Iz 61,1–2a.10–11; Lk 1,46–54; 1Tessz 5,16–24; Jn 1,6–8.19–28
„Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” Pál apostol filippiekhez intézett szavai jellemzik advent harmadik vasárnapját. Meghívás ez az örömre. Az Úr közel van. Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magunkra hagyva. Az Úr valójában sose hagyta magára a népét. Erre emlékeztet bennünket Izajás próféta is, aki arra kapott meghívást, hogy egy nehéz pillanatban vigasztalja meg Izrael népét. Izajást azért küldték, hogy – mint mondja – „örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét”.
Ez a prófécia még nagyobb fénybe borítja az advent és a karácsony időszakát. Az Úr pedig arra hív bennünket, hogy sokszorozzuk meg a próféciát, és tegyük még fényesebbé, hisz „sűrű köd burkolja be a nemzeteket”.
Keresztelő János alakja, aki ezen a vasárnapon ismét előttünk áll, arra tanít, hogy legyünk állhatatosak, növeljük meg napjainkban is a prófécia erejét. „Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve.” A Keresztelő egybegyűjt bennünket, hogy felébresszen a megszokás lomhaságából, segít, hogy felemeljük a tekintetünket, és meglássuk a szegények tömegeit, akiknek a száma mértéktelenül megnőtt napjainkban, mert az a feladatunk, hogy „tanúságot tegyünk a világosságról”, az eljövendő Úr Jézusról. Rámutatni a Messiásra, a Megváltóra, ez a Keresztelő feladata, az Egyház feladata, a keresztény közösség feladata, minden egyes tanítvány feladata. A Keresztelőhöz hasonlóan mi is megmenekültünk azért, hogy hirdethessük az evangéliumot a világban.
Keresztelő János pontosan tudja, az ő küldetése abban áll, hogy az evangéliumot közvetítse, ne a saját gondolatait. Azért jött a világra, hogy rámutasson az eljövendőre, arra, akinek még a saruszíját sem méltó megoldani. Alázata példaértékű valamennyiünk számára. Ez az alázat azonban nem arra sarkallja, hogy háttérbe húzódjon, és elrejtőzzék. Ehelyett azt mondja magáról: „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját”.
A hit a meghallgatásból születik. A hívő közösség, az Egyház a meghallgatásból él. De övé az igehirdetés felelőssége is, annak a felelőssége, hogy „pusztában kiáltó szó” legyen. Az adventi időszak többször is emlékeztet bennünket arra, hogy „pusztában kiáltó szóvá” kell lennünk, hirdetnünk kell a karácsony örömét, s minden adandó alkalommal beszélnünk kell a betlehemi gyermekről. Ma arra van szükség, hogy megújult figyelem irányuljon az evangéliumra: „köztetek áll az, akit nem ismertek”. A megszokás, hogy magunkra koncentrálunk, kizárólag magunkkal vagyunk elfoglalva, elhomályosítja a látásunkat, és megakadályozza, hogy észrevegyük a közelgő karácsonyt, és örüljünk neki. Nagy Szent Gergely ennek az evangéliumi szakasznak a kapcsán megfeddi korának római polgárait: „…megtagadjátok felebarátotoktól Isten igéjének adományát.” Majd így folytatja: „Ha nem feledkeztek meg arról, hogy lehetőségeitekhez mérten hirdessétek [Jézus] eljövetelét a szegényeknek, kiérdemlitek, hogy Keresztelő Jánoshoz hasonlóan benneteket is az angyalai közé sorol majd.”
Imádság az Úr napján
