2Tim 4, 1–8
Az apostol emlékezteti Timóteust
Jézus Krisztus ítéletére, aki „az élőket és a holtakat” fogja megítélni,
valamint a közösség pásztoraként végzett munkájára. Az első feladat, amelyet
ráruház, az ige hirdetése. Az evangélium hirdetését semmilyen emberi megfontolás
nem befolyásolhatja. Nem számít, hogy az emberek elfogadják-e vagy sem, és az
sem számít, hogy az igehirdetés ideje, módja és körülményei elnyerik-e az
emberek tetszését vagy sem. Pál maga is így beszél magáról: „Jaj nekem ugyanis,
ha nem hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16) Természetesen a prédikátor
feladata, hogy az evangélium üzenete eljusson az emberek szívéhez. Ezért
jóindulatú magatartást kell tanúsítania, és nem lehet kemény. Szüksége van arra
a szeretetre, amelyről Pál így beszél: „Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent
remél, mindent elvisel” (1Kor 13,7). Az evangélium hirdetése szükséges, mert
„nehéz idők” közelednek. Timóteusnak józanul kell viselkednie, és az
evangéliumi üzenetet körültekintően és világosan, de határozottan kell bemutatnia.
Isten igéjének hirdetése szenvedéssel és megaláztatással jár, ahogyan azt Pál
élete is bizonyítja. Pál akkor ír Timóteusnak, amikor a halál már a szeme előtt
lebeg. Tudja, hogy közeledik az az idő, amikor vérét áldozati ajándékként
Istennek ajánlja a vértanúságban. Mindenesetre halála „visszatérés” lesz az
Úrhoz. Visszatekint életének versenyére: ez egy „küzdelem” volt, de ő megőrizte
hitét Krisztusban. Tudja, hogy a győzelem koronáját nem egyedül fogja megkapni,
hanem azoknak a tanítványoknak a társaságában, akik szeretettel várják az Úr
megjelenését. Pál ismét összekapcsolja a tanítvány életét a közösség életével,
azt állítva, hogy a korona, amelyet megkapunk, a földön kezdődik a testvérek
koronájával, Isten igazi családjában.
Előesti
imádság
