Mt 26,14–25. Jaj az árulónak!
Júdás árulásának elbeszélése mindig fájdalommal és bizonytalansággal tölti el az embert. Harminc ezüstért képes eladni Mesterét: ez egy rabszolga megváltásának az ára volt. Mennyi keserűség van a most hallgatott részt bevezető szavakban: „egy a tizenkettő közül”! Igen, a legjobb barátok egyike. Pedig Jézus kiválasztotta őt, szerette, gondját viselte, megvédte az ellenfelek támadásaitól. Most viszont ő az, aki eladja nekik. Júdás hagyta, hogy fokozatosan elcsábítsa a gazdagság ígérete, és így növekedjék a távolság közte és a Mester között, egészen addig, hogy kigondolja és megvalósítja az árulást. Jézus egyébként világosan megmondta: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6,24) Júdás végül a Mammont választotta, és elindult ezen az úton. Jézus jól tudta, mi vár rá: „Közel az időm” – mondja. Megkérte ezért tanítványait, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát, a bárányt, ezzel is megmutatva, hogy nem Júdás „adta át” őt a főpapoknak, hanem ő maga adta magát halálra az emberek iránti szeretetből. Aznap este szeretetet kért, és ez a kérés ma is visszhangzik minden tanítvány és minden ember fülében: Jézus szenvedése nem ért véget. A szeretet kérése pedig mindenekelőtt a szegények, gyengék, magányosok, kirekesztettek ajkáról hangzik el. Mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy távol tartsuk magunktól az árulás ösztönét, mely mindenki szívében ott rejtőzik. Azon az estén, hogy lelke szándékát a többiek elől elrejtse, Júdás maga is meg merészelte kérdezni: „Csak nem én vagyok az, mester?” Gondolkodjunk el saját árulásainkon, nem azért, hogy súlyuk alatt összeroppanjunk, hanem hogy még szorosabban kötődjünk Jézushoz, aki ma is magára veszi a világ bűneit.
Nagyheti imádság
