ApCsel 4,32–37. Az első keresztény közösség
Az Isten szava által megszületett közösség nem pusztán egyfajta lelki kötelék, hanem olyan mély osztozás, amely a tanítványok első közösségében láthatóan is megnyilvánult, egészen odáig, hogy „egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt”. A közösség effajta ábrázolása, mely utópisztikusnak tűnhet, minden korban megmutatja a tanítványoknak, milyen úton járjanak, milyen látóhatár felé tartsanak, milyen testvéri lelkületnek kell mozgatnia az életüket, megmutatja a közösség és az osztozás útját. Senki ne éljen önmagáért! A hívők közötti kapcsolatok átalakulása nem egyszerűen emberi döntés gyümölcse, nem egyszerűen emberi képességekből születik, inkább a Lélek működésének gyümölcse, aki arra hív, ne csak magunkat szeressük, és teremtsünk új testvériséget az emberek között. A keresztény közösség nem önmagába zárva él, hanem azért, hogy erőt adjon a változásra a világban az egyetemes testvériség horizontjára tekintve. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője hangsúlyozza, hogy „nem is volt köztük senki szűkölködő”, mert részesültek a jómódúak vagyonából. Az Apostolok cselekedeteinek ez a rövid szakasza megmutatja az utat, amelyet korunk Egyházának követnie kell, hogy evangéliumi legyen: szolgálnia kell leggyengébb, leginkább szükséget szenvedő tagjait. És mint akkor, ma is elő kell állniuk a Barnabásoknak, hogy élő példái legyenek annak: a szeretet egyesít és szilárddá teszi a tanítványok közti testvéri kapcsolatot.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
