyan tanítvány, aki az evangélium folyamatos és figyelmes hallgatásában növekszik, hogy az emberek között Isten határtalan szeretetének tanúja legyen. Valójában, minél jobban hasonlítunk Istenre, ez a hasonlóság annál inkább arra ösztönöz minket, hogy ugyanazzal a szeretettel éljünk. Jézus valódi megismerése szeretethez vezet, és megmenti a hívőket a vakságtól; ha hűségesen járják ezt a lelki utat, Jézus tanítványai – írja Péter – „soha nem fognak elbukni”.

            Imádság a betegekért

Május 31., Szentháromság vasárnapja

 

Az ortodox egyházak ezen a napon ünneplik a pünkösdöt.

 

Kiv 34,4b–6.8–9; Dán 3,52–56; 2Kor 13,11–13; Jn 3,16–18

Pünkösd után a Szentháromság ünneplésével veszi kezdetét az évközi liturgikus idő. Ez a misztérium a keresztény hit középpontja: az egyetlen Isten három személyben nyilvánul meg, az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyében. A keresztények a világon mindenütt az Atya, a Fiú és a Szentlélek megszólításával kezdik imádságukat. Ez az egység és a közösség jele, mely mindenkit, kicsit és nagyot egyaránt egyesít a világ minden részén. A hitvallás pedig a keresztény hit középpontjába helyezi ezt a misztériumot. A mai ünnep azt sugallja, hogy a pünkösdkor született egyház első lépéseit a Szentháromság jegyében tette meg. Minden Istentől ered, az ő határtalan szeretetének misztériumából, amely arra ösztönözte az Atyát, hogy elküldje Fiát a népek megmentésére: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16) – mondja Jézus Nikodémusnak. A Zsidóknak írt levél szerzője szintén Istennek erre a kiáradó szeretetére utal: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban; ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1,1–2).

A Szentháromság ünnepe egyrészt arra hív, hogy dicsőítsük Istennek ezt a határtalan szeretetét, másrészt úgy állítja elénk az egyházat, a keresztény közösséget, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének gyümölcsét.  A pünkösd annak az ideje, hogy az Egyház betöltse küldetését, és elvigye az evangéliumot minden népnek. A Szentlélek összegyűjti és egyesíti a híveket, egy nép gyermekeivé teszi őket, akik már nem e világ urainak rabszolgái. Ahogy az apostol írja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,15)

A pünkösdből a nép egyháza születik meg, mely világosan és megújult erővel beszéli a szeretet és a béke nyelvét. A Szentháromság ünnepe emlékeztet bennünket arra, hogy sürgető a feladat, amelyet az Úr bízott az egyházára. Sőt, ma sürgetőbb, mint valaha. A gonoszság lelke egyre hatékonyabban késztet erőszakos cselekedetekre, és táplál félelmet, hogy az emberek csak a saját érdekeikért aggódjanak, és elfeledkezzenek a legszegényebbek érdekeiről. A holnap bizonytalannak látszik elsősorban a leggyengébbek számára. A Szentlélek arra biztat bennünket, hogy még inkább figyeljünk arra, hogy mindenkinek szüksége van az üdvösségre. Az ő ereje újraszövi a népek közti békét, szeretetet közvetít, és visszaadja a szegények és gyöngék életét és méltóságát.

Imádság az Úr napján

 

Május 30., szombat

 

Mária látogatása Erzsébetnél

 

Lk 1,39–56. Mária meglátogatja Erzsébetet

 

Az Egyház ma ünnepli Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatását, egy nappal megelőzve a hagyományos időpontot, mivel az egybeesik a Szentháromság ünnepével. Két olyan ünnep, amely ily módon közel kerülve egymáshoz Isten családjáról beszél nekünk. Mária Erzsébetnél tett látogatásából megértjük, milyen nagy érték a találkozás és az öröm, hogy Isten családjához tartozhatunk. A keresztények élete találkozás, kapcsolat, barátság. Az evangélista feljegyzi ezt az eseményt, hogy hangsúlyozza a lelki kapcsolatot Jézus és Keresztelő János között, amikor még mindketten anyjuk méhében vannak. Erzsébetet – ahogy az evangélista írja – eltölti a Szentlélek, és azonnal megérti azt a misztériumot, amely fiatal unokatestvérének, a názáreti Máriának méhében lakozik. És így magasztalja Mária hitét: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!” Mária pedig megmutatja nekünk, mire kapott meghívást minden hívő: meglátogatni minden embert és elvinni hozzájuk Jézust. Mária nem tarthatta meg magának azt a Fiút, akit ajándékba kapott. Meg kellett osztania mindenkivel születésének örömét, kezdve az idős unokatestvérrel, aki maga is Isten áldásában részesült. Innen van Mária sietsége. Jézus születése mindenki számára reményt jelent: reményt minden embernek, amit nem lehet elrejteni, hanem hirdetni kell mindenkinek, különösen azoknak, akiknek már kevés reményük maradt: a betegeknek, a magányosoknak, az időseknek, akik ezernyi nehézséggel küzdenek. Erzsébet ujjongása ugyanaz az öröm, amelyet az idősek, a gyengék, a magányosak élnek át, valahányszor meglátogatják őket. Mondhatnánk, hogy a kereszténység annyit jelent, mint találkozni egymással, meglátogatni egymást, gondját viselni egymásnak. A találkozásokból fakadó öröm pedig a Szentlélek műve.

Előesti imádság