Xavéri Szent Ferenc
(†1552) emléknapja: jezsuita misszionárius volt Indiában és Japánban.
Iz 63,16–17.19; 64,2–7; Zsolt 80 (79); 1Kor 1,3–9; Mk 13,33–37
33Vigyázzatok,
legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. 34Éppen
úgy, mint az idegenbe készülő ember, aki otthagyja házát és szolgáira bízza
vezetését, mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapusnak is
megparancsolja, hogy virrasszon. 35Legyetek hát éberek! Nem
tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy
éjfélkor vagy kakasszóra vagy reggel. 36Ne találjon alva, ha
váratlanul megérkezik! 37Amit nektek mondok, mindenkinek
mondom: Legyetek éberek!”
Advent napjaiban az Egyház fel akar készíteni bennünket
annak az Úrnak a befogadására, aki az emberek közé születik. Annyira csak saját
magunkkal, a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva, hogy félő, észre sem vesszük
a karácsony érkezését. Nem azét a karácsonyét, ami a naptárban található, hanem
azét, aminek a szívünkbe kellene megérkeznie. Karácsony nélkül ugyanazok
maradunk, akik eddig is voltunk, csak önmagunk körül forgunk. Tegyük magunkévá
Izajás imáját: „Miért hagytad Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy
megkeményítsük a szívünk, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna? Fordulj
felénk újra, a te szolgáidért… Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál!”
Szükség van a karácsonyra. Az egész világnak szüksége van rá: a háború sújtotta
országoknak, a szegényeknek, a gyöngéknek, a gyerekeknek. Szüksége van rá a
menekülteknek, a bebörtönzötteknek, a betegeknek, a magányos időseknek.
Szüksége van rá azoknak, akik nagyvárosaink perifériáin élnek, ahol már nincs
szeretet és élet. Ha csak önmagunkkal vagyunk elfoglalva, könnyen elfeledkezünk
a várakozás értelméről.
Az advent arra hív, hogy emeljük föl tekintetünket a
magasba, és nyissuk meg szívünket az Úrra való várakozásra. „Vigyázzatok tehát,
legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő!” (Mk 13,33) Jézus
arra kér, legyünk olyanok, mint a kapus, aki egész éjjel virraszt, nehogy
elszalassza azt a pillanatot, amikor ura hazaér, és bekopog. A kapusnak éjszaka
(a világ szomorú éjszakáiban) is éberen kell várakoznia, hogy ajtót nyisson,
amikor ura kopogtat (ez megtörténhet este, éjfélkor, kakasszókor vagy akár
reggel). Egyedülálló hasonlat ez, de egyértelmű. Könnyű elszunyókálni abban a
langymeleg tudatban, hogy velünk minden rendben van, már sok mindent tettünk,
mint ahogy könnyen erőt vehet az emberen a pesszimizmus szomorkás álmossága, a
restség, hogy úgy sem érdemes tenni semmit, vagy az önérvényesítés nyugtalan és
örökké kielégítetlen álma. Isten szava felébreszt. Ezért kell ebben az
időszakban mindennap meghallgatnunk. Különösen a vasárnapi szentmisén.
Isten szava éberen tart bennünket – ahogyan az evangéliumi
kapust –, hogy azonnal kitárhassuk a kaput (elsősorban a szívünk kapuját, de
nem kizárólag azt), amikor az Úr bekopog: lehet az valamelyik testvérünk, egy
szegény, egy idegen, egy szükségben lévő, jóbarát, aki épp alkalmatlan
pillanatban jön. Minden ilyen esetben maga az Úr kopogtat. A tanítvány ébersége
nem aktív virrasztást jelent, hanem egy életstílust, melynek középpontjában a
befogadás, a készségesség áll.
Imádság az Úr napján
