ApCsel 3,1–10. A sánta koldus meggyógyítása
Az Apostolok cselekedeteinek ez a része azt beszéli el, amikor Péter és János első ízben hagyják el az utolsó vacsora termét, hogy a templomba menjenek. Lukács példaként állítja ezt a történetet minden közösség elé: ezek az első lépések, amelyeket minden közösségnek meg kell tennie, bárhol is van a világon. Ketten indulnak el: talán emlékeznek Jézus szavaira, amikor „kettesével” küldte őket először misszióba (Mk 6,7). Péter és János szó szerint életre váltották azokat a szavakat, és elmentek a templomba. Ketten vannak, mintegy hangsúlyozva, hogy mindig közösségben kell munkálkodni. A tanítványok egyedül nem képesek semmire. Ha szeretik egymást, akkor pedig csodákat tudnak tenni. Ez történt azon a napon is. A két férfi megérkezik a templom Ékes-kapujához, és meglátnak ott egy embert, aki születése óta sánta. Negyvenesztendős, életének jó részét talán éppen itt töltötte, kéregetve. A templomon kívül tartózkodott. Nemcsak azért nem mehetett be, mert képtelen volt mozogni, hanem azért sem, mert fogyatékos volt. Volt egy szomorú, kegyetlen mondás akkortájt a templommal kapcsolatban: „A vak és a sánta nem léphetnek be.” A sánta ember, aki évek óta ott kéregetett, valószínűleg nem remélt mást a két odaérkező tanítványtól, csak egy kis alamizsnát. Ám Isten irgalma, ami már elárasztotta Péter és János szívét, csodákat tesz. Péter a szemébe néz. Már ez is egy jelzés: a másik ember szemébe nézni annyit jelent, hogy leszállunk a szíve mélyére. És nem csak ezt teszi. Így szól hozzá: „A názáreti Jézus Krisztus nevében járj!”, és ezzel egy időben odanyújtja jobb kezét, és fölsegíti. Ez a két kéz, amely összefonódik, szinte az evangéliumból megszülető Egyház ikonja lehetne. Így határozta meg az Egyházat a II. vatikáni zsinat, ezt javasolja folyamatosan Ferenc pápa és a szeretet sok tanúságtevője: járni a történelem útjait, kitárt karral, hogy segítsünk az emberiségnek felállni. Ez az elkötelezettség közvetlenül Istentől ered, mindig képes csodát végbevinni.
Húsvéti imádság
