MTörv 8,2-3.14b–16a; Zsolt 147; 1Kor
10,16–17; Jn 6,51-58
Ma ünnepeljük a Corpus Domini ünnepét. János
evangéliuma feltárja ennek mély értelmét, idézve azokat a szavakat, amelyeket Jézus
a kafarnaumi zsinagógában mondott, és amelyek sok tanítványt megdöbbentettek,
amikor így szólt: „De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak
örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis
valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet,
és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne”. Sok tanítvány
megbotránkozott e szavak nyersességén, és – jegyzi meg szomorúan az evangélista
– „visszahúzódtak, s többé nem jártak vele”. Csak a tizenkettő maradt. Ők
megtapasztalták e szavak erejét, amikor az utolsó húsvéti vacsorán Jézus
megtörte a kenyeret, és nekik adta, mint testét és a borral telt kelyhet, mint
vérét. Azóta az Egyház a századok során folyamatosan ünnepli azt a szent
vacsorát, amely minden kor, minden generáció tanítványait, köztük minket is,
Krisztus egyetlen testébe épít. Mindig és mindenhol, még a nehéz pillanatokban
is, a megszentelt kenyérben és borban Jézus valós, nem szimbolikus jelenléte
van, testével, szeretetével, építő és vigasztaló erejével. Ezt a valóságot jól
megértették azok a papok, akiket koncentrációs táborokba zártak: abban a kis
darab kenyérben és abban a néhány csepp borban, amelyet konszekráltak, Jézus
valódi jelenléte volt velük. „Megtört” test, „kiontott” vér. Vagyis egy test,
amely kenyérré és itallá válik, hogy mindenkit tápláljon és szomját oltsa. Az
átváltoztatott ostya botrány egy olyan világ számára, amely önmagáért él, de
táplálék az Egyház számára – számunkra –, mert mi mások üdvösségéért élünk.
Szép hagyomány az eucharisztikus körmenet a városok utcáin. Hagyjuk, hogy
Krisztus teste és vére átalakítson minket, hogy mi is Krisztus teste legyünk az
emberek üdvösségéért.
Imádság
az Úr napján
