Az isteni irgalmasság vasárnapja
Az ortodox egyházak ma ünneplik a húsvétot.
Az örmény egyház ma emlékezik meg az I. világháborús népirtásról, amelynek több mint egymillió örmény esett áldozatául.
ApCsel 5,12–16; Zsolt 118 (117); Jel 1,9–13.17–19; Jn 20,19–31
Húsvét második vasárnapját az isteni irgalmasságnak szenteljük. Az olvasott evangéliumi szakasz segít megérteni, mit jelent az irgalmasság. János evangélista visszavezet minket húsvét estéjéhez és egyszerre a nyolc nappal későbbi estéhez is. Megszakítás nélküli láncolatként vasárnapról vasárnapra újra és újra megvalósul a húsvét. János elbeszéli, hogy a feltámadt Jézus megmutatta magát húsvét napjának estéjén és aztán nyolc nappal később. A tanítványoknak nehezükre esett felismerni. Ahogy nekünk is, amikor engedjük, hogy saját gondolataink vagy kicsiny hitünk, szétszórtságunk uralkodjon rajtunk. Ki tudja, nem lehet, hogy talán minden vasárnapra szükségünk van ahhoz, hogy egyre jobban növekedjünk a feltámadt Jézus ismeretében? Ő minden egyes alkalommal a béke szavával üdvözöl minket, beszél hozzánk, és megmutatja nekünk testén a sebeit. Azok a sebek megnyitják a tanítványok szemét. Feltámadt, de rajta maradtak a sebek. Mintha abban a testben a halál és a feltámadás eggyé válna. A feltámadt Jézuson mindig ott vannak a sebek: ő az irgalmas szívű, akinek testébe belevésődtek a sebek, amelyeket a kereszten szerzett, és mindazok sebei, akik ma is föl vannak feszítve a világ számtalan keresztjére.
Nyolc nappal később Jézus visszatér. Ott van Tamás is, aki az első alkalommal nem volt ott, és kinyilvánította kételkedését. Nem volt rossz tanítvány, de túlságosan biztos volt önmagában, a saját érzéseiben, olyannyira, hogy ezt mondta: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát…, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem!” Mintha Tamás megsejtené, hogy nincs feltámadás a test sebei nélkül. Nem elég az emlékezet, az sem elég, ha a szívükben hordozzák azt a mestert, esetleg ismerik, becsülik a tanítását. Arra van szükség, hogy újra találkozzanak vele. És Jézus visszatér, újra a béke szavával köszönti őket. Azonnal magához hívja Tamást: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet, és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” A kereszt sebeivel megjelölt Jézus előtt Tamás megvallja hitét: „Én Uram és Istenem!” Jézus pedig így szól: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Ez az evangélium utolsó boldogmondása. És számunkra az első.
Húsvéti imádság
