Jer 20,10–13. A láncokban sínylődő próféta imádsága
Ez a szakasz Jeremiás vallomásainak legutolsó, legdrámaibb részéből való. A szöveg olyan imádság jegyeit viseli magán, amelyet azután mond a próféta, hogy megverték, és egy éjszakára kalodába zárták. Jeremiás arról a konfliktusról beszél, amit prófétai küldetése és az azzal szembeni ellenállás okoz; úgy érzi, nem értik őt, teljesen magára hagyták, körös-körül csak ellenségeket lát, és már egykori barátai is csak a bukását várják, mintha ezen akarnának örvendeni. Az őt körülvevő szembenállás ellenére Jeremiás nem engedi, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés, és még erősebben az Úrba veti bizalmát: „De az Úr velem van, mint hatalmas hős, ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek; nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel…” A nehézségek hatására sem zárkózik magába, nem forral bosszút, nem táplál magában dühöt. Megmarad ugyanakkor benne a felháborodás Izrael keményszívűsége miatt, ám ez csak megerősíti őt a prófétai küldetésben. Tudja, hogy az Úr mellette áll. Imádságának nézőpontja még ószövetségi, bosszút kér ellenségeire. Evangéliumi perspektívában ez már a megbocsátás imádsága lesz, hogy érje el őket is Isten irgalma, és változtassák meg életüket.
A Szent Kereszt imádsága